A megosztottság ünnepe

(…) Az egykori ifjúkommunistából mára szociáldemokratává vált bátor Pásztorok nem egyszerűen visszaszerezni szeretnék 56-ot. Gyurcsány nagy nyilvánosság előtt keresztnevén szólítja, és letegezve kérdezgeti az MSZMP által kivégeztetett mártír miniszterelnököt, mint Hamlet atyja szellemét. De miért is ne?! Elvégre hivatali elődje Nagy Imre-érdemrendet hozott létre, és bár titokban, az éj leple alatt vitette ki koszorúját a 301-es parcellához, megígérte, hogy ő állíttat méltó emlékművet 56 ötvenedik évfordulójára.

(…) Az Internacionálét ma is fújó, a társadalmi igazságosságról, egyenlőségről fecsegő újgazdag újbaloldaliak ugyanis Orwelltől megtanulták, a múltat végképp nem eltörölni kell, hanem átírni. Pontosabban: bátran és igazságosan kisajátítani, mint 1948 után a magán-, az elmúlt másfél évtizedben pedig az állami tulajdont. Ha - csenevész demokratikus örökségük folyományaként - netán hiányos volna még az identitásuk és legitimitásuk? Semmi vész - csak gyönnek, és bátran einstandolják a polgári erők s egyben az egész nemzet identitását, kohézióját megalapozó, éltető és kifejező ünnepeket, jelképeket.

(…) Az ötvenhatos forradalom, a kommunista világrendszert megrengető szabadságharc, az életüket értünk feláldozó hősök emlékét azonban nem lehet elvenni a nemzettől. Csak akkor lehetne, ha lemondana róla - gyávaságból, nemtörődömségből.

(…) Már csak egy évet kell aludni. Jövőre ilyenkor, úgy reggel 10 óra magasságában, végre helyreáll a nemzeti egység: együtt ünnepli majd az összes pártvezető az 1956-os forradalom kitörésének kerek évfordulóját.

(…) Azt, hogy jövőre mi lesz még a közös pártelnöki giccsen túl, nem igazán tudjuk, elvégre teljesen váratlanul tört ránk az ötvenedik évforduló, egyszerűen nem volt időnk végiggondolni: mi az isten lehet egy 2006-ban is érvényes üzenete 1956-nak?

Az egypárt és az állambiztonság fő üzenete a rendszerváltáskor az volt: csak gyorsan essünk túl az egészen, oszt legyen végre béke, társadalmi. A gond csak az, hogy a nép jórésze vette az üzenetet. Minden ezt követő politikusi megnyilvánulás (az ávósok és áldozataik közti „társadalmi megbékéléstől” a „nemzeti középig”) azóta is ezt a sunyi, kibeszéletlen, álharmonikus-kádárista megbékélési vágyat lovagolja meg, szavazatmaximálás céljából. 1956-al és az ötvenhatosokkal pedig tizenöt éve senki nem tud mit kezdeni.

(…) Nem baloldaliként (sőt) úgy gondolom: 1956-ról érdemi mondanivalója nem elsősorban a liberálisoknak vagy a jobboldalnak, hanem a baloldalnak kéne lennie. Beleértve a volt állampárti baloldalt is, amely egyszerre hivatkozik Nagy Imrére és szolgálja ki a Kádár János által szocializált választóréteget. Az MSZP az idén sem tartja szükségesnek, hogy külön pártrendezvényt tartson, ehelyett „az emberekkel való közös ünneplésre helyezik a hangsúlyt.” Jó. De mit ünnepelnek?

(…) A baloldaliság, a szocializmus ugyan természeténél fogva diktatúrát hoz elő (hiszen tagadja az egyén szabadságát, méltóságát és tulajdonhoz való jogát), nem lehet tehát „emberarcú” – de a naiv magyar ’56 az volt. Maga a csoda.

(…) A forradalom azonban olyan volt, mint Eörsi: tiszta, bátor, egyszeri és megismételhetetlen. A magyar és a nemzetközi baloldal se előtte, se utána nem állt elő ilyen csodával.

(…) Puskás Öcsinek nemcsak annyi köze van ’56-hoz, hogy az lehetővé tette számára a világkarriert. Az ötvenes években két magyar jelenség emelkedett a világ érdeklődésének ingerküszöbe fölé. Puskás Öcsi az aranycsapattal meg az ötvenhatos forradalom és szabadságharc. Az egyikben a magyar tehetséget, ügyességet, ötletességet csodálta a világ, a másikban a világbirodalommal szembeszálló maroknyi nép bátorságát, hősiességét.

(…) A forradalom mindent megkérdőjelezett, amire a szocialista tábor hatalma épült. Ezért lehetett a szükségszerű bukás után a népfölkelés csak ellenforradalom, hisz forradalomnak nem volt helye a szocialista mitológiában.

(…) Akiket nem végeztek ki, azok többségét lenyomták, nem tanulhattak, s így alkalmatlanná váltak arra, hogy ők legyen ötvenhat eszméinek megvalósítói. Ha voltak egyáltalán egy egészen más világban követhető eszméi ötvenhatnak. Inkább indulatai, hősies és igazságkereső gesztusai voltak, amire nem lehet új társadalmat építeni. Az erkölcsére lehetne, de arra most nincs szükség. Az önigazgatásos, szolidaritás- és egyenlőségi párti eszményeire lehetne, de a most épülő kapitalizmusban ez nem aktuális. Az októberi ifjak nem is akartak forradalmat. Csak tüntetni akartak békésen, szelíden a lengyel munkások mellett, nem tudták, hogy diktatúrában ez maga a forradalom. Hogy a nyilvános ellentmondás akkor is forradalommá válik, ha az ellentmondók nem is akarják.

(…) Az ötvenhatot átélt nemzedékek – a veszekedők – lassan elmennek, most az ötvenedik évforduló táján igazán fontos, hogy az ünnep őszinte és átélhető legyen, hogy az új nemzedékek is ünnepeljék majd október 23-át, gyászolják november 4-ét. Így olyan gondolatoknak, érzéseknek juthatnak birtokába, amelyekre még szükségük lehet.

(…) Nincs annál ostobább kérdés, hogy ’56 céljai megvalósultak-e vagy sem. És nincsenek ostobább válaszok azoknál, amelyeket erre a kérdésre adni lehet. Egy forradalom céljai sohasem valósulnak meg, mert megvalósulni reális célok szoktak, a forradalmak céljai pedig ideálisak. Heves illúziók nélkül forradalomhoz szükséges hő nem keletkezik. Az illúzió a forradalom üzemanyaga.

(…) A pátosz szétcsap minket és összecsap. Szétcsap: mi vagyunk a forradalom örökösei, Ti meg az árulóké; mi vagyunk a szabadság fiai, Ti meg a zsarnokságé. Összecsap: ’56 mindannyiunké, ’56 céljai egybefogják a nemzetet. A pátosz jól szolgál tehát a forradalom pártpolitikai hasznosításában, lehetővé teszi, hogy önmagunkat az egésszel, ellenfeleinket a semmivel azonosítsuk, viszont kizárja különbségeink megjelenítését a forradalomhoz való viszonyunkban

(…) Nemcsak ’56 ünnepe válik üressé, hanem minden történelmi ünnep. Éppen annyira, amennyire beleragad a hagyományos ünnepélyességbe, amennyire hagyományos marad formájában és retorikájában. A hagyományos történelmi ünnep az ünneplőről szól, nem a történelemről. Akit a forradalom érdekel, húzódjon ki a szónoklatok hallóköréből, kerülje a tömeget, olvassa, hallgassa, nézze, amit a forradalomról lehet, keresse nyitott és kíváncsi emberek társaságát.

(…) A ma húszas évei végén és harmincas évei legelején járó generáció a rendszerváltáskor még túl fiatal volt ahhoz, hogy akár tudatos megfigyelőként, akár tevékeny szereplőként részt vegyen az eseményekben.

(…) Mindez azt eredményezte, hogy ennek a generációnak szinte semmiféle rendszerezett háttértudása nincs az ’56-os forradalomról. Mindennek hiányában maradt két forrás az információszerzésre: a családi hagyomány, illetve a politika, pontosabban a politikát az emberekhez eljuttató média.

(…) A nemzeti ünnepek egyszersmind nemzeti jelképek is. Mint ilyeneknek, könnyen kódolhatóknak kell lenniük. Március 15-ről még akkor is könnyű beszélni, ha nem értek egyet valakivel, mert generációk nőttek fel úgy, hogy elsajátítottak egy bizonyos fajta kanonizált értelmezést vele kapcsolatban. Ez az értelmezés minden bizonnyal nincs tekintettel minden egyes részletére annak a bonyolult eseményláncolatnak, amely 1848-49-ben a Habsburg Birodalom területén történt, ám azóta kellőképpen távol kerültünk a történésektől ahhoz, hogy egy többé-kevésbé mindenki által elfogadható gondolkozási keretet alakíthassunk ki róla. Március 15. mindenkié lehet, október 23. nem.

(…) Szóval, igencsak nem lenne baj, ha az értelmezési folyamat belül is felgyorsulhatna. Ellenkező esetben könnyen lehet, hogy ezek a mai húszon-sok és harminc-kevés évesek már megszületett vagy hamarosan megszülető gyerekeik számára csak a felülről ránk kényszerített iskolai ünnepségekkel szembeni, még egy másik világból itt maradt nemzedéki undor érzését tudják továbbadni majd. Márpedig, mint tudjuk, múlt nélkül nehéz lesz jövőt tervezni. Meggyőződésem, hogy egy valóban a többség számára vállalható és átélhető, s nem csupán évente ismétlődő politikai ingyencirkuszok háttérdíszletéül szolgáló nemzeti ünnep éppenséggel segítene abban, hogy ez az ország normálisabb hely legyen.

(…) Ennek az írásnak nem célja, hogy egy sokszor felidézett és sokak által személyesen megélt eseményt újból elbeszéljen, sem az, hogy politikai értelemben vagy történeti kitekintéssel "megmondja", mi is volt "valójában" ez az esemény. Ezt már sokan sokféleképpen elmondták, s bár szavaik, de még történeteik sem ugyanarra futottak ki, valamilyen tágabb értelemben mindben (vagy legalábbis majdnem mindben) volt igazság.

(…) Hiszen az ötvenhatban történtekről több mint harminc éven át még beszélni sem lehett a valósághoz hűen, hát még megőrzésre méltó politikai-nemzeti örökségként hivatkozni rá! Ehhez képest szinte meglepő, hogy 1989-ben, a demokrácia visszatérésekor, e mindaddig elhallgatott vagy agyonrágalmazott örökségnek milyen divatja támadt a szabadságában ismét magára ébredő Magyarországon. Mintha valamiképpen a túlzásba vitt hazugság maga fordult volna a visszájára!

(…) Az ezt követő tizenhat évben azonban mások vették kezükbe az 56-os emlékek rombolásának és a közös hagyomány lejáratásának munkáját. A valódi hősök és áldozatok mellé odatolakodtak az álhősök, a haszonlesők és a politikai hamiskártyások. Akiknek egyáltalában nem az volt a céljuk, hogy a magyarság huszadik századi történetének ezt a legnagyszerűbb teljesítményét mindenki által közösen vállalható hagyománnyá tegyék, hanem hogy saját politikai táborukon kívül mindenki mást kizárjanak az ünneplésből. S akik nem annak örültek, hogy Nagy Imre nemes alakjának segítségével még a múltjukkal szakító szocialisták is beemelhetők a közös ünnepbe, hanem ellenkezőleg, az 56-os múltra való hivatkozás jogát azoknak is megtiltották volna, akik (mint Göncz Árpád vagy Mécs Imre) e múlt legautentikusabb és legtisztább lelkű hősei közé tartoznak!

(…) Pedig ahhoz, hogy normálisnak mondható demokratikus közösségként létezzünk, sok egyéb mellett bizony az is kellene, hogy ünnepünk ilyen: ne megosztó, hanem összefogó legyen!

(…) Negyvenkilencedik októbert ünnepelünk, de már mindenki az ötvenedikről beszél. Mintha siettetnénk a mát a holnapért, amikor a világot hívjuk majd emlékezni. Nem kell félnünk: 1956 már örökre a miénk!
Csak az nem hagy nyugodni, hogyan fogjuk 2056-ban a századik évfordulót ünnepelni?

(…) És mégis: talán remélhetjük, hogy katasztrófák nélkül ennek az embertelen, pénzéhes hatalmi tébolynak bealkonyul, s talán egy eddig ismeretlen kegyelemnek köszönhetően az emlékezet is kitisztul.

(…) Az idősebb generáció számára 1956 októberének legnagyobb tanulsága az, amit Szolzsenyicin úgy fogalmazott meg: nemcsak az erőszak, hanem a hazugság is fenntarthatja a diktatúrát. 1956 azt bizonyította, hogy az igazság és a szabadság egymás nélkül nem létezik; igazság nélkül nincs szabadság, és a szabadság feltételezi az igazságot. 1956 olyan esemény volt, amely egész Európára hatott. Amiképpen a korábbi magyar történelem legnagyobb csodája az erőt adó 1848–49 volt, úgy lesz hitem szerint a világtörténelem legnagyobb büszkesége a magyar 1956.

(…) Az októberi forradalom és szabadságharc jelentőségét Hunyadi János akkorra 500 éves nándorfehérvári győzelméhez hasonlítják, aminek emlékére minden keresztény templomban megszólal a déli harangszó. Legvigasztalóbb perceimben 2056. október 23-án Magyarországon és az egész művelt világon ilyen ünneplést várok. A valóság azonban, fájdalom, az, hogy október 23. tanulságai által sem tudott és mert – csaknem fél évszázad alatt – a nemzet könnyíteni lelkén! Ennek az új évezredben topogó kornak nincs bátorsága, sem tartása ahhoz, hogy önként megvallja tévedéseit és bűneit? Pedig az egy katartikus javulás kezdete lehetne!

(…) Pokorni Zoltánnak kétségtelenül jól áll ez a búsongó, a nemzet sorsáért aggódó, megbocsátó, de azért kritikus hang, hitelesen tudja alakítani a mérsékelt értelmiségit, aki szomorúan nézi a nemzet megosztottságát, és baráti jobbját kinyújtja mindenki felé, aki hajlandó azt elfogadni.

(…) Pokorni párttársa, a Fidesz ideológiai pitbullja hetente gondoskodik róla, hogy a sértődött, megvert, legyőzött és kissé lemaradt emberek azt hihessék: a forradalom még mindig tart, a kommunisták itt vannak a nyakunkon, és csak akkor lesz szabadság, ha megsemmisítő vereséget mérünk rájuk, csak akkor lesz boldog ez az ország, ha egyetlen párt marad. Így elég furcsa az a kétségbeesett, de reménykedő hang, melynek rezegtetésével az egykori liberális politikus az emberektől félti ’56 szellemét. Azoktól, akik tanácstalanul állnak most a tömegben, és nem értik, miért emlegetik a fütyülést, amikor direkt Pokorni kedvéért művelték. És azoktól, akik a szocialista pártban találták meg érvényesülésük útját, akárcsak mások a Fideszben, és most nem nagyon értik, mi a pitykét akarnak számon kérni rajtuk a születésük előtti időkből. Nem cserélnék velük, de más okból, mint ahogy nem cserélnék a Fideszben nyomuló emberekkel sem, mert elég vacak életük lehet, vacak, politikai élet, nyamvadt hatalomkergetés, rengeteg stressz.

(…) Nem tudom, tudták-e a Fidesz központjában, hogy egynémely csoportok az ötvenhatos megemlékezések megzavarására készülnek, bár a turulavatás, fideszes díszpolgármesterrel az élén némi koncepciót sejtet. Mindenesetre volt zavar a parlament előtt és Bozóki miniszter beszéde alatt a Műegyetemen, és volt már távoli, kósza fütty a temetőben is. Egy éve úgy nézett ki, a jobboldal észrevette: a nép döntő többsége kifejezetten irtózik az ünnepgyalázástól, békés volt minden, a füttyügetőket meg a handabandázókat nyilván központilag leállították. De úgy látszik, a stratégák azt hiszik, hogy a szélsőjobb mozgatása és sunyi, bár nyilvánvaló támogatása erősíti a jobboldalt, és ezt a kampányidőszakban ki lehet használni.

(…) Az emberek még mindig jelentős része szereti a balhét, de csak akkor, ha annak agresszív szereplőivel tud azonosulni. Márpedig Magyarországon a mi szerencsétlen, nyomorúságos, dohosan nyilaskás és horthysta csőcselékünk csak mentálisan sérültek számára lehet vonzó. A többségben kínos érzeteket keltenek, és viszik a szavazatokat. Jobbról is.

(…) Október 23-án még mindig nem lehet ünnepelni Magyarországon. Már szabad, de még nem lehet. Nem a politikai karácsony hangulata hiányzik, hiszen olyan eseményről kell ilyenkor megemlékezni, amelynek szereplői készek voltak ölni és meghalni. Ebből sosem lesz csengettyűs, dalolós ünnep. De hogy a nyilvánosság alig kapjon mást belőle, mint a mai ellenségeskedés historizálóvá butított változatát! Önáltatás volna mást remélni.

(…) A mai jobboldal oly mértékben építette egzisztenciáját a baloldal létének történelmi megkérdőjelezésére, hogy arcvesztés nélkül ettől, úgy fest, nem mozdulhat el.

(…) A túloldalról pedig - szintén determináltan - nem érkezik érvényes, jó érzéssel átélhető válasz, csak az, hogy köszönjük 56, mára rendben vagyunk. Van köztársaság, szabadság, demokrácia - kész. Védekezni nem akarnak, támadni nem akaródzik. Csendesítenék, lekerekítenék az évfordulót - már az ötvenedik előtt. Az SZDSZ, mint általában, az MDF mint már egy ideje, súllyal és méltósággal emlékezett. (Kamaratermekben születnek a nagy elődadások?)

(…) A valóság... Orbán Viktor szerint az 1956 után kivégzett igazi baloldaliak példája ad reményt, hogy egyszer lehet nemzeti egység. Velük lehetne. Akik nem tűrték volna, hogy az ország élén ne választott államférfi, hanem politikai kalandor álljon. Orbán nem feledkezett meg egy bizonyos luxusvilláról sem. A kormányfő az Operában válaszként rövid beszédet tartott és hosszú csendet kért. A jelek szerint azonban ez jó esetben is csak süket csend lesz.

(…) „Az Operaházban mondott egy szokatlan beszédet a megemlékezésekkel kapcsolatban”, hangzott el valamivel negyed tíz után a Magyar Televízió képernyőjén A szólás szabadságában a Friderikusz Sándort váltó Krizsó Szilvia szájából.

(…) Mindez pikáns színezetet kap, ha hozzávesszük, amit jól tudunk: az esti beszélgetős műsor gyurcsányos része konzervanyag volt, amit kora délután vettek fel. Nincs ebben semmi kivetnivaló, arról persze el lehet vitatkozgatni, hogy mennyire fair ezt élőszerű adásnak feltüntetni, de hát nincs új a nap alatt, hiszen az éppen Kubában koktélozgató Medgyessy Péter is nagyon jól el tudott beszélgetni eközben Friderikusszal élő egyenesben Budapesten. Az viszont elgondolkodtató, hogy vajon miből vonta le azt a következtetést e relatíve korai órán Gyurcsány Ferenc, hogy az ellenzék egésze „szitokszavak” egész ármádiáját vágja majd a kormány és a szocialisták fejéhez.

(…) Orbán Viktor környezetéből valaki eljuttatta Gyurcsánynak a volt kormányfő leendő beszédének leiratát. Ebben az esetben nemcsak a szöveget kicsempésző nagyon bátor ember, de a miniszterelnök is, hiszen hogyan vehette biztosra, hogy a Műegyetem előtt Orbán Viktor tényleg azt fogja elzengeni, ami a papíron állt?

(…) Orbán előre leegyeztette Gyurcsánnyal, mit fog mondani. Ki természetesen ez sem zárható, de talán megkockáztathatjuk: kevéssé valószínű.

Idén is megünnepeltük október 23-át. Úgy, ahogy. Élőképekkel a Lánchídon, korabeli teherautók kiállításával, zászlófelhúzással. Ötletszegény ünnep.

Persze nincs könnyű dolga annak, akinek rituálé nélkül kell kitalálni a misét.

(…) Csakhogy a szemtanúk még itt vannak. A legfiatalabb is hatvanöt éves, a legidősebbek a nyolcvanadik évtizedet róják. Legtöbbjük korához illően szerény, nem kéri számon saját emlékeit. Aki meg kiabál – joggal –

gyanúba keveredik: talán valami nagy elhallgatnivalót takar zsörtölődése.

(…) Egy szó mint száz ez a negyvenkilencedik évforduló érdektelen, de az ötvenedik nem lesz az. Tulajdonképpen a jövő évi ünnepségen múlik október 23. sorsa; ha sikerül valami épkézláb dolgot összehozni, akkor a következő évtizedekre is minta marad, hagyományt teremt. Ha az ötvenedik is laposra sikeredik, nos, akkor megette a fene az egészet.

(…)Gyurcsány Ferenc saját hatáskörébe vonta az évfordulót; akárhogyan alakul jövő májusban a kormány, nem lehet a Nemzeti Színház ügyét még egyszer eljátszani, jövő október 23-án nagyjából az lesz, amit most az emlékbizottság javasol és a miniszterelnök elfogad. Gyurcsány az elmúlt hetekben többször jelezte, hogy egyértelműen kezeli 1956-ot. Nincs ok attól tartani, hogy pártja kihátrál mögüle, ha egyáltalán tartani kell valamitől inkább az, hogy túlgesztikulálják a dolgot, mint néhány éve Nagy Imrével tették.

(…) No, mindegy. 2006. október huszonharmadikán ott leszünk még, vonulunk, koszorúzunk és talán énekelünk is. Senki sem firtatja, mit tett vagy nem tett a másik az elmúlt ötven évben, nem cincáljuk jobbra és balra szét a forradalom maradványait. Úgy vélem, nemzeti közmegegyezéssel el lehetne érni, hogy a közlekedési dugón felháborodott autósok és az értetlen járókelők ne lincseljék meg jövőre a hibbantnak vélt öregfiúk és öreglányok menetét. Ha az úri lócsiszárok mégis bevernek sárral, nem pörölünk, félreállunk s letöröljük.

Huszonharmadikát huszonnegyedike követte, és még tizenkét szívszorító nap. November negyedikén újra vörös sáskák lepték el a hazát, és itt is maradtak évtizedekig.

(…) Egy reggel átjött a szomszédból Kiss bácsi és a felesége, azt mondták, búcsúznak, elmennek – talán még nyitva a határ. Ezt sem értettem igazán, de hát akkor minden úgy rázúdult az emberre, elnőtt sem érthette igazán, hát még egy hatéves. Azt hiszem, sokan még ma sem értik, mi történt azon az őszön, mit kell örökre márványba vésni, és mi az, ami sallang, ami felejthető.
A 301-es parcellát sose felejtsétek!

Gyurcsány Ferenc keveset kockáztatott. Kiszámította, hogy egy rövid szónoklatban kevesebb ostobaságot hord össze, mint egy terjengős beszédben, a néma csend ideje alatt pedig szinte nullára csökken a melléfogás veszélye, csak tiszteletadásként kell beadagolni a történelmi ismeretek bizonytalanságát, a mondanivaló hiányát.

(…) Ha Gyurcsány úgy döntött, hogy az ellenzéki megnyilvánulások ellentétet szítók és kirekesztők lesznek, akkor azok lesznek és kész. A lényeg az, hogy az MSZP megtalálta végre az ’56-hoz való sajátos viszonyát és az ünnepre szóló „történelmi” üzenetét. Tizenöt éve kereste már, s bizony gyakran tévutakra lépett.

(…) Itt tart a kormányzati propaganda a forradalom kitörésének 49. évfordulóján, a „forradalom célkitűzéseit beteljesítő rendszerváltás” 16. évében. Az MSZP (MKP, MDP, MSZMP stb.) megint rálelt a mártír pózra. Álszent ábrázattal, „szomorúan és értetlenül” számon kéri a megbékélést, a nemzeti összefogást, az ünnep méltóságát azokon, akiket folyamatosan megtiport, megalázott, kifosztott, átvert és kihasznált. Azokon, akiknek október 23-a nemcsak alkalom a megemlékezésre, hanem reménység is egyben. Azokon, akik bíznak egy olyan szebb jövőben, amikor nem pufajkások, vérbírók és hóhérok szellemi és anyagi örökösei jelölik ki, hogy kik osztják meg a magyar társadalmat.