Képesi Endre vs. Tanár

2006-02-06

Szabó István és Paskai László állambiztonsági múltja és az ügynökkérdés általános tisztázatlansága volt az elmúlt hét publicisztikáinak legfőbb témája. Az írások egy része az államszocialista rendszer egyszerű áldozataként állítja be a két személy ügynöki tevékenységét. Szabó István a baloldalról is sok bírálatot kap, míg Paskai Lászlóval szemben elnézőbb a média. Vita tárgyát képezi, hogy jogosult volt-e az ügynökmúltról szóló adatok nyilvánosságra hozatala, továbbá hogy mi volt az ÉS célja az ügy kirobbantásával.

 

Az Élet és Irodalom 2006. január 27.-i számában Gervai András újságíró ”Egy ügynök leleplezése” című cikkben közli kutatásának eredményeit, melyből kiderül, hogy Szabó István 1957 és 1963 között ”Képesi Endre” fedőnéven jelentetett a belső reakció elhárításával foglalkozó II/5-ös osztálynak. A még főiskolás filmrendezőt ”terhelő adatok” alapján szervezték be a forradalom idején. Az ÉS szerzője szerint az "irományok tartalmukat tekintve többnyire semmitmondók, érdektelenségük, gyermeteg mozgalmi frazeológiájuk azonban nagyon is jól tükrözi a korszak bornírt légkörét, valóságát, politikai realitását".

 

A cikk megjelenésének napján Szabó István a Népszabadságnak adott interjújában kifejtette: két évfolyamtársa kérésére vállalta a feladatot, mivel egyik osztálytársuknak kellett hitelesíteni az alibijét (mint az később kiderült, az illető Gábor Pál), mivel fegyveresen részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásában. Történészek szerint ugyanakkor hiteltelen Szabó István verziója, mivel akik filmeken vagy fotókon feltűntek a pártház ostrománál, azok mindenképp számíthattak börtönbüntetésre. Később, január 29.-én a Magyar Televízió Szólás szabadsága c. műsorában a rendező elmondta, hogy magát is mentette azzal, hogy aláírta beszervezési kartonját.

 

> Publicisztikák

Magyar Hírlap: Régi történetek, mai bűnök ( 2006. január 27.)

Szász István: Mephisto (Népszava, 2006. január 28.)

Szále László: Feldobott kő (Magyar Hírlap, 2006. január 29.)

Nagy N. Péter: Ügynökök áldozata (Népszabadság, 2006. január 30.

Varró Szilvia: Szabó István és a besúgás pozitív ereje (Hírszerző, 2006. január 31.)

Csontos János: Szabó kontra Szabó, (Magyar Nemzet, 2006. január 31.)

Révész Sándor: Szabó apánk (Népszabadság, 2006. február 1.)

Makai József: Mikor lehet cikket közölni? (Magyar Hírlap, 2006. január 30.)

Fekete György: Gyötrődjünk mi is! (Népszabadság, 2006. január 31.)

Szabó Iréne: Látlelet (Népszava, 2006. február 1.)

Braun Róbert: Szabó, Heidegger, Karajan (Népszabadság, 2006. február 2.)

Benedikty Béla: Az ügynöktörvényről (Népszava, 2006. február 2.)

Dési János: Jók és rosszak (Népszava, 2006. február 2.)

Nagy N. Péter: Hrabal aztán elhallgatott (Népszabadság, 2006. február 3.)

Végh Attila: Szabó István lelke (Magyar Nemzet, 2006. február 3.)

Magyar Hírlap: Vallomás (Magyar Hírlap, 2006. február 3.)

Megyesi Gusztáv: Az aláírás gyönyörűsége (Magyar Hírlap, 2006. február 3.)

Jolsvai András: Hajónapló (168 óra, 2006. február 3.)

Magyar Narancs: Vége, Csapó! (Magyar Narancs, 2006. február 3.)

Szentmihályi Szabó Péter: Képesi a rokonokból (Demokrata, 2006. február 3.)

Papp László Tamás: Kis magyar jogi szürrealizmus (Hírszerző, 2006. február 3.)

Kis János: A szembesítés gyötrelmei (Népszabadság, 2006. február 4.)

Ungváry Rudolf: Mindenki mindenkit? (Népszabadság, 2006. február 4.)

 

Egy héttel később szintén az Élet és Irodalom közölte Ungváry Krisztián történész írását, mely szerint Paskai László bíboros kapcsolatban állt az állambiztonsági hatóságokkal, 1965 és 1974 között egyházi személyekről jelentett. A cikk írója - aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásokat - úgy véli: Paskai bíboros jelentett "Tanár" fedőnéven. Ungváry szerint a beszervezési, 6-os karton nem került elő, de az ügynök életrajzi adatai azonban teljesen megegyeznek Paskaiéval.Ungváry szerint az állambiztonsági hatóságok 1965-ben környékezték meg Paskait, aki kifejezetten jóindulatú jelentéseket adott, és mindenkiről igyekezett előnyös információkat közölni. Tartótisztje, Kereszthury György jelentéseiben is többször szóvá tette, hogy Paskai beszámolói teljesen személytelenek, semmitmondóak, és nem tartalmaznak konkrétumokat. A cikk heves reakciókat váltott ki. A katolikus egyház részéről Veres András püspök, a katolikus püspöki kar titkára írásban reagált a cikkre: "Nem ért bennünket váratlanul a cikk megjelenése, viszont annak időzítése egyértelműen politikai indíttatású.”

 

 

Régi történetek, mai bűnök (Magyar Hírlap – Álláspont, 2006. január 27.)

Az ügynökügy mielőbbi tisztázásra szorul. Az ügynökdossziék manipulátorai akarva-akaratlanul is cinkosai a magyar politikai pártoknak. Bár Szabó István rendezői zsenialitása nem kérdőjeleződött meg, morális felelősségét nem lehet megkérdőjelezni.

Magyarországon másfél évtizede manipulálnak az ügynökdossziékkal, s mindazoknak, akik ezt az aljas játékot űzik, állandó cinkosaik azok a politikai pártok, amelyek semmit sem tettek ez ellen – talán mert féltek, talán mert maguk is manipulálni akartak, mert nekik is az a hasznos, ha a társadalom mérlegel, jó és rossz ügynököket lát.

 

(…)Józan ember szemében Szabó István ugyanaz a zseniális filmrendező marad, mint volt csütörtök reggel, a hír megjelenése előtt néhány órával.

 

(…) Emberileg? Ez már más kérdés. Furcsa a magyarázata, zavaró a mostani hallgatása, s végképp érthetetlen, miért nem állt ki másfél évtizede elmesélni e történetet, amelyről most azt állítja: büszke rá, s hálás érte a sorsnak. Az ember, aki – filmjei alapján – megértette a kisember kiszolgáltatottságának tragédiáját, hallgatásával maga is szerepet vállalt a társadalom manipulálásában. Némasága nem a zsarolással, fenyegetéssel ügynökké tetteket védte, hanem közvetve azokat, akik őket talán megnyomorították.

 

(…) Mert az ügynökügy tisztázásán igenis át kell esni. Ám át lehet esni egyszeri és azonnali fájdalommal, ami fölött viszont napirendre lehet térni, vagy lehet hosszas küszködéssel, folyamatos illúziórombolással is.

 

 

Szász István: Mephisto (Népszava, 2006. január 28.)

„Valahogyan a végére kellene járni már e gennyes kelevényként újra meg újra kifakadó bajunknak”. A rendszerváltás idején még rendezhető lett volna az ügynökkérdés. Elsődlegesen a politikai elit felelős azért, hogy nem jött létre közmegegyezés a jogi szabályozásban, mely igen fontos lenne a társadalom nyugalma érdekében.

Ez az írás nem Szabó Istvánról és egyetlen hajdan az állambiztonságnak szolgálatokat tett személyről sem szól. Egyik társadalmi nyavalyánkról, lezáratlan múltunkról, "betegségünk" gyógykezeléséről próbálok valamit mondani.

 

(…) Valahogyan a végére kellene járni már e gennyes kelevényként újra meg újra kifakadó bajunknak.

 

(…) Hibáztatom valamennyi politikai pártunkat, hogy sem jogtudásban, sem politikai-erkölcsi eltökéltségben nem tudtak közös nevezőre jutva a köztársaság nyugalma érdekében megfelelő törvényes megoldást találni arra, hogy a társadalom valahára tisztán lásson a besúgások és a besúgásra kényszerítő hitvány zsarolások (vagy a "szocializmus ügye iránti elkötelezettségből", de leginkább karriervágyból vállalt) dolgában.

 

(…) Az viszont egy jogbiztonságon alapuló országban hovatovább eltűrhetetlen, hogy állandóan valami - többnyire hamis - izgalmi állapotban leledzünk azért, hogy a következő héten melyik orgánum ,akár tisztességes sajtómunkával, akár politikai sanda szándékból kit milyen leleplezéssel fog illetni. A közvéleménynek, a törvényhozásnak, a demokrácia minden felelős szereplőjének közös erőfeszítésére lenne szükség, hogy valahára pontot tegyünk a mérges kígyóként tekergő történet végére.

 

Szále László: Feldobott kő (Magyar Hírlap, 2006. január 29.)

Nehéz úgy erkölcsi ítéletet alkotni, hogy nem éltük át a helyzetet. Mit tettünk volna 19 éves főiskolásként 56-ban egy diktatúra börtönében? „Hiányzik a "kontrollhelyzet" is, hogy mi lett volna, ha nemet mond, miként azt sem tudjuk, valóságos tetteivel (a jelentésekkel) mennyit ártott, mennyit használt”.

Az ítélkezéshez nincs erkölcsi alapom, hiszen nem kerültem hasonló helyzetbe, s nem tudom, mit tettem volna, ha kerülök. Most persze tudom, kényelmes fotelben és kényelmes, szabad korban ülve, de ez nem mérvadó. Hiányzik a "kontrollhelyzet" is, hogy mi lett volna, ha nemet mond, miként azt sem tudjuk, valóságos tetteivel (a jelentésekkel) mennyit ártott, mennyit használt.

 

(…) Az egykori fiatalember tetteit magyarázó világhírű filmrendező szavai sem perdöntők, bár semmi okom kételkedni benne, hogy igaz, amit mond: abban a hitben cselekedtem, hogy egy embert megmentettem

 

(…) Nem tudtuk, Szabó István miért küszködik évtizedeken át a művészember és a hatalom viszonyával. Hogy igazolható-e valamiképpen a magas rendű emberiségszolgálat a bűnös hatalom kiszolgálásával, vagy legalábbis közvetett legitimálásával.

 

 

Nagy N. Péter: Ügynökök áldozata (Népszabadság, 2006. január 30.)

Elkeserítő érzés, amikor az ország egyik kiemelkedő személyiségéről derül ki: együttműködött az állambiztonsági rendszerrel. „Jobb lenne nem tudni arról, hogy ki mindenki írt jelentést. Amit megtudunk ugyanis, gyomron vág, ugyanakkor nem tudás.”

(...) Jobb lenne nem tudni arról, hogy ki mindenki írt jelentést. Amit megtudunk ugyanis, gyomron vág, ugyanakkor nem tudás. Nem ismerhetjük meg, hogy milyen körülmények között szerveztek be valakit, vagy ha ezt olvassuk is, nem érezzük, nem tudjuk, mi történt vele. Soha még csak fel sem becsülhetjük, hogy az ügynökök által leírtakat mire használták, és ők, ha játszottak, ha próbáltak a tisztességtelenség köréjük levert karói között szlalomozni, akkor mennyire voltak sikeresek.

 

S hogy akartak-e egyáltalán tisztességesek is lenni. Nemcsak a mentális higiénia vágya, de a méltányosság tisztelete is azt mondatná az emberrel, hogy elég volt a jelentésekből. Nem ezért akarnám újranézni Szabó István életművét, nem gondolom, hogy Novák Dezső korszakos, fektetős tizenegyesei átértékelődnének az új tudás miatt, vagy a Szepesi-féle "Most lőj, Dömötör!" íve lelapulna a lelepleződés súlya alatt.

 

(...) És persze nincs elkeserítőbb, mint szerettünk lesújtó leletét kézben tartani. De hogy még közzé is tesszük! Hogy most például az ország szellemi életének egy magától értetődően egyszerű igazodási pontját, Szabó István erkölcsi-morális integritását kérdőjelezzük meg. Még az estleges cáfoló magyarázat is csatlakozik az előtte szólóhoz.

 

 

Varró Szilvia: Szabó István és a besúgás pozitív ereje (Hírszerző, 2006 január 31.)

A baloldal egy része hőst avat Szabó Istvánból, miközben teljesen lehetetlenné válik a múlttal való szembenézés. „Ki vonta kétségbe Szabó tehetségét? És ha nagy rendező, akkor nincs közünk ahhoz, hogyan működött együtt a belső elhárítással?”

Nem a „hazát védő” Medgyessy Péter állambiztonsági múltjának nyilvánosságra kerülése volt a fordulópont. A múlttal való szembenézés most úszik el végleg: a baloldal egy része hisztérikusan hőst avat Szabó Istvánból, miközben a rendező sztorija három nap alatt olvadt el.

 

(…)Az őrület hétfő reggelre vált teljessé, amikor a lapokban megjelent az úgynevezett „magyar szellemi élet képviselőinek” (Maszék) levele: az aláírók szeretik és tisztelik Szabót, aki 45 éve „nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk”. De hogy jön ez ide? Ki vonta kétségbe Szabó tehetségét? És ha nagy rendező, akkor nincs közünk ahhoz, hogyan működött együtt a belső elhárítással?

 

(…)Pedig Szabó mindezt elkerülhette volna. Nem az a fő kérdés, mit tett az ’56-os forradalom utáni megtorlás idején egy tizenkilenc éves fiú, akit három napig tartottak fogva, és az egyetemről való kirúgással fenyegetettek. Fontosabb, hogy kik voltak a tartótisztjei, és kik azok megrendelői, kik ültek a párt és kormány megfelelő posztjain. Szabó részéről pedig: miért nem beszélt minderről később, miért nem készült fel arra, hogy egyszer kiderülhet, és most miért úgy reagált, ahogy.

 

Vélemények az ügynökmúltról II.

 

Csontos János: Szabó kontra Szabó (Magyar Nemzet, 2006. január 31.)

Szabó művészi érdemeinek elismerése mellett sem szabad felmentenünk a morális felelősség alól, hiszen ez esetben „az őt és más tehetségeket nagyüzemileg prostituáló kommunista diktatúracsinálókat is rehabilitáljuk”.

Öreg művész barátom kétségbeesetten hívott fel a hét végén. Körbejár egy tiltakozó ív: Kossuth-díjasokat és más szellemi kiválóságokat kérnek szolidáris aláírásra a "El a kezekkel Szabó Istvántól!" mondat jegyében. Mit tegyen? Aláírja? Ne irja alá? Végtére is Szabó nagy formátumú filmművész.

 

(...) A nemzet morális jövője múlhat rajta. Ha későbbi érdemeire való tekintettel megbocsátunk neki, miután már-már hilleri magasságokba emelkedve hirdette a büszke balgaságot, egyúttal az őt és más tehetségeket nagyüzemileg prostituáló kommunista diktatúracsinálókat is rehabilitáljuk. Márpedig ezt nem tehetjük meg; még Szabó két szép szeméért sem. Nem lehet helyi értékén kezelni a volt besúgott kollégák passzivitását vagy megbocsátó hajlamát sem, hiszen itt immár az összezáró filmes lobbi politizál.

 

(...) „A filmeknek kell segíteni élni, az embereknek megtalálni önmagukat - és ehhez az kell, hogy tiszta igényekkel, elfogadható közbeszéddel, elfogadható kapcsolatrendszerrel és kultúrával éljünk.” Nos, pontosan ezért kell Szabónak visszavonulnia. Ha későbbi érdemeire való tekintettel megbocsátunk neki, miután már-már hitleri magasságokba emelkedve hirdette a büszke balgaságot, egyúttal a más tehetségeket nagyüzemileg prostituáló kommunista diktatúracsinálókat is rehabilitáljuk

 

 

Révész Sándor: Szabó apánk (Népszabadság, 2006. február 1.)

" az ember, Szabó István, a művész nem érdemli meg, hogy Szabó apánk legyen. Hogy úgy tiszteljék, mint Ferenc Jóskát, Horthy-t, Kádárt. A föltétlenség igényével, a bűnökre való vaksággal.”

És akkor most itt van egy filmbemutató, mely nem a filmről szól, hanem Szabóról, aki csinálta. Egyrészt azok miatt szól róla, akik a múlt letagadásának pártján állnak, és így vélnek Szabó István pártján állni! Másrészt azok miatt, akik életrajzi események alapján próbálnak egy életművet hitelteleníteni. Azok miatt, akik nem tisztelik a tények autonómiáját, és azok miatt, akik nem tisztelik a művészet autonómiáját.

 

(…) Érdemeljen (vagy ne érdemeljen) bármit Szabó István, az ember, Szabó István, a művész nem érdemli meg, hogy Szabó apánk legyen. Hogy úgy tiszteljék, mint Ferenc Jóskát, Horthy-t, Kádárt. A föltétlenség igényével, a bűnökre való vaksággal.

 

(…) Mindenkinek kell valamit gondolni erről, hogy van egy köztiszteletben álló férfiú, aki nagyon mély, érzékeny és fontos filmeket csinált abban a diktatúrában és arról a diktatúráról, melynek néhány évig besúgója volt, s melyben később is szakmai érveket szolgáltatott pályatársa filmjének politikai okokból történő betiltásához.

 

 

Makai József: Mikor lehet cikket közölni? (Magyar Hírlap, 2006. január 30.)

„Hát nem. Sem az ÉS, sem a cikk szerzője nem hibáztak. Mert az időpontok – meg az egyéb hazai és világpolitikai körülmények – alapos mérlegelése annak a kornak volt a sajátja, amelyikben gazemberek egyetemistákat szerveztek be.”

(…) Ha nem mi, gyávák lennénk többségben, hősök sem lennének. Kevesen voltak képesek nemet mondani; mi valószínűleg csak annyit kérdeztünk volna, hány példányban kell aláírni. Megtörtént, elmúlt. Jó, hogy a levéltárakból előkerülnek ezek az iratok. Mert jó, ha minél többet tudunk arról a beteges, undorító rendszerről, amelyiknek egyetemisták jelentésére is szüksége volt. Ha ebbe belegondolok, az antikommunista gőz elönteni készül az agyamat. De tudatosan és fegyelmezetten leküzdöm.

 

(…)Nem is írtam volna erről, ha a diskurzus nem kezdene helyenként félresiklani, és nem pedzegetnék tévében, újságban, hogy 1. vajon miért gyűlöli Gervai András Szabó Istvánt; és 2. miért pont most közölte a cikket az Élet és Irodalom. Ez azért tényleg perverz. Tehát ha Gervai nem gyűlölné Szabót (hanem szeretné, tisztelné stb.), akkor még ott, a levéltárban megeszi az egész aktát, hogy soha ne derüljön ki semmi. Vagy egyszerűen meg sem írja. Az ÉS meg nyilván nem azért közölte a kéziratot, mert hetilap, amelyik kéziratot közöl, hanem mert valamit el akart érni evvel. Hoppá! Pont most! Na, menjünk szépen a fenébe, jó?

 

Fekete György: Gyötrődjünk mi is! (Népszabadság, 2006. január 31.)

Szabónak tizenhat éve volt rá, hogy elmesélje tetteit, mégsem tette. „Mert azt azért okkal hangsúlyozza szinte mindenki (...) hogy Szabó István hatalmas életműve - mely javarészt az egyén, a tehetség, a művész és a hatalom viszonyáról szól - esetleg nem is lehetett volna ilyen mély és hiteles az erkölcsi kételyeket előhívó ifjúkori, de egész eddigi életében eltitkolt besúgó tevékenysége nélkül.”

Szabó Istvánnal kapcsolatban is óhatatlanul felmerül az emberiség ősrégi erkölcsi problémája: el lehet-e jutni bűn nélkül az üdvösséghez, a megtisztuláshoz? (Avagy nem tartják-e az ótestamentumi vétkeket a tökéletesedéshez vezető út kezdetének? Részesültünk volna-e a jézusi áldozatból Júdás elpártolása nélkül? De gondolhatunk Pál elmélkedéseire is a Törvény alá vetettségről, aztán Dosztojevszkij és mások irodalmilag megörökített gyötrődéseire...)

 

(...) Mert azt azért okkal hangsúlyozza szinte mindenki, aki ehhez az ügyhöz hozzászól, hogy Szabó István hatalmas életműve - mely javarészt az egyén, a tehetség, a művész és a hatalom viszonyáról szól - esetleg nem is lehetett volna ilyen mély és hiteles az erkölcsi kételyeket előhívó ifjúkori, de egész eddigi életében eltitkolt besúgó tevékenysége nélkül. Valóban nehéz mindezt feldolgoznunk. És mennyire nehéz lehetett Szabó Istvánnak? Nem emiatt hallgatott? Mindenesetre Szabó Istvánt akkor sem lehet nem tisztelni mélyen humanista életművéért.(…)

 

 

Szabó Iréne: Látlelet (Népszava, 2006. február 1.)

Gervai András leleplezésének legfőbb baja, hogy a jelentéseket „erkölcsi ítélet megformálására alkalmas igazságként tálalja”, tekintet nélkül a körülményekre. „A huzatos Kárpát-medencében ma sem könnyű makulátlannak lenni”, és Szabó István filmjeiben már vezekelt bűneiért.

Nevezték már a XX. század "mozgóképes portréfestőjének", Közép-Kelet Európa filmes "sorstörténetírójának", a "celluloid szalag mágusának", de nekem sokkal rokonszenvesebb az, amit ő maga mond művészi munkásságáról: "Filmjeim látleletek a korról, amelyben élünk." Az Európa- és világhírű filmrendezőről beszélek, akit 70 nemzetközi díjjal, köztük egy Oscarral, 3 Oscar- és 2 Arany Globus-jelöléssel, kétszer elnyert Ezüst Medve díjjal és 4 alkalommal Cannes-ban átvett elismeréssel jutalmaztak. Arról a művészről, akinek a filmjein nőtt fel az én generációm, ébredt fel az Álmodozások korát és a Szerelmesfilm romantikáját követően.

 

Úgy tűnik, Gervai András filmszakíró napokban megjelent monumentális leleplező "elemzésének" is az talán a legfőbb baja, hogy a valóság dokumentálható részleteit - azaz a filmrendező ügynökmúltját bizonyító jelentéseket - erkölcsi ítélet megformálására alkalmas igazságként tálalja. Légüres térbe téve azt a kort, azt a történelem diktálta kiszolgáltatottságot, amelyben Máriássy Félix legendás főiskolai osztályának egyik növendékeként, 19-20 évesen kellett Szabónak meghoznia azt a döntést, amivel önmagát épp úgy védeni vélte, mint társait. Szabó István egyetlen percig nem cáfol, nem háborodik fel azon, hogy sajtóban, televízióban egyre-másra szembesítik fiatalkori önmagával, akit akkor is vállal, ha tudni véli: az Élet és Irodalom "tényfeltáró" anyagának mögöttes célja feltételezhetően művészi és emberi tönkretétele.

 

(...) Én nem tudom, mert koromnál fogva nem tudhatom, hogy ötven évvel ezelőtt miféle túlélési technikákkal lehetett átvészelni a zsarnokságot, és mi tűnt akkor bocsánatos bűnnek. Csak azt tudom, hogy a huzatos Kárpát-medencében ma sem könnyű makulátlannak lenni. Éppen ezért az a véleményem: minden gondolkodó ember számára kötelező, hogy egy ember cselekedetei mellé odategye azok következményeit. Kiknek ártottak a jelentései, kiket tett azokkal tönkre?

 

Vélemények az ügynökmúltról III.
Braun Róbert: Szabó, Heidegger, Karajan (Népszabadság, 2006. február 2.)

"Száz(negyven) értelmiségi aláírása egy dokumentumon, elegáns hölgyek és urak felvonulása, tapsa, ölelése a filmszemle megnyitóján - Szabó István filmrendező mellett kiállva - elszomorító helyzetképet ad a mai magyarországi közgondolkodásról. (...) Saját közösségem gondolattalansága fájdalmas és bűnös.

Szabó István lelepleződésének fogadtatása alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a párhuzamokon. A holokauszt feldolgozásának ürességét, sekélyességét ismerhetjük föl a kommunizmussal vagy a szocializmussal kapcsolatos mai ítéletek intellektuális felszínességében. Kerülném a totalitárius rendszerek összehasonlítását, annyi azonban megengedhető, hogy a diktatúra mindkét formája végletes csapást mért az erkölcsi értékekre. Éppen ezért lenne fontos az emlékezés kihívásának megfelelni a holokauszttal és a szocializmussal kapcsolatban egyaránt. Szabó István személyénél és tetteinél számomra most érdekesebb az az igénytelenség, ami a száz értelmiségi megszólalását s számos egyéb reakciót jellemez, s rossz a csönd is: az ítélet kimondása elől menekülés csöndje.

 

Nekem, később születettnek Szabó István - ahogy korábban Szepesi, Novák, Tar, Molnár Gál - kollaborációja elítélendő. Művészet, focitudás és tudósítói képesség nem menti őket. A művész nem kap felmentést, ahogy a hős sem későbbi bűnei alól. Szabó hallgatása, majd önmentő története nem enyhíti az ítéletet. Martin Heidegger nagy filozófus volt és náci. Herbert von Karajan nagy karmester és náci. Könyveiket olvassuk, lemezeiket hallgatjuk. Emberként elítéljük őket.

 

(...) A most most van. Sok esélyt mulasztottunk el közösen a gondolattalanság megszüntetésére. Száz értelmiségi - nehezen írom, mert közöttük sokan vannak olyanok, akiket másért tisztelek - gyáván és gondolattalanul szeretné folytatni. Ki nem mondva, állást nem foglalva. A fent említett Hannah Arendt a zsidótanácsok kollaborációja kapcsán egy levélben arról írt, hogy a bűn saját népe esetében fáj a legjobban. Megváltoztatva a megváltoztatandót: saját közösségem gondolattalansága fájdalmas és bűnös.

 

 

 

Benedikty Béla: Az ügynöktörvényről (Népszava, 2006. február 2.)

„Ismét napvilágra türemkedett egy besúgó-ügy. Ezen ismét utálkozunk, sajnálkozunk, esetleg lökdösődünk vagy szánakozunk, ki-ki pártszimpátiája alapján, bár attól tartok, ez is annak függvénye, ki milyen minőségű gyerekszobából jött.” Az ügy ismét arra mutat rá: a parle,mentnek újybb ügynöktörvényt kellene alkotnia.

Nem akarok azzal foglalkozni, ki az, aki "kutatott" (én ezt inkább kotorászásnak nevezném, még inkább túrásnak, ahogy a sertés szokta az orrával), nem törődöm most a jellemével sem annak, aki bevitte egy újsághoz "kutatásainak" eredményét. Maradjunk a ténynél: ismét napvilágra türemkedett egy besúgó-ügy. Ezen ismét utálkozunk, sajnálkozunk, esetleg lökdösődünk vagy szánakozunk, ki-ki pártszimpátiája alapján, bár attól tartok, ez is annak függvénye, ki milyen minőségű gyerekszobából jött.

 

(...) A kotorászó gerincbajnokok mit értek el? Körülbelül azt, amit az előző bekezdésben leírtam. Egyszóval hölgyek és urak ott az Országnak a házában. Törjék csak a fejüket jó hosszan az ügynöktörvény árnyalt és mindenki számára megfelelő létrehozásán. De ha közben lesz egy kis idejük, kérdezzenek meg egy mezei jogászt, vajon honnan származik az elévülés jogfogalma, és miért találták ki, mire vonatkozik és mire érvényes, adott esetekben mennyi ideig. Bűncselekmény esetén. Hát még, ha bűncselekmény sincs. Esetleg afelől is érdeklődhetnének, miképpen büntethetők az igazi bűnösök, a besúgói rendszer kitalálói és működtetői, akiknek tevékenysége nyomán - eltérően a besúgókétól - emberek nyomorodtak és haltak meg. Ha kiderül (ki fog derülni), hogy azok sem büntethetők, akkor hozzanak végre egy igazán használható ügynöktörvényt. Olyat, ami kimondja, hogy ha valaki 2006. február 1. után bármilyen értesüléssel előhozakodik, ami 1990. előtti, erkölcsi természetű gumicsont, arra csapassék tíz botütés, zárják be tíz évre, vagy fizessen egy forintot, bánom is én, csak hagyják már abba azt, ami nem dolguk. Mert nekem nagyon elegem van a szenvedélyükből, én legalábbis nem ezért fizetem magukat. Kérdezzenek meg még néhány embert, szerintem nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.

 

Utóirat a turkász filmkritikusnak: a barátom papája már meghalt, legföljebb az emlékét lehetne meggyalázni. Tudja érdekelni a dolog?

 

 

Dési János: Jók és rosszak (Népszava, 2006. február 2.)

 

A világ nem osztható fel „jókra és „rosszakra”, az ügynökmútra ez különösen igaz. Az egyházban dolgozó ügynökök, így Paskai László múltját is terheli ugyanakkor az államhatalommal való simulékony együttélés.” Nem kell megdicsőülni feltétlenül azért, mert valaki ügynökké vált, még akkor sem, ha hű de rettentő rendesen viselkedett.”

Túl egyszerű lenne a világ, ha egyből jókra és rosszakra lehetne osztani az embereket. Hibátlanul besorolható lenne mindenki ide vagy oda. Most úgy tűnik, a Kádár-korszak "rosszai" az ügynökök. Akik pedig nem ügynökök vagy még nem derült ki róluk, azok a "jók".

A 0szélsőjobbos lapban volt munkásőr (hohó, ráadásul a nyolcvanas évek végéből ám) eligazít az erkölcs és morál kérdésében, hogy a gyomrunk forog tőle. De megúszta, véletlenül az ügynöklistákon nincs rajta. Azt, hogy mennyire bonyolult mindez, jól mutatja az ÉS e heti számának Ungváry Krisztián jegyezte írása Paskai László bíboros múltjáról. A szerző végül is oda lyukad ki, hogy ügynöki jelentéseire szinte még ma is büszke lehetne, hiszen nem adta ki társait akkor, amikor már-már elkerülhetetlenül beszervezték, még ha akadtak, akiknek maradt ereje és nem adta be a derekát. Mindenesetre a katolikus egyház volt magyarországi feje jelentgetett, de csak picit.

 

Ellenben nyilvános működése, elvtelen behódolása az akkori hatalomnak tulajdonképpen több, mit kínos. Csúnya folt, valójában sokkal csúnyább, mint az az ügynöki. Csak éppen, ha megy az ügynöközés, akkor mindazon főpapok, akik maguk is elárulták az övéiket, akik nem álltak ki valóban saját eszméik mellett, azt elárulták, hatalomvágyból, irigységből vagy csak emberi gyengeségből, most boldogan mutogatnak a "rossz"-ra, az ügynökre, mert ők már átkerültek a "jók" rovatába. Sok hibát lehet elkövetni ebben a történetben. Valószínűleg az egyik az, ha erényt csinálunk abból, ami nem az. Nem kell megdicsőülni feltétlenül azért, mert valaki ügynökké vált, még akkor sem, ha hű de rettentő rendesen viselkedett. A másik, ha nem értjük meg a személyes sorsokat, az indítékokat, kit mi vitt rá. Nyilván mást kell gondolnunk arról, akit tizenévesen bezártak, fenyegettek az ötvenes években, míg végül aláírta azt a papírt és mást arról, aki mondjuk munkahelyi főnökeit jelentgette fel ügynökként azért, hogy a helyükre kerülhessen. A történetek tehát fontosak. De ami most folyik, ettől még nagyon, nagyon szomorú.

 

Vélemények az ügynökmúltról IV.

 

Nagy N. Péter: Hrabal aztán elhallgatott (Népszabadság, 2006. február 3.)

„Lassan átbucskázunk erkölcsi tengelyünk körül, s azt gondolhatjuk, hogy valamiféle minőségi tanúsítvány az ügynökmúlt, hiszen sorra a legjobb emberekről derül ki, hogy együttműködtek a szocializmus politikai rendőrségével”.

Úgy jönnek az ügynökjelentés-jelentések, mintha Pepin bácsi harsogná őket fentről, a kéményből, ahová Hrabal ültette, hogy csak mondja, mondja, senki ne figyelje, de más se tűnjön fontosnak, csak ez az őrült beszéd.

Lentről pedig tegnap épp azt kiabálta vissza Veres püspök a Paskai László prímás jelentéseit nyilvánosságra hozó Élet és Irodalomra, hogy nem véletlen az időzítés.

 

(...) Nehéz ellenállni most már itt a groteszk csábításának, olyan mechanikus egyhangúsággal követik egymást a megrázó lelepleződések. Lassan átbucskázunk erkölcsi tengelyünk körül, s azt gondolhatjuk, hogy valamiféle minőségi tanúsítvány az ügynökmúlt, hiszen sorra a legjobb emberekről derül ki, hogy együttműködtek a szocializmus politikai rendőrségével. Tehát, aki nem állt oda be, abból mintha hiányzott volna valamiféle elementaritás.

Illő azért ezen a ponton idemásolni, mit írt arról Esterházy Péter, ahogy édesapja 22 éven át produkált jelentéseit olvasta: "milyen sokat sírtam-ríttam az elmúlt két év alatt. Csak úgy jön a könny abból az érzékeny, mafla testemből".

 

(...) Lássuk be, Paskai bíboros gondosan semmitmondó szövegei vagy Szabó István kellemetlen, de állítása szerint ártalmatlanra állított jelentései egyaránt balekszínben tüntetik fel a fogadó felet. Bekajáltatták az "ávósokat". Megérdemlik, ha bevették. (De akkor ki az isten juttatta börtönbe a barátomat 1973-ban?!)

 

(...) A megbocsátásra nem vagyunk felkenve, az ítélkezéshez viszont bátorság, ok, alap, részletes tudás hiányzik. Megbocsáthatunk magunknak is, de valamiként erőnket veszi mindaz, amit megtudunk. Egy remény: a legkomolyabb írók, filozófusok a korábbi csendesítés után most hallgatnak. Templomi csendben.

 

 

Végh Attila: Szabó István lelke (Magyar Nemzet, 2006. február 3.)

Ismét politikai játék folyik az ügynökkérdés körül, és „akinek a lelkére megy ki a játék, senkit nem érdekel”. Mindkét tábor csak azt lesi, mit tudna az esetből profitálni. „Szabó Istvánnak szerintem a közélettől vissza kellene vonulnia, és filmeket kellene készítenie”.

Dúl a Szabó-háború. A szokásos eset ismétlődik megint: törté nik valami, ami alkalmas arra, hogy a kettészakadt Magyarország két fele ismét megerősítse különállását, ismét meghatározza magát a másik fél opponenseként, miközben az ember, akinek a lelkére megy ki a játék, senkit nem érdekel. Mindkét tábor csak azt lesi, mit tudna az esetből profitálni. (Ez általában így történik, még akkor is. ha most. a Szabó-ügy kapcsán esetleg nem is belátható, hogy "Szabó oldala’ miféle szellemi profitot tudna az eset révén szerezni.) Nagy besúgózás az egyik oldalon, szolidaritáslevél és dörgő tapsvihar a másikon.

 

(...) Szabó Istvánnak szerintem a közélettől vissza kellene vonulnia, és filmeket kellene készítenie. Ezekben szublimálhatná a mostani rossz tapasztalatokat is. Szólhatnának ezek a filmek például arról, hogy a belső bűnhődés éppen elég. Az viszont kötelező, ha emberek akarunk maradni.

 

Magyar Hírlap: Vallomás (Magyar Hírlap, 2006. február 3.)

Nincs jogunk ítélkezni Szabó István fölött, de feltűnő: azokról az évfolyamtársairól is kompromittáló adatokat közölt, akiket magyarázata szerint éppen, hogy meg akart menteni. „Szeretnék hinni a kitűnő művész magyarázatában, ám a mód, ahogyan a nyilvánosság elé lépett, árt a történet hitelének”.

"Még ekkor sem akartam vállalni a feladatot, másnap azonban már Gábor Pál is kért, mondván, ez kötelességem, hogy védjük az évfolyamot, és így a róla esetleg felmerülő információkat is ellenőrizni tudjuk." (Szabó István a Népszabadság "munkatársainak", január 28.)

 

Nincs jogunk ítélkezni Szabó István fölött: vészterhes időkben, nyilván nem jószántából vállalta az együttműködést a diktatúra politikai rendőrségével. De mit kezdjünk a világhírű filmrendező negyvenkilenc évvel későbbi magyarázatával? Azzal, hogy büszke az állambiztonsági munkára, amely "élete legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt", és amellyel egy évfolyamtársát mentette meg "a biztos akasztástól". A szombati Népszabadságnak már azt is elmondta, hogy az említett évfolyamtárs Gábor Pál volt.

 

Az a Gábor Pál, akinek 1957-ben "erősen ellenforradalmi megnyilvánulásai voltak. Legkirívóbb kijelentése kb. jan. közepén egy beszédművészet órán volt, ahol Kádár elvtársat hazaárulónak nevezte" – legalábbis ezt jelentette róla Szabó Képesi Endre fedőnéven Gervai András kutatásai szerint.

 

(...) Szeretnék hinni a kitűnő művész magyarázatában, ám a mód, ahogyan a nyilvánosság elé lépett, árt a történet hitelének.

 

 

Megyesi Gusztáv: Az aláírás gyönyörűsége (Magyar Hírlap, 2006. február 3.)

„Ha én most például a korszellemnek megfelelően bocsánatot kérnék Szabó Istvántól a besúgómúltjáért, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül megbocsátana nekem. Csak az ilyen szép gesztusok eléréséhez nem kell feltétlenül aláírásokat gyűjteni, pojácát csinálni magunkból”

Az ÉS ma megjelenő számában Paskai bíborosról derült ki, hogy besúgó volt. Az információ már csütörtökön fent volt az interneten, s figyeljük meg a gonosz időzítést: Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, Urunk, Jézusunk templomi bemutatásának ünnepén; nyilvánvaló, hogy Paskai bíborost meg akarják ölni.

 

 

Nem fog persze ez olyan könnyen menni. Gondolom, az a százvalahány magyar értelmiségi, aki pár nappal ezelőtt Szabó Istvánt biztosította olthatatlan szeretetéről, elvi alapon most Paskai bíboros mellett is kiáll, s aláírásával deklarálja, hogy a történtek ellenére is becsüli, tiszteli őt, mert sokat adott az országnak, mi több, én még egy váll-lapogatós, hátbaverős gyurcsányi gesztust is el tudnék képzelni a Bazilika főoltára előtt, "szeretünk téged, Laci", csak a fotósokat kérjük kissé hátrébb küldeni.

 

(...) A magyar aláírási kultúrára legfőképp az jellemző, hogy midőn a magyar értelmiségi elé raknak egy ívet, akkor nem az az első, egyszersmind utolsó kérdése, hogy mihez is adná ő a nevét, hanem hogy kik írták már alá. Ha van húzónév a listán, akkor az aláíró gondolkodás nélkül aláír, s ha lehet, mindjárt mozgósítja a családját, barátait, szeretőit is, hogy írjanak alá ők is, a húzónév farvizén egyébként is jó utazni, az aláíróra is jut valami a dicsőségből. Jó, ez emberi hiúság, fontosságtudat folyománya, hanem az már vészesebb, hogy az aláíró meg van győződve arról, hogy ha ő nem is, de legalább a nagy ember átgondolta, hogy mit ír alá, és akkor történelmi napoknak nézünk elébe.

 

(...) Pedig amúgy a besúgó is miért ne lehetne jó ember. Ha én most például a korszellemnek megfelelően bocsánatot kérnék Szabó Istvántól a besúgómúltjáért, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül megbocsátana nekem. Csak az ilyen szép gesztusok eléréséhez nem kell feltétlenül aláírásokat gyűjteni, pojácát csinálni magunkból, vannak helyzetek, amikor bőven elég, ha az a százvalahány ember aláírás helyett fog egy-egy szál virágot, és kiviszi Kádár János sírjához. Paskai bíboros már várja őket.

 

 

Jolsvai András: Hajónapló (168 óra, 2006. február 3.)

„Délután utolér a rendező nyilatkozata, hogy élete legbátrabb tette volt ez, embert mentett vele az életnek. Ezt nem szeretem. Az én ízlésem szerint itt egy bocsánatnak kéne jönnie. Egy bocsnak. Aztán egy percnyi szünetnek. Épp annyinak, amennyi megkülönbözteti a besúgót a nem besúgótól. Aztán jöhet a magyarázat. Ügynökjelentéseink vászonkötés díszkiadása.”

(...) Szabó István nekem nem barátom, nem rokonom, több annál. Része múltamnak, életemnek. Filmjei - nem egyet tucatszor is láttam - beleivódtak a sejtjeimbe, hősei személyes ismerőseim, akik helyettem vívták harcukat a kisszerű hatalommal, helyettem tébláboltak a világban elveszve, jobbat akarva. Magyarságomnak is fontos elemei ezek a filmek, azoktól is vagyok otthon itt, emlékszem, egyszer a Szerelmesfilm híres jelenetsorával - tudják, amelyben az Óda mellékdalát beszéli el a celluloidszalagon - magyaráztam el valakinek, miért nem tudnék én soha elmenni innen. Nekem egy Szabó István ne legyen besúgó. Ha a fene fenét eszik, akkor se.

 

(...) Ami engem illet, régóta három dolgot gondolok e témakörben. Az egyik, hogy az ember nem súg be. Nem jelent föl, nem árulkodik, nem kémkedik. Az nem rendes dolog. Semmilyen körülmények között. A másik, hogy ami ezzel az ügynökdologgal történt az elmúlt tizenöt évben, az egész ország szégyene: pártoké, egyházaké, civileké, mindenkié. Hogy a bánatba nem lehetett kirakni a cuccot az asztalra kilencvenben? Lett volna nagy sírás-rívás, fogaknak kocogtatása, de régen túl lennénk a traumán; így meg csak ülünk itt a sárban, és egyre mélyebbre süllyedünk bele.

 

(...) Délután utolér a rendező nyilatkozata, hogy élete legbátrabb tette volt ez, embert mentett vele az életnek. Ezt nem szeretem. Az én ízlésem szerint itt egy bocsánatnak kéne jönnie. Egy bocsnak. Aztán egy percnyi szünetnek. Épp annyinak, amennyi megkülönbözteti a besúgót a nem besúgótól. Aztán jöhet a magyarázat. Ügynökjelentéseink vászonkötés díszkiadása.

Vélemények az ügynökmúltról V.

 

 

Magyar Narancs: Vége, Csapó! (2006. február 3.)

Szabó Istvántól a közvélemény inkább bocsánatkérést várt volna, mint büszke nyilatkozatokat. „Szabó István most nem viselkedett helyesen, és ez - tetszik, nem tetszik - rávetül az egész besúgása óta eltelt életére. Meg a mienkére. Magyarország múltjára, jelenére, s ami a legfájdalmasabb, jövőjére is.”

„Tizenkilenc éves voltam, még gyerek. Féltem, nagyon Féltem. Aztán egy egész életen át hurcoltam tetteim szörnyű terhét. Megpróbáltam filmjeimben beszélni róla. Féltem megvallani. Nagyon szégyellem magam. Most itt állok, másként nem tehetek: bocsánatot kérek, mindenkitől” –ha csak ennyit mond, talán nem szólunk egy szót sem, talán nem bántja senki sem.

De Szabó István filmrendező, a magyar filmkészítés talán legelismertebb alakja nem ezt mondta. Mondott mindent, csak ezt nem. EIső közlése a tárgyban aznap jelent meg a Népszabadságban, amikor a besúgásait feltáró cikk az Élet és Irodalomban. Ekkor azt mondta, hogy élete legbátrabb és legbecsületesebb tettének tartja akkori cselekedeteit. E nyilatkozatát mar ismerték a védelmére kelő aláírók, cikkírók, televíziós műsorkészítők.

 

(...) Szabó István most nem viselkedett helyesen, és ez - tetszik, nem tetszik - rávetül az egész besúgása óta eltelt életére. Meg a mienkére. Magyarország múltjára, jelenére, s ami a legfájdalmasabb, jövőjére is. Szabó akkori tettét lehetetlen másképp látni-személyes előnyök érdekében (mely előnyök kimerülhettek akár a személyes hátrányok elhárításában is) legalábbis kockára tette mások, történetesen akkori csoporttársai előmenetelét, pályáját, sorsát. Ez lehetne akár e csoport, a Főiskolai osztály (vagy maradékának) magánügye is. De nem volt az akkor sem, és nem az most sem.

 

 

Szentmihályi Szabó Péter: Képesi a rokonokból (Demokrata, 2006. február 3.)

„A kis maradék kommunistát jól honorálják a maradék nagy kommunisták. Nem tudom, milyen díja nincs még Képeli elvtársnak, de még e ciklus végén biztosan meg fogja kapni”.

Nem mondom, hogy megdöbbentett a hír, hogy az Oscar-díjas rendező is ügynök (besúgó, spicli) volt. Még köztársasági elnöknek is jelölték, a D-209-es után ez sem lett volna megrázó. Egy 1945 óta rothadó világrend provinciájában nincs ebben semmi meglepő. Csak ez már nem zsarnokság - ez kínosabb. A létező szocializmus után létező demokrácia. Miután Szabó István beismerte, hogy spicli volt, és az Élet és Irodalomban meglehetős hőséggel beszámoltak nyálas és modoros jelentéseiről, azon sem lepődtem meg, ahogy a rendező a Népszabadságnak nyilatkozod.

 

"Hálás vagyok a sorsnak, csak utólag büszke lehetek a történtek-e. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól. Ez még szebb, mint Horn Gyula "Na és?" kérdése.

 

(...) Most, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elítélte a totalitárius kommunista rendszerek bűneit, a baloldal tiltakozása ellenére, bár az ajánlásokat a kommunista utódpártok (köztük az MSZP is) elutasították. Ahogyan Képesi Endre elvtárs is el van ítélve. Nem igaz az, arait Révész Sándor Népszabadság-vezércikkében motyog (január 26.), hogy "mindannyiunk fejében ül a kis kommunista ". Nem, Révész elvtárs. Csak a maga fejében, meg Képeli elvtárs fejéhen. És azt a kis maradék kommunistát jól honorálják is ezért a maradék nagy kommunisták.

 

(...) „Te mindannyiunk fejében ülő kis kommunista! Ne csüggedj, feldübörögnek a testvéri tankok. Te vagy a „rendszerváltás” jelképe. Minden monográfia, lexikoncikk, hozsánna élő cáfolata. Nyilván 1956-os filmre készülsz. Minden díjat be fogsz söpörni. Gratulálok. És undorodom. Ez vélemény, nem ítélet. „

 

Papp László Tamás: Kis magyar jogi szürrealizmus (Hírszerző, 2006. február 3.)

„Ha valakit e pillanatban hamisan megvádolnak, hogy kocsit lopott, de a bíróság felmenti, iratai nyilvánosak. De azt, hogy egy ismert, az emberek bizalmára aspiráló, közismert érsek vagy rendező bizonyítottan jelentéseket írt, nem lehet publikálni.”

Megint téglák hullottak ki posztkádári jelenünk falából. A besúgókra újfent rávetülő fény heveny nyilatkozattételi kényszert okozott Péterfalvi Attilánál. Adataink őre úgy véli, az ügynökinformációk “alapvetően két esetben hozhatók nyilvánosságra: ha közszereplőkről van szó, illetve akkor, ha a történelmi múlt feltárásához nélkülözhetetlen az ügynökök megnevezése”. De őszerinte “Szabó István nem gyakorol közhatalmat, és a politikai közvélemény alakításában sem vesz részt, ezért nem minősül közszereplőnek. Az Oscar-díjas filmrendező ügynökmúltjának feltárását egy adott korszak bemutatása eszközeként sem lehet értékelni.”

 

(...) Pikáns ízhatást generál, hogy ama ombudsman harcol vehemensen a spiclik állítólagos jogaiért, akinek semmiféle kifogása nem volt az áruházi próbafülkék bekamerázása ellen. Szerinte ez utóbbi dolog “jogilag hibátlan”. Mostani hozzáállása alapján kimondható, méltán érdemelte ki a Nagy Testvér-díjra való jelölést.

 

 

Ha valakit e pillanatban hamisan megvádolnak, hogy kocsit lopott, de a bíróság felmenti, iratai nyilvánosak. A kabátlopási ügy tárgyalásának aktáit bárki elolvashatja. Bármely vállalkozónak joga van megtudni, hogy felvett dolgozója szerepel-e rendőrhatósági nyilvántartásban. Függetlenül attól, közfunkció-e az állás, vagy sem. De azt, hogy egy ismert, az emberek bizalmára aspiráló, közismert érsek vagy rendező bizonyítottan jelentéseket írt, nem lehet publikálni. Magyar ugarból kiszökkent jogi szürrealizmus.

 

 

 

(...) Nem gondoljuk egyébiránt, hogy a merev, engedélyköteles, “antinémet” ügynökkeresési játéktér csak a politika és a kiérdemesült vamzerek érdeke. A Történeti Hivatal örökségére ráépült egy, a németnél drágább, lassabb, előszobázásra-űrlapkörmölésre alapozott, a laikus aktaböngészést történészi ajánláshoz kötő szuperbürokratizált rendszer. A mi pénzünkön. Persze így, fusiban is kijön a spicli-kirakós, de az összképet már csak unokáink fogják látni.

 

 

Kis János: A szembesítés gyötrelmei (Népszabadság, 2006. február 4.)

A Szabó István melletti kiállás erősen vitatható. Bár Szabó maga is áldozat volt, nem olyan áldozat, mint akikről jelentést írt, és együttműködött az elnyomó hatalommal. „Ahhoz, hogy meg tudjunk békülni az igazsággal, az igazságban pedig egymással és önmagunkkal, el kell viselnünk a szembesítés gyötrelmeit.”

"Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk. Nemcsak magyaroknak. Elvitte a hírünket mindenfelé a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt." Így szól a Népszabadságban többször is megjelent nyilatkozat, melyet csaknem kétszáz értelmiségi írt alá.

 

Vitába kell szállnom velük. Nem azzal vitatkozom, amit a szöveg úgy közöl, hogy kimondja, hanem azzal, amit úgy közöl, hogy tüntetően hallgat róla. A Képesi Endre fedőnevű ügynök létezése tabu. Nem számít, hogy a művész - életének egy szakaszában - együttműködött az elnyomó hatalommal.

 

(...) A nyilatkozat azonban nem csak Szabónak szól. Nem magánlevél, hanem nyilvános állásfoglalás. Az ország közvéleményét szólítja meg. Arra buzdítja az állampolgárok közösségét, hogy térjen vissza az elhallgatás 1989 előtti gyakorlatához. Vállalja önként a szólásszabadság viszonyai közt, amire a diktatúra évtizedeiben az elnyomás szorította rá. Szó se essék tettesekről, áldozatokról, személyes felelősségről.

 

(...) Szabó István nagyon fiatal volt, amikor beszervezték. Nyilvánvaló, hogy ráijesztettek, megzsarolták. Nem volna helyes úgy gondolkodni róla, mint a D-209-es szt-tisztről, aki húsz évvel később a hivatali karrierje érdekében vállalta az együttműködést. Medgyessy Péter nem volt áldozat. Szabó István áldozat volt.

 

De nem ugyanolyan áldozat, mint azok, akik nem írtak alá és ezért hátrányt szenvedtek, vagy azok, akikről a jelentései szóltak. Nem gondolhatja komolyan, hogy a tőle származó információkat soha semmire nem használták. A legveszélytelenebb információt is elő lehetett venni, ha a szervek értésére akarták adni valakinek, hogy rajta tartják a szemüket. "

 

(...) Ha a törvény jobb lenne, a felesleges fájdalmakat megtakaríthatnánk. De csak a feleslegeseket. Ahhoz, hogy meg tudjunk békülni az igazsággal, az igazságban pedig egymással és önmagunkkal, el kell viselnünk a szembesítés gyötrelmeit.

 

16 év halogatásai és félmegoldásai nem szabadították meg az országot az ügynökkérdéstől. Homokba dughatjuk a fejünket - ezzel csak átengednénk a kommunistázó jobboldalnak a diktatúrával való erkölcsi szembenállás előjogát. Vagy, ami talán ennél is rosszabb, az "ő" volt ügynökein demonstrálnánk, hogy mi is a diktatúra ellen vagyunk, miközben felháborodnánk azon, hogy a "mi" volt ügynökeinket is leleplezi valaki.

Ma egyetlen nyilvános fórum van, mely nagy kockázatokat vállal az igazság feltárásáért, nem mérlegelve, hogy ezzel fájdalmat okoz-e a neki kedves politikai és kulturális köröknek: az Élet és Irodalom. Szerkesztőinek annyi útszéli támadásban volt részük az elmúlt héten, hogy kötelességemnek érzem megköszönni, amit a demokratikus közgondolkodás épségéért tesznek.

 

 

Ungváry Rudolf: Mindenki mindenkit? (Népszabadság, 2006. február 4.)

„Nem az a gyalázat, hogy valaki besúgó lett. Az a gyalázat, ha ezt nem vallja be, ha mellébeszél, ha - közéleti szereplőként a nyilvánosság előtt - nem kér bocsánatot azoktól, akiket a pártállam titkosszolgálatának feladott”. Ez pedig mind Paskai Lászlóra, mind Szabó Istvánra igaz. Mindeközben mind a baloldal, mind a jobboldal megtesz mindent azért, hogy megmentse az ügynököket saját oldalán.

Mindenki tudja, hogy mi van ott, ahol zsarnokság van. Sokan lettek kényszerből besúgók. Miért nem az a legfontosabb annak az egyházi személyiségnek vagy művésznek, akit így megaláztak, hogy a pártállam megszűnése után a szabaddá vált ország nyilvánosságához fordulva leleplezze kegyetlen titkosszolgálati tartótisztjeit?

 

(...) Megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér. Csak az elfogadhatatlan, hogy az egykori besúgó ma is lapítson vagy hazudjon.

Nyilván nemcsak Szabó István filmrendező, nemcsak Paskai László bíboros, hanem számos máig hallgató volt besúgó is ártatlannak tartja magát. Szabót inkább a baloldaliak és a balliberálisok közül, Paskait inkább a jobboldaliak és jobbliberálisok közül ölelik sokan a keblükre. Lehetséges, hogy mindkét oldalon "zsigerből" úgy érzik, erkölcsi különbség van a baloldalnak és a jobboldalnak kedves besúgó között?

 

Abban, ami a magukat ártatlannak valló, bocsánatot nem kérő besúgókról nyilvánosságra került, túl sok az ellentmondás, az elvarratlan szál, melyet előbb-utóbb elkerülhetetlenül összevarrnak a történészek. Félő azonban, hogy ebben most már megpróbálják megakadályozni őket mindazok, akiknek nem tetszik, hogy lelepleződik valaki a baloldalról, illetve a jobboldalról.

 

(...) Én is félek. Talán most a legjobban a baloldali és liberális képzeletszegénységtől és előítéletességtől, amely a legalacsonyabb fogódzót ragadja meg. "Az égvilágon semmiben nem befolyásol az eset..., ill. egy következménye van, ...el fogok menni a filmszemlére és gratulálni fogok Szabó Istvánnak ...ha olyan lesz a film" - nyilatkozta Kuncze Gábor liberális politikai vezető. Elment. Tüntetően barátságos volt Szabóval. Akárcsak a miniszterelnök. Pedig (jó) politikusként most éppen hallgatniuk kellett volna. A vastaps, mely Szabót fogadta, valójában a benne való csalódás elfojtására szolgált.

 

Miközben az ország egy része (mindegy, hogy hányan, valami keveset mi is számítunk, például a választásokon) megvonja a bizalmát a tapsolóktól. De nem azért, mert fasiszta. Még csak azért sem, mert jobboldali.

 

 

Sajtókapcsolat:
+36 20 665-0384
Telefon:
+36 20 665-0384