Karaktergyilkosságok és bumerángok

Szóban mára már mindenki egyetért, hogy a választási időszak nélkülözhetetlen velejárója a negatív kampány, a politikai ellenfél személyiségeinek visszás és kritikus bemutatása. Azt is világosan lehet látni, hogy a negatív kampánynak - ha kellően átgondolt és mértékeket megtartó - van eredménye: a saját tábort identitásában, valamint szembenállásában erősíti, a negatív kampány célpontjának társadalmi támogatottságát biztosító csoportot pedig elbizonytalanítja. Mindez csak a megfelelően kézben, illetve kordában tartott korteskedésre igaz. Ha egy politikai tényező, egy párt vagy egy párt politikusa túllép azon a határon, amit a társadalom ingerküszöbének nevezhetünk, akkor a negatív kampány nem éri el célját, sőt visszájára fordul. Ennek a kampány kezdeményezőjére károsabb hatása lehet, mint a kampány célpontjára. Mindebből leszűrhető, hogy a negatív kampány egyik fontos, ha nem a legfontosabb eleme, hogy ezt a határvonalat a kiötlők és a végrehajtók érzékeljék.

Ez a legnehezebb feladat. A veszélyek és nehézségek elkerülése érdekében találták ki a politikai marketing világában mozgó szakemberek, hogy az általuk fontosnak - s politikai ellenfelükre nézve károsnak vélt információkat a kampányt gerjesztő politikai erőtói "független" személyek, civil közösségek, médiafelületek segítségével tűzzék napirendre, s ezáltal hintik el a köztudatban. Ez a módszer - ha jól csinálják - több, egymás hatását erősítő előnnyel is járhat. Mivel a megnyilvánuló közvetlenül nem köthető politikai oldalhoz, az általa elmondottak sokkal objektívebbnek tűnnek az azt befogadni kívánó választók számára, nem társul hozzájuk a politikai pártokkal kapcsolatos előítéletekből fakadó kételkedés, s ezzel elősegítik a negatív kampányban terjesztett információk hathatósabb és tartósabb beágyazódását a köztudatba. A másik előnye, hogy az a politikai erő, amelynek hasznára van az e módon, kívülről megvalósított negatív kampány, hivatkozhat a benne felbukkanó adatokra, érvekre és észrevételekre, ezáltal téve hitelesebbé, valóságosabbá, elfogadhatóvá és befogadhatóbbá az immár általa is használt érvrendszert. Mindezen pozitív hatások csak akkor képzelhetők el, ha a régi mondás szerint "nem lóg ki a lóláb"!

Nem szabad, hogy egyértelmű és nyomon követhető legyen, hogy az úgynevezett "civil" megszólaló igazából kötődik az általa hangoztatott negatívumok politikai haszonélvezőjéhez. Nem derülhet ki, hogy a magát függetlennek mondó író díszvendég az általa írott lejárató könyv politikai haszonélvezőjének országos kongresszusán, mint ahogy az sem, hogy a civil képviseletet ellátó egyesület megnyilvánulásai lényegében az érdekelt párt szlogenjeit, felütéseit tartalmazzák. Ám ne csodálkozzunk mindezeken, hiszen a politikai tét óriási, s a választási siker érdekében sok mindenre - sokszor maguknak sem tetsző cselekedetekre is - ragadtatják magukat a politikai erők. De akkor legalább csinálnák jól!

A negatív kampány a világ minden részén előszeretettel és többnyire haszonnal alkalmazott eszköz. Önmagában azzal, hogy egy politikai erő a választók figyelmét vetélytársa gyengéire, hibáira és tévedéseire irányítja, nincs semmi probléma. A negatív kampány ebben az értelemben szerves része a politikai versenynek: amikor a pártok a "ki a jobb?", "ki tudja jobban?" kérdésekre válaszokat kínálnak, értelemszerűen viszonyítási pontokat keresnek. Amikor tehát a Fidesz a kormány általa elhibázottnak tartott lépéseire vagy az MSZP az ellenzék általa hiteltelennek tartott mondataira hívja fel a figyelmet - akár hirdetésekben is! -, a demokratikus normák nem sérülnek.

Ha talán eddig elvben egyet is értettek velem, ezen a ponton bizonyára sokan azt mondják: na igen, de mi a helyzet akkor, ha a pártok tudatosan hazudnak, rágalmaznak, gyűlölködnek? Bizony, a negatív kampány gyakran nem a méltányosság és a tisztesség talaján fogalmazódik meg, és még ha tényeket tartalmaz is, az egyoldalúság minden esetben feltűnő és gyakran elkeserítő. De vajon a pozitív kampány más lenne? Amikor a pártok a programjukat, az ígéreteiket ismertetik (azaz magukról, és nem az ellenfelükről beszélnek), nem élnek a túlzás és a manipuláció eszközével? Nem azt állítom, hogy szép dolog a csúsztatás, a megalapozatlan ígérgetés és az alaptalan vádaskodás, egyszerűen csak azt gondolom, hogy a politika - és különösen a kampányidőszak - ezen jellegzetességével együtt kell élnünk. Arról nem is beszélve, hogy a "játék" alapvetően rólunk szól, a mi igényeinkhez szeretne igazodni. Akit zavar az álságos, igaztalan és hamis kampány, ösztönözze választott pártját az önmérsékletre, vagy keressen magának - ha talál - olyan politikai erőt, amely nem él ezekkel az eszközökkel.

Magyarországon sokakat zavar az is, hogy a pártok - félve a választói rokonszenv elveszítésétől - hivatalosan nem mernek a negatív kampány eszközéhez nyúlni: újságok, civil szervezetek, lelkes vagy lelketlen önkéntesek vállalják ezt a szerepet.

(...) Meggyőződésem, hogy a túlzásba vitt vagy amatőr módon kivitelezett negatív kampány önveszélyes fegyverré válhat, és akár vissza is üthet a kezdeményezőre. Hiszen minden rajtunk múlik: éppen azért nem kell félni a negatív kampánytól, sőt semmilyen kampánytól, mert a döntés tavasszal az összes praktika ellenére is kizárólag a mi kezünkben lesz.

(...) Az ötödik választási kampány előtt állunk, és mára jóformán mindenki megtanulta és – szerintünk – többé-kevésbé tudomásul vette, hogy a választások tétje az ország számára, de különösen a kormányzati hatalomért versengőknek hatalmas, és a kampányban felvonultatott erők és eszközök a tét nagyságával arányosak.

Ezért azután nem lehet sok foganatja, így értelme sem, a kampány "eldurvult," "személyeskedő" hangneme felett lamentáló erkölcsi intelmeknek. A demokratikus politika olykor meglehetősen érdes valóságát persze nem muszáj szeretni, de tudni kell, hogy ez a rücskösség a demokrácia versengő, pluralista természetének elkerülhetetlen velejárója, a pluralizmus alternatíváját pedig ismerjük, és a magunk részéről nem kedveljük. Ezért valahányszor a hangnem durvaságát halljuk kárhoztatni, gondoljunk arra, hogy az efféle szirénhangok könnyen a "nemzeti egység"-et áhító, irracionális várakozásokat ébresztő és ezért veszélyes szólamok bevezetői. Első hüvelykujjszabályként ezért azt javasoljuk, hogy az úgynevezett "hangnem" csak a valóban kirívó esetekben legyen önálló elemzések, eszmefuttatások és tudósítások témája, egyébiránt pedig tételezzük fel, hogy a felnőtt állampolgárok zöme azt a kampány jellegzetességeként érti és helyén kezeli.

Rögtön ide tartozik a második probléma, az úgynevezett negatív kampány kérdése. A kampányok résztvevői rituálisan negatív kampányolással vádolják riválisaikat, ebben nincsen semmi új. Az erről beszámoló sajtónak azonban körültekintően kell eljárnia az ilyen kijelentésekkel, és jobb nem beugrani neki, hiszen jórészt ugratásról van szó. A politika szereplői ilyenkor magától értetődőnek tekintik, hogy a negatív kampány elítélendő, és hogy a kampánynak helyesen csak a programok és ígéretek összevetéséről kellene szólnia, és ezt a vélekedést sokan visszhangozzák.

(...) Van az úgy, hogy azokat járatják le, akik erre rászolgáltak. Ha ezt értik negatív kampányon, akkor abban (mármint a negatív kampányban) nincsen semmi kivetnivaló. Ami a legtöbb esetben valóban helyteleníthető, az az, ha olyasmikkel próbálnak valakit rossz fényben feltüntetni, aminek nincs köze politikusi tevékenységéhez (például magánélet), vagy ha alaptalanul próbálnak félelmet ébreszteni valamely politikai szereplővel kapcsolatban. Azonban ilyenkor sem azzal szolgálja a közérdeket a sajtó, ha szertartásszerűen elítéli a "lejáratósdi"-t, hanem (második hüvelykujjszabály) ha feltárja – mondjuk – hogy van-e bármi alapja a félelemkeltésnek, vagy kiáll a magánélet védelme mellett. És persze az sem stílus kérdése, ha valaki például a politikai ellenfelét a nemzet szándékos tönkretételével vádolja. (...)

Akárki akármit mond, egy kampányban a polltikus mindig győzni akar. Ízléses kampány? Ki látott már ilyet? Korlát? Az persze van, hogyne volna. De csak egyetlenegy. Kizárólag az a fontos, nehogy visszafelé süljön el a csodafegyver. Tömegdemokráciákban fogyasztói tömegízlés uralkodik. Tömeg pedig háromféle létezik: a miénk, az övék, illetve a kettő között hullámzó massza, mely kellő ügyességgel alkalmilag megnyerhető. A törzstábor kezelése viszonylag könnyű feladat. Akik az ellenlábas törzsfőnök nyilvános kivégzésére is elmennének, azok a tántoríthatatlanok. Nekik csak tábori lelkészek kellenek, azt prédikálván, hogy az igazhitűek ízlésének egyetlen mércéje a másik oldal minél feneketlenebb gyűlölete. De a harmadik sokaság-a pártosságtól kevésbé átitatott "arctalan" tömeg-az kissé nehezebb ügy.

Becserkészésükre már korántsem olyan egyszerű kimódolni a sárdobálás hatásos elemeit és arányait. A negatív kampány persze ősi találmány, a mostanság divatos úgynevezett karaktergyilkosságot is ideértve. Kezdetben vala Káin, aki miután nem jött be neki az Ábel elleni sárdobálás, fivérét egy keményebb eszközzel szépen agyonütötte, annak szelíd karakterevel együtt. A mai demokrácia ennél azért finomabb módszerekkel dolgozik. A most szárba szökkenő magyar kampányban három karaktergyilkosságra alkalmasnak vélt tematika bontakozik ki. A múlt sápadt kísértete az egyik, a hálószobák titka a másik, az enyves kéz felmutatása a harmadik. (...)

(...) A Magyar Vizsla szerepét ezúttal az ugyancsak ingyenesen postaládákba keveredő Budapesti Riport vette át, kiadványukat Demszky Gábor fotójával és végtelenül szellemes Jean-vicceknek látszó, ám így alig is értelmezhető, khm, "humorbonbonokkal" ajánlva az érintettek (postaláda-tulajdonosok?) figyelmébe. "Jean, miből van elege az embereknek? Magából, Uram!" "Jean, mit kerülget folyton? A kátyúkat, Uram!" Nos, mi tagadás, kacagnunk kell. Örömünket rontja ugyan valamelyest, hogy az önkormányzati választások még kicsit odébb vannak, s nem rohanhatunk menten Demszkyre szavazni - pedig akinek ennyire szellemtelen ellenfelei vannak, az valószínűleg még mindig a kisebbik rossz a választékból.

És a java vélhetőleg most jön. Hogy mást ne mondjunk, a jobboldali napilap épp lapzártánk napján harangozott be többrészes cikksorozatot a kormányfő meggazdagodásának horrorisztikus, ám mindeddig feltáratlan részeiről (nem lennénk meglepve, ha Gyurcsány első millióját Kandikó műfogsorának kiverésével, majd forgalmazásával kereste volna), valamint szinte a boltokban van már dr. Kende újabb könyve, mely Orbán személyiségét dekonstruálja, és a többi, és a többi. Huh, a negatív kampány!

Mielőtt azonban sopánkodni kezdenénk a negatív kampány miatt, érdemes néhány disztinkciót tennünk. Ha X párt nem csak X pártról tesz állításokat a választási küzdelemben, miszerint ezt vagy azt cselekedte, és még mennyi mindent fog, hanem Y-ról is, hogy az viszont nem csinál(na) semmit, sőt, Y párt pénz- és hataloméhes himpellérek gyülekezete, az ugyan negatív kampány, de még igaz is lehet. Miközben a pozitív (saját magáról tett) állításai meg nyilvánvalóan nem kvadrálnak a tényekkel. Célszerűbb tehát X vagy Y párt választási szövegeit a hazug/nem biztos, hogy hazug felosztás szerint firtatnunk egyrészt; másrészt pedig ezen állítások - hogy is mondjuk csak - esztétikai minőségét vizsgálni. Ha kiagyalói nagyon hülyének nézik az embereket, akkor ezek a termékek is silányak lesznek - és ez a fajta negatív kampány a feladó szempontjából lesz értelmezendő, annyira negatív, hogy az már kontraproduktív, és akkor itt emlegethetnénk megint a ’94-es komcsizástól a Vizsláig az összes kutyálkodást. (...)

Pedig ezen metódus legalábbis kétségesnek tűnik célhatékonysági szempontból. A színvonaltalan, agresszív és argumentálatlan gyalázkodás választási árfolyama sosem volt túl magas: a Fidesz például négy éve nem azért vesztett, mert az ún. "kisemberek" taplók, és ezt a szocik felismerték, ők meg, a naiv széplelkek, nem, és ezért túl későn mentek rá a légkalapáccsal az ellenfélre. Miként a némiképp szubtilisebb, s a műveltebb rétegeket célzó válságretorika nyakló nélküli használata sem egy életbiztosítás: az emberek nem szívesen hiszik el, hogy mindjárt minden tönkremegy, sőt már tönkre is van menve, hogy nekik másmilyen, mint szar nem is lehet, csak olyan tufák, hogy nem vették észre; s hogy e hétköznapi pokolból a megváltást csak a tavaszi búcsúcédula helyes kitöltésével nyerhetik el. Hisz a választók nem okvetlen e katolikus dramaturgia szerint működnek. (...)

A választási kampány két szinten folyik. Az egyik vitapont a Medgyessy- és Gyurcsány-kabinet teljesítményének értékelése, a másik az a kérdés, hogy a politika szereplői szépen vagy negatívan kampányolnak-e. Ez utóbbi kérdésben a kormánypártok jobban állnak: pár hét alatt sokak előtt sikerrel hitették el magukról, hogy erkölcsileg csak ők alkalmaznak elfogadható kampányelemeket. Ma még nem tudhatjuk, hogy a kampány milyenségéről folyó vitáknak milyen hatásuk lesz a választások kimenetelére, ám az már most kijelenthető: ez a téma sikerrel tudja elterelni a figyelmet az ország súlyos gondjairól. A felszíni kérdésekről folyó közfecsegésben elsikkad az a kérdés, hogy az újra hatalmasra duzzadó államadósságot a két nagy párt milyen megoldásokkal kívánja csökkenteni: a már ismert neoliberális, bokrosi receptek szerint vagy pedig vállalkozásbarát, adócsökkentő és piacvédő megoldásokkal.

A régi Fidesz-ellenes fegyver előrántása, a populizmusvád felmelegítése és Orbán javaslatainak a kormánypropaganda általi üres ígérgetéshalmazzá degradálása már e lényegi vita része. Még akkor is, ha nehéz nyugodtan hallgatni azoknak az érveit, akik Orbánt Lukasenkóhoz és Putyinhoz hasonlítják.

(...) Nagyrészt a változást ígérő párt felelőssége, hogy az ország előtt álló választás következményeire felhívja a figyelmet. No meg a sajtó és a közéletet kellő távolságból pásztázó értelmiség feladata lenne a tétek és alternatívák tárgyalása, az összefüggések bemutatása. Ám a hazai nyilvánosság, a hazai sajtó e feladatának továbbra sem tud eleget tenni. Nem tud, mert tagjai vagy felkészületlenek, vagy pedig nem is akarnak ilyen szerepet vállalni, mert mondandójukat a kampány részének tartják. Vádolnak és ítélnek ahelyett, hogy elemeznének és a felszín alá pillantanának. Persze az is lehet, hogy félnek a riasztó képtől.

(...) Az áprilisi időpont közeledtével körvonalazódnak a pártok kampánystratégiái. Esélyes kihívóként a Fidesz tavaly ősszel magához ragadta a kezdeményezést, és olyan, az emberek hétköznapi életét érintő témákat vetett fel, amelyeket a kormányoldal sem kerülhetett meg. Az áram vagy a távfűtés díjának csökkentésére, a vállalkozások körbetartozásának felszámolására tett javaslatait a kormányoldal azonnal átvette, és azt kicsit módosítva sajátjaként valósítja meg. Ugyanakkor az MSZP mellett a Fidesz is él a negatív kampány eszközével. Ennek célja a baloldali és bizonytalan szavazókban a kétely magjainak elhullatása, amelyek a kampány végére talán már szárba is szökkenhetnek. Miután a megkérdezettek többségének a baloldalról a szociális érzékenység jut az eszébe, gondolhatták, elég bemutatni, hogy hazánkban kik vindikálják maguknak a szociális érzékenység és a rászorulók támogatásának előjogát. E

bben a megvilágításban a csuklóján milliós órát viselő politikusról nehezen hihetjük el, hogy átérzi egy hó végén pénzéből kifutó kisnyugdíjas gondjait. Annak ellenére, hogy a Magyar Vizslát és a Pesti Riportot nem pártszervezetek adják ki, azok a Fidesz érvrendszerét használva az ő céljait segítik. Ez a fajta kampány az Orbán Viktor házépítését és szőlőügyét firtató baloldali támadássorozatra adott válaszként is értelmezhető. Ameddig tehát a tavalyi évben a két nagy rivális egymást figyelve szinte ugyanazt csinálta, a kampányév elején változást láthatunk.

A baloldal látszólag kiszállt ebből a játékból, és taktikát változtatott. Az MSZP azonban nem hagyhatta válasz nélkül az Orbán Viktor évértékelő beszélgetésein a kormánypárti ígéretekben csalódottakat (a nyugdíjasokat, az 50 felettieket és a gazdákat) megszólító ígéreteit (14. havi nyugdíj, járulékcsökkentés stb.), ezért a tavaly őszről ismert szélkakaskampányt ismétli meg. Kiragadott számokkal próbálja ellenpontozó fizetett hirdetéseiben a Fidesz programpontjainak várható hatását tompítani. Amint kiderült, hogy a Magyar Vizsla kiadása összefüggésbe hozható a Fidesz kampányfőnökének faxgépével, az MSZP visszavonta a volt miniszterelnök elleni vagyoneljárást, majd Gyurcsány Ferenc látványosan elhatárolódott a lejárató újságoktól és könyvektől(!). Ugyanakkor a baloldali értelmiség és kormány ismert arcai szimpátiatüntetésként megjelentek Kende Péter újabb könyvbemutatóján.

(...) Mint a mikádó játékban: az veszít, aki előbb rontja el. A mikádóhatás természetesen csak a kampány felszínére vonatkozik, arra, amelyet napirendet alakító kommunikációnak szoktak nevezni. A pártoknak ennél persze sokkal több eszköz van a tarsolyában, ám ezek tárgyalása előtt még maradjunk a kampány látható eseményeinél!

(...) Egyszer talán a politikai szerencsétlenkedés mintapéldájaként fogják oktatni a Fidesz kampánystábjának magatartását az ártalmatlan, bár kétségkívül a negatív kampány kategóriájában versenyző Magyar Vizsla-kiadvány ügyében. Ám az ekkor megfellebbezhetetlen ítéletet kimondók kevésbé finnyásak, ha egy, az időközi kormányfőhöz közeli intézet szocialista megbízásból készült elmarasztaló jelentést igyekszik objektív véleményként eladni az ellenzéki fellegvárról, vagy ha az MSZP nemtelen egyszerűséggel rasszista ízű kampányfogásokra (23 millió román), belmagyarok és határon túliak egymás ellen uszítására (kettős állampolgárság) vetemedik. És akik most a „felelőtlen” ellenzéki javaslatoktól óvnak, bőszen osztanak-szoroznak, miért nem heveskedtek négy éve az MSZP ígéretesőjében állva? A hamis vagy féloldalas adatokkal operáló önfényezés amúgy alávalóbb az ellenfél számára kellemetlen tényeket hangsúlyozó, s ezzel végső soron a közösség épülésére szolgáló negatív kampánynál.

(...) A napokban a két nagy párt szinte egyszerre lépett negatív kampányának új szakaszára. A Fidesz a kormányváltó hangulat felpiszkálására a valóságot a lehető legsötétebb színben feltüntető adatokat (munkanélküliség, közüzemi díjak) hangsúlyozza, míg az MSZP kedvelt fegyverét forgatja, amikor a Szövetség ígéreteihez kapcsolt hamis következményekkel riogatja a választókat. Egy-egy ilyen eszköz hasznosságát elsősorban a sikeren vagy a kudarcon lehet lemérni, példánk mégis jól mutatja a különbséget negatív és negatív kampány között. Az ellenzék a valóság egyik elemét ragadja ki, nagyítja fel céljai szerint, a személyeskedést sem mellőző kormánypárt viszont nem létező ördögöt fest a falra, amivel indokolatlan félelmet akar kelteni az emberekben. Nem nehéz eldönteni, melyik módszer az, amelyik a választási győzelem érdekében nehezen gyógyuló sebeket ejtve a politikai közösséget összetartó szálakat is szaggatja.

(...)Amíg a tanácsadók valami újat ki nem találnak, marad a rutin, a werberi fekete kampány. Büszke lennék, ha lejáratással nem lehetne választást nyerni Magyarországon – mondta újévkor az államfő. 2002-ben nem volt ok a büszkeségre. És áprilisban lesz?

Most, hogy vészesen közeleg a választás, kezdődik a választási kampány, amit máskülönben az MSZP négy évvel ezelőtt abba sem hagyott, rájött a baloldalra, mint szamárra az óbégatás, a menetrendszerű finomkodhatnék. Eszembe juttatva Moliére Les Précieuses ridicules című komédiáját vagyis a Nevetséges előkelősködőket, amit elképesztően ripacs modorban adnak elő a parlamenti cirkuszépületben.

Azt követelik ugyanis a nemzeti, konzervatív oldaltól, ne durvítsák már el a kampány hangnemét, óvakodjanak mások gyalázásától, finoman választási hadjáratozzanak. Amiről megint egy komédia jut eszembe, Tartuffe ou L’imposteur, azaz a Képmutató vagy a Csaló. Ez a mű is állandóan rajta van az MSZP repertoárján.

(...) Ők persze nem beszélnek a levegőbe. Példát mutatnak szelídségből, és bevetik dr. Kende Pétert, ezt a kifejezetten elbájoló arctípusú egyént. (...) Nos, az MSZP magánügye dr. Kende, de ha nyilvános közszemlére téteti, az már a társadalom jó ízléshez való jogát sérti, s közösség elleni merényletként törvénybe ütközik.

Nos, mit nehezményez ez a dr. Kende vitustánc és illemtelenség iskolájába járt MSZP? Azt, hogy a nemzeti oldal egyfolytá¬ban lekommunistázza és lehazaárulózza. Szi¬romvirág lelkűk, belehervad ebbe a durvaság¬ba. Különösen a csikorgóan prepotens Újhe¬lyi István faiskola-kerülő, az örökösen fölajzott állapotban, izgágán ígérgető Lendvai Ildikó, vagy a szibériai divatöltöny-manöken Horn Gyula. Kommunista és hazaáruló mifelénk szinonima, de engedjék meg, hogy ezúttal csak a kommunistázással foglalkozzam. (...) Átvették az MSZMP vagyonát, fölhasználják összeköttetéseit, megörökölték a bolsevista szellemű szavazókat, köztük az ötvenhatos szabadságharc vérbefojtóit A forradalmat letipró Kádár-Apró-Dögei hóhérhármas leszármazottai benne vannak a hatalomban! És akkor ne kommunistázzunk?

Csupán 2002-ben fordult elő a rendszerváltás kezdete óta, hogy az a politikai erő diadalmaskodott, amelyik durva hangokat is megütő, negatív választási hadjáratot folytatott. 1990-ben a szabad demokraták, 1994-ben pedig az MDF volt kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy a harsány jelszavakra és az ellenfél lejáratására törekvő fellépés egyértelmű ellenszenvet váltott ki a választópolgárok köreiben. Még inkább igaz volt ez a Horn-kormány időszakában sokáig kormányváltó erőnek tűnő Torgyán-féle kisgazdapártra, amelyik már a ciklus közepén hanyatlásnak indult. Evidensnek tűnt, hogy az agresszivitásnak akár csak a minimumát is felvonultató pártok nem csupán alkalmatlanok a bizonytalankodó szavazók megszólítására, de a hangvételük közel sem elhanyagolható mozgósítóerőt fejthet ki az ellenfél táborában is.

Mindezek ismeretében rögtön adódik a kérdés: ha ez így van, és mindig a nyugodtabbnak, szakértőbbnek vagy éppen polgáribbnak mutatkozó párt diadalmaskodik, akkor hogyan történhetett meg, hogy 2002-ben a feneketlenül acsarkodó szabad demokraták és a nyakukba köteleket akasztó, Kende Péter-es stílusban korteskedő szocialisták győztek? Miért bizonyult olyan átütőerejűnek a sokáig feltűnően gyengének látszó, Ron Werber tervezte kampány?

Sajnos egyértelmű a válasz, a mai napig komoly figyelmeztetést jelentve a Fidesz számára. A mai magyar politikában az olyan párt számít agresszívnek és taszítónak, amelyiket a mérvadónak számító nyomtatott és elektronikus médiumok annak minősítenek. Márpedig az országos, a megyei és a helyi lapok piacán éppúgy súlyos baloldali fölény van, mint az elektronikus média terén.

(...) Ha kell, napok alatt képesek bárkit morálisan ellehetetleníteni. Lásd példaként Kövér Lászlót, akit egyetlen szerencsétlen elszólása tett örökös céltáblává. Az ingadozó, bizonytalan orientációjú választókat pártoktól és kampányoktól függetlenül bármikor könnyedén elérik. Ez azt jelenti, hogy a jobboldali pártok eleve hatalmas hátránnyal indulnak a választásokon.

(...) Nehéz tudomásul venni, de nincsenek egyenlő esélyek. A 2002-es választások két forduló közötti fideszes bravúrjához hasonló akciók csak akkor lehetnek hatásosak, ha megfelelő az időzítés, és felkészületlenül érik az ellenfelet, akinek így ideje sem marad reagálni a neki szegezett állításokra.

(...) A kampány végső szakaszában három mozzanat szövődik egybe: a saját ígértek megformáltsága, az ellenfél negatív képének kialakítása, valamint e két törekvés hitelesítése. A Fidesz, s ezen belül Orbán Viktor a három összetevő közül az első kettőben jelentős és nagyon hatékony teljesítményt nyújtott januárban. Az ígéretek és támadások hitelesítésére azonban meglehetősen kevés energiát fordítottak. Vagy azért, mert most ezt még nem tartják fontosnak, vagy azért, mert nem is izgatja őket ez a szempont.

A másik oldalon érdekesen alakul a mérleg. A szocialisták mintha fordított úton járnának. Legtöbb erőfeszítésüket a hitelességért teszik, ehhez képest az ígéretek terén jócskán elnagyoltnak tetszik a januárban bemutatott teljesítmény. Igaz, ebben a versenyben csak a nevetségessé válás kockázatával lehettek volna partnerek. Az ellenfél negatív bemutatásában sem látszik az átgondolt stratégia, néha túlreagáltak jelenségeket, néha meg nem vettek észre kellő időben fontos támadásokat és visszavágási lehetőségeket.

Az év első napjának délutánján Sólyom László szigorú, megalapozott és megszívlelendő beszédet intézett Magyarország népéhez, melyben felhívta a figyelmet a negatív kampány káros hatásaira, meg arra, hogy bármelyik erő győzelme/veresége esetén sem történik semmi tragédia. Ha nagyon nyomós oka lett volna január 31-én beszédet tartani, akkor a januári események nyomán szomorú mérleget vonhatott volna meg. A kampány nemcsak elkezdődött, de azon a színvonalon folytatódott, ahol az előző évben zajlott, csak sűrűbben, úgyszólván szünet nélkül élhettük meg mindazt, amelynek figyelmeztető előjelei már a korábbi hónapokban is előbukkantak.

A nemzeti-konzervatív oldalnak nem megy a mocskolódás. Az még menne, hogy dokumentáltan bizonyítja a posztkommunista gazemberségeket, de úgy szemrebbenés nélkül hazudni, mint a volt KISZ-führerek, pártapparatcsikok és haladó újságírók, nos, úgy nem tud a jobboldal.

Nem tud, mivel komolyan veszi önmagát. S komolyan veszi azt hogy hazudni (kegye, hazugság) legfeljebb végszükség esetén szabad. Az a kormány, amely Magyarországot a 2002-es orbitális hazugságok alapján politikailag vezeti, más anyaghól van gyúrva. Őket nem érdekli a logika, nem érdekli az erkölcs, nem érdekli az, hogy értelmes emberek még emlékeznek arra, mit mondtak éppen tegnap. Ez a népség mosolyogva mond mást, értelmezi a saját zsebe szerint azt, hogy mit mondott az egyébként istenített Európa.

(...) S ha valaki szót emel ez ellen, az emberiség (humanizmus, modernség és demokrácia) ellenségévé válik, s számíthat Kende Péter "leleplező” könyvére,. Egy szerzőre, aki azt hiszi, hogy ű a világ mércéje. Meg a Nap-TV, meg a Magyar Narancs, meg más egyéb (mondjuk Hócipő és Heti hetes), a másuk nyomorúságai felett cinikus alakok eldöntik, hogy minden jó úgy, ahogyan van. Ők jól vannak, tehát a világ is jól van. A veszélyesek azok, akik ezt a beosztást nem tekintik rendben lévőnek. Elvileg mindenki lehetne olyan, mint ők - miért nem elég a szabadság? Félre kell állítani tehát mindenkit, aki szerint egy szűk érdekkör boldogulása nem célja a történelemnek és a politikának. S azt is, aki azt hiszi, hogy a demokrácia nem szabad diktátuma keveseknek (régi szóval a plutokráciának). Ez az erőszakos társaság a mocskos kampányon kívül másban nem reménykedhet, hiszen tisztességesen számba vehető érvei nincsenek.

Miután Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lett, nem volt nehéz rájönni, hogy a következő választás Orbán és őközötte dől el. Nyilvánvaló, hogy a bizonytalanok döntését nagy mértékben befolyásolja, miképpen ítélik meg a jelenlegi és a volt kormányfőt. A Fidesz tehát régóta - és nem csak a kampányban - elsősorban Gyurcsányt igyekszik hiteltelenné tenni. Erre változatos eszközöket alkalmaznak és nem is válogatnak bennük. A lényeg, hogy minden választó megérthesse, erre az emberre - akit a jobboldali napilapban csak ideiglenes miniszterelnöknek neveznek - sem egy gyufaszálat, sem egy országot nem érdemes bízni.

Az igazságosztó kommandósok - Deutsch, Répássy, Szijjártó - nagy és fáradságos munkát végeznek. Szinte nap sem múlik el, hogy ne jönnének elő valamilyen új váddal. És persze a folyamatnak még nincs is vége, hiszen messze még a kampány zárása, addig pedig mindig lehetnek továbbra is bizonytalanok, akik képesek lennének Gyurcsányra szavazni. Hiába a szép szó, hiába az állandó befeketetítés.

De persze ha Orbán Viktor mondja ugyanazt, amit a többiek már régóta hangoztatnak, az talán többet nyomhat a latba. Ezért kezdődött új fejezet a fideszes munkamegosztásban. Jele már volt az országértékelő beszédben is. de akkor még nem saját tapasztalatát osztotta meg közönségével Orbán. Egy vasutasra hivatkozott, amikor a mai "luxuspolitika" képviselőiről beszélt, akik világéletükben kiváltságosak voltak. Mint mondta, föl is írta a mondatot és papírból idézte: "Előbb elkényeztette őket a hatalom, aztán elkényeztették őket a milliárdok."

Úgy látszik, január vége óta a Fidesz elnöke rájött, mennyire igaza volt a vasutasnak. Amikor ugyanis az egyik kereskedelmi tévének adott interjúban milliárdosnak nevezte a miniszterelnököt, már nem hivatkozott rá. Úgy fogalmazott: "nyilván ritkán van olyan helyzet, hogy milliárdos legyen Magyarország miniszterelnöke". Ismerve Orbán vagyonnyilatkozatát, nyilván nem az irigység beszélt belőle. Inkább úgy ítélhette meg, most már ideje némi személyeskedést is belevinni a kampányba, hiszen a kommandósok akciói gyakran még félsikerrel sem járnak.(...)

Lassan, ám visszavonhatatlanul szállóigévé nemesedik (esetleg közhellyé kopik) Gyurcsány Ferenc szép intelme övéihez: "Arra kérlek benneteket, hogy alávalót, és durvát, igaztalant és hamist személyesen bántót és tisztességben sértőt sem szóban, sem írásban, sem újságban, sem könyvben ne kövessetek el."

(...). Ily veretes széplelkűségeket hallva, olvasva már-már gerjedelem támad az emberben, hogy legközelebb egy Nyakóra, (Újhelyire, Török Zsoltra vagy valami e félére adja a voksát, mert a vezérszózata ennyire megható bír lenni). Kellett valami különös Lelki nagyság ahhoz, hogy Gyurcsány elrebegje ezt a szívbe markoló kérelmét. Gondoljunk bele: az MSZP megalakulása óta folyton és következetesen sértegeti és rágalmazza ellenjeleit ócska hazugságokkal hülyíti a népet gátlástalanul legázolna mindenkit, aki az útjában áll.

Nyugodtan mondhatjuk, ez a minden törvényre fittyett hányó, minden hagyományos értéket felrúgó agresszív nyomulás a párt védjegyévé vált. Erre jön Gyurcsány, és egyetlen sóhajára a párt felhagy eddigi méltatlan módszereivel és magatartásával, s teszi ezt a választások előtt alig több mint két hónappal a kampány sűrűjében. Lássuk be, ez igazán felemelő aktus, egy Gyurcsány kellett hozzá, Hornnak, Kovácsnak, Medgyessynek halvány reménye sem lehetett volna hasonló nagy tettekre.

Gyurcsány óhaja nem maradt pusztába kiáltott szó. Mostanában minden szocialista politikus kényesen ügyel arra, hogy megnyolvánulásaiban semmi alávaló, durva, igaztalan, hamis, bántó vagy sértő ne legyen, az igazságaikkal megértő, kedvességeikkel szinte simogatják az ellenzéket. Bizonyságul Lendvai Ildikóra hivatkozunk, aki a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület estjén ilyen igaz és tárgyilagos üzenetekkel bájolta el hallgatóságát, hogy aszongya: az embereket már nem érdekli, hogy a politikus korrupt és lop. Pedig, ha érdekelne valakit is; Orbán már nem lehetne politikai tényező. Ebből is nyilvánvaló, hol Lendvai még véletlenül sem akar megbántani, megsérteni senkit. Hiszen azt is mondhatta volna, hogy Orbán egy elborult agyú rasszista, vérgőzös antiszemita, az adott célközönségnél valószínűleg nagyobb hatást ért volna el. (...)