Sarc vagy igazságos hozzájárulás?

szerint amennyiben a diploma megszerzését követően a volt hallgató munkába áll és éves jövedelme eléri a havi minimálbér negyvenszeresét, akkor keresetének három százalékával kezdi meg a havi törlesztést. A rendszer bevezetésétől a kormány a hallgatói felelősségvállalás növekedését, és az állam kiadásainak csökkenését várja.

A tandíj bevezetését támogató kormánypárti érvelés szerint az esélyegyenlőség azáltal válna biztosítottá, hogy fizetni csupán a kereset mértékétől függően kellene. Az ellenzék oktatáspolitikusai viszont azt hangoztatják: a diplomások szakértelmükkel és magasabb keresetükkel az állam javát is szolgálják, így az állam általi finanszírozás többszörösen is megtérül. Az MDF szintén elutasítja a tandíj ötletét. „diplomás adónak” tekinti a tandíj utólagos kifizetésére irányuló felvetést.

(…) Jó hírnek szánt iformációt közölt minap Stark Antal, az Oktatási Minisztérium helyettes államtitkára. Azt mondta, nem lesz tandíj a felsőoktatásban, igaz, lesz viszont helyette úgynevezett képzési hozzájárulás, amit azonban csak akkor kell törleszteni, ha a már végzett hallgató jövedelme elér egy bizonyos szintet.

(…) „Képzési hozzájárulás”. Szép nyelvi lelemény. Csak a hülye nem tudja, arról van itt szó, hogy más dekorációval veszik el a pénzedet. Meggyőződésem, lesznek itt még egyéb furmányos szófüzérek is, kapkodod a fejedet. A bérgondolkodók – ha jól megfizetik őket – csodákra képesek. Aztán vannak, akiknek forog a gyomruk – de hát áprilisban mi maradtunk kisebbségben. Márpedig annak a nótáját húzza a cigány, aki fizet. Én mindenesetre egy vasat sem adnék a prímásnak. Szóval az az első Gyurcsány-vívmány, hogy nem lesz felsőoktatási tandíj, csupán „képzési hozzájárulás”. Már megérte.

(…) „Nem kerülhető el a tandíj bevezetése" – olvashatjuk az első szabad választások után tartott első Fidesz-kongresszus dokumentumaiban. A tandíj bevezetését ígérte az Antall-kormány programja is. Kupa Mihály, Antall József pénzügyminisztere megállapodást írt alá a hallgatói érdekképviselettel a tandíj bevezetésének módjáról. 1994-ig nem volt komoly politikai erő, amely a felsőoktatásban a tandíj bevezetését elutasította volna. Amiben 1994-ig mindenki egyetértett, azt fölvállalni fél évtizeddel később már politikai öngyilkosságnak számított. A tandíj volt az orbánista demagógia egyik legelső áldozata, és ez lett a demagógia járványos pusztításának mintapéldája. Ha a tandíjat nem söpri el az Orbán-kormány nyolc évvel ezelőtt, ma már életünk természetes része lenne. Ehhez képest a most alakuló és magát roppant elszántnak mutató reformkormány is csak fél- és pótmegoldással mer a nyilvánosság elé lépni.

(…) Volna itt három nehezen vitatható alapelv. 1. A diploma hatalmas egzisztenciális előny az egyén számára, és az államnak is elemi érdeke, hogy megfelelő mennyiségben és szerkezetben termelődjön a felsőfokú szaktudás. A közös érdekből közös finanszírozás következik. 2. A felsőoktatásba bekerülők anyagi helyzete sokkal jobb az átlagosnál – átlagban. Közérdek, hogy a rosszabb helyzetűeknek több esélyük legyen a diplomaszerzésre, mint most van. A szolidáris újraelosztás itt helyénvaló: az előnyös helyzetüket diplomán keresztül átörökítő családok fizessenek, és ezzel (is) bővüljenek a lehetőségek a hátrányos helyzetűek diplomaszerzésének támogatására. 3. Az anyagi érdek és a munka minősége összefügg. A tanulmányi munka anyagi ösztönzésének lehetőségei most, tandíj nélkül sokkal kisebbek, viszont az igazságtalanság ordító. Egyetlen pillanatban, egyetlen vizsgán, sokszor egyetlen ponton, a felsőoktatás küszöbén dől el, hogy valaki tandíjmentes lesz vagy „költségtérítéses”, hogy semmit sem fizet vagy rengeteget. Függetlenül attól, hogy milyen anyagi háttér van mögötte, milyen munkát végez, milyen képességeket árul el.

(…) A következő évtized elejéig az utólagos tandíjakból egy fillért sem látunk, s még utána is elég sokáig elég keveset. A fent említett ordító igazságtalanságon pedig az utólagos tandíjszedés egyáltalán nem segít. Sőt, még tovább nőne a „költségtérítéses” diákok aránya, akik már most is többen vannak, mint akik potyán kapják az államtól a diplomát. Az olcsó félmegoldáshoz tehát mégiscsak hozzá kellene vásárolni a drágább másik felét is. A tandíjat meg kellene osztani a diákévek és a munkásévek között.

(…) Akinek esze van kis hazánkban, évek óta tudja, nagy a baj. A demokrácia lényege a szabad akarat és az egyéni felelősség. Ha valaki – a nyitott szemmel járó, tudatos politikai vásárlás helyett – megkajálta a populista mákonyt, utólag ne sírjon. Civilizált államokban megszokott, hogy a közszolgáltatások – a rászorultak körét leszámítva – térítéskötelesek.

(…) Nálunk sincs ez másként. Fizetünk a kórházi tartózkodásért – előre, s nem utólag - járulékot, a gyógyszerért készpénzt, a sztrádahasználatért útdíjat, a parkolásért érméket dobálunk az automatába. Ha színházba megyünk, bérletet, ha könyvtárba, olvasójegyet váltunk kemény magyar forintért. Miért épp a jelenleg piacképtelen szakbarbárok tömegeit gyártó felsőoktatás legyen a szent Riska? Ahol a színvonal amúgy is drámaian lezuhant. Melynek falain belül évek óta tudják, nem kell a sok száz, évente kibocsátott pedagógus, könyvtáros, történész, újságíró, akik így csak a dekvalifikált ínségmunkások vagy a segélyezettek létszámát gyarapítják. De képzik őket, mert az állam fejpénzt ad érte.

(…) Az átlagosnál jobb anyagi lehetőségekkel ellátott, így magasabb oktatási színvonalat nyújtó középiskolákból kikerülő fiatalok nagyobb eséllyel juthatnak be az állami finanszírozású egyetemi szakokra. A ’90-es évek elején még szinte minden párt egyetértett abban, hogy a felsőoktatásban be kell vezetni a tandíjat. Bokros Lajos mögül már kihátráltak a politikusok, nyilván az egyetemi hallgatók elemi erejű felháborodása, tiltakozó akcióik hatására. Most ismét lázong az egyetemi ifjúság a tandíj esetleges újbóli bevezetésének hírére. Bizonyos ellenzéki politikai hátszél is fújja a tiltakozók zászlait. A lobogókra az ingyenes diploma van ráhímezve. Az érvelés lényege, maradjon minden a régiben, mert: csak!

(…) Azt a másfél, szakmától függően akár több milliós egyetemi czechet bizony valakinek állnia kell. S azt az adófizetők állják. Azok is, akik alig keresnek többet a minimálbérnél és azok is, akik havonta több százezer, esetleg millió forintot vihetnek haza. Az ingyenes felsőoktatás azokat is megilleti, akinek a szülei minimálbért, vagy annál alig többet keresnek és azokat is, akik saját luxusautójukkal hajtanak haza a családi villába. A diploma esély a jobb állásra, a magasabb keresetre és társadalmi elismerésre, vagyis elsősorban az egyén érdekeit szolgálja. A tehetséges, de szegény diákok egyetemi tanulmányainak támogatására pedig már századokkal ezelőtt kitalálták a tandíjmentességet. De csak nekik, az arra érdemeseknek!

Persze az „ingyenesség” nem csak, sőt nem elsősorban a hallgatók érdeke. Ha ugyanis fizetnek, megkövetelhetik az eddigieknél magasabb színvonalú szolgáltatást, vagyis oktatást. Sok közepes, vagy tehetségtelen egyetemi tanár, professzor kerülhetne bajba, ha az egyetemeken is piaci versenyben dőlne el, kinek a tudása versenyképes.

(…) Nem az a kérdés, hogy tandíjra szükség van-e, hanem az, hogy milyenre. A hazai populista jobboldal természetesen minden változatot elutasít, de hosszú évek után a közvélemény befolyásos része mára elfogadta, hogy a hallgatóknak hozzá kell járulniuk a diplomájuk költségeihez.

(…) A bevezetés mellett három döntő érv van. Az igazságosság. Akiknek van diplomájuk, átlagban kétszer annyit keresnek, mint akiknek nincs. A diploma a szellemi fejlődés önértéke mellett olyan befektetés, amely anyagi előnnyel jár. Erkölcsileg nem igazolható, hogy ezt a befektetést a társadalom kevésbé jól kereső része fizesse meg adóin keresztül a társadalom később jobban kereső részének. Külön igazságtalanság, hogy ma a diákok egyik (jelentős) része költségtérítés címén komoly összegeket (valójában tandíjat) fizet, míg másik része semmit. Nem a szociális helyzet, hanem akár egyetlen napon (az érettségién) nyújtott teljesítmény dönti el, ki, melyik csoportba kerül. (1) A hallgatói felelősségvállalás. Ha a hallgató fizet, meggondolja, milyen képzést vesz igénybe. Ha emiatt egyes szakok elnéptelenednek, akkor be lehet őket zárni. A piac logikája végre a felsőoktatásban is érvényesülne. (2) Finanszírozási igény. A költségvetésnek nincs több pénze. A több pénz csak azoktól érkezhet, akik a szolgáltatást igénybe veszik.

(…) A tandíjrendszer legyen méltányos. Mivel a bevezetése melletti legerősebb érv az igazságosság, egy olyan tandíj, amely igazságtalanságot szül, saját jogosultságát számolja fel. Akkor igazságtalan a tandíj, ha eleve kirekeszt valakit a továbbtanulásból. Ha csak egyetlenegy diák akad, aki tovább tanulna és érdemes is rá, de a tandíj miatt nem tud, akkor a rendszer védhetetlen. A tandíj összege nem lehet szimbolikus. Ekkor ugyanis nem érvényesül sem a hallgatói felelősség szempontja, sem a finanszírozási igény. Kérdés, van-e olyan tandíjrendszer, amely a felsorolt célokkal és elvekkel összhangban áll.

(…) Egyetlen komoly ellenvetés érkezett: az utólagos fizetés nem eredményez azonnali bevételt az államnak. Valóban. Legkorábban négy év múlva, amikor az első bachelort végző hallgatók elhelyezkednek. De a tandíj minden más, a felsőoktatás működését ésszerűsítő hatása már addig is érzékelhető lesz. Ez a négy év viszont megér annyit, hogy ne építsünk egy teljes rendszert erkölcsileg kifogásolható elvekre, s ne rekesszünk ki társadalmi csoportokat eleve egy fontos közszolgáltatásból. A nagy pártok eddig populizmusból vagy gyávaságból megakadályozták, hogy az igazságosság és az ésszerűség elvei az egyetemek finanszírozását is megváltoztassák. A liberális reform átalakította a felsőoktatás egész épületét. A képzési hozzájárulás lesz a zárókő, amely az új falakat összetartja.

(…) A tandíjvita folyik; az SZDSZ és holdudvara a szószegés szükségéből a szociális érzékenység erényét igyekszik kovácsolni. A diploma hatalmas egzisztenciális előny; az előnyös helyzetüket diplomán keresztül átörökítő családok fizessenek (Révész Sándor). Zömmel olyan fiatalok szereznek ingyendiplomát és ezzel jobb életesélyeket, akiknek a szülei könnyedén ki tudnák fizetni a tandíjat (Andor Mihály). Ezek az érvek még csak-csak megállnak a nálunk gazdagabb országokban, de látványosan sántítanak a magyar rögvalóságban.

(…) Az érvelés másik vonulata szerint a tandíj a minőségi felsőoktatás nélkülözhetetlen eszköze. Az előre fizetendő és a képzés költségeit tükröző tandíj a tudás alapú társadalom legértékesebb árujának, a képzésnek az objektív értékmérője (Bojár Gábor). A diákokat alkupozícióba hozhatja, megrendelőként kikényszerítik az oktatás színvonalának javítását (Andor). Az alkupozíció és megrendelői attitűd ellenben meglehetősen romantikus elképzelés – talán jobban tudhatja egy akadémikusnál egy 18 éves gyerek, hogy mit kellene, mit érdemes tanulnia? Sokkal életszerűbbnek tűnik főiskolás fiam reakciója: ha tandíj lesz, a bukást elkerülendő többet fogunk puskázni.

(…) Alapvető társadalomfilozófiai különbséget jelent ugyanis, hogy a tanulást pusztán egyéni befektetésnek tekintjük, és mindenki az egyéni haszon reményében szerzi meg saját erőből vagy hitelből, avagy közösségi befektetésnek (is), amelyet a nemzet távlatos közös érdekéből közösen finanszírozunk. A forrást a közteherviselés teremti meg; a jobban keresők a progresszív adórendszeren keresztül a terhek viseléséből is jobban kiveszik a részüket, a magasan képzett munkaerőt foglalkoztató cégek pedig nagyobb profitabilitásuknak megfelelően több nyereségadót fizetnek. Ez a humántőke létrehozásának európai modellje, amely magába foglalja a szolidáris egészségügyet, a közösségi befektetésnek elismert gyermeknevelés vagy a kisvállalkozók támogatását is. E modell kétségkívül közelebb áll a magyar választókhoz, mert közelebb áll a magyar valósághoz, mint a másik.

(…) A tandíj bevezetésével egyszerre csökkenne az állami finanszírozás súlya, valamint a méltánytalan szakadék az államilag finanszírozott és a költségtérítéses képzés terhe között. Ha tandíj bevezetésére politikai okokból nem kerül sor, akkor marad az államilag finanszírozott helyek további szűkítése és a támogatások csökkentése. Amikor a HÖOK a tandíj ellen küzd, akkor egy egyre szűkülő réteg kiváltságait őrzi a többiek rovására. A tandíj bevezetésével szembeni leggyakoribb érv, hogy a szegény családok gyermekeit kirekeszti a felsőoktatásból. Éppen ezért csak úgy célszerű tandíjat bevezetni, ha mellette rendelkezésre altnak olyan intézmények, melyek lehetővé teszik, hogy a diploma költségeit a későbbi életkeresetből lehessen finanszírozni. Ezeket az intézményeket összefoglaló néven „halasztott hozzájárulási rendszerek”-nek nevezik (diplomásadó-rendszer, diákhitelrendszer, humántőke-szerződések).

(…) A meglévő magyar diákhitelrendszer is egyfajta halasztott hozzájárulás éppen ezért tűnik meglepőnek a kormányprogramban szereplő új elképzelés, amelynek a tetszetős „utólagos képzési hozzájárulás” nevet adták. Az utólagos képzési hozzájárulás pedig nem más, mint tandíj plusz egy különös hitelkonstrukció. A közvélemény azonnal érzékelte a tandíj komponenst, és rögtön felháborodott.

(…) A koncepció mögött egy olyan furcsa támogatási logika fedezhető fel, ami nemcsak a meglévő diákhitelrendszer egyéni felelősségvállalásra építő filozófiájával áll ellentétben, hanem a legalapvetőbb hatékonysági elvárásokkal is. Ráadásul a konstrukció a jelek szerint még csak nem is népszerű.

(…) Nem lehet a diplomából – pontosabban a mögötte rejlő szaktudásból – származó előnyöket az egyén vagy a közösség számára megjelenő anyagi haszonra egyszerűsíteni. Igaz, hogy a hazai diplomások bérelőnye nemzetközi szinten is jelentős felsőfokú oklevéllel nem rendelkező honfitársaikhoz képest, ebből azonban az is következik, hogy magasabb jövedelmükből több adót fizetve jelentősebb részt is vállalnak a közterhek, pl. az oktatási kiadások viseléséből.

(…) A képzés ideje alatt vagy után fizetendő tandíj nem oldaná meg a felsőoktatást finanszírozó problémát. Az utólagos képzési hozzájárulás szülőhazájában, Ausztráliában a rendszer bevezetése óta évről évre kevesebb forrás érkezik az államtól a felsőoktatásba, a hallgatókra pedig egyre nagyobb teher hárul. Tehát ahelyett, hogy többletbevételt hozott volna az utólagos tandíj, pusztán azt segítette elő, hogy az állam pénzt vonhasson ki abból a stratégiai ágazatból, amelynek fenntartása és támogatása elemi érdeke. Természetesen nem vonhatjuk kétségbe a mindenkori oktatási kormányzat felsőoktatás iránti jó szándékát, de gyakran láttunk már példát arra, hogy a költségvetést meghatározó akarattal nem volt ereje szembeszállni.

(…) Veszélyes vizekre evez, aki szembe akarja állítani egymással az államilag finanszírozott és a költségtérítéses hallgatókat, hiszen két teljesen eltérő jellemzőkkel bíró csoportról van szó. Az államilag támogatott hallgatók szinte kivétel nélkül első diplomájukat szerzik, többnyire nappali tagozatos, a hagyományos egyetemi polgári létet megélő fiatalként. A költségtérítéses hallgatók jelentős része – esti vagy levelező tagozaton, esetleg távoktatásban – másoddiplomás képzésben vesz részt; sokan közülük már kialakult egzisztenciával, családdal rendelkeznek, s a szó legszorosabb értelmében megrendelőként vannak jelen a felsőoktatás piacán. Az új felsőoktatási törvény szerint egyébként minden magyar állampolgárnak joga, hogy térítésmentesen tanulmányokat folytasson a felsőoktatásban. A korábban költségtérítéses képzésben diplomát szerzettek számára is megnyílt a lehetőség, hogy éljenek a támogatott felsőoktatáshoz való jogukkal.

(…) Hiba lenne a felsőoktatás minőségéért annak ingyenességét felelőssé tenni, főleg, amikor a korábbi „államilag finanszírozott” jelző – már jogszabályi szinten is – „államilag támogatottá” silányult, jelezve, hogy jelentősen csökkent az egy hallgatóra fordítható összeg, s az ösztöndíj már nem ösztönöz semmire, hiszen abból már valóban nem lehet megélni. A normatív finanszírozásnak köszönhetően az intézmények elemi érdeke a minél nagyobb finanszírozott hallgatói keretszám kiharcolása, hiszen az egy hallgatóra fordított költségek nem egyenes arányban nőnek a hallgatók számával. Az intézmények tehát azon az áron tudják fenntartani működőképességüket, hogy minél több hallgatót vesznek fel. Persze a tömegesedés nem kedvez a szakmai, tudományos munkának, s olyan nagyüzemhez teszi hasonlatossá az egyetemeket, főiskolákat, ahol a hallgató már sokkal inkább egy pénzre váltható árucikk, mintsem pallérozandó elme.

(…) Most itt lenne az alkalom a tandíjbevezetésre a mester szakok esetében, majd egy további fázisban, a költségvetés sikeres konszolidációja után terjeszteném ki az alapképzésre. Mintha ma félnénk lépni egy nagyobbat, és későbbre toljuk el a pirula lenyeletését ahelyett, hogy néhány kérdésre világos választ adnánk. Vitatkozunk, de közben csendben tudomásul veszünk egy rendszert, amelyben egy-két felvételi ponton múlhat, hogy valaki négy-öt éven át (mert nincs visszaút), a későbbi teljesítményétől függetlenül fizet-e százezreket évente, szemben a mellette ülővel, akinek (ismét csak az aktuális teljesítménytől függetlenül) megadatik az állami támogatás. Mi a tandíj célja a felsőoktatásban? Az állami forrásokat helyettesíteni, vagy azokat kiegészíteni?Ha az előbbi, akkor felejtsük el a szféra támogatását. Ha az utóbbi, azért már érdemes hajtani. Erről azonban csend van, gyanítom, nem véletlenül.

(…) Még fontosabb, hogy a hallgató, ha fizet, érezze, olyan intézményben tanul, amelyik az itthoni magas színvonal mellett már a tanulmányi idő alatt lehetőséget kínál külföldi részképzésre, s hogy alapdiplomája jól fogadott belépőt jelent neves külföldi egyetemek mesterszakaira. Ha sikerül ilyen színvonalat elérni, akkor az egyetem biztos lehet benne, hogy több külföldi hallgatója lesz, akik pénzügyileg is pótolják a külföldön tanulókat.

(…) Csak az egyik oldalon lépni nem igazán korrekt, és nem is lehet jelentős negatív hatások nélkül. Tehető-e teljesítményarányossá a tandíj, illetve a tandíjfizetés? Ha el lehet érni, hogy az egyetem – állami támogatás, tandíj stb. révén – a teljesítményének megfelelő bevételhez jusson, valamint azt, hogy a hallgató (a szociális megfontolásokon kívül) teljesítményének megfelelően fizessen vagy éppen ne fizessen tandíjat, sőt tanulmányai alatt még ösztöndíjban is részesülhessen, akkor van az ideális helyzet. Ezekre azonban én még számításokat sem láttam. Ha a nem eléggé tehetős tehetségek a tandíj bevezetése miatt kimaradnak (vagy már nem is jelentkeznek), az többet árt az országnak, mint használ. Ahhoz, hogy a tandíj ne tegye eleve reménytelenné a tanulmányokat, ki kell dolgozni a kedvezmény és a mentesség rendszerét.