Magyar egészségügy: példamutató vagy sereghajtó?

nemzetközi tapasztalatok alapján.

Az eseményt követő sajtótájékoztatón elhangzott: a jövő héten határozza meg az egészségügyi reform elvi, társadalompolitikai irányát a kormány. A konkrét lépésekről, köztük a fizetős szolgáltatásokról és a biztosítási rendszer átalakításáról pedig augusztus végén dönt, a miniszterelnök korábbi bejelentésének megfelelően. Batiz András a részletekről nem beszélt, de szavai alapján elképzelhető, hogy a gyógyszerár-támogatást szigorítják majd, és valószínű a vizitdíj bevezetése is.

A kormányszóvivő kijelentette ugyanakkor: minden olyan sajtóhír, amely egy-egy megoldást eldöntött tényként mutat be, csupán találgatásnak minősíthető, jelenleg ugyanis egymással versengő megoldási javaslatok fekszenek a szakértők előtt. A szóvivő elmondta: azt követően, hogy a kabinet döntött a Zöld könyv sorsáról, mindenki számára hozzáférhetővé válik. Batiz kiemelte: a kormány célja egy olyan egészségügy, amely "lehetővé teszi azt, hogy az emberek hosszabb ideig éljenek, jobb életminőségben". Hozzáfűzte azt is: a problémák legtöbbjéről évek óta tart a vita. A szóvivő példaként említette az éves szinten százmilliárd forintos összeget jelentő hálapénzt, a félmillió "potyautast", akik után nem fizetnek járulékot, illetve az egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférést.

(...) Volt egy nagy korszak, amikor a tudomány és az orvostechnika kórházi centralizációt követelt meg, és a szocialista modell ezt megvalósította. A szocialista rendszer méltán volt büszke az általános, mindenkire kiterjedő egészségbiztosításra épült ellátás eredményeire. Kipróbált, biztosított közösséggé vált az ország egésze, és bár idővel romlott a befizetők és szolgáltatást kérők aránya, de a 10 milliós kockázatközösség még romló arányok mellett is garantálni tudta, hogy akár a legritkább betegségek, még a hosszantartó senyvesztő kórok áldozatai se maradjanak magukra. A kockázatközösség mérete is eredmény volt, hiszen a betegek, rokkantak, ellátása biztonságosabb nagyobb tagszámú biztosított esetén.

A testi, lelki bajok a tehetős rétegeket is sújtják, - de sokan ma már nem érzik a betegségek sorsközösségi jellegét. Hiszen nem a mindenkire egyaránt veszélyes járványok; a tbc, a trachoma, a vérbaj rövidíti meg életüket, hanem génekbe írt, individuális kórképek, mint magasvérnyomás, agyvérzés, infarktus, rák, veseelégtelenség. Az érdekközösség megszűnése felbomlasztja a kockázatközösséget. Külön biztosítás, külön szolgáltatók, különböző körű megelőzési és gyógyító szolgáltatások ma már fennen hirdetett igények, és nem csak az SZDSZ-nél, hanem politikai hovatartozása nélkül az elit minden csoportjánál.

(...) A csupán szolgáltatást igénylő, de be nem fizető személyek bevonása érthetően válságot hozna magával. Az adminisztratív jogosztások; mint százezrekre az állampolgársági jog kitejesztése, a kockázatközösség tönkretételét jelentené. A befizetendők és a befizetések időszakának eltalálása teszi életképessé az egészségbiztosítást. A kockázatközösség feldarabolása helyett van más eldöntetlen alapkérdés: érdemes-e a parlamenten, és a kormányon kívül külön, független, nem politikai szempontok és ciklusokban gondolkodó önkormányzat létrehozása?

(...) Az apparátus túlhatalmát - alapkérdésektől függetlenül - a belső utasítások nyilvánossá tételével, a jogorvoslati lehetőségek biztosításával, a létszámcsökkentéssel, a jogszabály-gyomlálással (deregulációval) el lehetne érni. A szolgáltatások színvonalát biztosan javítaná, ha az orvosok, nővérek alkotmányos jogait a törvényalkotó nem taposná lábbal, pl. a munkáltatónak való kiszolgáltatásukkal, mint azt a túlmunka Gógl Árpád -féle szabályzása tette. Pótlólagos forrásokat nyithatna a minisztérium, ha a szakfelügyeleti teendőjére, a kuruzslás és csalás elharapózott gyakorlatának megszüntetésére végre elhatározná magát. Becsapott emberek ezreinek a pénzét óvhatná meg az állam, ha élne végre büntetőhatalmával e téren.

Az egészségügyi rendszer a finanszírozási források szűkössége miatt nem képes biztosítani, hogy mindenki hozzájusson minden olyan szolgáltatáshoz, amire orvosi szempontból szüksége lenne. Ez a világon mindenhol így van. A technológiai fejlődés révén egyre több és drágább egészségügyi szolgáltatás áll rendelkezésre, melyet csak a népesség szűk hányada lenne képes megfizetni. A modern társadalmakban széles körben elfogadott nézet, hogy az egészségügyi szolgáltatás nem függhet kizárólag az egyén fizetőképességétől.

(...) Az egészségügyi rendszernek tehát alapvetően három szereplője van: a biztosító, a szolgáltató és a biztosított.

(...) A nemzetközi példák tanúsága szerint sokfajta rendszer létezik, de nincs elfogadott modell. Sehol sem működik jól, indulatos viták kereszttüzében áll, közben a GDP egyre nagyobb részét költik el erre a célra. (...) A liberálisok abból indulnak ki, hogy a verseny nagyobb választási szabadságot ad a betegnek, és ez már önmagában véve is örömforrás. Másrészt a verseny hatékonyságra ösztönöz, ami az alacsonyabb árakban és/vagy a magasabb színvonalú szolgáltatásban jelentkezik. Ezen az alapon javasolják mindkét piac teljes liberalizációját. (...)

(...) A szakirodalom viszonylag kevés támpontot nyújt arra, hogy pontosan mi történik a többiztosítós modellben. Innentől kezdve magunkra vagyunk utalva.

(...) A piaci mechanizmus lényege, hogy a csereügyletben részt vevő termékszolgáltatás mennyisége, minősége és ára a piacon határozódik meg egy alkufolyamat.

(...) A biztosítók lényeges kérdésekben nincsenek is alkupozícióban, legfeljebb a profitjuk növeléséért lobbizhatnak. (...)

(...) Magyarországon ma ott tartunk, hogy mindenki ért az egészségügyhöz. Persze csak a futball után.

(...) Vegyük például Szlovákiát, amely sok tekintetben hasonló utat járt be, mint Magyarország. A "rendszerváltás" után hozzánk hasonlóan áttért a társadalombiztosítási alapú finanszírozásra, kezdetben egy állami biztosítóval, majd Csehországtól történő leválása után tizenhárom alap közreműködésével.

(...) A reformelképzelések újabb hulláma, amely immár másfél esztendeje törvényerőre emelkedett, elsősorban az ágazaton belül felhalmozódó hatalmas eladósodottságot kívánta kezelni, és csak másodsorban új lendületet adni a versenynek. A változtatások egy része még hatályba sem lépett, így hatása egyelőre kiszámíthatatlan. Ez lenne a kívánatos minta?

(...) Vagy nézzük meg, hogy a gazdag Amerikai Egyesült Államok egészségügye milyen teljesítményt nyújt hosszú évtizedek versengő magánbiztosítóinak közreműködésével. A diagnózis – ahogy Marinov Péter is írja cikkében (MH, febr. 8.) amerikai elemzőkre hivatkozva – lesújtó: romló színvonalú szolgáltatások, magas költségek, egyre nehézkesebb hozzáférés. Mindez a GDP tizenöt százalékáért, negyvenmillió biztosítás nélküli állampolgárral megspékelve. E számok az allokációs hatékonyság rendkívül alacsony szintjére utalnak.

(...) Kétségtelen tény, hogy a magyar egészségügy majd minden eleme reformért kiált. De nem olyan típusú reformra van szükség, mint amilyet a gazdasági szakértők elképzelnek. Az ország eladósodását ugyanis nem a magas egészségügyi (köz)kiadás okozza. Mint ahogyan az egészségbiztosítási alap tavalyi magas hiánya sem arról szól, hogy az OEP finanszírozóként rossz gazda lenne, vagy hogy nagyobb szolgáltatáscsomagot biztosítanánk közpénzből, mint amit gazdasági fejlettségünk jelen állapotában elbír.

(...) Amit meg kell változtatni, az a szolgáltatások nyújtásának és hozzáférésének módja. A rendszeren belüli allokációs hatékonyságot kell javítani, azaz elérni, hogy a meglévő forrásokat körültekintőbben megválasztott szolgáltatások finanszírozására fordítsuk, ezáltal lehet eredményesebb a gyógyítás.

(...) Az SZDSZ egészségügyi programjának lelkét, a több- biztosítós versenymodellt hibernálták, a programot megtestesítő személyiséget viszont beemelik a kormányba.

(...) Ehhez képest: Molnár Lajos azt mondta két éve a sokat idézett Financial Times-cikkben, hogy "az orvosok tartják fenn a kiszipolyozó rendszert. A reformok útjában előjogaikra féltékeny, hálapénzre pályázó orvosok állnak. Bizonyos vizsgálatok magas beosztású orvosok féltékenyen őrzött előjogai, és ezeknek a használata tipikus hálapénzforrás. A mellékhelyiségek pedig mocsokban állnak."

Ezek után a Magyar Orvosi Kamara etikai eljárást indított ellene. Egyébként pedig a Szent István Kórház éléről a fővárosi MSZP a Fidesszel összefogva távolította el. Nos, ha Magyar Bálinttal szemben a konfliktustelítettség az egyik kifogás, akkor komoly politikai zsonglőrmutatvány úgy előhúzni a kalapból Molnárt, mintha közvetlenül a békegalamb-reptetés előtt állnánk.

Komolyabban: Magyar Bálint nagy formátumú politikai pályafutás, igencsak kreatív miniszteri ciklus után kénytelen elvonulni, Molnár Lajos pedig megannyi meghurcoltatás és programvereség után magasztosul a bársonyszékbe. A csere ugyanakkor logikai rendbe is illeszkedik: az MSZP a legkomolyabb politikai erőit szólítja a kormányba, az SZDSZ inkább szakmai embereket.

Senki nem gondolhatja, hogy a kormány-összeállításon számon kérhető egy matematikai levezetés tisztasága, de ez most a másik véglet: már-már literatúrai izgalmakat ígér, hogy mi jön ki a különös összeállítású szereplőgárda történetéből. Magunk megnyugtatására álljon itt a záróidézet is Molnár Lajostól: "Akkor lesz valódi változás az egészségügyben, ha a közvélemény nyomása ellensúlyozza a szűk orvoselit magatartását, amikor a betegek elégedetlensége rákényszeríti a politikusokat, hogy valódi változást hozzanak."

A régi-új kormány felállásakor, többévi izmozás után – emlékezzünk Szolnoki Andrea miniszteri ambícióira – a szabad demokratáknak teljesült az óhajuk: megkapták az egészségügyi tárcát. Fogyó népességgel, csökkenő gyerekszámmal, magas rák- és szívhalálozással, csúnya ivási szokásokkal, krízishelyzetekkel, erős dohányosokkal, kábítószeresekkel, és az abortuszok mindig magas számával. Ez, ami látszik. És ami nem: kimerült és agyonhajszolt nővérek, kiszolgáltatott betegek, feljelentgető hozzátartozók, kizsigerelt, a nyilvánosságnak odavetett orvosok, lepusztult kórházak, amortizált berendezések, sorban állás, gyógyszerhiány, a betegjogok negligálása, zsúfoltság és orvoshiány.

(...) Gyakorlati tapasztalat, hogy a liberális szabad demokraták nem igazán szívgárdisták. A piac mindenhatóságát valló politikusaikra nem jellemző az elesettekkel való együttérzés, a türelem vagy a szánalom. Sőt! Hogy ezek után miért fontos egy ilyen pártnak az egészségügy, miért akarja a kezébe venni az egészségpolitikát, beleértve a gyógyítást is, rejtélynek is tűnhetne, ha nem kísértene a szabad demokraták fejében a több-biztosítós rendszer álma. Olyan helyzet, amelyben a biztosítók majd versenyeznek a betegekért. A jelenleg viruló honi piaci viszony a mi egészségügyünkre ráhúzva úgy áll, mint ama bizonyos jószágon az alsónadrág

(...) Nincs egy szolgáltató a környéken, amelyik az én kedvemért versenyezne. Miből gondolja az SZDSZ, hogy az egészségügyben ez hirtelen működni kezd? És mivel akarja kezdeni reformját az új miniszter, aki már több kórházban kipróbálta áldásos tevékenységét? Mert, és amennyiben azzal, hogy indítványozzák a kamarák feloszlatását, így az orvosiét is, akkor az új miniszter, dr. Molnár Lajos (fül-orr-gégész) inkább menjen vissza mandulákat kapkodni. Az orvosi kamara az egyetlen komoly akadálya ma mindenfajta esztelen terv és hajmeresztő kaland útjában, mert a szakmaiságot felügyeli. Csak nem az elnök személye nem tetszik?

Évtizedes tabukat akar ledöntögetni a „bátorság” kormányának bloggere, de akkor ne a vizitdíjjal kezdje. Ha tisztességesek a szándékok, akkor három komoly feladat vár a tárcára: az egyik az orvosok közalkalmazotti karámból való kiszabadítása. (...)

(...) A másik igen fontos teendő a megelőzés: kötelezővé tenni a szűréseket.

(...) A harmadik: a beteges gyógyszermánia fékezése. Ami nem úgy kezdődik, hogy az égig emelem a gyógyszerek árát; egy alkoholista sem szokik le az ivásról, ha drágul az ital. Komolyan kellene venni az egészséges élet értékét, mondjuk az általános iskola alsó tagozatától oktatva azt.

Tartok tőle, hogy ez nem így lesz, és az egész felhajtás csak arra jó, hogy néhány magánbiztosító könyékig garázdálkodjon az általunk befizetett milliárdokban.

Az nagyon enyhe kifejezés, hogy nehéz fába vágja a fejszéjét, aki lényegi, mélyreható egészségügyi reformot akar végigvinni Magyarországon. Évszázados beidegződéseket és ami legalább ilyen fontos, roppant erős anyagi érdekeket és lobbikat kell legyűrnie. Nem véletlen, hogy az elmúlt több mint másfél évtizedben mindenkinek beletört az egészségügyi reformba a szikéje, aki életmentő műtétre szánta magát. Ehhez nem csak a hálapénz jelentette egzisztenciális, gazdasági hálót kellene szétszakítani, hanem a magyar orvostársadalom többségének szemléletének gyökeres átalakítására is szükség lenne.

(...) Amerikában, Ázsia fejlett államaiban és Nyugat-Európában az egészségügy éppen olyan piaci ágazat, mint az autógyártás. A megrendelő a beteg, a szolgáltató az orvos. Ez pedig a két szerződő fél egyenjogúságát feltételezi. (Az egyszerűség kedvéért most az egészségbiztosítást hagyjuk az öltözőben.) A betegnek joga van mindenről tudnia: mi a baja, milyen esélyei vannak, milyen kezelést, vagyis szolgáltatást kap, és az milyen mellékhatásokkal, kockázatokkal járhat? Nincs latin zsolozsma, amiből egy szót sem ért az ügyfél, nincs ketteske vérvételre! és nincs hapták a főorvos úr előtt.

Itthon is vannak bíztató jelek, az orvos társadalom sem homgén tömeg és egyre többen ismerik fel, hogy a Nagy Sámán szerep már nem tartható. (...)

Persze azért a pénz is fontos, de az már döntés kérdése, hogy egy vagy több biztosítós megoldást válasszon az ország, illetve milyen formában vonjon be magántőkét az egészségügybe. Egy a lényeg, a szolgáltatók, az orvosok versenyezzenek és a jókat jól fizessék meg, a rosszaknak pedig kapcsolataikra való tekintet nélkül javasolják, hogy a nemzetgazdaságnak egy kevésbé életveszélyes területén dolgozzanak tovább.

Ha ismét elmarad a reform, a műtét esetleg még sikerülhet, de az egészségügy előbb utóbb biztos a proszektúrán köt ki.

(...) Eddig a felderített betegségeket kivizsgálhattuk, majd rendszeresen gondoztuk a pácienseket. A kedvezményes gyógyszert ezentúl már nem írhatjuk fel: a beteget ennek érdekében a háziorvoshoz kell majd küldenünk.

(...) Július 1-jétől újabb szigorítás lép életbe: a nem OEP által finanszírozott orvosokat (tehát magánorvosokat, üzemi orvosokat) az OEP szigorú adatszolgáltatásra kötelezi: a hónap végén minden egyes kiadott receptről hat adatot (taj-szám, gyógyszer neve, betegség kódja, jogcím, dátum, a recept 18 jegyű azonosító kódja) összesítve, elektronikus úton jelenteni kell. Nehezen érthető ez a rendelkezés, hiszen a kiváltott recepteken ezek az adatok szerepelnek, a gyógyszertárban az azonosító kódot is leolvassák, elektronikusan rögzítik. A megnövelt adminisztrációval elveszik az időt a gondozási tevékenységtől, nem mindenhol lesz pénz a szükséges informatikai beruházásra, többletmunkaerőre.

(...) . A munkáltatót kötelezi a törvény, hogy üzemi orvost alkalmazzon a „humán erőforrás karbantartására”, az orvos munkáját pedig központilag ellehetetlenítik. A beteg dönthet: havonta elkéredzkedik munkahelyéről, hazautazik háziorvosához, vagy nem szedi a szükséges gyógyszereket, és idővel szaporítja a leszázalékoltak népes táborát. Ez a cél?

A magyar ember úgy szocializálódott, hogy nem foglalkozik az egészségével. Sokáig kifejezetten elitista allűrnek tekintették a zsírszegény táplálkozást, a fitneszkultúrát, a dohányzásellenességet. (...) Egy új rendszernek tehát mindenekelőtt erre a felelősségre kell ráirányítania az emberek figyelmét.

A betegellátó intézmény, a kórház a betegekből él, abban érdekelt, hogy sok betege legyen, és azokat minél költségesebb módon lássa el. Lehet akármilyen verseny a kórházak között, az mindig a betegért folyik, nem az egészséges emberért. Ezzel szemben a biztosító az egészséges emberekért verseng, és nyilván árait is úgy szabja meg, hogy megállapítja: mennyire vagyunk egészségesek. Ez nem baj, sőt. Végre valaki abban érdekelt, hogy ne betegedjünk meg. Az, hogy a társadalom jelentős része elhanyagolja a szűrővizsgálatokat, óriási veszteséget okoz, amit nem a link kliensek fizetnek meg, hanem mindenki.

(...) A tömegsport a rendszerváltás után alig-alig kapott támogatást. A biztosítók viszont a megelőzés egyik fő támogatójaként beszállhatnának a tömegsportba, a rekreációba.

(...) Az egészségbiztosítás ráadásul - miképp az életbiztosítás - a takarékosság egyik formája is lehet.

Molnár Lajos egészségügyiminiszter-jelölti meghallgatásán a kórházak kapcsán elmondta, hogy nem híve azok sem közhasznú társasággá, sem közalapítvánnyá alakításának. A gazdasági társasággá alakítás viszont jöhet, mert a gazdasági társaságoknak nyilvánosságra kell hozniuk gazdálkodási adataikat, s ez a társadalom számára is jobb ellenőrzést tesz lehetővé. Erre a sajtó nem figyelt fel, mindössze egy szakportálcikk tudósított róla, a kormányprogramban sem szerepelt és annak vitájában sem került elő. Pedig ha a politika hosszú távon komolyan venné magát, és nem csupán ötletrohamtól ötletrohamig bukdácsolna, s ha négy évvel ezelőtt stratégiai kérdésnek gondolta volna saját üvegzseb-programját, akkor a kormány(önfel)- váltás időpontja remek alkalom az üvegzseb II. meghirdetésére, és éppen ez lenne egyik vagy egyetlen pontja.

(...) Egyetlen nyúlfarknyi miniszteri rendelettel előírható az auditált kórházi beszámolók gyűjtése. Ezt rá lehetne bízni a cégbíróságokra, esetleg – megyétől függetlenül – csak a fővárosira, hogy az összesé egy helyen legyen, külön szekcióban. De a feladattal megbízható lenne akár az Állami Számvevőszék is, elvégre hatásköre a köz intézményeire terjed ki, indokolható hát, hogy vizsgálataik tárgyának gazdasági alapdokumentumait gyűjtsék és nyilvánosságát megteremtsék.

(...) Amire viszont valóban szükség lenne, az több mint nyúlfarknyi. Rendelkezni kellene például arról, hogy a kórház maga gazdasági értelemben zárt intézmény legyen (...)

(...) S a kórházak bevételeit is részletezni kellene, mert most csupán annyi tudható, hogy az Egészségbiztosítási Alapból mekkora bevételre tesz szert, de az nem, hogy milyen teljesítések fejében. S az sem ártana, ha a kórházak csak azon magánszemélyeket bízhatnák meg könyvvizsgálatukkal, aki erre engedéllyel rendelkeznek, amit az kaphatna, aki elvégez egy egészségügyi minisztérium által szervezett tanfolyamot, ahol elmagyaráznák a kórházüzem gazdasági sajátosságait, és egységesítenék a könyvvizsgálói gyakorlatot. Ezzel is könnyebbé és korrektebbé téve a kórházak gazdasági összehasonlító vizsgálatát múltbeli önmagukhoz vagy más kórházakhoz képest.

De mindehhez semmi szükség nincs a kórházakat gazdasági társasággá alakítani csak azért, hogy így a gazdasági társaságokról szóló törvény hatálya alá kerüljenek, mely előírja beszámolóik auditálását és a cégbíróságokhoz való eljuttatását. Ha csak erről van szó, ezért nem érdemes a kórházakat gazdasági társasággá alakítani.

A kormányprogram Reform az egészségügyben címet viselő fejezete annyiban jelent meglepetést, hogy nem tartalmaz semmilyen meglepetést. Műfaját tekintve is kevéssé nevezhető programnak, inkább korrekt megismétlése az MSZP választási elképzeléseinek. És éppen ez a fő gond. A sikeres választás után a szociálliberális koalíciótól éppenséggel az lett volna elvárható, hogy a "mit akarunk" kérdés után a "hogyan akarjuk"-ra is választ ad. Persze egy rossz válasznál jobb a színvonalas semmitmondás.

(...) Így nem is lehetett más kimenetele az ügynek, mint az öszvér megoldás: szocialista program liberális miniszterrel. Nesze neked, egészségügy! Persze politikai szempontból akár zseniálisnak is minősíthető a hibrid. Ha megint nem lesz érdemi változás, aminek jelen pillanatban nagy a valószínűsége, egyszerűen nincs felelős. A liberális miniszter mossa kezeit: meggátolták programjának végrehajtásában. Az MSZP pedig joggal állíthatja majd, hogy ez nem az ő tárcája volt.

(...) Nem tartható fenn az a helyzet, amelyben a számos fizető beteg szinte maga dönti el, hogy hol, ki és mi módon gyógyítsa, a közalkalmazott orvos magánintézmény tulajdonosaként diszponál minden kérdésben, a biztosító pedig mindezt köteles finanszírozni.

(...) A kormányprogram legalább irányelvek gyűjteményének felfogható. Nem gátolja a cselekvést. És nagyrészt kizárja a több-biztosítós zsákutcába tévedést, amelyről azért annyi lassan kiderült, hogy nem annyira versenyt, mint piacfelosztást céloz

Igaza van abban a Vajúdtak a hegyek című cikk írójának, hogy a kormányzati szférában láthatóan senki sem óhajtott reformot (MH, jún. 13.) Egyetértek vele abban is, hogy a kérdéskör lényege nem a sokbiztosítós modell. Egyetértek azzal, hogy a betegellátás rendszere jelenleg még működik, de a színvonalról szakmai vita kellene, és a betegek véleményének ismerete.

(...) De milyen elvek alapján vázolható egy rendszerelvű megoldás? Ettől kezdve csak egyet nem értésemet tudom kifejezni Frenkl doktor véleményével. Nem értek egyet a záró mondattal sem, amely a több-biztosítós modellt zsákutcának minősíti. A piacgazdaság megléte, a betegellátást is magában foglaló működése ugyanis ma már nem képezheti vita tárgyát.

Ha ezzel az alapvetéssel egyetértünk, akkor olyan piaci modellt kell kialakítani, amelynek alapja a betegellátó szolgáltató vállalkozások, a betegellátók szabad árképzése és a beteg azon joga, hogy szabadon válassza meg a betegellátót. E vonatkozásban szimplifikáltan az orvost vagy a kórházat, a rendelőt.

(...) Költségvetési feladat maradna a szegények, önhibájukon kívül keresőképtelen betegek, a gyesen, gyeden lévők, családi pótlékban, egyéb segélyezési formában részesülők támogatása.

(...) Persze piaci alkufolyamatról lenne szó, adott szoros törvényi kereteken belül.

Az egészségügyi rendszerről a legtöbb ember azt gondolja: "ha baj van, segítsenek, ha beteg vagyok, gyógyítsanak meg, abba pedig, hogyan élek, ne szóljanak bele." Az egészségügyben dolgozókat is gyógyításra képezték és képezik ma is, ezért többnyire ennek az elvárásnak akarnak és tudnak megfelelni. Ez az érdekazonosság végső soron senkinek nem jó.

Az alulfinanszírozottság magyarázat mindenre, felmentés a sikertelenségre. Az érdemi értékelés, mérés, minősítés elmarad.

A lakosság egészségi állapotában azok az országok értek el jelentős eredményeket, melyek a gyógyító munkát kibővítették az egészségfejlesztés gyakorlatával.

(...) Az egészségfejlesztésben persze érzékelhető a motiváció hiánya vagy alacsony szintje világszerte, különösen kezdetben. Ez ugyanis aktív részvételt kíván, s az értékrend, az életmód megváltoztatását, ismert mintáinak elhagyását.

(...) A világos, közgazdaságilag is megalapozott népegészségügyi tervek végrehajtása gyakran megbicsaklik a döntően konzervatív gondolkodású orvoslobbi ellenállásán és ellenérdekeltségén is. Ma még kevés orvos számára "kívánatos" az egészségtudatos, informált és autonóm kliens, aki együtt akar gondolkodni és dolgozni saját egészségéért a gyógyítóval.

(...) A kérdés valójában az, kik, hogyan és milyen - anyagi és szakmai - forrásokból képesek optimálisan ellátni a sürgető népegészségügyi feladatokat, összehangoltan a gyógyító tevékenységgel, a be nem következett kár kimutatásával.

Sokaknak úgy tűnik, az MSZP és az SZDSZ egészségügyi reformtervezete köszönő viszonyban sincs egymással. A félreértés alapja egy árnyalatnyi különbség: maradjon az egy biztosítóra alapozott állami rendszer, vagy teremtsünk piacot több biztosítónak. Az árnyalatnyi jelzőt direkt nem tettem idézőjelbe. Azért, mert a két párt elképzelése lényegében ugyanaz. A programokat és a reformokat beharangozók nyilatkozatait nézve ugyanis az alap mindkettőjüknél az egészségbiztosítás szolidaritáson alapuló, kötelező és mindenkire kiterjedő, dominánsan közfinanszírozásos jellegének megtartása. A szocialistáknál ez még akár érthető is. Baloldali pártban fel sem vetődik más. A liberálisoknál inkább szemérmesség: kimondják ugyan, hogy az egészségügy szolgáltatás, a szolgáltatásnak pedig ára van, de meghagynak maguknak egy kiskaput. A szolidaritás és a közfinanszírozás dominanciája hivatott jelezni azt, hogy nem eszik olyan forrón a kását – az egészségügy üzlet, de mégsem annyira.

(...) Az nem szolidaritás, legalábbis nem a szó általánosan ismert jelentése szerint, ha adóként szed be valamit az állam, de biztosításnak hívja, talán azért, hogy ne legyen annyira rémületes. Az adótól mindenki irtózik, a filantrópia nevében fizettetett biztosítás szebben hangzik, még ha kötelező is. De, ha már kötelező…

(...) Versenyt akarunk, mert Adam Smith óta tudjuk, hogy a piacok kilengéseit, az egyensúlytalanságot egy "láthatatlan kéz" mindig helyrebillenti. Versenyt akarunk, de eközben az új egészségügyi miniszter éppen a verseny korlátozására készül, amikor kijelenti, hogy a kormányprogram szerint fizetnie vagy külön biztosítást kellene kötnie annak, aki nem a kezelőorvosa által javasolt kórházba, szakrendelőbe megy.

(...) Rossz irányba tartunk, mert a nagy egyenlősdit erősíti és ezzel éppen az öntudatosságot, a saját magunk sorsáért érzett és megkívánt felelősséget gyengíti az, amire a kormány készül.

(...) Egyértelművé kell tenni, hogy az egészségügy ugyanolyan szolgáltatás, mint bármi más. Szolgáltatás, amelynek árát sok más egyéb szempont mellett a költségek, a kereslet-kínálat, a hatékonyság és a színvonal határozza meg. Egyértelművé kell tenni, hogy azok, akik bármilyen oknál fogva képtelenek az öngondoskodásra, nem leírt tagjai a társadalomnak, számíthatnak a köz segítségére. (...)

(...) Magyarország előkelő helyet foglal el a rákos megbetegedések és halálozás „emelkedéséért folytatott versenyben”. Mennyi értelmes dolgot lehetett volna már csinálni azokból a pénzekből, mennyi hatékony ötlet születhetett volna, ha nem hatástalan projektekre, és nem az OEP-pel folytatott meddő vitákra fordítják.

(...) Az a kis pénz, ami egyáltalán rendelkezésre áll, hová megy el? Sok helyen legelső lépcsőben a többnyire indokolatlanul, illetve a felesleges adminisztráció miatt okkal felduzzasztott vezetői apparátus fizetésére. Aztán minden kórház körül megjelennek a belülről támogatott hiénák, akik nem biztos, hogy az intézet számára optimális áron, optimális szolgáltatást nyújtanak. (Így fordulhatott elő júniusban (!), hogy 25-30 fokos külső hőmérséklet mellett szólni kellett X kft.-nek, ugyan ne tessenek már fűteni.)

(...) Nézzük a témánk következő szereplőjét, az orvost. Az, hogy hol van orvoshiány vagy éppenséggel többlet, az adott kórház, klinika, osztály vezetőjének ügyeskedésén múlik, és itt többnyire nem valami kisstílű játékról, hanem miniszteri szintig elérő befolyásolásról van szó.

(...) Messze meghaladja tisztemet, hogy innen, vidékről, Magyarországról, Európából ekkora horderejű kérdéssel foglalkozzam, de ha ezt nem teszem, nem tudom megvilágítani elszegényített kis hazánk és a hasonlóan szegény országok megnyomorított egészségügyének rákfenéjét. Mint a többi banánköztársaságban, az ország vezetése igen rosszban van a saját egészségügyével, de nagyon jóban a multinacionális gyógyszer- és műszergyártó cégekkel. Közismert, hogy semmi sem olyan jövedelmező az olajipar, az autógyártás és a kábítószer-kereskedelem után, mint a gyógyszeripar. Az első hárommal korábban sem jeleskedhettünk, a negyediket pedig sikeresen elherdáltuk, átjátszottuk a multik kezére. (...)

A másik „kis lépés”: a Magyar Orvosi Kamarában a kötelező tagság megszüntetése. Sajátos módon ez kérdés a kamara újraindulása óta eddig nem merült fel.

(...) Senkinek sem volt addig útjában az orvosi kamara, amíg nem lett Éger István az elnöke. Ez a kitűnő, kikezdhetetlen kollégánk, aki pontosan meg tudja fogalmazni a betegek és az orvostársadalom érdekeit, és pontosan tudja, hogyan kell azokat képviselni, komoly szálka a kormányzat szemében.

Az új kormány megalakítását kísérő ötletbörze számos javaslata érinti az egészségügy mindenki által szükségesnek ítélt átalakítását. Rengeteget hallunk arról, hogy nem hatékony a működés, számosan feszegetik az egészségügyet átható, sokak szerint azt ténylegesen működtető korrupciós viszonyokat. Kevesen vitatják a forrásbevonás szükségességét.

Tanulmányok sora elemzi azt, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatása milyen előnyökkel, hátrányokkal járna. A minisztert adó SZDSZ választási kampányának legfőbb üzeneteként az egészségügy bajaira szerinte megoldást jelentő több-biztosítós rendszer mellett érvelt.

(...) Három fundamentális lépésről van szó. Egyrészt egy népegészségügyi szemléletű, a megelőzést előtérbe helyező, a kormányzat egészének felelősségi körébe tartozó programot kell megalkotni.

(...) A második feladat a fogyatkozó források és a megállíthatatlanul növekvő igények közötti feszültség enyhítése.

(...) A harmadik program a szakmai minőségbiztosítás és a fogyasztóvédelem kiépítése lehetne.

(...) Meglátjuk, hogy hajlandó lesz-e az új egészségügyi vezetés a betegek érdekében az egészségügy tényleges problémáival szembenézni, szembeszállni a gyógyszeripar áldatlan befolyásával, vagy ellenkezőleg, tevékenysége - elődeihez hasonlóan - nem lesz több, mint asszisztálás a betegek és gyógyítóik további vergődéséhez, s kimerül abban, hogy az eddigi és még újabb zsíros falatokat a koncért versengők közt újraosztja.

Az egészségügy mindig is válságban lesz. Ez a létformája mindenhol. Nem emiatt kell aggódnunk. Végtelen mennyiségű pénzt lehet rá elkölteni, s morálisan mindig is aggályos lesz, ha az állam ezt nem teszi meg, vagy ha biztosítási alapon derül ki, hogy az emberiség nem teheti meg, hogy minden erőforrását saját élete meghosszabbítására, illetve szenvedéseinek minimalizálására fordítsa. Az orvosok emberiességi alapon a világ minden pénzét elkérhetnék köz- és magánkasszákból gyógyításra, el is kérik, s ha nem kapják meg, hát együtt háborodhatunk fel.

(...) Pedig együtt van most is az orvoslásban szinte minden fontos mozzanat, csak rosszul rendezve. Itt a bizonytalan kéz, benne a pénz, egy szemből indított mozdulat, a másik kéz, nyúl utána, vagy csak bekíséri a zsebbe. Hálapénzként van irtózatosan feldicsérve ez a különös, behajthatatlan, sokszor épp a kötelezettek által forszírozott adó. Egy másik képben ugyanezek a részletek jelennének meg, ám végül vizitdíj feliratú számlát kellene adni. Csak egy keveset, s mégis világok változnának meg: a betegségének egyébként is kiszolgáltatott páciens nem a hálálkodás gesztusával közeledne orvosához, aki legalább az első pillanatban partnerként kezelné.

(...) Pedig ez a mozdulat a kulcsa mindennek: amint a pénzt követi egy számla. Amikor arról volt szó, hogy privatizáljanak az egészségügyben, annak is az a kulcsmozzanata, hogy a tulajdonos viselje gondját a pénzének. A több-biztosítós rendszerrel is az jár, hogy a biztosító a saját pénzére vigyázva már csak ránéz az orvosok elszámolására. Az egy, az állami biztosító ezt miért tenné? Ha elszaladnak a költségek, a büdzsé állja. Ha nem, felelősségre vonás nincs, csak szigorítás. És vicces szabályok: hogy öt percet kell egy betegre fordítani. Mintha ez a stopperről szólna, s nem arról, hogy azért már mégse számoljanak el az orvosok óránként hetven pácienst a tébének? Ez messze nem az a fenségesen megoldhatatlan problémahalmaz, amellyel az örvendetesen öregedő, és egyre több egészségügyi csodatételre képes világ harcol. Ez még messze nem egészségügy, ez még a mi régi, ismert betegügyünk.

A súlyos beteg ágya körül hamar gyülekeznek a csodadoktorok. A beteg pedig – minél súlyosabb az állapota, annál inkább – szeretne hinni bennük. A magyar betegellátás súlyos állapotban van. Az ajánlkozó csodadoktorok kétféle áfiumot is ajánlanak: a tőkebevonásost meg az üzleti-versengő biztosítóst. Annak ellenére, hogy e csodaszerek hatástalanságát, sőt káros mellékhatásait a józan ész mellett bőséges nemzetközi tapasztalat is bizonyítja, akadnak, akik beveszik a jól körülhatárolható gazdasági-pénzügyi erőcsoportok kínálta maszlagot.

(...) De suszter maradjon a kaptafánál! Mi végre foglalkozik egy orvos az egészségügyi közszolgáltatások privatizációjával? Miért izgul a közpénzekért? Nemhogy örülne a korszerű ketyerének! Még nő is a jövedelme, ha ő tekeri. Az orvos-suszter dilemmája az, hogy a tőkebevonás ma eltorzítja a betegellátást. Nem rosszakaratból, hanem mert a befektetők – és ez teljességgel érthető – vissza akarják kapni a pénzüket meg egy kis hasznot is. Minthogy azonban a közfinanszírozott betegellátás tortája akkora, amekkora, erre csak akkor van lehetőségük, ha a többi szolgáltató tortaszelete elvékonyul. Bocsánat! A tőkebetolók jogos elvárása, hogy befektetésük hasznot is hozzon, eltorzítja a betegellátást. Ez a suszter baja.

(...) A tőkebevonás helyett forrásbevonásra lenne szükség. Járulékra, adóforintokra, vagy – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – co-paymentre, kiegészítő biztosításra.

(...) Véleményem nem privatizációellenesség. Nem a magánosítással van baj, hanem a fór-profit gazdasági társaságokkal. A nonprofit (alapítványi, egyházi, illetve önfoglalkoztató) privatizáció ugyanis nem vezet forráskivonáshoz. Ezért demagóg a háziorvosok, gyógyszerészek önfoglalkoztató-egzisztencia vállalkozásainak létével érvelni a tőkebehatolás elősegítésére.

(...) Hol van a magántőkének szerepe a betegellátásban? Akár a szolgáltatásokban, akár a biztosításban? Ott, ahol és arra, amire a közpénzekből – ma az OEP költségvetéséből – már nem telik.

Kisebb zsörtölődésekről persze itt-ott hallani, de mintha a szereplők, a Kamarák, a Kórházszövetség és a többi képviselet nem lennének tisztában a történések súlyával. Kétségtelenül: totális letámadás történik, a szolgáltatók a sebeiket nyaldosva, most veszik számba, hogy az elmúlt napok jelentős forráskivonása számukra milyen következményekkel jár.

(...) A baj csak az, hogy sem a diagnózis, sem a beavatkozás iránya nem helyes. Akármilyen statisztikát veszünk is elő, a közpénzből, adóból vagy járulékból finanszírozott egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon nem haladja meg az 5,5 százalékot. Ez legalább 1,5 százalékponttal alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Hová csökkentsük tovább a közkiadások arányát? Az OEP állandósuló hiánya nem túlköltekezésből fakad, hanem folyamatos forráselvonásból, ami az elmúlt időszak járulékcsökkentéseiből adódott. (Egyedül a gyógyszerkassza "száll el" minden esztendőben, részben a tudatos alultervezés, részben a kormányzati tehetetlenség miatt.) Arról nem beszélve, hogy 3,9 millió foglalkoztatott egészségbiztosítási célú befizetései sehol sem képezhetnének elegendő alapot 10 millió állampolgár ellátására.

(...) Ami a több-biztosítós modell SZDSZ-es válfaját illeti, az unióban Szlovákia és Hollandia dicsekedhet ilyennel, mindkettő egy éven belül intézményesítette azokat a változásokat, amelyek nyomán fokozódó versenyre számítanak profitorientált magánbiztosítási alapjaik között. Információ egyelőre nem áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy előzetes számításaik beváltak-e, annyira rövid idő telt el a bevezetés óta.

(...) joggal merülhet fel a kérdés, miért nem az ellátásszervezés eddigi tapasztalatainak hasznosításával folytatjuk az egészségügy újjászervezését, a teljesen szükségtelen szereplők, a magánbiztosítók kihagyásával. Miért akarja Magyarország megtenni azt a felesleges vargabetűt, ami sok pénzt, időt, megmenthető életévet dob ki az ablakon? Talán az ébredés után valaki válaszol.

(...) Lassan megszokom, hogy egyesek nemzeti közellenségként tekintenek rám, s közeli bukásomat prognosztizálják. Legyen, majd meglátjuk! Az persze más kérdés, miként esik a minősítés annak a számos nagy tudású, nemzetközi tapasztalattal bíró szakembernek, orvosnak, közgazdásznak, szociológusnak, akik tapasztalati tényekkel alátámasztott, valós adatokkal érvelve vívták ki maguknak e "kitüntető" titulust. Ítélje meg ezt ki-ki maga.

Én maradnék a tényeknél. Érdeklődéssel láttam hozzá az olvasáshoz, keresve, kapok-e olyan gondolatokat, amelyek megingatnak meggyőződésemben, vagy megint maradunk az általánosságoknál, a jól hangzó demagógiánál? Maradtunk!

(...) Bizony, nem nézhetnénk jó szemmel, hogy a járulékfizetők pénze - tetszik, nem tetszik, közpénz, amellyel illik átláthatóan bánni, és közcélra fordítani - egyes érdekcsoportok, cégek, akár biztosítók hasznát szolgálná.

(...) Ami a felemlegetett "kitűnő" külhoni - holland, szlovák - példákat illeti, helyes, ha ezeket teljességükben, s nemcsak a belőlük pozitívnak beállított, kiragadott részletei alapján ítéljük meg.

(...) Hagyjuk már, kérem, végre abba az esztelen, mindent átszövő, Mammonként tisztelt versenyőrületet! Nem állítom, hogy nincs helye versenynek a jól működő gazdaságban, de állítom, hogy nehezen értelmezhető, sőt, többnyire káros a gyógyítás területén.

(...) Emberek, ébresztő! Védjük meg a sokak által irigyelt egységes társadalombiztosításunkat, mert elveszítését később jóvátenni történelmi távlatokban is alig-alig lenne lehetséges.

(...) A hálapénz alapvetően racionális dolog. Nem a semmi fejében adják, fontos dolgokat lehet megvásárolni általa. Először is: segíti a szabad orvosválasztást. Ha beteg vagyok, és az életem múlik azon, hogy biztos kezű orvos kése alá feküdjek, akkor nem akarok vaktában próbálkozni. De ha nem ennyire éles a dolog, elesett állapotomban akkor is szükségem van a fokozott figyelemre. Ezt vásárolom meg a hálapénzzel. Érdekeltté teszem az orvost, hogy jól bánjon velem.

(...) Ami változni készül: csökkentik vagy megszüntetik az egészségbiztosítási kassza krónikus hiányát. Mindenhová, ahová menni akar, beengedik a magántőkét. Ez a cél, de ebből nem következik az ellátás javulása. Jó esetben a szigorítások révén beszednek anynyi pluszjárulékot az eddigi "potyautasoktól", illetve a magánvállalkozás racionalizálja annyira a működtetést, amennyiből kitelik a magánbiztosítók és a privát kórházműködtetők profitja. A tényleges ellátásra fordítható összeg inkább kevesebb lesz, mint több, közben az egyre eredményesebb, de drágább szolgáltatások mind több ember számára válnak elérhetetlenné. A magántőkének nem érdeke a hálapénz megszüntetése - az a jó neki, ha (helyette) a beteg is fizeti az orvost. A hálapénz megmaradása ellen csak az szól, hogy ha egyébként is fizetős lesz az ellátás, akkor az emberek már nem akarnak vagy nem tudnak zsebbe is fizetni az orvosnak. Mellette viszont marad az összes motiváció, ami eddig is fenntartotta.

Magyarországon a rendszerváltozás óta nem történt mélyreható változás az egészségügyi ellátórendszer finanszírozásában. A 2006-os választások után azonban a Gyurcsány-kormány (blogos és nem blogos) kommunikációjában súlyponti jelleggel vetődik fel ez a kérdés. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy külföldi egészségügy-finanszírozási tapasztalatok milyen honi változásokat valószínűsítenek.

(...) A biztosítással nem rendelkező, kevésbe szerencsés állampolgárok ellátásukért akár a teljes vagyonukkal is felelhetnek. Hozzájárulás, önrész (co-payment vagy co-insurance) formájában azonban a biztosítással rendelkezők is gyakran zsebből egészítik ki az ellátásukért a biztosító által kifizetett összeget. Az egészségügy finanszírozásának ez a végletes példája nem valósult meg eddig sehol sem, még a legliberalizáltabb egészségüggyel rendelkező Egyesült Államokban is majdnem 50 százalékos az állam szerepvállalása. A két véglet közti átmenet az, amikor a köz- és magánfinanszírozás egymás mellett létezik.

(...) az egy- vagy több-biztosítós rendszer álvitája lényegében irreleváns, hiszen a fenti SZDSZ-javaslatok megvalósulásával a közfinanszírozás visszaszorítása mindkét variáció esetében megtörténik. Ugyanakkor a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhető, hogy akár a több-biztosítós rendszer is működhetne az állami finanszírozás jelenlegi arányai mellett, erre azonban a politikai (és gazdasági) szándék a kormányoldalon hiányzik. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy útban vagyunk egy drágább egészségügy felé.

A látszat sokszor csal. Azért, mert a szocialista egészségpolitikusok és a liberális miniszter nem a sajtóban üzengetnek egymásnak, még nem kell feltételezni azt, hogy az MSZP-ben szunyókálnak. (Hahó, ébresztő, július 6.) Jelentem, a koalíciós partnerek egyeztetnek, sőt éjszakákba nyúlóan vitatkoznak arról, hogyan vigyünk végig és tegyünk visszafordíthatatlanná fontos változásokat.

(...) A változások tervezése zajlik, miközben szakértői vélekedések, felhevült politikai reakciók hangzanak el a vizitdíjról vagy a biztosítói modellválasztásról. Készülnek a döntések megalapozását szolgáló tanulmányok.

(...) Tévedés azt vélelmezni, hogy az egészségügyi program pusztán a lakossági hozzájárulás bevezetéséből vagy a több-biztosítós rendszer megteremtéséből áll. Hozzáteszem, egyikről sem született politikai döntés.

(...) Sinkó Eszter jó szándékú írásában korán veri félre a harangot. Még nincsenek megfellebbezhetetlen és végleges

(...) Az átalakuláshoz európai források és magánbefektetők kellenek. Nem is kevés kell ahhoz, hogy célzott fejlesztésekkel ösztönözzük a profilváltást, hogy ne demonstrációk és kijárásos technikák konzerváljanak elavult struktúrákat.

A reform ilyesmiről szól. S a politika felelőssége észrevenni, hogy a nemcselekvés kockázata ma nagyobb, mint néhány népszerűtlen, fájdalmas lépést vállalni.