Felelőskeresés a Közel-Keleten

igazolhatatlan. Több arab ország (Szaúd-Arábia, Egyiptom, és Jordánia) is elítélte Libanon akcióját, azt állítva, hogy a teheráni és damaszkuszi vezetők a Hezbollahot arra használják fel, hogy eltereljék a figyelmet Irán nukleáris programjáról. Javier Solana, az Európai Unió biztonság- és külpolitikai főképviselője a fegyveres konfliktus azonnali befejezésére szólította fel Izraelt és a libanoni Hezbollah milíciát. Fuád Szinjóra libanoni kormányfő az egész világ segítségét kérte a Hezbollah síita szervezet lefegyverzéséhez.

 

Perec izraeli külügyminiszter a konfliktusok második hetében kijelentette: országa elfogadja a békefenntartók jelenlétét a háborús övezetben. Kofi Annan ENSZ-főtitkár az európai országoktól vár csapatokat a dél-libanoni harcok megfékezése érdekében megerősítendő libanoni stabilizációs erők kötelékébe. Az ENSZ és Izrael viszonyában jelentős törést okozott ugyanakkor, hogy július 26-án Izraeli légi csapásban életét vesztette az ENSZ Libanonban állomásozó erőinek négy megfigyelője. Az izraeli kormányfő sajnálatát fejezte ki, Kofi Annan ENSZ-főtitkár vizsgálatot követelt Izraeltől a szerinte „nyilvánvalóan szándékos” támadás miatt.

 

Haszan Naszrallah, a Hezbollah vezetője augusztus 4-én televíziós beszédben jelentette be, hogy ha Izrael Bejrút központját is bombázza, a Hezbollah válaszul Tel-Avivot támadja meg.

 

Szombaton újabb diplomáciai fordulatot vett a konfliktus: John Bolton amerikai ENSZ-nagykövet bejelentette, hogy az Egyesült Államok és Franciaország megállapodott egy libanoni tűzszünetet sürgető határozat szövegéről. Eközben Valid Moalem szír külügyminiszter bejelentette, hogy Szíria felkészült egy regionális háború megvívására Izraellel, majd bírálta az ENSZ-BT tűzszüneti tervét, mondván, hogy az csak Izrael érdekeit veszi figyelembe. Angela Merkel német kormányfő augusztus 7-én csatlakozott az amerikai-francia megoldási javaslatot támogatókhoz, kezd tehát körvonalazódni egy egységes ENSZ-álláspont a libanoni konfliktussal kapcsolatban.

 

 

 

Aczél Endre: Megint a cédrusok (Népszabadság, 2006. július 14.)   "Az izraeliek maguk akarják most a "munkát" elvégezni. Brutálisan és kollektíve büntetnek. Már csak az hiányzik, hogy meginduljanak Szíria ellen is, minthogy a Hamasz tényleges vezetője, Khaled Mesal Damaszkuszból irányít; és a Libanon katonai kiürítésére kényszerített Szíria libanoni befolyását immár csak a Hezbollah őrzi".

 

Ha egy ország vesztegzár alá von egy másikat, annak fele se tréfa. Az háború. Kifogástalan illusztrációval mellesleg: Bejrút nemzetközi repülőteréről, amelyet az izraeli légierő bombatámadás alá vett, a pusztítás füstje száll az ég felé. Ilyesmire csaknem negyedszázada nem volt példa. Annak idején Ariel Saron páncélosai a libanoni fővárosig nyomultak, és kiszorították onnan Jasszer Arafat palesztin harcosait, no meg az egész palesztin politikai infrastruktúrát. Akkor is az egyszerű libanoniak szenvedtek a legtöbbet.

 

A különbség azonban jelentős. A radikálisan iszlamista, Szíria és Irán pártfogását élvező Hezbollah nem vendég Libanonban, hanem a tarka népességű ország lélekszámra legnagyobb moszlim tömbjének, a síita felekezetnek a politikai pártja, egyszersmind harci szervezete. (...) A Hezbollah a szó katonai értelmében erősebb és hatékonyabb, mint a Hamasz.

 

(...) Ahogy mondani szokás, az iker-emberrablás és a hét katona megölése ("békeidőben" teljességgel szokatlan esemény) Izraelben kiverte a biztosítékot. (...)S eközben hullik az ártatlanja is, amit Izrael azzal az érveléssel indokol, hogy "végső soron" a békülékeny Mahmud Abbasz vezette Palesztin Hatóság, illetve az ugyancsak békülékeny, mert nagyon gyönge libanoni kormány felelős a Hamasz vagy a Hezbollah tetteiért. Holott az izraeliek tudják: sajnos Abbasz éppúgy képtelen kontrollálni a Hamasz ilyen-olyan fegyveres szervezeteit, mint a libanoni kormány a Hezbollahot.

 

(...) Az izraeliek maguk akarják most a "munkát" elvégezni. Brutálisan és kollektíve büntetnek. Már csak az hiányzik, hogy meginduljanak Szíria ellen is, minthogy a Hamasz tényleges vezetője, Khaled Mesal Damaszkuszból irányít; és a Libanon katonai kiürítésére kényszerített Szíria libanoni befolyását immár csak a Hezbollah őrzi. Ha úgy akarom, a Hezbollah az évtizedeken át Szíria által irányított Libanon tényleges függetlenségének - és az Izraellel kötendő békének - egyetlen akadálya.

 

Csakhogy. Ott gomolyog egy kérdés a levegőben. Az izraeliek kiverték ugyan 1982-ben a palesztinokat Libanonból, de a dolgok mai állapotát nézve ennek csekély történelmi haszna volt. Ha a Hezbollahot is kiirtják, ha a szíriai gyökereket is elvágják - akár egy totális háború árán is -, annak mi lesz a vége? A történelem - sajnos - pesszimizmusra tanít.

 

 

Sitkei Levente: Új világrend (Magyar Nemzet, 2006. július 15.) A régi status quo nem felelt meg Izraelnek, ezért láthatólag kész helyzet elé állítja a nagyvilágot. (...) Az biztos, hogy a pokolba bombázás nem túl hatékony módszer a rábeszélésre, inkább dacot és elkeseredést szül. (...) A katonaállam azt tesz, amit akar. Mi pedig végignézzük.

Izrael nem akarja Libanont megszállni, ám ha kell, akár éveken át is a szomszéd országban maradnak katonái. Izrael nem akarja továbbá, hogy humanitárius válság alakuljon ki a Gázai övezetben, ám a palesztinok jövedelmének visszatartása mellett gyakorlatilag újra a kezébe vette a keskeny földsáv feletti irányítást. A hadigépezet lendületbe jött, és aligha fogják megállítani itt, az új világrend kialakításának küszöbén. A régi status quo nem felelt meg Izraelnek, ezért láthatólag kész helyzet elé állítja a nagyvilágot.

 

Persze nem ártatlan bárányok gyülekezete a libanoni Hezbollah. Profi harcosok, ellenállók, katonák vagy terroristák – nézőpont és politikai hasznosság kérdése a megnevezés. Szíria és Irán mögöttük áll, pénzzel és fegyverrel látja el őket, hogy harcoljanak a libanoni érdekekért, amelyek persze nincsenek túl messze saját céljaiktól. A Hezbollah nem felejtette el azt a sokezernyi libanonit, aki az izraeli börtönökben él évek, évtizedek óta. Fogolycserére hajlandók lettek volna, ám Izrael a tárgyalás helyett a támadást választotta.

 

(...) kérdés, miként tudja rávenni északi szomszédját, hogy megakadályozza az ellenállócsoportokat tevékenységük folytatásában. Az biztos, hogy a pokolba bombázás nem túl hatékony módszer a rábeszélésre, inkább dacot és elkeseredést szül. A repülőtér azért esett áldozatul, mert az izraeliek szerint ott hozzák be a Hezbollahnak szánt fegyvereket, miképp az úthálózat is alkalmas a rakéták szállítására.

 

(...) Izrael talán nem lesz olyan esztelen, hogy vállalja a háromfrontos háborút, Libanon és a Gázai övezet mellé odacsapva Szíriát is.

 

(...) Érdemes ugyanakkor átnézni, mit is mondtak az izraeli pártok vezetői, mikor hírét vették a Hezbollah rakétatámadásának. „Háborút!” – ez volt az egyöntetű véleményük a kormánypártoknak. Bizony komoly kockázatot rejt, ha egy országot katonák vezetnek, lelkiismeret nélküli, élőerőben és veszteségben számoló stratégák. (...) A katonaállam azt tesz, amit akar. Mi pedig végignézzük.

 

 

Kepecs Ferenc: Libanon lángjai (Népszava, 2006. július 15.) „Izraelt provokálták s ezért visszacsapott. Talán túlzott erővel, de hát mi számít túlzottnak egy olyan ország esetében, melynek alapítása óta folyamatosan a vesztére törnek?”

Az ember legszivesebben megkérdezné: miért jó az a libanoniaknak, ha bombák hullanak rájuk, ha útjaikat, hídjaikat és repülőtereiket elpusztítják? Miért engedték meg a Hezbollahnak, hogy megkérdezésük nélkül háborúba rángassa őket? A válasz egyszerű: nem tudna, nem mernek tenni semmit.

 

(...) Irán közel-keleti dominanciára tör, ám ebben gátolja, hogy a térség legtöbb államától eltérően nem arab, hanem perzsa és nem szunnita, hanem síita. Ezért aztán "arababbnak" kell lennie az araboknál és Izrael-ellenesebbnek a legszélsőségesebb palesztinoknál. Mindenek előtt pedig táplálnia kell a közel-keleti konfliktus lángjait, hiszen ha azok kialszanak, az araboknak esetleg már nem lesz szükségük rá.

 

E célra leginkább az olyan, Izrael elleni provokációkra mindig kapható szervezetek alkalmasak, mint a Hezbollah. Amely maga is síita, ezért igen szoros vallási kötelékek fűzik Iránhoz. Tőle kapja a pénzt, a fegyvert, a kiképzőket és a politikai támogatást. És ahogy a háborút kirobbantó akciója is mutatja, meg is szolgálja a segítséget.

 

Azzal, hogy a Hezbollah provokációjára válaszul háborút indított, Izrael voltaképpen Teherán játszmáját játssza: maga is táplálja, sőt, szítja azokat a bizonyos lángokat. Dehát mit tehetne? Olyan ellenfelekkel áll szemben, akik, ha visszafogott lenne, azt a gyengeség jelének tartanák és kettőzött erővel támadnák. A megoldás az lehetne, hogy a libanoniak fellázadnak és lefogják a provokátorok kezét. Erre azonban egyelőre nincs remény. A Közel-Kelet marad olyan, amilyen volt.

 

 

Bártfai Gergely: Megfontolt Gyűlölet (Magyar Hírlap, 2006. július 17.) „Izrael fanatikus ellenségei válogatás nélkül gyilkolnak és pusztítanak, ahol tudnak. Hogy az ő támadásaiknak kevesebb a halottjuk, csupán gyengébb fegyvereiken múlik, nem a szándékaikon. Izrael ezzel szemben azt állítja, hogy a Hezbollah infrastruktúráját akarja tönkretenni, és nem akar polgári áldozatokat - de a módszeres rombolást érezhetően bosszúvágy is vezérli. A kollektív bűnösség elve kimondatlanul is elfogadhatatlan.”

"Mire jó ez a Hezbollahnak?" - kérdezi ismerősöm gyors egymásutánban már vagy harmadszor. Nem győzik meg a válaszaim. Pedig magyarázom, magyarázom, de én se értem egészen. Az évtizedes gyűlölet irracionalitása alakítja az eseményeket a Közel-Keleten, túl a józanul megfontolt érdekeken. Legalábbis részben. Miért rabolt el a szélsőséges libanoni szervezet két izraeli katonát a gázai túszválság kellős közepén? A legegyszerűbb válasz az volna, hogy Izraelben bebörtönzött harcosait akarja kicserélni rájuk. Ennek azonban ellentmond, hogy az izraeli kormány már a palesztin fogságban lévő Salit tizedest sem hajlandó fogolycsere árán kiváltani, mondván: terroristákkal nem tárgyal.

 

(...) Ahogy palesztin menekülttáborokban öngyilkos robbantókat toboroznak és képeznek ki, a Hezbollah fegyveresei is ártatlanok mögé bújnak. A tévét nézve sosem lehetünk biztosak benne, hogy a romba döntött nyomorúságos lakóépületek közül előzőleg melyikből lőttek rakétákat zsidó családok otthonára.

 

(...) Izrael fanatikus ellenségei válogatás nélkül gyilkolnak és pusztítanak, ahol tudnak. Hogy az ő támadásaiknak kevesebb a halottjuk, csupán gyengébb fegyvereiken múlik, nem a szándékaikon. Izrael ezzel szemben azt állítja, hogy a Hezbollah infrastruktúráját akarja tönkretenni, és nem akar polgári áldozatokat - de a módszeres rombolást érezhetően bosszúvágy is vezérli. A kollektív bűnösség elve kimondatlanul is elfogadhatatlan

 

(...) A másik lehetőség, hogy a Hezbollah a Hamasz akciójához csatlakozva az új izraeli miniszterelnököt akarta ellehetetleníteni - és ezzel válságot előidézni a zsidó államban.

 

Ahogy a Hezbollah a libanoniaknak, a Hamasz is saját népének, a palesztinoknak árt a legtöbbet, például azzal, hogy a Gázai övezetből indított támadásokkal késlelteti vagy meghiúsítja az Olmerték által már meghirdetett ciszjordániai kivonulást. Íme a leginkább baljós magyarázat: a túszejtés hideg fejjel kitervelt provokáció. A két iszlamista mozgalom lételeme a háború, egyetlen eladható portékája az Izrael-ellenesség. A vallási állam eszméje nem túl népszerű a soknemzetiségű és sokféle hitű Libanonban, sem az erősen szekularizált palesztin társadalomban. A szélsőségesek okkal félnek attól, hogy a fegyveres konfliktusok csillapodtával csökken a befolyásuk, idővel talán teljesen fölöslegesekké is válnak. Ez esetben szándékuk aljas, de nem teljesen irracionális. (...)

 

 

Tallián Miklós: Tévhitek egy háborúról (Hírszerző, 2006. július 17.) Az iszlámista terror egyik célkitűzése: ölj meg annyi zsidót, amennyit csak tudsz, ahol csak tudsz, ahogy csak tudsz. Ha az izraeli hadseregnek ezzel morálisan egyenértékű volna a feladata, akkor a Közel-Keleten Izrael kivételével minden ország üresen állna.

A Közel-Keleten háború van, nem vitás. Az első tévhit, hogy ez a háború csak pár hete tart. Ez ostobaság, a háború gyakorlatilag Izrael állam létrejötte óta folyik, ingadozó intenzitással, de szakadatlanul. Mert nem csak a „hagyományos” háború a háború, amikor a két fél felsorakoztatja egymással szemben a tankokat és miegyebeket, aztán lő, ameddig csak bír, aki pedig előbb kihal, az veszít, csataszünetben pedig a felek lovagiasan futballoznak. A terrorizmus is háború.

 

(...) Nem fogják, mert nem értik, hogy ha eddigi fogalmaik és törvénykönyveik alkalmatlanná válnak a valóság kezelésére, akkor nem a valósággal van a baj, hanem fogalmaikat és törvénykönyveiket kellene újragondolni.

 

 

(...) A következő sokat hangoztatott tévhit az, hogy egyik félnek engednie kellene, hogy legalább tűzszünet lehessen, és akkor majd lehet tárgyalni. Nem tudom, akik ezt mondják, hova figyeltek az elmúlt években, de a külpolitikai hírekre egész biztosan nem. Izrael kivonult Gázából (ellenálló telepeseit saját maga szedte össze erővel), épített egy kerítést, és kész. Jobb lett ettől? Nem. Akkor sem lett volna jobb, ha a kerítés mikrométerre az 1967-es határok mentén húzódna.

 

(...) Az újabb tévhit, hogy Izrael a terroristák morális szintjére süllyedt a válaszcsapásokkal, így aztán egyik kutya, másik eb, nem kell egyiket sem sajnálni. Nem tudom, hova tette a morális érzékét az, aki ilyet állít.

 

(...) Az iszlámista terror egyik célkitűzése: ölj meg annyi zsidót, amennyit csak tudsz, ahol csak tudsz, ahogy csak tudsz. Ha az izraeli hadseregnek ezzel morálisan egyenértékű volna a feladata (azaz az arab népesség tizedelése, ahogy csak lehet), akkor a Közel-Keleten Izrael kivételével minden ország üresen állna.

 

 

Többszörös tévhit az is, hogy a terroristáknak nincs más módjuk érdekeik (azaz a palesztin ügy) képviseletére, ezért tetteik végső soron érthetőek. Nem, nem érthetőek. Mondjuk a francia ellenállás Berlinben robbantgatott véletlenszerű célpontokat? Nem? Ugye.

 

 

(...) Folytathatnám még, de vajon ez az egész eddigi eszmefuttatás miért érdekes? Mert nemcsak Izrael belügyéről van szó, hanem arról is, hogy a Nyugat képes-e és hajlandó-e kiállni a Közel-Kelet egyetlen valóban demokratikus és szabad országa mellett. Voltaképpen: a Nyugat hajlandó-e kiállni saját értékeiért, vagy annyira mélyre süllyedt a morális relativizmusba, a jómódú marxista értelmiség jóléti bűntudatába és a posztmodern köldöknézegetésbe, hogy közben minden másról megfeledkezik? Ez az évezred eddigi legnagyobb kérdése.

 

 

 

Füzes Oszkár: Kapanyél (Népszabadság, 2006. július 20.)   Önvédelemkor nem lehet vonakodni, az érintett nyilván másképp méri a riposzt arányosságát, mint a kívülállók. (...) Bármennyire a politika folytatása, egy háború bármikor véres lejtőre, szakadékba taszíthatja a résztvevőket. Sőt, ahogy Libanonban tudják: főleg az ártatlanokat.

Ha a kapanyél el nem sül, nem lesz sokkal nagyobb háború a mostaniból. Ami folyik, az a politika folytatása más eszközökkel, és nagy háborúban most egyik belső és külső fél sem érdekelt. Az igazi kérdés, hogy mikor és milyen tűzszünet lesz.

 

Ezt a háborút egy tűzszünetért indította a Hezbollah és a Hamasz. Volt legalább egy pozitív meg legkevesebb egy negatív késztetésük, hogy emberrablással és rakétázással Izraelt ellencsapásokra provokálják. A pozitív az, hogy a két iszlamista szervezet politikailag jelentősen megerősödött. Gondolták, eljött az ideje, hogy elfogadottságukat egy igazi, Izrael elleni győzelemmel fokozzák - már azok körében, ahol az ilyesmi erősíti az elfogadottságot.

 

(...) Irán erősödését megakadályozni, Szíriát tovább gyengíteni olyan cél, amelyet minden külső hatalom szívesen megvalósítana. De lehetőleg valaki más valósítsa meg. Ez a "valaki", kénytelen, de nem kelletlen, Izrael. Megtámadták Gázában, Ciszjordániában és Dél-Libanonból, kénytelen volt visszatámadni. Önvédelemkor nem lehet vonakodni, az érintett nyilván másképp méri a riposzt arányosságát, mint a kívülállók.

 

(...) A zsidó államnak csak akkor lesz jó a tűzszünet, ha legalább egy időre megszünteti a Hezbollah és a Hamasz rakétázó képességét - és garanciát kap, hogy senki nem tölti fel ezek raktárait utánpótlással. Az első feltétel x nap múlva megvalósítható, bár nem mindegy, milyen pusztítás árán. Amelynek mértéke attól is függ, megvalósítható-e egyáltalán a második feltétel. Rábírható-e Irán és Szíria a Hezbollah és a Hamasz lefegyverzésének hallgatólagos elfogadására? Ha netán igen, mivel?

 

(...) Mindezek nagyhatalmi és térségbeli átgondolása eddig hiába volt sürgős - most jobb későn, mint soha? Dehogy jobb. És még rosszabb lehet, ha netán mégis elsül a kapanyél. Bármennyire a politika folytatása, egy háború bármikor véres lejtőre, szakadékba taszíthatja a résztvevőket. Sőt, ahogy Libanonban tudják: főleg az ártatlanokat.

 

 

Kepecs Ferenc: Farkasok kora Libanonban (Népszava, 2006. július 20.)   „Az izraeli fegyveres erők - a terrorista szervezetre mért csapások mellett - szétrombolják Libanon infrastruktúráját, hatalmas károkat okozva olyan embereknek is, akik személyükben nem felelősek az Izraelt ért provokációkért. E taktika azonban visszaüt” (...) most még azok is felsorakoznak a libanoniak közül a Hezbollah mögé, akik egyébként nem támogatják azt”.

A világ azt kéri Izraeltől, hogy fogja vissza magát Libanonban. De vajon elvárható-e ez a zsidó államtól? Nem vitás, a háborúskodást a másik oldal, a Hezbollah kezdte. Kérdés azonban, hogy csak azt érik-e az izraeli ellencsapások, aki felelős a háborúért? A válasz nyilvánvalóan nem. Az izraeli fegyveres erők - a terrorista szervezetre mért csapások mellett - szétrombolják Libanon infrastruktúráját, hatalmas károkat okozva olyan embereknek is, akik személyükben nem felelősek az Izraelt ért provokációkért.

 

A libanoni állam azonban mindenképpen felelős. Hiszen a Hezbollah gerillái libanoni állampolgárok. A bejrúti kormánynak az ENSZ által is előírt kötelessége lett volna a Hezbollah lefegyverzése és az ellenőrzés átvétele a déli területeken. Ennek azonban nem tett eleget, ehelyett a területeket átengedte a Hezbollahnak.

 

(...) Kétségtelen: engedékenységgel Izrael nem tudja megszelidíteni ellenségeit, hiszen azok olyanok, mint a juhnyájban zsákmányoló farkasok. Ha nem éreznek ellenállást, csak vérszomjasabban támadnak. Nos, Izrael ellenáll, és mint története során már nem először, maga is farkasként viselkedik.

 

E taktika azonban visszaüt. Kezdetben még sok libanoni fogadta nemtetszéssel a Hezbollah provokációját, ám mostanra, az ország egészét érő masszív izraeli ellencsapások nyomán átfordult a hangulat: a jelentések arról szólnak, hogy most még azok is felsorakoznak a szélsőséges szervezet mögé, akik egyébként nem támogatják azt.

 

Mi akkor a teendő? Nyilvánvaló, hogy Izrael egyedül nem tud úrrá lenni a helyzeten. A világnak, vagyis Európának, az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és - ha nem túlságosan merész a kívánság - a mérsékelt arab országoknak kellene fellépniük egy reális megoldás érdekében. Rá kellene venniük Libanont az ENSZ-határozatok végrehajtására, ellensúlyozva a helyzet élezésére irányuló iráni és szír befolyást. Ami nem csak Izrael és Libanon érdeke.

 

 

 

Gadó János: Meztelen király kiabál (Hírszerző, 2006. július 20.)   Ez az új felállás: Izrael immár az iszlám fundamentalizmussal harcol, melynek a Hezbollah és a Hamasz csak előretolt egységei, és amely hadat üzent a nyugatnak is, csak utóbbi nem nagyon akarja ezt meghallani.

„A Hezbollah elrabolt két izraeli katonát, ezért most Izrael szétbombázza Libanont” – így a népi bölcselkedés a mostani libanoni harcokról. A diplomáciai nyelv mindezt az elegáns „aránytalan válasz” formulában foglalja össze.

 

 

Valójában ez történt: Izrael 2000 évi dél-libanoni kivonulása óta a Hezbollah hatalmas arzenált halmozott fel, egyebek közt mintegy tizenkétezer rakétát(!), erős állásokat épített ki és csak az alkalomra várt, hogy mindezeket használhassa.

 

(...) A közkeletű vélekedés szerint e harcban Izrael óriási fölényben van, hiszen a világ egyik legkorszerűbb hadserege közönséges gerillák ellen harcol. A nemzetközi tömegmédia által sugallt kép azonban hamis. A fundamentalistákat erősítik az alábbi tényezők:

 

 

• nem azért harcolnak, hogy éljenek, hanem azért, hogy öljenek és meghaljanak;

 

• partizánháborút vívnak saját civil lakosságuk sűrűjében elrejtőzve, elsődlegesen az ellenség civil lakosságát támadva, miközben Izrael a maga civil lakosságát védi, az ellenségét pedig kíméli. (Ha nem ezt tenné, ezrével pusztulnának az emberek.)

 

• A Hezbollah utánpótlásáról (egyre korszerűbb fegyverekkel) Irán gondoskodik, amely Izrael számára nem elérhető, s a szállítmányok Szírián keresztül jutnak célba, mellyel Izrael – a regionális háború veszélye miatt – kerülni akarja a konfliktust.

 

• A Hezbollah katonai infrastruktúrája gyakorlatilag megegyezik a libanoni polgári infrastruktúrával (fegyverszállítás a polgári légikikötőben, fegyverraktár a lakóházban, kilövőállás a kávézó előtt stb.), így ezek támadása Izrael részéről kiváltja a világ rosszallását.

 

(...) A minőségi változást az iszlámisták színrelépése jelentette. (...) az új felállás: Izrael immár az iszlám fundamentalizmussal harcol, melynek a Hezbollah és a Hamasz csak előretolt egységei, és amely hadat üzent a nyugatnak is, csak utóbbi nem nagyon akarja ezt meghallani.

 

 

 

Füzes Oszkár: Több mint Libanon (Népszabadság, 2006. július 22.)   A Washingtoni külpolitikával komoly gondok vannak. „ Biztos, hogy Izrael abszolút kényszerhelyzetben van a politikai és harcos, olykor terrorista iszlám e megjelenési formáival szemben. Kiegyezni nem lehet velük, politikailag nem lehet semlegesíteni őket, akkor legalább a közvetlen fegyveres veszélyt kell valahogy minimalizálni.”

Szólok Kofinak, hívja már föl az Asszadot, hogy telefonáljon rá a Hezbollahra, hagyják abba a szarkeverést! Két falat között - nem sejtve, hogy be vannak kapcsolva a mikrofonok - így rázta le Tony Blair brit kormányfőt George W. Bush amerikai elnök a szentpétervári díszebéden a libanoni háborúval. Eltekintve a közvetlen modortól, a kiszólás tartalma komoly gondokat jelez a washingtoni külpolitikában.

 

(...) Nézzük. Bush telefonál Kofi Annan ENSZ-főtitkárnak, az meg a szíriai elnöknek, az meg Naszrallah sejknek.

 

(...) szépen fölszámolják a szélsőséges és terrorista iszlamista szervezeteket, és a Közel-Kelet, legalábbis egy nagyobb része, az iszlám liberális demokrácia virágzó térségévé lészen. Ámen.

 

(...) És most Libanon a tanú rá, hogy ez a stratégia végérvényesen összeomlott.

 

A bajban lévő rezsimek számára két logikai lehetőség maradt. Az egyik, miként Szaúd-Arábia, Egyiptom, Jordánia, Algéria teszi, hogy minden lehetséges módon, brutális erőszakkal is leveri ezt a részben iráni ihletésű politikai iszlámot, és külpolitikailag is szembeszáll Teheránnal. (...) A másik lehetőség, hogy váltakozó módon és mértékben, olykor csak névleg, de sokszor tettleg, át-átveszik a politikai iszlám elemeit.

 

(...) A lekötött Amerika, az érkező Kína, a visszatérő Oroszország, a félig már visszatért Németország mellett az egykori urak, a britek és a franciák sem maradhatnak "szárazon". Mindnyájuk közös célja: befolyást szerezni Iránban, vagy legalább az Iránnal kapcsolatos ügyekben. Ennek lenne igazi haszna, másrészt ez az egyetlen nagyobb közel-keleti ország, ahol Amerika mellett egyáltalán labdába rúghat valaki más is. És még a franciáknak Szíria, meg a belőle kihasított Libanon.

 

(...) Biztos, hogy Izrael abszolút kényszerhelyzetben van a politikai és harcos, olykor terrorista iszlám e megjelenési formáival szemben. Kiegyezni nem lehet velük, politikailag nem lehet semlegesíteni őket, akkor legalább a közvetlen fegyveres veszélyt kell valahogy minimalizálni. Amerika simán, Berlin és London tétován támogatja. (...) Vajon el tudja képzelni valaki, hogy ezek a béketeremtők önmagukban megakadályoznák a Hezbollah és a Hamasz Izrael elleni akcióit?! Ugye hogy nem?

 

(...) Szóljon már valaki Kofinak, hogy a nagyoknak fogalmuk sincs, mi lesz.

 

 

Sztankóczy András: Még egy kis Irán (Magyar Hírlap, 2006. július 24.)   „Az izraeli válasz nem a valódi bűnösök, hanem a civilek ellen irányul. (...) mi lehet az eredménye a mostani izraeli akciónak? Jó esetben a Hezbollah meggyengül egy időre, aztán föltölti sorait és raktárait. (...) ez erősödhet most tovább: az eredmény egy szegény, frusztrált, munkanélküli, fanatizálható fiatalokból álló ország Izrael határán – egy kis Irán. Ha ez a cél.”

Ha egy ország háborút indít, nem tűnik túlzott elvárásnak, hogy az ellenségét támadja meg. Ami most Libanonban történik, az ilyen értelemben úttörő kezdeményezésnek is tekinthető: az izraeli válasz ugyanis nem a valódi bűnösök ellen irányul. (...) Nincs remekebb dolog, mint rakétákat lőni egy terrorszervezet állásaira, de egy ország infrastruktúrájának szétbombázása más kategória.

 

Minden egyes célpont esetében katonai indokot állítanak ugyan, de valójában az egész mögött ott a logika, hogy a veszteségeik nyomán a libanoniak végre megtanulják, meg kell fékezniük a Hezbollahot. Ami hibátlan okfejtés, attól eltekintve, hogy a libanoni vezetés nem tudja megfékezni a Hezbollahot.

 

(...) Az még hagyján, hogy a Moszad mintha nem vette volna észre, hogy a Hezbollah IKEA-tempóban szerel össze rakétaállásokat az elmúlt időben, de legalább a tévét bekapcsolhatták volna. Akkor feltűnt volna, hogy Szíria kivonult Libanonból, és láthattak volna rengeteg tüntetőt, aki ennek módfelett örül, mert legfőbb vágya, hogy szabadon és jól éljen. Már nem úgy van, mint néhány éve, amikor fölvettem Libanonban egy autóstopost, és kiderült róla, hogy szír tábornok.

 

 

Ezzel szemben mi lehet az eredménye a mostani izraeli akciónak? Jó esetben a Hezbollah meggyengül egy időre, aztán föltölti sorait és raktárait. (...) ez erősödhet most tovább: az eredmény egy szegény, frusztrált, munkanélküli, fanatizálható fiatalokból álló ország Izrael határán – egy kis Irán. Ha ez a cél.

 

 

Szász István: A béke reménysugara (Népszava, 2006. július 24.)   „Perec izraeli külügyminiszter bejelentése a békefenntartók beengedéséről fordulatot jelent. Az Olmert-kabinet folytatni kívánja a Saron- kormány által a gázai kivonulással már megkezdett békefolyamatot.”

Az Izrael és iszlám szomszédainak konfliktusait ismerők meglepődhettek Perec védelmi miniszternek - a német külügyminiszterrel folytatott tárgyalása után tett- - kijelentésén: Izrael kész elfogadni egy ideiglenes nemzetközi békefenntartó erő felvonultatását - lehetőleg NATO-irányatással - a libanoni határ mentén. A cél: távoltartani a Hezbollah fegyvereseit Izrael határaitól, pontosabban, lehetetlenné tenni, hogy a fanatikus, elsősorban Irán (másodsorban Damaszkusz) támogatását élvező Hezbollah - amely több nyugati kormány szerint a világ egyik legveszélyesebb terrorszervezete - ne támadhassa Izrael területét rakétáival.

 

A bejelentés azért is meglepő, mert Jeruzsálemnek a nemzetközi békefenntartó erőkről rosszak a tapasztalatai, és mint a béke fenntartására "alkalmatlan eszközt" többnyire visszautasíja működésüket.a térségben Igy Perec bejelentése fordulatot jelent. Nem csak azért, mert kéri nemzetközi erők kivezénylését, hanem egyértelművé teszi: valótlan az iszlám szélsőségesek állítása - és a libanoni kormány félelme -,hogy Izraelnak "kapóra jött" két katonájának elrablása (és a Hezbollah rakétatámadásai) ez ürügy arra, hogy megszállja Libanon déli részét. Az Olmert-kabinet folytatni kívánja a Saron- kormány által a gázai kivonulással már megkezdett békefolyamatot. Ugyanakkor az új vezetés is egyértelművé tette, hogy Izrael polgárainak védelmében nem fogja tűrni, hogy a Hezbollah, egyértelműen Irán által támogatott, egész Libanont átszövő ( lényegében a kis országot terrorizáló) szélsőségesei, valamint a Hamasz katonai szárnya újabb és újabb támadásokat indítson. Ugyanakkor - s ezt a mostani bejelentéssel egyértelműen igazolták - egyáltalán nincs szándékában ( hiszen ez nem állna összhangban béketerveivel) , hogy akár a már kiürített Gáza-övezetet, akár Libanont megszállja.

 

A béke ügye reménnyé vált, de a "labda" a nyugati játéktérre került Most a NATO-nak kell bebizonyítania, hogy a Közel-Kelet békéjéért tesz-e erőteljes katonai-politikai lépést. Ugyanis az nyilvánvaló, hogy a Hezbollah és a Hamasz fegyvereseinek Izraeltől való távoltartására csak egy fegyverhasználatra is feljogosított több hadosztálynyi fegyveres erő alkalmas. Izrael részéről elhangzott a háborúskodás megállítására tett világos ajánlat. A többi már a NATO-országok kormányain múlik.

 

 

Aczél Endre: A szíriai dimenzió (Népszabadság, 2006. július 26.)   „Az emberi katasztrófák tömegét látva puhult fel valamennyit Amerika és Izrael álláspontja is: előbbi most már "sürgős" tűzszünetet szorgalmaz; utóbbi hajlandó nemzetközi békefenntartókat beengedni a libanoni-izraeli határra. (...) Libanon magyarországi nagykövete a minap a "népi ellenállás" szervezetének minősítette a Hezbollahot, s ezzel párhuzamos fegyveres szervezetként legitimálta.”

Egy héttel ezelőtt az arab világ sajtójának jelentékeny része ellenségesnek mutatta magát a libanoni Hezbollahhal szemben.

 

(...) Csakhogy elmúlt egy újabb hét, és látni valóvá lett, hogy Izrael nem pusztán a Hezbollah gerincét töri meg, mint inkább egész Libanonét. Az általa teremtett "viszonyok" a védekezésre legföljebb papíron képes ország legalább félmillió lakóját tették otthontalanná, utak, hidak, lakótömbök tömegét bombázták szét; félő, nem csak ott, ahol és ahová a Hezbollah befészkelte magát. (De utóbbinak van egy rossz szokása: szívesen "vegyül" a polgári sokasággal.)

 

(...) Azokból a kérésekből, hogy tanúsítson önmérsékletet, Izrael annyit fogadott meg, hogy egyelőre nem indított szárazföldi inváziót. Más szóval: nem indította be ugyanazt a gépezetet, amely negyedszázada Bejrútig robogott. Tetteinek morális megítélése azonban egyre rosszabb, például brit részről. Az emberi katasztrófák tömegét látva puhult fel valamennyit Amerika és Izrael álláspontja is: előbbi most már "sürgős" tűzszünetet szorgalmaz; utóbbi hajlandó nemzetközi békefenntartókat beengedni a libanoni-izraeli határra.

 

(...) De hogy tűzszünet csak akkor lesz, ha a Hezbollah eldobja fegyvereit? Ez képtelenség. Ezt a szervezetet csak erőszakkal lehet leszerelni. Amire a teljesen béna libanoni hadsereg nem képes, de amihez a politikai akarat sincs meg. Libanon magyarországi nagykövete a minap a "népi ellenállás" szervezetének minősítette a Hezbollahot, s ezzel párhuzamos fegyveres szervezetként legitimálta. Ez érdekes állásfoglalás egy olyan ország kormányától, ahol egy éve népharag söpörte el az előző kormányt: Szíria bábját; ám ahol a szíriai befolyás Damaszkusz "maradék bábján", a Hezbollahon (miniszterek, képviselők) keresztül érvényesül.

 

 

Sitkei Levente: Ostromkultúra (Magyar Nemzet, 2006. július 26.)   „Libanon élni akar. Ezt pedig senki és semmi nem akadályozhatja meg. (...) A bejrútiak életben akarnak maradni. Az ötlet persze nem egyedi, főként nem a sok háborút látott városban. (...) A fiatalok ezért mulatnak - sírva, mint a magyarok. (...) Részegen azért biztosan könnyebb kibírni.

Libanon élni akar. Ezt pedig senki és semmi nem akadályozhatja meg. (...) A bejrútiak életben akarnak maradni. Az ötlet persze nem egyedi, főként nem a sok háborút látott városban.

 

(...) A New Government utolsó koncertje mégsem teljes siker. Az emberek a pokolba kívánják az életüket újból befolyásoló háborút, a hulló rakétákat, az elsötétült várost. A zene reményt ad, de nehéz kiszabadulni a nyomasztó hírek súlya alól.

 

Ezeken az utcákon néhány napja még éjszakába nyúlóan sörözgettek az emberek, most pedig a környező házak leroskadtak a kockakövekre. A legnagyobb gond pedig nem az, hogy a házak ledőlnek, hiszen azokat újra fel lehet építeni. A város saját életet él, és ha sok sebet kap, legyengül, elhagyja magát. A fiatalok ezért mulatnak - sírva, mint a magyarok. Hogy Bejrút ne hagyja el magát. Hallgatják a brit popot, isznak hozzá egy Raad III nevű mérget (abszint, blue curacao, rum, gin, tequila, ribizliszörp és néhány kávéskanálnyi chiliszósz), amelyet a Hezbollah által használt, iráni gyártmányú rakéta ihletett. Részegen azért biztosan könnyebb kibírni.

 

Zord Gábor László: Libanon a globális hadszíntéren (Magyar Nemzet, 2006. július 27.)   A jelenkori diplomáciai helyzet egyértelművé teszi, hogy az Izrael éppen most mért csapásokat a Hezbollah-ra. Izrael egyszerre cél és eszköz az amerikai diplomácia kezében, ugyanakkor a neokonzarvatív elképzelések nem valósulnak meg, mert az Egyesült Államok demokratikus ellenpólusai nem cselekvésképtelenek.

 

(…) Akármilyen utat választ is azonban a megfigyelő a libanoni események megértésére, nem tudja értelmesen egymás mellé tenni az izraeli hadjárat nyilvános céljait és a zsidó állam vezérkari főnökének kijelentését (elszólását), miszerint visszaforgatják a kis arab ország óráját húsz évvel. A maga különleges módján ugyanis ez a hivatalosan terroristavadász művelet egyértelműen nemcsak harcászati célokat követ, hanem hadászatiakat is.

 

(…) A folyamatban ráadásul kulcsszerepet játszik Izrael, az Egyesült Államok legkülönlegesebb státusú és egyben legellentmondásosabb szövetségese, amely legalább annyira cél (biztonságának, létének garantálását tekintve), mint eszköz (a világ egyik vezető hadereje) ebben a játszmában. Mert bár Európából szemlélve sokszor úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi kormányülések, az izraeli kormányfő washingtoni utazásai mindennél jobban rezonálnak a Fehér Házban és a Capitoliumban, összességében még mindig a kutya csóválja a farkát és nem fordítva. Speciális státusával Izrael továbbra is az amerikai hatalmi politika megingathatatlan bástyája a világ egyik legfontosabb és a nyugati ideológiának legkeményebben ellenálló térségében, amely ezért – és kitűnő lobbikapcsolatainak hála – persze nagy öszszegű fizetési csekket kap cserébe.

 

(…) A neokonzervatív missziós törekvés és gazdasági számítás a legjobb úton haladna a megvalósulás felé, ha a többi hatalmi centrumnak nem lapulna egy-két aduász a kabátujjában, vagy legalábbis nélkülöznék a merszet, hogy szembeszálljanak a tengerentúliakkal.

 

(…) A globális helyzetet, Amerika offenzíváját és a többi tényező ellenlépéseit figyelembe véve sem lehet tehát véletlen, hogy a határvillongásban, rakétatámadásokban már 1993 óta aktív Hezbollahra hivatkozva éppen most indultak meg az izraeliek. Ahogy az sem, hogy már az első héten – Brüsszel tiltakozását ki nem váltva – akciójuk legitimizációjaként felvillantották NATO-békefenntartók küldésének szükségességét, amitől pedig korábban úgy tartottak, mint ördög a szenteltvíztől.

 

Várkonyi Tibor: Képmutató diplomácia (Népszava, 2006. július 28.)   Az ENSZ fegyverszüneti javaslata eleve bukásra volt ítélve, hiszen a konfliktus főszereplői ott sem voltak. Condoleezza Rice igyekezete tehát a sajtónak és a médiának szól: mindenki tudta előre, hogy az ENSZ égisze alatt nem lehetséges életképes javaslat kidolgozása.

 

A diplomáciai mesterség, amióta csak fennáll a világ, mindig képmutató volt. A történelem tele van nagy- és kicsi Talleyrand-okkal vannak köztük tényleg utánozhatatlan mesterei hivatásuknak, de ugyanúgy parányok is. Az amúgy rokonszenves Condoleezza Rice sem kivétel ez alól. Kétségtelenül igyekszik nagy hasznára lenni országának és a világnak, de legújabb kezdeményezése a libanoni tűzszünetre törekvő látványos római találkozó, ékes szóló példája volt a magamutogatásnak. Összeterelni tizenöt diplomatát, hozzájuk ráadásnak az ENSZ főtitkárát, szép első oldal az újságokban, csak éppen mindenki tudta, dűlőre nem juthatnak.

 

(…) Nemcsak azért, mert a krízis tényleges főszereplői az izraeliek a Hezbollah, Irán és Szíria képviselői ott sem voltak, és elvárni, hogy a nélkülük róluk hozott esetleges döntést végrehajtsák, eleve képtelenség, hanem az összefüggések mellőzése miatt is.

 

(…) Nem sokkal különböznek a térségben buzgolkodó nyugat-európaiak sem. London Irakban az amerikaiak cimborája, Párizs váltig fájlalja elvesztett Libanonját és Szíriáját, és ha jó szándék vezeti is, aminek Chirac elnök adott hangot, ugyancsak nem érdektelen. Mit várhatott hát a világ a tévéhíradóknak és a hírlapoknak szánt röpke összejöveteltől? Ami történt is: sajnálkozást, hogy néhány óra alatt nem sikerült enyhe tűzszüneti felhívást sem összehozni és ígéretet, hogy ENSZ védjeggyel egyszer majd lesz békefenntartó erő. Eközben Libanonban a helyzet változatlan.