A tragédiává vált nemzeti ünnep politikai utóélete
Az augusztus 20-án este lecsapó vihar katasztrófává változtatta a nemzeti ünnepet. Az ilyen helyzetekben pedig mindenhol a világon törvényszerűen politikai csatározások törnek ki a felelősök keresése közben. A magyar véleményformálók és politikusok esetében sem történt ez másképp. Persze igaz, hogy az önkormányzati választások közelsége csak még erősebbé teszi az ügy átpolitizáltságát, tévedés azonban azt hinni, hogy teljesen politikamentessé tehető egy ilyen eset utóélete.
Katasztrófahelyzet – politikai helyzet
A természeti (és társadalmi) katasztrófák mindig sajátos politikai helyzetet jelentenek. Az ilyen események általában a kormányon lévőket erősítik, ha jól kezelik a szituációt. Amennyiben viszont nem megfelelő a katasztrófahelyzet kezelése (pl. nem működik az előrejelzés, vagy rendezetlen a mentés), úgy az ügy rendkívüli politikai nehézségeket jelenthet a kormányzat számára. Az augusztus 20-án történtek egyértelműen utóbbi kategóriába tartoznak.
A viharral és a katasztrófa-elhárítással kapcsolatban szinte csak percek teltek el, ameddig az ügy politikai értelmezést kapott, ami – sokak véleményével ellentétben – szükségszerű, és nem csupán az állami vagy önkormányzati irányítás alatt álló szervezetek miatt. Nem csupán kampányhelyzetre igaz, hogy egy ilyen eseményt a politikai erők nem hagyhatnak figyelmen kívül: a politikusoktól elvárt „önmérséklet” a politika logikájának félreértését jelenti. Egy politikai erő – párt, politikus – nem teheti meg, hogy egy, a széles nyilvánosságot érintő és érdeklő ügyben nem nyilvánít véleményt: jelen esetben nem beszél a felelősségről. Nem a politika színvonalának alacsony voltát bizonyítja a katasztrófával kapcsolatos vita, hanem azt, hogy bármely ügy politikaivá válik, ha a nyilvánosság előtt eltérő, egymással konfliktusban álló értelmezések vonatkoznak rá, és az adott ügy az ország, a társadalom széles rétegeit érinti.
Ebből a szempontból pedig az augusztus 20-i ünnepségek és rendezvények kettős értelemben is szinte megkövetelik a politikai értelmezéseket. Szimbolikus értelemben az államalapítással kapcsolatos ünnepnél aligha lehetne „politikaibb” eseményt találni – jól mutatják ezt azok a beszédek és nyilatkozatok, amelyek rendre
elhangoznak azokon az augusztus 20-i rendezvényeken, ahol egy-egy párt képviselői megszólalnak. Ennél aktuálisabb ok, hogy az augusztus 20-i központi ünnepség csúcspontjának, a tűzijátéknak már önmagában is politikai értelmezésektől terhelt története van: a rendszerváltás utáni évekből elegendő az Orbán-kormány idejére vagy az elmúlt évek rendezvényeire (állami megrendelések), illetve a biztonsággal kapcsolatos vitáira visszagondolni.
Pozíciók és üzenetek
Bár természetesen minden megszólaló a felelősség kérdését feszegeti a tragédia kapcsán, azt, hogy mely politikai erő milyen üzenetet fogalmaz meg, főként a politikai pozíció dönti el. A kormány és Demszky Gábor főpolgármester védekező helyzetbe és kármentő kommunikációra kényszerült. Ugyanakkor teljesen más módszert választottak. Míg Demszky Gábor legelsőként reagált a politikusok közül a vasárnapi eseményekre, addig a kormány kivárt, Gyurcsány Ferenc pedig a lehető legkevesebbet foglalkozott a kérdéssel. Míg a főpolgármester kapásból legfőbb felelősnek kiáltotta ki a szervező céget, addig a kormány csupán vizsgálatot indított. Végül pedig Demszky Gábor teljesen elzárkózott a felelősség vállalásától, mondván: a fővárosnak csak „eltakarító” szerepe van a tűzijáték szervezésében. A kormány nevében nyilatkozó Szilvásy György viszont nem hárította el magától a felelősséget, de kijelentette, hogy meg kell várni a vizsgálat végét.
A kormány azonban eleve nehezebb helyzetben volt, mint a főpolgármester. Mert bár Demszky Gábor a Fővárosi Védelmi Bizottság vezetőjeként támadható volt, felelősségét mégis hatékonyabban háríthatta a külső szereplőkre. A kormány ezt nem tehette meg, hiszen bármelyik illetékes szervre mutogat is, az végső soron a kormány alárendeltjeként jeleníthető meg a közvélemény előtt. A lebonyolító magáncéggel pedig ugyanez a helyzet, hiszen az a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából végezte a munkáját. Végül a MEH-vizsgálat eredménye arra utal, hogy elsősorban az ügy gyors lezárása volt a kormány elsődleges célja. Feltehetően azért, mert a katasztrófa kapcsán kialakult botrány éppen a kommunikációs rendrakást célzó legújabb MSZP-kampány elől vette el a nyilvánosságot. A nem túl magas beosztású személyek felelősként való megnevezése azonban kétségessé teszi az ügy végleges lezárását, hiszen ezzel a vizsgálat eredményéről bontakozhat ki egy újabb politikai vita.
A támadó pozícióban lévő Fidesz és a KDNP eddigi üzenetei legalábbis arra utalnak, hogy a két ellenzéki párt magasabb szinten szeretné a felelősöket megnevezni. A Fidesz először egyértelműen Demszky Gábort, majd a főpolgármestert és Szilvásy Györgyöt kiáltotta ki főbűnösnek. A kereszténydemokraták pedig – hasonlóan a Magyarok Világszövetséghez – magát Gyurcsány Ferencet vélik az első számú felelősnek. Sőt, a KDNP egyenesen összefüggésbe hozta történteket a Gyurcsány-csomaggal, mely a párt szerint olyan sokkhatásként érte az államigazgatást, hogy a vasárnap esti eseményekben érintett szervek „mindennel foglalkoztak, csak azzal nem, amire létrehozták őket”. Ezzel a kereszténydemokraták tették leginkább a katasztrófát a napi politika részévé.
Végül az SZDSZ és az MDF részéről megfigyelhető volt egy harmadik pozíció és módszer is, mely éppen azzal tette politikaivá az ügyet, hogy a tragédia átpolitizálásával vádolta meg a többi pártot. Így a politikai haszonszerzés vádjával a két kisebb parlamenti párt sikerrel különböztette meg magát a nagyobb politikai erőktől. De, minthogy korábban azt állítottuk, hogy szükségszerűen vált politikai vitatémává a katasztrófa, az ez ellen fellépő politikai erők éppúgy politikai álláspontot foglalnak el, mint a felelősök megnevezését követelők.
Elmosódott határok
A tűzijátékkal kapcsolatos felelőskeresés jól mutatja azt is, hogy az újabb események tükrében korábbi tettek, ügyek is át-, és újraértékelődnek. Így történt most Demszky Gábor két évvel ezelőtti, a 2004-es európai parlamenti választást megelőzően tett bejelentésével a Budapestet fenyegető tornádóról. Az akkor sokat bírált ügy most okoz károkat Demszky Gábornak, akit ezúttal kétszeresen is elmarasztalnak a nyilvánosság előtt: először a két évvel ezelőtti események kapcsán a bírálatok felidézése rombolja kompetens városvezetői imázsát, majd az akkor történteket a jelenre vetítve kerül középpontba a főpolgármester – ezúttal az elmaradt figyelmeztetés miatt.
Hasonló helyzetbe került Gyurcsány Ferenc is, akiről a média szinte egyöntetűen állapította meg, hogy eltűnt a vihart követő órákban. Ezzel párhuzamosan pedig újra előtérbe kerül a közelmúltbeli rendkívüli televíziós beszéde. Mindkét politikus esetében olyan ügyek kerülnek tehát újra elő, melyek egy új esemény tükrében ismételten negatív hatást gyakorolhatnak megítélésükre, és ismét támadási felületté váltak.
A jelen és múlt, valamint a katasztrófa és az azt körülvevő politikai ügyek között lévő határok elmosódásával azonban messzire kerülhetnek a szereplők konkrét ügytől és így a politikai üzenetek akár visszatetszővé válhatnak a közvélemény előtt. Így gyors felelőskeresés könnyen tűnhet a felelősség alóli kibújásnak, az újabb és újabb fejek követelése pedig politikai haszonlesésnek.
