A harmadik vihart Sólyom László kavarja

Sólyom László köztársasági elnök ciklusának legerőteljesebb politikai lépését tette meg azzal, hogy az augusztus 20-i vihar kapcsán nyilatkozatott adott a vizsgálatról és a felelősségről. Az államfő beavatkozása minden szereplő számára új helyzetet teremthet, de a legnagyobb kockázatot maga az elnök vállalja. A kormány és a pártok által kavart második vihar után Sólyom László újabb lökést adott az ügynek.

A súly elhelyezése

Már Sólyom László lehetséges köztársasági elnökké választásakor látszott, hogy vele könnyen kialakulhat az „erős tekintéllyel rendelkező elnök az általa megerősített poszton” képlete. Mint az elmúlt évből kiderült, Sólyom Lászlónak nem volt szüksége arra, hogy akár felvesse az államfői jogkör bővítését, akár kihasználjon olyan lehetőségeket, amelyek ugyan rendelkezésére állnak a köztársasági elnöknek, de eddig a posztot betöltő politikusok nem éltek velük (törvénykezdeményezés). Sólyom László láthatóan pontosan tudta, hogy az államfői szerep bővítéséhez elegendő az elnöki megszólalások súlyának növelése. Sólyom László ezt két módon tette meg: hivatalba lépésekor közölte, hogy nem lesz gyakran látható közszereplő, és csak akkor szólal majd meg, amikor annak valóban oka és súlya van, amivel előre megalapozta, hogy nyilatkozatai valóban súlyt kapjanak a nyilvánosságban. Emellett Sólyom László megszólalásainak tartalma, azok az ügyek, amelyekben véleményt nyilvánított, azt mutatják, hogy tartalmilag is közelebb került a politikához, a pártokhoz, de távolabb Göncz Árpád második ciklusának, illetve Mádl Ferenc gyakorlatától.

Sólyom László például szívesen lépett fel a pártok megfegyelmezőjének szerepében, a pártoskodást elítélő, a pártpolitikán kívül álló politikusként, de éppen ezzel részesévé is vált a pártpolitikai vitáknak. Eddigi gyakorlatának következménye pedig, hogy „szakítva” a megelőző évtized hagyományával, tartósan elvesztette az első helyet a politikusok népszerűségi rangsorában. Nyilatkozatai szerint ugyan Sólyom Lászlónak nem célja a népszerűségkeresés, ezzel azonban csak megerősíti, hogy politikusként – a közvéleményt megosztó politikai szereplőként – részt vállal a politikai csatákban.

A rendszerváltáskor megteremtett gyenge köztársasági elnöki szerepről az elmúlt másfél évtizedben komoly viták zajlottak például annak megítélésében, hogy mi az államfő viszonya a végrehajtó hatalomhoz. Sólyom László most a vihar politikai következményeihez járult hozzá azzal, hogy nyilatkozatott tett a vizsgálattal és a felelősségrevonással kapcsolatban. A kérdés csak az, hogy a beavatkozó köztársasági elnök ezzel saját szerepének erősödéséhez vagy éppen gyengüléséhez járul-e hozzá. A vitákban résztvevő elnök pozíciójáról és megítéléséről ugyanis ez alkalommal sem egyedül az elnök, hanem az ő lépéseit értelmező pártok is döntenek. Sólyom László tehát ismét súlyt kívánt adni saját pozíciójának és egy, a közérdeklődés középpontjában álló ügynek, ennek sikere azonban annak a napi politikának a következménye, melyet az államfő igyekszik elhatárolni saját tevékenységétől.

A legmarkánsabb politikai lépés

Sólyom László a vihar sérültjeit látogatta meg, mielőtt nyilatkozatott tett a katasztrófáról és a vizsgálatról. Az államfő köszönetet mondott az egészségügyi dolgozóknak, hozzátéve, hogy „nem csak a vizitdíjról kell beszélni”. A vizitdíj megemlítése a köztársasági elnök részéről ebben a kontextusban megerősíti Sólyom László beavatkozásának politikai, sőt – saját nyilatkozatával ellentétesen – napi politikai jellegét, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a vizsgálattal kapcsolatos kijelentése sem kerülhet olyan távol a pártpolitikától, ahogy ennek a köztársasági elnök szerint történnie kellene.

Sólyom László két dolgot kifogásolt az újságírók előtt: szóvá tette, hogy az eseményekről nem kapott semmiféle tájékoztatást, illetve kijelentette, hogy az ügyet nem érzi „megnyugtatóan lezártnak”, és a „felelősség kérdését mindenképpen tisztázni kell”.

Ha a köztársasági elnök, nyilatkozatával a végrehajtás területére is belépve nem fogadja el a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter vizsgálatának eredményét, akkor ennek a lépésnek a megítélése attól függ, milyen reakciókat vált ki a politikai szereplőkből. A kormányszóvivő nyilatkozata szerint a vizsgálat még nem zárult le, amivel elkerülhetővé vált, hogy a kormány az államfő „utasítására” vizsgálódjon újra, illetve tovább. A köztársasági elnök pedig nem feltétlenül járt el szerencsésen, amikor tájékoztatatlanságáról, illetve tájékozatlanságáról beszél a nyilvánosság előtt, hiszen ezt az érvet fogalmazta meg a kormányoldal több szereplője is (Szilvásy György, Demszky Gábor). Erre hívta fel a figyelmet Danks Emese akkor, amikor arról kérdezték, miért nem kapott tájékoztatást az elnök. Nyilván ellentétes Sólyom László szándékaival, hogy őt magát is besorolják azok közé a végrehajtási vezetők közé, akiknek nem voltak kellő információik, hiszen így Sólyom László – rendrakó szándékával ellentétben – leértékelődik, és egy sorba kerül a „tájékozatlan” és „döntésképtelen” miniszterekkel. Ráadásul vele szemben is felmerülhet a nehezen megválaszolható kérdés: a rendelkezésre álló információk birtokában mit tett, mit tehetett volna augusztus 20-án.

Ennél súlyosabb konfliktust vet fel az, hogy Sólyom László a felelősség kérdésének tisztázását követelte. Figyelembe véve ugyanis az elmúlt napok vitáit, ez az ellenzék értelmezésében egyet jelent Szilvásy György távozásával. Így azonban – akár ez Sólyom László szándéka, akár nem – az államfő egy oldalra sodródik az ellenzékkel, amiből nem az az elsődleges probléma, hogy az ellenzék érveit erősíti, hanem az, hogy ismételten úgy lépett fel, hogy kívülállóként hasson a politikára, a pártpolitika azonban maga mellé húzta, ami Sólyom László saját szerepfelfogását illetően kudarcot jelent.

Sólyom László újra és újra kényszerhelyzetet teremt: akcióival, megszólalásaival szinte megköveteli, hogy a politika reagáljon rá, értékelje és elhelyezze őt a politika napi szereplői között. Mostani nyilatkozatával igyekezett erősíteni pozícióját a kormányhoz képest, és a közhangulat alakulását figyelembe véve akár megcsappant népszerűségét is erősítheti, de Sólyom László ezzel kockáztat.

A felelősség megállapítására vonatkozó elnöki nyilatkozatot a kormány figyelmen kívül hagyhatja, Sólyom László ezzel politikai vitába keveredhet a kormánnyal szemben, ami presztízsveszteséget okozhat az államfőnek, hiszen olyan szinten kénytelen vitatkozni, melyre ő – szándékai szerint – felülről tekint. De kockáztat Sólyom László a Fidesszel kapcsolatban is. Amennyiben a vizsgálat nem Sólyom László értékelésének megfelelően zajlik, úgy a legnagyobb ellenzéki párt választás elé kerül: túllépve a kormány által is figyelmen kívül hagyott államfőn, folytassa-e a párt maga a felelőskeresést vagy elégedjen meg annak felnagyításával, hogy a kormány kikerülte Sólyom László figyelmeztetését. Előbbi esetben az államfő egyértelműen meggyengülve kerül ki a konfliktusból, hiszen, amit ő, mint a legfőbb közjogi méltóság nem tudott elérni, azt egy ellenzéki párt igyekszik „elintézni”.

Sólyom László egyéves köztársasági elnöki tevékenységének legerőteljesebb politikai fellépése olyan megszólalás volt, amivel tovább folytatódik az eddig is ismert folyamat. Az államfő a politikával, a pártokkal és a kormánnyal hadakozva nem csupán saját népszerűségét és presztízsét nem tudta megőrizni, de olyan szereplőjévé vált a napi politikai vitáknak, aki pontosan azért nem képes „felülről” hatni a politikára, mert önként vállalt és a pártok által adományozott szerepe nem teszi számára lehetővé az elnöki presztízs megőrzését. Ez alól kivételt jelent az amerikai elnök látogatásakor tett nyilatkozata, mely nem csupán itthon, de külföldön is erősítette Sólyom Lászlót. A politikai környezet figyelmen kívül hagyása azonban Sólyom mozgásterének beszűkülését okozta eddig, és könnyen ez lehet a következménye a viharral kapcsolatos megszólalásának is.