Engedély nélkül a TV-ben

Az egyre hevesebbé váló tömeg a tévé épületébe történő bejutást választotta céljául, s elkezdte ostromolni a főbejáratot, ahol ekkorra már megjelentek a rendőrök, sorfalat állva az ajtónál. Jó ideig farkasszemet néztek a rendőrök és a tüntetők, aztán a tömeg megindult. Az első próbálkozásoknak még tudott ellenállni a rendőrök felvonultatott csapata, ám egy idő után feladták, s a demonstrálók gyakorlatilag szabadon bejuthattak az épületbe, ahol még nem teljesen felmért károkat okoztak. A Székházat végül hajnalra sikerült visszafoglalni, a megérkezett erősítéssel.

 

Kedden az öt parlamenti párt közös nyilatkozatot fogadott el az erőszak ellen. A köztársasági elnök köztörvényes bűncselekménynek nevezte a történteket. A Fidesz az eseményekért egyértelműen a kormányfőt hibáztatja, és a többi ellenzéki párttal együtt lemondásra szólította fel Gyurcsány Ferencet. Az MSZP és a koalíciós partner azonban kiáll a miniszterelnök mellett.

 

 

Nagy N. Péter: Ki a felelős? (Népszabadság, 2006. szeptember 20.) „1990. október 30-án, a taxisblokád elültével a Parlamentben Orbán Viktor azt mondta, hogy óriási felelősséget vesz magára, aki mégoly jogos követeléseinek alátámasztására utcára vonul”.

(…) A rendszerváltás utáni idők legmélyebb pontjára érkeztünk hétfő este. Kérdés, hogy megállunk-e itt? Véletlenek metszéspontján megsemmisült az erre az országra évtizedek óta jellemző biztonság. (…) Sok éve benne van az életünkben ez a robbanásveszély, a taxisblokádtól a Göncz Árpádot szétfütyülő „megemlékezőkön”, a harag napja Rákóczi úton vonuló torgyáni tízezrein, a Csurka-tüntetések mindig izgatott tömegein át az Erzsébet hidat elfoglalókig – mindig itt volt a brutalizálódás veszélye.

 

(…) Miért éppen most borult fel a közmegegyezés, amely a politikától eddig távol tartotta a vért? Szimpla magyarázat volna, hogy a jobboldal sorozatban második veresége miatt gerjedt dühroham és a megszorító intézkedések együttes hatása elég volt ahhoz, hogy az ország jelentős része elbúcsúzhasson a biztonságérzetétől. Ez is közrejátszott. De ennyi kevés lett volna. Komoly politikusok súlyos hibái is rásegítettek arra, ami történt, netán történik.

 

 

(…) Fontosabb, hogy a krízisben képesek voltak-e korrigálni azok, akik, ha nem hibáznak, az ország tán nem kerül ilyen állapotba. Léptek, de kicsiket, s nem egymás felé. Sólyom László a maga óvatos módján szólt. Elítélte a garázdálkodást, és odaszólt mindkét politikai tábornak. Esélyt adott, már ha értette valaki. Orbán még csendesebben csitított, azt mondva, hogy október 1-jére kell figyelni, nem a kormányra, viszont tovább szította a Gyurcsány elleni haragot. És utcára invitálja az embereket 23-ára. A Fidesz aláírt egy ötpárti békenyilatkozatot, majd minden további gesztusa a konfrontációról szólt. Az, hogy a történtek „az MSZP érdekeit szolgálták, a teljes politikai vakság tünete”, ha nem hazugság, súlyos tévedés.

1990. október 30-án, a taxisblokád elültével a Parlamentben Orbán Viktor azt mondta, hogy óriási felelősséget vesz magára, aki mégoly jogos követeléseinek alátámasztására utcára vonul. Ezt csak olyanok tehetik meg, akik képesek a megmozdulást végig a törvényesség és a humánum keretei között tartani.

 

 

Bártfai Gergely: Szabadság téri szilánkok (Magyar Hírlap, 2006. szeptember 20.) „Nem tragédia egy kis randalírozás, a franciáknál mindig van, Berlinben kizárólag május elsején, hogy lehessen vele tervezni, ugyanis kedvelt látványosság. A tévéfoglalás inkább Kelet-Európában divat (…)”.

(…) Hankiss Elemér elnöksége idején mindennaposak voltak a tüntetések az MTV székházánál. Olyankor a Nádor utcai hátsó kapun kellett kijárni üdítőért és ennivalóért, miután a büfé bezárt. Változnak az idők, már a tüntetők mennek fel a büfébe, és ki is nyitják maguknak éjszakára. Megéhezhettek, megszomjazhattak az ostrom hősei.

 

(…) Rendőrök és biztonsági őrök torlaszt emelnek, ajtókat, szekrényeket húznak-taszigálnak a főbejárathoz. Lomtalanításnak is megteszi, ráfért a házra. A Hír Tv tudósítója fejhangon üvölt. Nem látszik a képen, csak találgatom, a mikrofonnal harcol-e, vagy dobálja is a köveket. A csatajeleneteket folyton ismétlik, a feliratban városnevek futnak, már országszerte követelik a kormány lemondását, majd egy szemtanúra hivatkozva közlik, a rendőrök kezdték. Kitartás, magyar gyerekek azok is, mindjárt átállnak. Forradalom van, Kerényi Imre sem rendezhetne szebbet.

 

 

(…) Nem tragédia egy kis randalírozás, a franciáknál mindig van, Berlinben kizárólag május elsején, hogy lehessen vele tervezni, ugyanis kedvelt látványosság. A tévéfoglalás inkább Kelet-Európában divat, Bukarestben, Vilnában, Osztankinón. Elefántcsontparton legutóbb az elnök hívei rohamozták meg az állami televíziót; ki érti, mi folyik az isten háta mögött?

Benne vagyunk a CNN-ben! Riots in Hungary over PM’s lies, zavargások Magyarországon a miniszterelnök hazugságai miatt. A BBC honlapján vezető hír, hogy „erőszakos kormányellenes tiltakozások sújtják Budapestet”.

 

(…) Drámai breaking news: az MSZP ötpárti közös nyilatkozatot kezdeményez a rendről és a szabadságról. Biztos lesz tárcaközi vegyes bizottság is. És ha mégis győz a forradalom? Két párt lesz a szép új világban, a Kossuth tériek és a Szabadság tériek. Ez utóbbiak megvádolják az előbbieket, hogy gyáván kihúzták magukat a harcból, és ezzel elárulták a nemzetet. Válaszul amazok leleplezik, hogy az ostromlók beépített provokatőrök voltak.

 

A B-közép hazavitt néhány öreg számítógépet is. Nem lesz bennük sok köszönet, nehezek és alig működnek. Ezt elkúrták. A külföldi híradókban lecsúszunk a színes hírek közé. Gyújtogatás Budapesten, tömegverekedés Szöulban, Zsirinovszkij pofán öntötte vitapartnerét narancslével. Pofozkodás a tajvani parlamentben. Nálunk tizenhat évvel a rendszerváltás után az elit még egy jó üléstermi bunyóval is adósunk.

 

 

Magyar Hírlap: Lépjen a kormányfő (2006. szeptember 20.) „Magyarországon a rendszerváltás óta ilyen súlyos erőszakos felfordulás nem volt, de tegyük hozzá: ilyesmi demokratikus európai országokban néha előfordul.”

(…) Az, ami keddre virradóan a közszolgálati televízió székházánál és épületén belül történt, nem volt más, mint nyílt erőszak, brutalitás és barbárság, melyet maroknyi (pár száz főnyi), a futballstadionok környékéről ismert módszerekkel fellépő huligánbanda követett el néhány melléjük sodródó szalonképtelen figurával karöltve. Az MTV szétverése e kisebbség tombolása volt, a tüntető tömegnek vajmi kevés köze volt hozzá. Ezt a felfordulást a rendőrség, pontosabban a rendőri vezetés bizonyosan nem kezelte jól, magára hagyta ott lévő maroknyi védekező beosztottját. (Az, hogy a kampányidőszakra tekintettel a rendőrség néhány órával korábban békén hagyta a Kossuth téren demonstrálókat, alapvetően helyes és arányos fellépés volt.) Fontos e különbségtétel hangsúlyozása. Azért fontos, hogy ne mossuk össze a kormányfői hazugságügy következtében tiltakozó állampolgárok ilyen-olyan stílusú megnyilvánulásait bizonyos csoportok erőszakos, agresszív tombolásával.

 

(…) Magyarországon a rendszerváltás óta ilyen súlyos erőszakos felfordulás nem volt, de tegyük hozzá: ilyesmi demokratikus európai országokban néha előfordul. Sajnos.

 

A tűz fellobbanásához persze bonyolult és hosszú út vezet. (…) De ennél jóval súlyosabb a fellángoláshoz szükséges olaj kilöttyintése: ez pedig a miniszterelnök felelőssége. Nem azért, amit az MSZP-frakció zárt ülésén mondott, nem azért, ahogy, hanem a botrány kirobbanása utáni hozzáállása miatt. A „mi az hogy, nagyon is” stílusát ismétlő hetykeség irritáló és felesleges.

 

(…) Ezt kérte a köztársasági elnök is, amikor tegnap ismét megszólalt (megint hibátlanul). Csakis egyetérteni lehet vele, amikor azt állítja: "Elfogadhatatlan a cinikus kitérés alapvető morális kérdések elől, és ugyanilyen elfogadhatatlan az alkotmányos határokat áttörő cselekmények akár burkolt igazolása is." Amikor pedig délután a parlament lényegében teljes egyetértésben elfogadta a békességre felszólító nyilatkozatot, akár még azt is gondolhattuk, jó irányba fordultunk. Néhány óra múlva azonban kiderült: korántsem. Gyurcsány Ferenc szégyenérzetről beszélt ugyan, ám másodpercek múlva már azt is tudtuk, hogy mások miatt szégyenkezik, aztán azt is, hogy szerinte a baloldal válaszolt már minden morális kérdésre. Hogy a mostani hangulatban ez lenne a legmegfelelőbb állítás a tüntetők megnyugtatására, abban mindenképpen kételkednünk kell. Miként nem gondoljuk, hogy a békesség helyreállítását szolgálta volna tegnap nyilatkozatával Orbán Viktor. Sőt. A Fidesz elnöke kedélynyugtatás helyett a tétet emelte: október elseje nála már népszavazás, amelyen kormányt lehet buktatni.

 

(…) Nincs még messze a szlovákiai Fico–Slota-féle magyarhergelő botrány, amely után az itthoni pártok egyként hangsúlyozták: politikusok nyilatkozatai, hallgatásai és az erőszak közt van kapocs. Nincs ez másként Magyarországon sem. Most gesztusok kellenek: az elsőt a hatalmat gyakorlónak, a kormányfőnek kell megtennie.

 

 

Tamás Pál: Közelebb a gyógyuláshoz (Magyar Hírlap, 2006. szeptember 20.)   „(…) a tegnapi akció szereplői közül sokan úgy gondolták, hogy egy új ’56-nak lesznek a részesei. Hogy tulajdonképpen 1956. október 23-án vagyunk, és a rádió ostroma folyik a Bródy Sándor utcában. Természetesen nekik ’56 nem az a hihetetlenül összetett dráma, amelyről ma már olyan sokat tudunk, hanem valamilyen sajátságos radikális giccs.”

(…) Ha egy kelés felfakad, azzal közelebb kerülünk a gyógyuláshoz. Tegnap éjjel nem szervi bajoknak, nem életmentő operációknak, hanem elsősorban ennek lehettünk tanúi. Tudom, szentségtörő vagyok, hiszen sok ember megsérült, és égő épületeket a budapesti belvárosban évtizedek óta nem láttunk. Mégis úgy vélem, hogy közös öngyógyításunk szempontjából is fontos eseményt láthattak a későn fekvők, a politikailag szuperérzékenyek, vagy mint én is, akit felébresztett Pest belvárosában a rendőrautók szirénája.

 

(…) Emberélet nem veszett, és a rendőrség nem jelenítette meg az állam túlerejét. (Tudom, hogy ezért sokan most felelősségre vonják, s lehet, hogy valóban ügyetlen volt, de a hosszabb táv felől nézve inkább bölcs.) Az is kiderült, ki képes az utcát a kezében tartani és ki nem.

A rendszerváltás illúziói hozzánk nőttek, sajátságosan rögzültek és sok ponton tabuizálódtak is. Megszabadulni tőlük egyik napról a másikra persze nem lehet, de az ilyen események sokaknak – mégpedig mindkét nagy politikai táborban – megvilágítók lehetnek, és talán a következő hónapokban néhány tabuhoz is hozzá lehet majd nyúlni. Remélhetőleg közösen.

 

(…) Az utcai politizálás bonyolult műfaj, és ennek kezelésében nem járatosak sem nagy pártjaink, sem a résztvevők. Amikor az ellenzék a nyár közepén úgy gondolta, hogy megpróbálja a kormány politikájával szembeni elégedetlenséget nagy, nyilvános eseményekbe csatornázni, tulajdonképpen nem gondolta, hogy az események kicsúszhatnak a kezéből. Hogy a kezdeményezés – legalábbis az elhúzódó eseményeknél és késő este – a szélsőjobboldal kezébe kerülhet. Pedig hát másképp hogyan lehetne a radikális jobboldalt integrálni a közös „úszómedencébe”? (…) A magyar radikális nemzeti jobboldalról igen keveset tudunk. (…) Lehet, hogy az MTV-t rohamozó huszonévesek között a székház lépcsőin a győztesek között megjelenő s magukat fényképező, kameráknak mutató, a tömegnek jelszavakat kínáló negyvenévesek véletlenül, a pillanat váratlanságából következően keveredtek oda. Lehet, hogy nem. Esetleg már hónapok vagy lehet, hogy évek óta aktív szervezői a szcénának, de nevüket még az elemzők sem ismerik. Ha nem percemberek, akkor mégis többet kellene tudni róluk.

 

(…) A tévészékház előtti jelszavakból és az egész rendezésből érdekes gondolatok támadhatnak az 1956-os mítosz jelenlegi állapotáról nem kortanúk és nem történészek között. Hiszen a tegnapi akció szereplői közül sokan úgy gondolták, hogy egy új ’56-nak lesznek a részesei. Hogy tulajdonképpen 1956. október 23-án vagyunk, és a rádió ostroma folyik a Bródy Sándor utcában. Természetesen nekik ’56 nem az a hihetetlenül összetett dráma, amelyről ma már olyan sokat tudunk, hanem valamilyen sajátságos radikális giccs. Amelyben rohamozunk, rendszert buktatunk, a stúdióban beolvasunk és petíciókat írunk. De ebből a szempontból amit láttam, nem sorsfordító dráma volt, hanem közepes szomorújáték.

 

(…) Láthatóan a politikai elit nagy része nem tudott mit kezdeni a történettel. Nem azt látta, hogy miután most már bizonyos határok egyértelműen kijelöltettek, van egy újfajta közös játéktere. Ahol, esetleg a saját következő ötpercnyi érdekeitől elvonatkoztatva, új játékmodort is kipróbálhatna. Van, aki a régi jelszavait ismételgeti, van, aki a saját kis pártja kivételes előrelátását dicséri. Legalábbis tegnap reggel még új ötlet senkinek sem jutott eszébe. Szomorú, hogy kifosztották az éjjel a tévé büféjének italautomatáit. Én azonban sokkal tragikusabbnak találom ezt a zsigeri „én nem akarok tanulni semmit”.

 

 

Ganczer Gábor: Folyamatos tegnap (Magyar Hírlap, 2006. szeptember 20.)   „(…) a tizenhat évvel ezelőtti taxisblokád óta azt gondoltam, hogy Magyarország végre nem az a hely, ahol az utcára vihető a politizálás. Egyrészt azért, mert alapvetően nem oda való, másrészt azért, mert van egy olyan intézményrendszer, amelyben ez a kívánatos társadalmi modell viszonylag fájdalommentesen működtethető.”

(…) Napok, hetek vagy hónapok múltán biztosan fakul majd újabb nemzeti szégyenfoltunk. Elhalványodni azonban sosem fog Bibó István minimum látnok volt. A következőket írja tanulmányában Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának – hétfő éjjel is jól érzékelhető – deformálódása kapcsán: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (…) Hiába vetette papírra a fentieket több mint fél évszázaddal ezelőtt, és hiába kiáltották ki immár tizenhét esztendeje a harmadik Magyar Köztársaságot, ebben az államban még mindig álom valódi demokratának lenni. Ugyanis van mitől félni.

 

 

(…) Nézte az ember a közvetítést, és szégyenkezve úgy érezte, ismét megmutatjuk a világnak, mily alkalmatlanok vagyunk arra, hogy a demokrácia útját járjuk. És még fájdalmasabb érzések is kavarogtak az éjszakai tévézőben. Például Bibó fenti szavainak helytállósága a félelemről. Hiába ült be éjfél körül kipirult arccal a Hír Tv stúdiójába Hegedűs Zsuzsa szociológus, azon lelkesedve, milyen nyugat-európai sémára működő rendbontás tanúi vagyunk, milyen okosan (tehetetlenül – szerintem) nem avatkozik be túlzott (? – szerintem) keménységgel a rendőrség, milyen tipikus a vadaknak, a lecsúszott társadalmi csoportból származó, feszültségüket folyvást levezetni kész fiataloknak az arcvonalba kerülése, elragadottságában nem tudtam osztozni.

 

(..) Jómagam ugyanis a tizenhat évvel ezelőtti taxisblokád óta azt gondoltam, hogy Magyarország végre nem az a hely, ahol az utcára vihető a politizálás. Egyrészt azért, mert alapvetően nem oda való, másrészt azért, mert van egy olyan intézményrendszer, amelyben ez a kívánatos társadalmi modell viszonylag fájdalommentesen működtethető.

 

 

(…) Ha csak egy pillanatra nem figyelünk oda, máris dübörögni kezd a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Ahogyan a tanulmány – mindmáig érvényesen – fogalmaz: „A nemzeti érzés két komponense közül ezekben az országokban (vö. Magyarországon is – a szerző) a nemesi-katonai, vagyis az uralmi, agresszív és reprezentatív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, vagyis civilizált, bensőséges, békeszerető érzelmek felett.” Ennek az agresszivitásnak pedig nap nap után szítják a tüzét. Hevítik a felelősségtudat nélküli, a közösség képviselőiként, szolgáiként éretlen és beérni sosem tudó politikusok.

 

 

Bayer Zsolt: A Szabadság tér mélye (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 20.) „Ami hétfő este a Szabadság téren történt, az vagy egy felbomló állam rettenetes tünetegyüttese volt, vagy pedig a legaljasabb provokáció, amit ugyanez az állam szervezett.”

(…) Miért történt ez így? Azért, mert nem működik az állam Tüntetni vagy törni-zúzni: két világ. Törni-zúzni: elfogadhatatlan, legalábbis egy demokráciában. Bár ezen a helyen szeretnék emlékeztetni a franciaországi zavargásokra és az azt kísérő értelmiségi vitára, amelyben az volt a többségi - baloldali - álláspont, hogy a külvárosi fiatalok kétségbeesett lázadása érthető. Mindegy is. Törni-zúzni elfogadhatatlan, és kész.

 

(…) De ami hétfő este a Szabadság téren történt, csak másodsorban szólt a zavargás és a békés tüntetés közötti lényeges különbségről. Ami hétfő este a Szabadság téren történt, az vagy egy felbomló állam rettenetes tünetegyüttese volt, vagy pedig a legaljasabb provokáció, amit ugyanez az állam szervezett. Nézzük. Amikor a köztársasági elnök úgy fogalmaz, hogy Gyurcsány Ferenc mély morális válságba sodorta az országot, többnyire egyetértünk, csak soha nem gondolunk bele, hogy ez mit is jelent valójában. Ezt jelenti. Ami történt. Azt jelenti, hogy egy országban szépen lassan semmi nem működik.

 

(…) Mindezeken túl s mindezek fölött egy ország mély morális válsága azt is jelenti, hogy a rendőrség képtelen ellátni feladatát. Ez a Szabadság téri történések – „sajnálatos események”? pfúj! - legfőbb tanulsága. (…) Elmondom még egyszer: miközben a felgyújtott vízágyúban rendőrök ordítanak segítségért, társaik egyszerűen otthagyják őket, és elfutnak! Akkor, ott mindenki meg volt győződve róla, hogy a tömeg kiszedi a rendőröket a járműből, és meglincseli őket. És tudják, miért nem ez történt? Mert a tér hátsó részén, ahol mindez zajlott, az egyetemisták és a középosztálybeliek álltak. Akik kiszedték a rendőröket az égő autóból, és kétfelől támogatva visszakísérték őket társaikhoz. Miért? Miért történt ez így? Azért, mert nem működik az állam. Azért, mert a rendőrség nem azt teszi, ami a dolga, s amit tennie kellene, hanem megpróbál megfelelni a politika elvárásainak. Mert fél, hogy majd leszúrják. Azért, mert Petrétei József rendészeti miniszter már az éjjel felajánlotta lemondását, mert érezte, hogy ami a téren történik, az minősíthetetlen a rendőrség működésének szempontjából is. Azért, mert Gyurcsány Ferenc nem fogadja el Petrétei József lemondását, ugyanis Gyurcsány Ferenc nincs abban a helyzetben, hogy akár egy takarítónő lemondását el tudja fogadni. El merje fogadni.

 

(…) Gondolkodjunk, és jusson eszünkbe, vajon kinek jó mindaz, ami a Szabadság téren történt, s hogy vajon kinek jött volna még ennél is jobban, ha szénné égett rendőrök tetemeit mutathatták volna a televízióban. Mert arra odaért volna már a Rudi is meg a Sváby is. Nos, ez lenne az a morális válság, amiről a köztársasági elnök beszél. Ez is. Egy felbomló állam vagy ennek az államnak legutolsó, legaljasabb provokációja. Ha végiggondoltuk, akkor ne szisszenjünk föl, hanem nyugodtan, higgadtan dőljünk hátra. Ennek a morális válságnak a megoldása ugyanis a kezünkben van. Mert mi vagyunk Magyarország. Mi vagyunk ez a társadalom. A morális válság gócpontja pedig a magyar miniszterelnök, a magyar kormány, az MSZP és az SZDSZ. Akkor pedig valakinek mennie kell. És a társadalmat állítólag nem lehet leváltani.

 

 

Szerető Szabolcs: Válság (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 20.) „Valószínű például, hogy elejét lehetett volna venni a botránynak, ha Rudi Zoltán tévéelnök legalább tárgyalni leül a petíció beolvasását kérők képviselőivel.”

(…) Amennyire örömteli, hogy a magyar társadalom széles csoportjai nem a megszokott néma beletörődéssel, hanem aktív tiltakozással válaszoltak Gyurcsány Ferenc botrányos, védhetetlen mondatainak nyilvánosságra kerülésére, annyira elkeserítő, ami a Magyar Televízió székházánál, székházában történt hétfőn éjszaka. Sem a mégoly jogos erkölcsi felháborodás, sem a provokatív gesztusok sora nem igazolhatja az értelmetlen erőszakot, a barbár rombolást s azt, hogy százötven sebesült került kórházba egy köztéri megmozdulás nyomán. Helyes, hogy a parlament tömör és egyértelmű nyilatkozatban állt ki tegnap az erőszakmentes politizálás mellett. Miként az is, hogy a képviselők nem folytattak hosszas vitát a javaslatról, így legalább ott és akkor nem sérült e törékeny konszenzus.

 

(…) Mindez azonban nem oldhatta fel a köztársasági elnök által hétfőn diagnosztizált morális válságot, amelybe a baloldal vezére taszította az országot balatonőszödi beszédével, s amely a hétfői események közvetlen előidézője volt. (…) Olaj volt a tűzre Gyurcsány foghegyről odavetett elutasító válasza az államfő lényegében bocsánatkérésre szólító, a rendszerváltozás óta példa nélküli felhívására. A köztársasági elnök egy jogi evidencia rögzítésével, miszerint a köztelevíziónál köztörvényes bűncselekmény történt, ám alkotmányos keretek között nem korlátozható a véleménynyilvánítás szabadsága, tegnap a maga részéről megtette a lehető legtöbbet az indulatok csillapítására.

 

(…) A Szabadság téri tüntetés szemtanújaként több olyan furcsaságot említenék, ami nyilván elkerüli majd a szimpla csőcselékezésbe fúló kommentárok fogalmazóinak figyelmét a hatalompárti sajtóban. Valószínű például, hogy elejét lehetett volna venni a botránynak, ha Rudi Zoltán tévéelnök legalább tárgyalni leül a petíció beolvasását kérők képviselőivel. A közrend fenntartásáért felelős állami vezetők alkalmatlansága az augusztus 20-i tragédiát idézte, amelyet legalább Petrétei József szakminiszter elismert lemondásának felajánlásával. Nem tudom elhinni, hogy egy békés megmozdulásból kiváló, legfeljebb néhány száz fős csoport képes elfoglalni egy közintézményt, és órákra megoldhatatlan feladat elé állítja a teljes magyar rendőrséget. Ha a politikai vezetés szándékosan hagyta magára a rendőröket, annak egyetlen célja lehetett: a sokkoló képsorokkal kedvét szegni mindenkinek, aki az utcán szeretné kifejezni véleményét.

 

(…) Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen csődöt mondott a rendvédelmi irányítás. Sokkal nagyobb baj is történhetett volna, hiszen órákon át gyakorlatilag azt csinálhatott a tömeg, amit akart. A máskor oly látványos aktivitást mutató titkosszolgálatok felelőssége is felvethető, hiszen alaptevékenységükhöz tartozik a szélsőségesnek tartott csoportok figyelése, a társadalomra veszélyt jelentő akcióik blokkolása. A gyurcsányi fogyókúra a rendvédelmi szerveket sem kíméli, hétfő éjszaka az égő autók fényénél a neoliberális államtalanítás következményeit is megszemlélhettük. (…) Káoszkapitány mégsem mond le, nem vesz tudomást a mind nyilvánvalóbb, már a határokon túl is érzékelt morális és politikai válságról. (…) Gyurcsány Ferenc körül fogy a levegő, ám aligha lehet olyan simán megbuktatni, mint Medgyessy Pétert. Az elmúlt hónapokban a megszorítások adagolásán túl leginkább arra koncentrálta energiáit, hogy egy olyan hatalmi struktúrát építsen maga köré, ami a legnehezebb időkben is megvédi a külső és belső támadásoktól. A politikai hitelvesztés következményeit azonban ez sem háríthatja el a végtelenségig.

 

 

 

Virág Tamás: Bármi megtörténhet (Hírszerző, 2006. szeptember 20.)   „A téren a tömeg hamar kettévált: egy nagyobb létszámú és viszonylag kezelhető tömeg figyelte az ötven-száz fős kemény mag performance-ét. A rendőröknek a tömegoszlatást utóbbiaknál kellett volna kezdeni, és nagyon rossz nekünk, ha elhisszük, hogy erre sem lett volna erejük.”

(…) Van egy félrebeszélő miniszterelnökünk - és egy korábban hozzá hasonlóakat állító, de nem hazudó rendszerváltó koalíciós partnere -, vannak tetszés szerint nem nyilatkozó rendőri vezetőink, politikusaink, lesz önkormányzati választásunk, előtte meg szombati nagygyűlésünk. Egy hónap múlva pedig forradalmi évfordulót kellene ünnepelnünk.

 

(…) Azok a rendőrök, akik a tűzijátékkor az események hősei voltak, most áldozatokká váltak, mert a parancsuralmi szervezetük (eszközök nélkül) bedobta ugyan őket a térre, de vezetőik elfelejtették kitalálni, mit is csináljanak ott. Hiába néztek szigorúan, tekintetük nem fogott a tömegen, majd a könnygáz is visszahullott rájuk, vízágyújuk sárba süllyedt, és hasonló tragikomikus események követték egymást. Mindeközben a frusztrált rendőrök látványát megunt és az ajtótörésben, kocsifelgyújtásban megfáradt emberek büfé után néztek, majd a köztévében megtalálván feltörték, és a csokit „mindmegették”, eközben pedig előszeretettel hasonlították magukat ’56 hőseihez. Később a rendőrök is bejutottak, majd lassan sikerült összebarátkozniuk a hősökkel, és kitessékelni őket a közmédium székházából. A felvételek szerint egy hős rendőri pajzsot vitt haza szuvenírként rendőri sorfal között, máshol azt írták, hogy zokogott egy rendőrnő.

 

 

(…) A téren a tömeg hamar kettévált: egy nagyobb létszámú és viszonylag kezelhető tömeg figyelte az ötven-száz fős kemény mag performance-ét. A rendőröknek a tömegoszlatást utóbbiaknál kellett volna kezdeni, és nagyon rossz nekünk, ha elhisszük, hogy erre sem lett volna erejük. Ugyanis ezek szerint egy busznyi ember bárhol, bármit el tud foglalni.

 

 

(…) Most sem lennék szívesen rendőr, mert nem lenne kiben bíznom. Talán megpróbálnék fiatalok zsebében turkálni drogot keresve, vagy autósokat igazoltatni (okmánykontroll), ezek mégiscsak veszélytelenebbek, mint a közösségi rendezvények rendfenntartása. Előbbieket ugyanis párban végzik, helyben van a parancsnok, muszáj döntést hozni, ráadásul az intézkedés kevés állampolgárt érint. A nagy rendezvények őrzése pedig szinte lehetetlen, mert nincs kire figyeljenek, hallgassanak, nincs kiben higgyenek és bízzanak. Szolgálnának, csakhogy félnek. Ráadásul ezt a félelmet, frusztrációt biztos kiélik, mert ki kell élniük, és minden bizonnyal nem vezetőiken. Hanem majd rajtunk, állampolgárokon. Merthogy minket már az ág is húz: Van egy félrebeszélő miniszterelnökünk – és egy korábban hozzá hasonlóakat állító, de nem hazudó rendszerváltó koalíciós partnere –, vannak tetszés szerint nem nyilatkozó rendőri vezetőink, politikusaink, konvergencia-programunk, lesz önkormányzati választásunk, előtte meg még szombati nagygyűlésünk. Egy hónap múlva pedig forradalmi évfordulót kellene ünnepelnünk. Mindenestre legyünk résen, mert bármi megtörténhet.