Jelöltek nélküli kampány az SZDSZ-ben
Az elnökválasztás előtt álló SZDSZ-t körülvevő politikai környezet meglehetősen kedvezőtlen. A nyilvánosságban egyre gyakrabban jelennek meg a párt válságáról és kiüresedéséről szóló írások, miközben a párt által propagált reformfolyamatok egyre jelentősebb ellenállásba ütköznek a koalíciós partner részéről. Az SZDSZ ráadásul a koalíciós konfliktusokból sem tud politikailag profitálni.
Különbözési viszketegség
Az SZDSZ a jelenlegi kabinetben minden korábbinál kevésbé találja a választ a régi dilemmára: hogyan vegyen részt úgy a kormány munkájában, hogy megőrizze saját identitását. A párt elsődlegesen reformpártiságával próbál kiemelkedni a koalícióból – ez azonban komoly nehézségekbe ütközik egy olyan kormányban, ahol a miniszterelnök maga is reformok szükségességével indokolja a kabinet szinte minden lépését.
Az SZDSZ gyakorlatilag a választások óta állandó támadások kereszttüzében áll. A kormányalakítás idején amiatt bírálták a pártot, hogy megszegte választási ígéreteit. A liberális párt kampányának egyik kiemelt témája ugyanis az adócsökkentés volt, a választások után azonban éppen ezen a téren volt a legélesebb a kontraszt az ígéretek és a megvalósult intézkedések között. A kiadáscsökkentések bejelentésének kezdeti időszakában a párt egyáltalán nem tudta saját szempontjait megjeleníteni, azonban a megszorítások kellemetlen következményeiben így is osztoznia kellett a szocialistákkal. Az októberi jelentős vereség és a régi liberális fellegvárnak számító városok elvesztését követően pedig a sajtóban egyre többen beszélnek az SZDSZ végleges válságáról, gyenge érdekérvényesítő képességéről és végleges meggyengüléséről – míg korábban éppen az volt az általános vélekedés a párttal kapcsolatban, hogy erős „zsarolási potenciállal” rendelkezik, tehát a szavazatokban lecsapódó politikai súlyánál jóval hatékonyabban tudja akaratát keresztülverni a koalíción. Ezen jelenségektől vélhetően nem független, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ kispárti riválisa, az MDF már egyértelműen magasabb támogatottsággal rendelkezik, a liberálisok öt közvélemény-kutató intézet közül három mérése szerint nem jutnának be a parlamentbe a választásokon.
Ebben a helyzetben az SZDSZ számára kiemelt jelentőségre tesz szert minden olyan lépés, mellyel saját különállását tudja bizonyítani a szocialistáktól. Nem véletlen, hogy Horn Gábor, a szabaddemokraták egyik ügyvivője is ezt tartotta sarkalatos kérdésnek a párt jövője szempontjából. Az utóbbi hetek tapasztalata alapján azonban a párt nem tud hasznot húzni az elkülönülési kísérletekből – ami szintén nem független a pártot övező kedvezőtlen médiakörnyezettől, az SZDSZ meggyengülésével kapcsolatos általános vélekedéstől. A legjobb példa erre a nyugdíjtörvény módosító indítványának liberális támogatása. Azzal, hogy az SZDSZ megszavazta a (korábban általa kidolgozott) a nyugdíjpénztár kiadásait növelő indítványt – azon túl, hogy szembeszállt a párt által régóta hangoztatott öngondoskodási elvvel – nem sikerült elérnie eredeti célját, saját autonómiájának kidomborítását sem Az SZDSZ különutasságával kapcsolatos híradásokat ugyanis következő hétre már felváltották az azzal kapcsolatos híresztelések, hogy a kormányból kiszavazó Kóka Jánost „megizzasztották” és leszavazták az őszödi kormányülésen, és „visszadobták” gazdasági reformterveit – ami ismét a liberális párt függő helyzetére irányította a figyelmet. Az SZDSZ egy másik kérdésben is igyekezett az MSZP-től eltérő álláspontot megfogalmazni, amikor sajtóközleményben tudatta a nyilvánossággal: elfogadhatatlan számára Hiller István nyilatkozata, melynek értelmében a vatikáni megállapodás változatlan formában érvényben marad. Ez a kezdeményezés viszont gyakorlatilag visszhang nélkül maradt.
Puhul-e a reform?
Ebben a helyzetben a párt számára szinte kitörési pontot jelenthetnek a reformok, különös tekintettel az egészségügyre – az elmaradt adócsökkentések mellett ez volt ugyanis a párt legfőbb választási programpontja. A szélesebb közvélemény szemében meglehetősen népszerűtlen reform ugyanis a szabad demokraták szavazóinak szemében kifejezetten népszerű lehet – így a párt még profitálhat is az átalakításokkal járó elhúzódó konfliktusokból. A reformok iránt fogékonyabb szabad demokrata szavazók szempontjából kulcskérdés azonban, hogy az átalakítások jelentősége, tartóssága és alapossága ne kérdőjeleződjön meg. Ebből a szempontból pedig kedvezőtlen előjel, hogy a médiában is egyre több alkalommal kerül szóba a reform „felpuhulása”. Ráadásul ezt a vélekedést éppen az SZDSZ egyik politikusa erősítette meg, aki arról beszélt: az egészségügyi tárca jelentős kompromisszumokra kényszerült a reform ügyében az erősödő szocialista nyomás hatására. Az SZDSZ politikusainak nyilatkozataiban gyakran jelenik meg az a mozzanat, hogy a pártakaratot gyakran keresztülhúzza a koalíciós alkalmazkodás kényszere – ez az önmentő stratégia azonban könnyen visszaüthet, ha a választók szemében mentegetőzésnek tűnik, így megerősíti a gyenge párt képzetét.
Iránytartás vagy irányváltás?
A választások óta az SZDSZ a szimbolikus politizálásban sem tudott az MSZP-étől jelentősen eltérő irányvonalat megjeleníteni. Az egyetlen ügy, amiben a párt véleménye erőteljesen megjelent, az október 23-i rendőri fellépés témája volt. Ebben a ügyben a pártvezetés a kormányzat mellett sorakozott fel, a visszafogott kritikákat megfogalmazó pártellenzék aktivizálódásával viszont láthatóbbá váltak az SZDSZ-en belüli törésvonalak, és kezdetét vette a pártelnökségért folytatott, jelentős részben a nyilvánosság előtt zajló kampány. Ezzel egyidőben indult meg az aspiránsokkal kapcsolatos találgatás is. Először Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter, mint a Kuncze-féle irányvonal folytatója, továbbá Fodor Gábor mint a belső ellenzék tagja. Még a nyáron felvetődött Kovács Kálmán neve is, aki 2006 tavaszán kormányzati pozíció nélkül maradt. Ősszel pedig a belpolitikai kérdésekben nyáron véleményt nyilvánító Szent-Iványi István EP-képviselő neve is potenciális utódként jelent meg a nyilvánosságban – utóbbi két név azóta eltűnt a híradásokból, legutóbb viszont Horn Gábor ügyvivő neve került elő.
Bár végleges jelölés még nincs, SZDSZ-es források (például az országos tanácsának elnöke, Bőhm András) is Fodor Gábor és Kóka János indulását tartják legvalószínűbbnek a márciusi elnökválasztáson. A sajtó már sok esetben kész tényként kezeli a párharcot, melynek kimenetele abban a kérdésben fogalmazódik meg: marad-e az SZDSZ által eddig követett irányvonal, vagy pedig a „pártellenzék” győzedelmeskedik és irányváltásra került sor. Az előzetes nyilatkozatok alapján az elnökválasztás elsődlegesen három téma körül fog összpontosulni, a párt által képviselt gazdaságpolitika, az MSZP-hez és a koalícióhoz való viszony és a „klasszikus” liberális értékek képviselete. A gazdasági miniszter az előbbi, Fodor Gábor az utóbbi két szempont mentén igyekszik meghatározni politikáját.
Fodor Gábor nyíltan felvállalja pártellenzéki szerepét: programja a jelenlegi pártvezetés kritikáján és politikai irányvonal megváltoztatásán alapul. Az általa megfogalmazott politikai alapelvek mindegyikében megjelenik a pártvezetés burkolt vagy kevésbé burkolt ellenpontozása. A „jogállami normákhoz ragaszkodás” a Gergényi melletti kiállás, a „kiszámítható és felelősségteljes gazdaságpolitika” a makacsul véghezvitt adócsökkentés, a „tiszta közélet megteremtése” pedig a párttal kapcsolatos korrupciógyanús ügyek bírálatával kapcsolódik össze. A gazdasági miniszter üzeneteinek középpontjában pragmatikusabb kérdések állnak: jobboldali, a „felnőttségre” és öngondoskodásra építő, az etatista hagyománnyal szakító gazdaságpolitika és a reformok melletti kitartás szükségét hangsúlyozza – mely elsősorban a gazdaságilag tudatos értelmiségi és vállalkozó szavazók körében lehet népszerű, ugyanakkor megnehezítheti a párt MDF-től való elkülönülését is. Mindkét jelölt kidomborítja az MSZP-től való elkülönülés, a kétosztatú politikai mezőből való kiszakadás fontosságát.
Fodor Gábor esetében kérdés, hogy esetleges megválasztása esetén mennyire lehet képes hangnemet váltani, a hosszú ideje képviselt, sok szempontból kényelmes párton belüli ellenzéki szerepből kiszakadni. A jelenlegi pártvezetés viszonylag nyílt támogatását élvező Kóka János esetében pedig kérdés, hogy a nyilvánosságban sokszor a miniszterelnök egyik bizalmasaként kezelt, és mint gazdasági miniszter annak beosztottjaként tevékenykedő politikus mennyire lehet képes az MSZP-től való optimális távolság megtartására. Ebből a szempontból nem szabad lebecsülni annak jelentőségét, hogy Kóka János a kormánnyal szemben szavazott a módosító indítvány ügyében – ez ugyanis válasz is az ilyen természetű, gyakran hallható kritikákra.
Az ugyanakkor nem biztos, hogy az SZDSZ márciusban megválasztott elnöke adja meg a választ arra a már most is sokak által megfogalmazott kérdésre: a következő ciklusban is parlamenti párt lesz-e az SZDSZ. A párt szabályzata szerint ugyanis kétévente kerül sor tisztújításra, s így a következő ciklus 2009-ben jár le. A jövőre megválasztandó elnök esetében kérdés, hogy kíván-e újrázni mandátuma lejártát követően (2009-ben) – ennek hiányában ugyanis az a lehetőség is elképzelhető, hogy az országgyűlési választásokon már nem a most megválasztásra kerülő elnök vezeti majd az SZDSZ-t.
