Politikusok kórházban
Év elején a Gyurcsány Ferenc és a Fidesz vezetőinek hallgatásával keletkezett politikai vákuumot – a kormányzat szándékainak megfelelően – a reformok körüli politikai viták töltik ki. Ezek közül is kiemelkedik az egészségügyi reform, mely a hazai politika legfontosabb konfliktusgócává vált. Az országos és helyi szinten egyaránt megjelenő politikai csatározásokban nemcsak a bal-és jobboldalon belüli érdekkonfliktusok, de a kormány és az ellenzék politikájában mutatkozó ellentmondások is feltárulnak.
A vita nem vész el
Az egészségügy átalakításával kapcsolatos politikai viták az elmúlt napokban ugyanott folytatódtak, ahol december végén, a politikai „téli szünetet” megelőzően abbamaradtak. A legfőbb politikai konfliktusok továbbra is a kórházi ágyszámok csökkentése és a szervezetrendszer átalakítása kapcsán jelentkeznek, amit kiegészítenek a kormány patikaliberalizációval és gyógyszerek felírásával kapcsolatos módosításai kapcsán kialakult ellentétek.
Az utóbbi időben a tisztújítás előtt álló SZDSZ szinte mindent egy lapra, az egészségügyi reformra tesz fel. Molnár Lajos az SZDSZ egyik legtöbbet nyilatkozó szakpolitikusává vált, és a pártelnöki nyilatkozatokban is ez a terület köszön elő leggyakrabban – Kuncze Gábor évértékelőjében „csodálatra méltónak” nevezte az egészségügyi minisztert, a szabaddemokrata kormányzati munkából az egészségügyi reformot értékelve a legkedvezőbben. Az SZDSZ által a kampányban beígért adócsökkentések elmaradása után a liberális párt számára valóban kitörési pontot jelenthet az egészségügyi reform hangos és következetes végrehajtása. Az viszont, hogy az egészségügyi reform nemcsak az SZDSZ, hanem a kormányzat egészének kommunikációjában is főszerephez jutott, jelentős bonyodalmakat eredményezett a kormányoldalon belül – és főképp az MSZP számára.
A kormány és a miniszterelnök intenzív reformpolitikája, és az egyelőre meglehetősen népszerűtlen reform az MSZP számára rövid távon mindenképpen érzékeny veszteségekkel járhat. Az MSZP azonban csak korlátozottan élhet az SZDSZ-szel és a kormánnyal való konfliktus lehetőségével – a kormánypolitika főáramát jelentő reformok támadása és a koalíciós konfliktus ugyanis lebénítja a kormányoldalt, csökkenti a kormányzat cselekvőképességének látszatát, így hosszú távon bumerángként az MSZP-re is visszaüt. A szocialisták számára így különösen nagy nehézséget jelent a reformfolyamathoz való nyilvános viszony megfogalmazása mind országos, mind helyi szinten – ami a legerősebben a kórházbezárások kapcsán tapasztalható politikai vitákban érzékelhető.
Érdekazonosságok és érdekkonfliktusok
Az egészségügyi ellátórendszer átalakításának első fázisa – a súlyponti kórházak meghatározása és megszavazása – 2006 decemberében zajlott le. Ennek kapcsán több helyi és politikai tiltakozó akcióra került sor, melyek kiújulására a területi egészségügyi intézmények kialakítása kapcsán januárban is számítani lehet.
Az egészségügyi reform mind a legnagyobb kormánypárt, mind a legnagyobb ellenzéki párt esetében egy alapvető konfliktust eredményez: az országos és a helyi érdekek összeütközését. Az MSZP – mint kormánypárt – országos politikusainak érdeke a reformok támogatása, ugyanakkor a helyi szocialista politikusok a helyi érdekekre hivatkozva fordultak szembe a kormányzati állásponttal, ellenezve a kórházátalakítási terveket (például Sopronban, illetve Kisbéren). A kormányzat kommunikációját eközben kormányon belüli egységes álláspont hiánya is nehezítette. 2006. november végén például az Államreform Bizottság vezetője, Draskovics Tibor úgy nyilatkozott: 2010-ig 35 olyan kórházat be kell zárni, amire nincs szükség; Molnár Lajos viszont hangsúlyozta, hogy a reformok célja az átalakítás és nem a bezárás.
A Fideszen belül bizonyos szempontból az MSZP-n belüli szembenállás fordítottja tapasztalható. Míg a párt országosan azt az üzenetet kívánja kommunikálni, hogy a kórházak átalakítása az állampolgárok érdekeivel alapvetően ellentétes; addig helyi szinten a fideszes politikusok érdekét szolgálhatja a kórházak átalakítása. A leépítések és a részleges privatizáció ugyanis enyhíthet a (főképp a Fidesz által irányított) önkormányzatokra nehezedő jelentős anyagi terheken. A helyi politikusok egészségügyi reformot általánosságban bíráló kijelentései (például Pesti Imre fővárosi Fidesz-politikus által 2006-ban indított demonstráció-sorozat és Kósa Lajos kritikái) ugyanakkor elfedik a Fidesz országos és helyi szintje közötti konfliktusokat azzal, hogy ugyanazokat leegyszerűsített ellenérveket jelenítik meg, mint amelyeket a Fidesz országos politikusai (pl. Mikola István) is hangoztatnak.
A kórház-átalakítás újabb fázisát jelenti a miniszter által a régióknak január 8-án megküldött javaslat a kórházi ágyszámokról, mely még az MSZP politikusainak ellenkezését is kiváltotta. Amennyiben a kórházi ágyszámokról eredetileg a Regionális Egészségügyi Tanácsokban lebonyolított vita átalakul az SZDSZ-es miniszter és a szocialisták közötti vitává, annak két következménye lehet. Egyrészt koalíciós konfliktus alakulhat ki az egészségügyi reform kapcsán, ami negatívan hat a kormányra. Másrészt a Fidesz – a kormánypártokon belüli vita következtében – el tudja kerülni, hogy nyilvánosan, látható módon részt vegyen a regionális „alkudozásban”, így kommunikációjában tovább erősítheti azt az érvet, hogy az egészségügyi reform maga a „kudarc” és a „káosz”, azaz a legszélesebb nyilvánosság előtt egységes, elutasító álláspontot képviselhet a kormányzati intézkedésekkel szemben. A kormány – és az egészségügyi miniszter – érdeke pontosan ezzel ellentétes, vagyis számukra az a cél, hogy a vita regionális szinten jelenjen meg, mert a települések és intézmények egymás közötti vitája nem kormány-ellenzék, hanem önkormányzatok közötti vitát eredményez.
Egymást kioltó érvek – pró és kontra
A konfliktusok ugyanakkor nem csak az egyes politikai erővonalak között és kizárólag a kórházbezárások kapcsán érzékelhetőek. A reformhoz tartozó további kérdésekben a kormányzat és az ellenzék saját üzenetei is ellentmondásba kerültek egymással.
Az egészségügyi reform egyik szimbolikus jelentőségű eleme, a vizitdíj kapcsán korábban is érzékelhető volt az egyes kormányzati állítások közötti ellentét. A minisztérium hol azzal indokolta az intézkedés bevezetését, hogy az jelentős bevételt eredményez, hol pedig azzal, hogy az intézkedés fő célja a szemléletformálás (”az egészségügy nem ingyenes”), illetve a hazánkban indokolatlanul gyakori orvos-beteg találkozás ritkítása. Azzal azonban, hogy a vizitdíjat fizetők köréből kikerültek a leginkább érintett csoportok (nyugdíjasok, krónikus betegek, gyermekek); a minisztérium mindegyik érve jelentősen veszített súlyából.
A kormányzat azzal továbbá, hogy egyes; korábban szabadon árusítható fájdalomcsillapítókat (Algopyrin, Demalgon, Quarelin) vénykötelessé tett, látszólag a patikaliberalizáció egyik legtöbbet hangoztatott előnyének, a gyógyszerek szabadabb és egyszerűbb hozzáférhetőségének prioritását kérdőjelezte meg. A tárca fő érve, hogy az említett gyógyszerek túlzott szedése károsíthatja az egészséget, míg a lakosság modernebb, veszélytelenebb és jobb minőségű gyógyszerekhez recept nélkül hozzájuthat a jövőben. Az érvelés azonban várhatóan nem győzi meg a közvéleményt; a rendkívül közkedvelt fájdalomcsillapítók árusításának szigorítása még a baloldali sajtóban is elég vegyes visszhangot kapott. Annyi politikai haszna ugyanakkor lehetett a gyógyszerészek és patikusok által javasolt intézkedés bevezetésének, hogy a tárca legalább a patikaliberalizációs fronton enyhíteni tudott a tárca és a szakmai szervezetek szembenállásának feszültségén. Az ellentmondásos megítélésű minisztériumi döntés ugyanakkor ellentmondásos ellenzéki választ eredményezett. Míg ugyanis a Fidesz legfőbb érve korábban a gyógyszerek patikán kívüli árusítása ellen az volt, hogy az ellenőrizetlenül árult, rossz minőségű gyógyszerek rontani fogják a lakosság egészségi állapotát, a gyógyszerészek által javasolt szigorításra a Fidesz szakpolitikusa azzal válaszolt, hogy a most vénykötelessé tett gyógyszerek semmilyen kockázatot sem jelentenek.
