Foci vagy politika

sporteseményt 2012-ben. A magyar és horvát fél kudarcát súlyosbítja, hogy egyetlen szavazatot sem kapott a terjedelmes pályázat. Az eseményre Cardiffba utazott Gyurcsány Ferenc is, aki a döntést megelőzően reményét fejezte ki a kedvező elbírálást illetően. A magyar-horvát prezentáció sikert aratott. A döntőbírák azonban az olaszokat is leszavazva, a lengyel-ukrán duót részesítették előnyben.

Az Eb már az UEFA-verdikt előtt megosztotta a közvéleményt: egyesek szerint jót tett volna a gazdaságnak, mások szerint belebuktunk volna. A döntés kisebb vihart kavart a közvéleményben, s ezt tükrözte a publicisztika. Ehhez az is hozzájárult, hogy a döntés előtt folytatott kampányban sokan biztosra vették a magyar és a horvát fél győzelmét, így őket hidegzuhanyként érte a bukás.

A kudarc magyarázóit azon az alapon lehet kategorizálni, hogy a politikai vagy a szakmai (sporthoz köthető) magyarázó-elem a domináns retorikájukban. A hazai kommunikációban megszokott módon, igyekeztek felhasználni a szerzők az eseményt a saját igazuk alátámasztására, ilyenformán erősen megoszlanak a vélemények, hogy harmadszori sikertelen pályázatunkért ki a felelős, s milyen megoldások lehetségesek a jövőben. Azonban szinte minden publicista egyetért abban, hogy a magyar labdarúgáson, általában a sportéleten változtatni kell.

(…) A bukás okairól a közeli jövőben könyvtárnyi elemzés születik majd, okosabbnál meggyőzőbb érvekkel; jómagam maradok a találgatásnál. A már citált infrastrukturális hátrányok mellett alighanem azért veszítettünk, mert nincs magyar futball. Élt száz, többnyire szép évet, ám megszűnt létezni, évek óta halott, feltámasztására remény sincs. Kiiratkozott a világból, még Európában sincs jelen; ez a cardiffi döntés egyik fontos üzenete. Emlegethetünk suskust, gyaníthatunk szavazatvásárlást, fantáziálhatunk a nemzetközi gazdasági lobbi érdekeiről, piaci megfontolásokról, akár áltathatjuk is magunkat különböző összeesküvés-elméletekkel, minden gyengeségünk legtragikusabbja mégis csak az, hogy a külföld már csupán hírből ismeri a magyar futballt. (…)

(…) Néhány napja, a korai eufória állapotában csupán attól féltünk, hogy az UEFA mit nem akar: például két, egymást követő társrendezésű Európa-bajnokságot. Arról nem beszéltünk, hogy - gyanítható sugallatra - esetleg mit akar. Mondjuk, egy nyolcvanötmilliós piacot; építőiparnak, kereskedelemnek, idegenforgalomnak. És persze a futballnak. Mint tudjuk, jó ideje minden, sportrendezvénnyel kapcsolatos döntés gazdasági és politikai is. (Emlékezzünk csak a 2012-es olimpiarendezés Párizs és London közötti külön versenyére.) Gondolhatunk magunkról nagyon sokat, ha piacnak kicsik vagyunk; Horvátországgal együtt úgy hatoda a mostani két győztesének.(…)

(…) Kedden már látszott: ha már a keleti térségről, a futball felzárkóztatásáról volt szó, akkor nem ránk gondoltak, inkább Ukrajnára, Lengyelországra. Tökéletesen igazolódott. Lehetnek korrupciós ügyek a lengyeleknél, felfüggeszthetik a szövetséget, lehetnek az olaszoknál maffiabalhék, meghalhat a cataniai csendőr – ha diplomáciáról van szó, akkor ők a jobbak. Pontosabban: olyan mélyen vagyunk, mint a futballunk. (…)És még rossz döntéseket is hoztunk. Kisteleki magánbeszélgetésben elismerte: nagyon fontos lesz, hogy az UEFA januári elnökválasztásakor melyik oldalra állunk. A rosszra sikerült, Lennart Johansson elbukott Michel Platinivel szemben. Az ukrán–lengyel páros Platinire szavazott, talán nem is véletlen, hogy esélytelenből favorittá emelkedtek. (…)

(…) Arra véletlenül sem hivatkozunk, hogy az első pályázat óta, tíz év alatt, se a főváros, se a kormány egyetlen arasznyit sem lépett, hogy Budapest szégyenfoltja, a Puskás Ferenc Stadion európaivá alakuljon át. Még tender sincs. Ilyenkor, a szavazás környékén fontosak az impozáns tervek, de az végre eszébe juthatna valakinek, hogy ha a Puskás Stadion látványosság lenne - lehetne benne stadiontúrákat szervezni, mint Európa fejlettebb felén -, akkor egy UEFA-kupa-döntőt rendezhetnénk, azt nyilván jóval nagyobb lelkesedéssel adnák ide, már csak a futballzseni tiszteletére tekintettel is. (…)

A nulla szavazatban benne van az is, hogy a délibábokat dédelgető jövőkép vetítése nem hatja meg a döntéshozókat. Egyre valószínűbb, hogy nem csak a labdarúgás világában. Ideje lenne kijózanodni. Cardiffban Kelet-Közép-Európa fel-, Magyarország leértékelődött. „Pusztán makettekkel és tervrajzokkal nem lehet világverseny rendezését elnyerni” – fogalmazott Szalay-Berzeviczy Attila, Budapesti Értéktőzsde elnöke a kijózanító cardiffi döntést értékelve. Nem csináltunk semmit, mondta Gyurcsány Ferenc hírhedt balatonőszödi beszédében. Ez idő alatt Magyarország az Európai Unió új tagállamainak éllovasából a közösség sereghajtójává vált.

(…) Ugye mindenki tudja, hogy a betervezett költségnek legalább a dupláját kellett volna elkölteni, és hogy az önkormányzatok aligha tudták volna teljes egészében fedezni a rájuk eső részt. (…)

(…) Már nem lehet többé az Eb-pályázattal takarózni. A magyar labdarúgást igenis meg kell tisztítani, hogy mire a végre létrejött labdarúgó-akadémiákon felnő az új nemzedék, ne ebbe a tisztátalan közegbe kerüljön.(…)

(…) A magyar sport állami és társadalmi vezetésének ezért segítséget kell nyújtania a labdarúgás megújításához. De jelentős érdeke a magyar gazdaságnak is, hogy legyen igazi labdarúgóüzlet, hogy legyen értelme a labdarúgásba befektetni, a labdarúgásban reklámozni, szponzorálni. Ehhez azonban a magyar labdarúgás vezetését, szervezeti felépítését és működési módját gyökeresen meg kell változtatni. Akik eddig a magyar labdarúgást vezették, igenis erkölcsi felelősséggel tartoznak a társadalomnak a harminc éven át tartó zuhanásért. Éppen ezért az MLSZ élére külső, nagy tekintélyű embereknek kell kerülniük, elsősorban a magyar gazdasági vezetők köréből, akik elvégzik a válságmenedzselést, helyreállítják a pénzügyi egyensúlyt, megszüntetik az erkölcsi eróziót. Aki az elmúlt évtizedekben vezető volt a magyar labdarúgásban, erre a feladatra alkalmatlan, mert nem élvez közbizalmat. Olyasféle emberekre van szüksége a magyar labdarúgásnak, mint Csányi Sándor vagy Erdei Tamás, olyanra, aki komplett csapattal jön, és nekilát a radikális rendteremtésnek. (…)

(…) Minthogy a vészkorszak és a futball semmiképpen sem említhető együtt, senki se értse félre, ha azt mondjuk, hogy a cardiffi döntés miatt is volt ok a szomorúságra. Szakemberek egybehangzó véleménye szerint kiváló volt a magyar–horvát pályázat, és mindent megtettek, akik a sikerért dolgoztak. Rajtuk feltehetően semmi sem múlott, és még csak azon sem, hogy Ukrajna és Lengyelország többet vagy jobbat ígért volna a másik két kandidálónál. Nyilvánvalóan politikai döntés (is) született, még ha az UEFA végrehajtó bizottságában nem politikusok ülnek (de nem is olyanok, akik függetleníteni képesek magukat a "nagypolitikától”, noha ezt az életben sosem ismernék el). (…) De lépjünk túl ezen. Gratuláljunk a győzteseknek, és gondolkodjunk azon, miképpen lehetünk – majd, immár negyedik próbálkozásra – mi is azok. És maradjon meg hozzá a politikai egyetértés. (…)

(…) Nem azért kell őket szavakkal ütni, mert vesztettek. Hanem, mert nem tudják méltóképpen elszenvedni. Ha le akarják magukat járatni, ám tegyék. Száz dologgal védhető az ukrán-lengyel pályázat. Akkor is, ha mi ezt nem így gondoljuk. Miért kell cirkuszolni? Ők is egyezkedtek. Mit ígértek? Úgy tűnik keveset. Ennyi. Be kell látni és elfogadni az aranyszabályt. Az erősebb kutya...(…)

(…) A cardiffi vereség nem a politikára, nem a pártokra tartozik, hanem arra világít rá, hogy nagy szavak helyett végre valóban rendet kellene tenni a labdarúgás háza táján, s ennek első lépéseként el kellene tűnniük azoknak, akik nem oda valók.(…)

(…) Csak hát az UEFA küldöttei valahogy észrevették, valahogy rájöttek, hogy a semmit akarjuk nekik eladni - gondosan becsomagolva. Az első tanulság a történtekből Gyurcsány Ferencnek és barátainak egyértelműen az, hogy nem lehet egy kiemelt, globális sporteseményt sikeresen megpályázni egy olyan országnak, ahol szánalmas színvonalon űzik a labdarúgást, nincsenek stadionok, nincs infrastruktúra, katasztrofális állapotban van a gazdaság, és hazug, hiteltelen a kormány. A második tanulság az, hogy a labdarúgásban jelentkező alapvető gondokat nem lehet a magyar sportban meglévő súlyos problémák kezelése nélkül megoldani. Nem lehet egy győztes pályázat kommunikációs babérjainak learatására kiutazni úgy, hogy előtte valójában csak rombolunk és kárt okozunk a magyar sportban. (…)

(…) Az, hogy Gyurcsány Ferenc egyáltalán kiutazott Cardiffba, egészen elképesztő cinizmusra vall, hiszen ő volt az, aki sportminiszterként megszüntette például a labdarúgó-tanácsadó testületet, úgy, hogy az Aranycsapat legendás élő egyéniségei mellett Baróti Lajost és Illovszky Rudolfot is pezsgős koccintásra hívta irodájába ennek a döntésnek a megünneplésére. De talán még emlékszünk, szintén ő volt az, aki frappáns időzítéssel az európai sportminiszterek budapesti találkozójával egy időben szüntette meg a sportminisztériumot, ami azóta a belügyi tárca sportszertárává zsugorodott, gyakorlatilag nulla érdekérvényesítő képességgel és megalázóan alacsony költségvetéssel. (…) Lehet nagyokat mondani, döngetni a mellünket, hülyíteni az embereket, szándékosan hamis képet festeni valós esélyeinkről, előre borítékolni a győzelmet, de hogy mit is ér valójában a magyar sportdiplomácia az országhatáron kívül, egyértelműen kiderült: nulla szavazatot. (…)

(…) Az azonban egyértelmű, hogy a hazai sport egészét érintő radikális reformok és változások nélkül a labdarúgásban sem fog változni semmi. Az egyedüli pozitívuma a cardiffi bukásnak, hogy legalább nem lehet egy sikeres pályázat ürügyén eltussolni a magyar sport egyre súlyosodó problémáit. Ha változást szeretnénk, valakinek cselekedni kell, el kell indítani az alapoktól a magyar labdarúgás és valójában a magyar sport újjáépítését. A kérdés az, hogy ki fogja ezt megtenni, és meddig kell várni vele. Csak remélem, hogy nem 2010-ig. (…)