Az ideológiagyengeség a politikában
Szinte divattá vált az elmúlt években, hogy a nyilvánosságban mozgó közéleti szereplők önmagukat a politikán, ideológián túl határozzák meg. Politikai pártok, önmagukat civilnek nevező szervezetek és cégek igyekeznek felmutatni, hogy saját pozíciójuk, tevékenységük független attól, aminek valójában szereplői. Ez korántsem új jelenség: a politikához mindenkor hozzátartozott annak elutasítása is, mint ahogy az ideológiaellenesség talán a legősibb ideológia. Ez azonban kikerülhetetlenül felfedi, hogy az elutasításban is politikai és ideológiai stratégia munkálkodik.
Politikaellenesség, politikafüggetlenség
Orbán Viktor legutóbbi könyvének zárófejezete, a szerző saját megközelítése szerint annak kulcsfejezete a „Túl a politikán” címet viseli. Ebben a Fidesz elnöke hangsúlyozottan arra törekszik, hogy ne politikai programot, ne ideológiai önmeghatározást, hanem egy olyan eszmeiséget határozzon meg, amely mindezeken túllépve foglalja el pozícióját a közéletben. Az MSZP-re nem csupán az 1990-es évek közepén, de gyakran még ma is jellemző, hogy saját álláspontját, szakpolitikai javaslatait szakmai kérdésként definiálja, élesen szembeállítva azt a politika világával. A politikán túli politika, és a politikát felváltó szakmai megközelítés azonban nagyon is politikai törekvéseket jelentenek. Egy kikerülhetetlen csapdáról van szó: lehet új politikát kínálni, a korábbiakhoz képest alternatív megközelítést és pozíciót elfoglalni, de a szembenállásban mindig visszatér az a perspektíva, mely végül politikává válik. Ha egy szervezet a nyilvánosságban mozogva önmagát deklaráltan valamivel szemben határozza meg, akkor az elutasított, a kizárt, a negatív módon definiált éppúgy saját arculatának részévé válik, mint az, amit pozitív módon állított önmagáról. Nem arról van szó ugyanakkor, hogy ez minden körülmények között hibát, (szakmai) kudarcot jelent: a saját pozíció meghatározásának, hangsúlyossá tételének egyik első lépése az, hogy meghatározza azt, amivel szemben meghatározza magát. Akkor, amikor politikai váddá válik, hogy az MSZP Orbán Viktorral, a Fidesz pedig Gyurcsány Ferenccel szemben definiálja saját politikáját, a politikusok egyszerre mutatnak rá arra, hogy nem tudják kihagyni az ellenfelet saját arculatuk meghatározásából, de egyúttal arra is, hogy éppen ez a lépés teszi politikaivá saját pozíciójukat.
Az ideológia megkerülésének kísérlete – és kudarca
Sokan próbáltak már túllépni az ideológiák bevett és hagyománnyá rögzült keretein is. A harmadik utas kísérletek, az ideológiai skatulyákat elutasító közszereplők abból indulnak ki, hogy a meglévő ideológiák közötti kényszerű választás leszűkíti a mozgásteret. Az ideológiafüggetlenség azonban egy olyan perspektívára épül, amely az ideológiákat egyszerűen a pártpolitikával, illetve a „bevett”, „nagy” ideológiai áramlatokkal (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) azonosítja. Az ideológia szélesebb nézőpontból ugyanakkor a társadalmi valóság szervezésének elvét és logikáját jelenti, azt ahogyan egy pozícióból értelmezzük a közélet, a nyilvánosság, a politika szereplőit, eseményeit és folyamatait. A közéletre nem lehet ideológiáktól függetlenül tekinteni, mert maga a tekintet, a nézőpont hozza létre az ideologikusságot, vagy, ha úgy tetszik, azt a politikát, ami kizár, elutasít, figyelmen kívül hagy más perspektívákat. Ebből a szempontból már az sem ideológiamentes, hogy egy közéleti, a nyilvánosságban mozgó szereplő hogyan viszonyul a „rendszer ideológiájához”, vagy a parlamentáris demokráciához, amelyhez képest nyilvánvalóan vannak más alternatívák is – Magyarország nem egyet kipróbálni kényszerült ezek közül az elmúlt száz évben. Az ideológiafüggetlenség pozíciója így szükségképpen viszonyt alakít ki azokkal a nyilvánosságban is megjelenő szereplőkkel, amelyek magukat rendszeren kívülinek, vagy éppen a rendszert elutasítóként határozzák meg (kommunisták, fasiszták).
Belül vagy kívül?
Nem csupán a politikai berendezkedés hozza azonban létre az ideologikusság szempontjából a külső és a belső közötti megkülönböztetés alapvetően politikai jellegét. Az egymás mellett tevékenykedő vagy éppen egymással versengő csoportok önmagukat meghatározva a többi szereplőt is definiálják. Így van ez még abban az esetben is, ha olyan, eredetileg összetartozó szereplőkről volt szó, akik között törésvonal vagy hierarchikus különbséget tételezünk (lásd még: „élcsapat”, „kulcsember” „beavatott/kívülálló”). Ebben az esetben pontosan az a megkülönböztetés válik ideológiává, amely egymáshoz képest elrendezi a szereplőket és kiosztja a pozíciókat.
Akár a rendszerhez vagy csoporthoz képest belső/külső pozíció meghatározásáról van szó, akár arról, hogy egy szervezet önmagát politikán túli, ideológiától független szereplőként definiálja, a nyilvánosságban mozogva – éppen ezekből a definíciókból következően – szükségképpen működésbe lép a politika kizárt logikája. Az ideológiafüggetlenség tételezése maga is politika, mert a nyilvánosság más szereplőivel egy térben megjelenve, nem csupán magát, de a többi szereplőt is pozícionálja (adott esetben azokat is, akikre vonatkozóan ilyen szándék nem is létezett). Kimondása pillanatában így válik az ideológiafüggetlenség ideológiává. Az ideológiafüggetlenség állítása tehát a definíciós küzdelem része, de ennek tanulsága is, hogy amivel szemben magunkat meghatározzuk, az mindig a részünk marad.
A Political Capital Institute összes munkatársa, azaz „kulcsembereinek” nevében
