Új kisebbség
Az a március 9-én megtartott népszavazás előtt is tudható volt, hogy a referendum ugyan automatikus közjogi változásokkal nem jár, de politikai következményekkel igen. A vártnál nagyobb népszavazási vereség után a kormány látványos hátrálásra kényszerült, főként az utóbbi években szimbolikus politikai témává emelt egészségügyi reform terén. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-pártelnök kormányon és MSZP-n belüli pozíciója meggyengült, csakúgy mint Kóka János SZDSZ-elnök pozíciója, akit elsősorban pártja elnökválasztási botránya hozott nehéz helyzetbe. A kormányzást sokadszor újrakezdeni igyekvő Gyurcsány Ferenc az SZDSZ-szel, az újabb tisztújításra készülő Kóka János pedig az MSZP-vel szemben politizálva igyekezett saját helyzetét stabilizálni. A kormányválságot előidéző koalíciós konfliktus mindezek összegződő hatásának eredménye.
Előzmények
AA legnagyobb kormánypártot – bár készült a népszavazási vereségre – meglepte a március 9-én tartott referendum eredménye. A szocialisták elbizonytalanodása a második Gyurcsány-kormány megalakulása óta folytatott politikájukkal, a koalícióval és magával a miniszterelnök személyével kapcsolatban egyre jobban láthatóvá vált március második felében. Erről tanúskodott a kormányzati elbizonytalanodás, a koalíciós partnerrel szemben felerősödött elégedetlenség, valamint az alacsony részvétel az MSZP belső pártszavazásán, ami jelezte: a szocialista párttagságot nem villanyozták fel a Gyurcsány Ferenc által meghirdetetett új politika egyes elemei.
A koalíció megrendülésének leglátványosabb előzménye azonban az volt, hogy az MSZP visszatáncolt a már kétszer is megszavazott egészségbiztosítási törvénytől. Attól függetlenül ugyanis, hogy az eredeti – magánbefektetőket kizáró – szocialista koncepcióhoz való visszatérést a népszavazási vereség sokkja, vagy a befektetők érzékelhető távolmaradása váltotta-e ki inkább, a következmények túlmutattak a szakpolitikai kérdéseken. Ennek oka, hogy az elmúlt két évben nem pusztán a népszavazást kezdeményező Fidesz, de maga a koalíció is szimbolikus erejűvé emelte az egészségügyi reform ügyét. Ezért válhatott a kormány politikájának jelképévé a vizitdíj, melyet aztán maga a kormány volt kénytelen eltörölni a referendum következtében. De ezért értelmezték a politikai szereplők az elmúlt hónapokban kétszer is Gyurcsány Ferenc melletti bizalmi szavazásként az egészségbiztosítási törvény parlamenti elfogadását.
Szakítás
Ilyen előzmények után az MSZP egészségbiztosítási reformból való kihátrálása egyet jelentett a miniszterelnök meggyengülésével és a koalíciós viszony megromlásával. Nem beszélve arról, hogy a MSZP-SZDSZ konfliktus elmérgesedéséhez sok egyéb tényező is hozzájárult, Horn Gábor elszólásától kezdve egészen az adócsökkentési tervek vagy az energiapolitikai kapcsán felszínre került ellentétekig.
Gyurcsány Ferenc az MSZP március 29-én tartott pártértekezletén elmondott beszédében egyértelműen a saját párton belüli pozícióját igyekezett megerősíteni, mégpedig úgy, hogy alkalmazkodott a pártján belül kialakult hangulathoz. A miniszterelnök – eltérően az elmúlt két hónapban tett megnyilvánulásaitól – nem annyira a reformok és az „új politika” mellett érvelt, hanem miután saját magát és pártját is kritizálta, élesen kikelt mindenki más ellen: ostorozta a médiát, az értelmiséget, a Fideszt és az SZDSZ-t, majd bejelentette, hogy meneszti Horváth Ágnes egészségügyi minisztert. A kormányfő tehát azzal igyekezett megerősíteni magát, hogy ezúttal nem a koalíció és annak eddigi politikája mellett, hanem az MSZP mellett és mindenki mással szemben határozta meg önmagát.
Gyurcsány Ferenc mindezzel kényszerhelyzetbe hozta ugyanakkor az SZDSZ-t, és annak elnökválasztási botrányban meggyengült vezetőjét, Kóka Jánost is. Az újabb tisztújításra készülő, az SZDSZ-en belül így voltaképpen már kampányt folytató Kóka János pedig ugyanazzal a módszerrel reagált a kihívásra, mint Gyurcsány a saját helyzetére. Az SZDSZ elnöke minisztereit a kormányból visszarendelve, az MSZP-nek élesen nekitámadva próbálta összerántani maga mögött a pártot, és ez lényegében sikerült is, még akkor is, ha az ellentétek továbbra is látszanak Kóka János és Fodor Gábor között.
Lehetőségek
A szakítás után kialakult kormányválságra alapvetően két megoldás kínálkozott: az MSZP-SZDSZ koalíció fenntartása, vagy a koalíció felbomlása. Valamennyi teoretikus lehetőséget számba véve az első esetben elképzelhető volt: (1) miniszterelnök-csere, (2) más jellegű jelentős kormányzati átrendeződés, (3) vagy a felek visszavonulása és megegyezése. A második alapesetben elképzelhető volt: (1) az MSZP kormányzása kisebbségből egy állandó partnerrel, vagyis az SZDSZ külső támogatásával, (2) kisebbségi kormányzás ad hoc alkuk megkötésével a különböző szakpolitikai területeken annak megfelelően, hogy éppen melyik politikai erővel tud megegyezni, (3) kormányzás tartósan az MSZP-frakcióhoz csatlakozó képviselőkkel, (4) végül pedig tartós kormányképtelenség esetén sor kerülhet előre hozott választásra.
A legkisebb esélye kezdettől fogva az MSZP és az SZDSZ miniszterelnök-csere- vagy jelentős kormányzati átrendeződés nélküli megegyezésének volt, mivel egy ilyen konfliktus után aligha lehet változtatások nélkül folytatni a kormányzást, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ugyancsak kevés az esélye – bár még mindig nem zárható ki – egy előre hozott választásnak, hiszen ez – amellett, hogy az Alkotmány erőteljesen megnehezíti a rendkívüli választás esetleges kiírását – egyik kormánypártnak sem érdeke, és valójában – a saját tábornak szóló kötelező nyilatkozatokat leszámítva – a Fidesz sem törekszik a kormányzás átvételére. Mert bár a legnagyobb ellenzéki párt számára vonzó lehet egy esetlegesen kétharmados többséggel kecsegtető előrehozott választás, a jelenlegi gazdasági és politikai környezetben a Fidesznek is számolnia kellene a gyors politikai hitelvesztés kockázatával. A választók számára ugyanis még túlságosan friss élmény az a politika, melyhez a Fidesz a népszavazási kampányban kötötte magát.
Amellett, hogy a miniszterelnök leváltásának továbbra is komoly esélye van, a jelenlegi hírek szerint a legvalószínűbbnek pillanatnyilag a kisebbségi kormányzás tűnik. Ez viszont kiszámíthatatlan helyzetet eredményezhet, még akkor is, ha a kormányt az SZDSZ stabil külső támogatásáról biztosítja.
Ilyen politikai környezetben, ilyen típusú kisebbségi kormányzásra Magyarországon a rendszerváltás óta még nem volt példa. Az Antall-kormány ugyan közel jutott a kisebbségi kormányzás lehetőségéhez, de a kisgazda képviselők egy részének köszönhetően mindvégig megmaradt a többsége a parlamentben. Az Orbán-kormány pedig bár 2001-ben hajszálnyival elveszítette parlamenti többségét (a három kormányzó párt frakciója együttesen 2001 végén 193, a kormányváltás idején 192 főt számlált), az ország kormányozhatósága nem került veszélybe, mivel korábban két évre szóló költségvetési törvényt fogadtak el, így bár a Fidesz akkor számíthatott támogató voksokra a MIÉP-frakcióból, illetve a függetlenek közül is, erre ténylegesen már nem is volt szüksége.
A jelenlegi kormánynak ezzel szemben igen kedvezőtlen gazdasági környezetben, kétéves költségvetési törvény nélkül, erősen konfliktusos politikai erőtérben kell kisebbségből kormányoznia. Az SZDSZ számára a legnagyobb kérdés az, hogy el tud-e távolodni annyira a szocialistáktól, hogy azzal ne kockáztassa az előrehozott választást, de mégis láthatóvá váljon új ellenzéki szerepe. Az MSZP számára pedig az, hogy miként tud majd határozott vonalvezetésű, a választók számára meggyőző kormányzást folytatni parlamenti többség nélkül, hiszen ez eddig kényelmes parlamenti többség mellett sem sikerült.
