Kormányon maradni
Az MSZP és az SZDSZ politikusainak nyilatkozatai alapján egyre inkább valószínűbbnek látszik egy tisztán szocialista kisebbségi kormány felállítása. Jelenleg beláthatatlan, hogy mennyire lehet stabil egy ilyen formáció. Intézményi szempontból nem kizárt egy tartós kisebbségi szocialista kormányzás, az MSZP egyes politikusainak kibővülő politikai mozgástérről szóló nyilatkozatai azonban egyértelműen eltúlzott optimizmusnak nevezhetők. A kisebbségi helyzet ugyanis nemcsak az Országgyűlésben, hanem a kormányzásban is jelentős korlátokat jelenthet a szocialisták számára. Legutóbb a felállni készülő kisebbségi kormány parlamenti mozgásterét befolyásoló tényezőket vizsgáltuk, ezúttal a kormányzással kapcsolatban felmerülő kérdéseket elemezzük.
Kormányon lenni vagy kormányozni?
Fogalmi szinten érdemes különválasztani a „kormányon lenni” és a „kormányozni” fogalmakat, mivel míg az első egy hatalomtechnikai vagy intézményi kérdés, addig a második a döntéshozatalra, a politikai cselekvés lehetőségére vonatkozik. Ennek a megkülönböztetésnek elsődlegesen a politikai gyakorlat szempontjából van jelentősége – és nem alkotmányjogi szempontból –, ugyanis könnyen előállhat egy olyan helyzet, amikor egy kormány megbuktatására azért nincs lehetőség, mert nem áll elő a buktatáshoz szükséges állapot, ugyanakkor a kormány nem képes kormányozni, azaz koncepciók mentén döntéseket előterjeszteni és elfogadtatni a parlamentben, majd azokat meg is valósítani. Ez utóbbi estben ugyanis hiába a kormányzati jogosultság, a működés lehetetlenné válik.
Alapvető és közismert esetekkel illusztrálható, amikor a kisebbségi kormányzás nem működik (nem működött), illetve a politikai kultúra nem egyensúlyhoz, hanem kormányozhatatlansághoz vezet. Ilyen helyzet állt elő a francia IV. köztársaság (22 kormány 11 év alatt), vagy az olasz politikai rendszer esetében – főleg az 1947 és 1992 közötti időszakban –, valamint a hivatalban lévő Prodi-kormány idő előtti bukásakor. Ugyanakkor arra is figyelemmel kell lenni, hogy a kisebbségi kormányok lehetőségeit a választási rendszerrel és a pártrendszerrel együtt kell tekinteni: a Weimari Köztársaság koalícióinak az instabilitásához például a szélsőségességek működése és a szuperparlamentarizmus is hozzájárult.
E példákkal kapcsolatban ugyanakkor érdemes megjegyezni: a kisebbségi kormányzás gyakorlatának tekintetében fontos szerepe van a nemzetközi példáknak, összehasonlításoknak, ezek azonban nem sokat mondanak a kisebbségi kormányzás valós és tényleges lehetőségeiről, mivel az mindig az adott ország aktuális politikai berendezkedéséhez, erőviszonyaihoz, gyakorlatához képest értékelhető. A magyar politikai kultúrában például a pártok nem kooperatív stratégiákat alkalmaznak, és ez értelemszerűen szűkíti a kisebbségi kormány mozgásterét. Így kérdés, lehet-e tartósan kisebbségben kormányozni, különösen, ha az ellenzék fegyelmezetten részt vesz a szavazásokon.
A kisebbségi kormányzás fajtái
A kisebbségi kormányzásnak pusztán technikai szempontból alapvetően két fajtája különíthető el. Az egyik esetben a parlamenti többséget adó pártok között nem alakul ki olyan szoros együttműködés, hogy koalícióra lépjenek egymással, de egy lazább megállapodás mégis működőképessé teszi a többséget nem birtokló kormányt. Ettől eltérő az úgynevezett „ugráló többség” esete, amikor a kisebbségi kormány egyes ügyek és témák mentén, folyamatos tárgyalásokkal és egyeztetésekkel, ad hoc jelleggel szerzi meg a többséget egyes döntéseihez.
A kisebbségi kormány kialakulásának vizsgálatakor – pusztán technikai vonatkozásban – ugyanolyan jelentőségű szerepe van az ellenzék, mint a kormány helyzetének. Fontos szempont, hogy milyen jogosítványai vannak a kormánynak és ellenzéknek, és mik a kormány elmozdításának alkotmányos feltételei. Magyarországon a kormány alkotmányos helyzete viszonylag stabil, ha nem alakul ki a parlamentben egy új, tőle független egységes többség, akkor szinte lehetetlen elmozdítani pozíciójából. Ebből a szempontból tehát lehetséges az MSZP kormányon maradása kisebbségben.
A kisebbségi kormányoknak a kormányzati működés, tehát a tényleges kormányzás szempontjából ugyancsak két fajtája különböztethető meg: a pusztán ügyvezető szerepet betöltő kisebbségi kormányok, melyek az új választásokig, vagy egy új parlamenti többség létrejöttéig vannak hivatalban, illetve a tartósan működő, kormányozni képes kisebbségi kormányok. A valóban tartósan működő, kormányozni képes kisebbségi kormányok létrejöttének több formája lehetséges, melyekhez azonban bizonyos feltételeknek, illetőleg feltételek együttesének kell teljesülnie.
(1) Tartós külső támogató megléte. Példa erre Svédország, ahol ráadásul a legnagyobb párttól jobbra és balra is vannak pártok, melyek egymással nem koalícióképesek.
(2) Több, egymást metsző törésvonal mentén létrejött pártrendszer, mely lehetővé teszi az egyes ügyek mentén való egyezkedést. Ezzel a jelenséggel találkozhattunk Németországban, ahol a kisebbségi kormányok rövid élete – 1966-ban és 1982-ben – nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a két nagy párt – a CDU/CSU és az SPD – mellett egy, az előzőeknél jóval kisebb, de stabil bázissal rendelkező FDP volt tagja a parlamentnek, mely mindkét irányba koalícióképes volt, hiszen a pártok két egymást metsző törésvonalak – tőke/munka és kulturális/vallás – mentén voltak feloszthatóak.
(3) Erős ellenzéki jogosítványok. Ez volt tapasztalható Ausztriában, ahol a szociális partnerség következtében az egyes politikai erőknek jelentős beleszólása van az ország irányításába.
(4) Minden irányba koalícióképes pártok – ahogy ezt láthattuk Németország esetében, de jellemző Hollandiára is.
(5) Kiegyezés a legfontosabb célokat illetően, melyet a skandináv országok esetében figyelhettünk meg.
Magyarországon a felsorolt feltételek közül gyakorlatilag csak az első állhat fenn, hatékony kisebbségi kormányzásra tehát csak abban az esetben van lehetőség, ha a szocialisták és a liberálisok képesek lesznek együttműködni. Jelen helyzetben ugyanis nincs sok esély arra, hogy az MSZP máshonnan támogatókat szerez, és az sem valószínű, hogy egy szocialistáktól független többség alakul ki.
A külföldi példákat vizsgálva megállapítható, hogy a kisebbségi kormányok akkor voltak igazán sikeresek, ha azok a választások után (választási patthelyzetben) alakultak, és nem egy egykor többségben lévő koalíció felbomlása miatti kényszerhelyzet hozta őket létre. Magyarországon azonban egy sikertelen, népszerűséget és hitelességét vesztett koalíció bomlott fel, mely már stabil többség mellett is komoly kormányzati problémákkal küszködött.
