Újabb forduló Fodor és Kóka között

Az utóbbi napokban a Népszabadság hasábjain, több vezető SZDSZ-es politikus leírta véleményét a liberális párt jövőjéről. Míg a két elnökjelölt elképzeléseik eltérő jellegét kiemelve korteskedett megválasztása mellett, Horn Gábor és Demszky Gábor a pártegység fontosságára hívta fel a figyelmet.

Mindkét jelölt az SZDSZ fénykoraként említi írásában a rendszerváltást, az ahhoz való viszonyulásuk között azonban jelentős a különbség. Fodor Gábor szerint a liberális párt rendszerváltás éveiben tapasztalható nyitottságát kellene újrateremteni, amikor "az ország problémáit tisztán látó és ezekre józan, racionális válaszokat adó, az ország felemelkedését, és nem az egyéni érdekeiket szem előtt tartó hozzáállás tartotta össze" a liberális tábort. Ezzel szemben Kóka János írásában azt hangsúlyozza, hogy "nem hozható vissza a ’89-es hangulat, a régi kérdések és a politizálás akkori stílusa".

Míg a jelenlegi elnök központi gondolata egyfajta negatív önmeghatározás, a párt kormányzathoz, az egyéb politikai erőkhöz és az elmúlt tizenöt év történéseihez fűződő viszonyának meghatározása, az SZDSZ ügyvivője pozitív módon definiálja a pártot, az SZDSZ belső fejlődését tekinti elsődleges fontosságúnak. Kóka János szerint az adott politikai helyzetben egyetlen lehetőség volt a koalícióból való kilépés. A pártelnök nem veti el a kisebbségi kormányzást, és nem akar előrehozott választást, de el tud képzelni olyan helyzetet, amikor a kormánynak mennie kell: ilyen a konvergenciaprogram felrúgása, az ország hosszú távú érdekeit sértő költségvetés, valamint egy pártpolitikától független szakértői kormány megalakulásának lehetősége. Fodor Gábor az SZDSZ-t ’89 örökségéhez hasonlóan, ismét gyűjtőpárttá tenné, amely minden liberális személyiségű ember érdekeit egyaránt képviseli. Míg a jövőben Kóka János tervei közt a konstruktív ellenzéki szerep és az önálló politika igénye dominál, Fodor Gábor a párt nyitottá és befogadóvá tételét tekinti a legfőbb feladatnak.

Demszky Gábor főpolgármester és Horn Gábor ügyvivő közös írásban fogalmazták meg az SZDSZ-ről és az elnökjelöltekről alkotott véleményüket. Írásukban különösen figyelnek arra, hogy egyik jelölt mellett sem foglaljanak állást, meglátásuk szerint "nem két rossz, hanem két jó jelölt verseng az elnökségért". A megszólaló liberális politikusok az SZDSZ jövőjét a párton belüli egység és összetartás megteremtésében látják, így a megválasztott új elnöktől is ennek megvalósítását várják el.

A politika leginkább történetekben mondható el. A hős, a gazember és az áldozat szerepén keresztül könnyebb megérteni a konfliktusok természetét. Sokféle típustörténet van, például az amerikai hősé, aki, bármi is történjék vele, mindig túljut a nehézségeken.
A magyar ennek inkább az ellentéte: mi mindig áldozatok vagyunk. Bármi is történjék, a végén mindig elbukunk. A magyarok leginkább ilyen történetben hisznek. A politika is ezt táplálja: a Fidesz szerint Magyarország ma fogságba esett, áldozata a múltnak, a neoliberális reformoknak, a kormány hozzá nem értésének. De a kormányoldal szerint is áldozatok vagyunk, az ellenzék folyamatos obstrukciója, populizmusa, demagógiája miatt nincs kibontakozás. Az MDF pedig úgy látja, hogy Magyarország a két nagy párt áldozata.

(…) Hozzám bármilyen reformtörténet közelebb áll, mint az áldozat szerepe, vagy a panaszkodás. A változtatás képességében, a megújulásban hiszek. Jól látható, hogy Európa honnan hova halad. Az SZDSZ politikája pedig jól illeszkedik ehhez a trendhez. Hiszek abban, hogy még nem késő, fordíthatunk a helyzetünkön. 23 hónappal ezelőtt még a térség megbecsült országa voltunk. És ugyanennyi idő van a következő választásokig is, ameddig újra rendbe tehetjük a gazdaságot. Csak rajtunk múlik, hogy a teljes feladást, vagy a prosperitás kultúráját választjuk. Amikor krízis van, mint most, a politika válasza döntően attól függ, hogy milyen gondolatok, ideák, fogalmazódtak meg már korábban. Az SZDSZ javaslatai ott vannak az asztalon.

(…) Ami a populizmus veszélyét illeti, ha megmaradt volna a koalíció, nagyobb volna az "Orbán-veszély", mint most. A szakítással persze a veszély nem hárult el. Elképzelhető, hogy a kormány feladja a küzdelmet, és arra rendezkedik be, hogy 2010-ig csak tovadöcögéssel tölti az időt. Ebben az esetben az SZDSZ kérdése az, hogy mi jobb az országnak: a "bársonyos semmittevés" biztos lecsúszással, vagy az előre hozott választás? Ez utóbbi kockázata is nagy. Az az Orbán Viktor szerezhet alkotmányozó többséget, kinek demokráciafelfogása meglehetősen kérdéses.

Mindkét lehetőség rossz, de nem egyformán. A Fidesz eddigi politikája még annyira sincs szinkronban az ország gazdasági érdekeivel, mint az MSZP-é. Ezért a mai belátásunk szerint nem vetjük el a kisebbségi kormányzást. A második világháború óta az európai kormányok negyede, mintegy 120, ebben a formában működött. Persze ezzel nem adunk biankó csekket, csak akkor szavazunk együtt a szocialistákkal, ha az az országnak érdekében áll. Ma nem látjuk a jövőt, és adódhat olyan helyzet, amikor az ország érdeke egyértelműen az, hogy menjen a kormány. Ilyen eset lenne például a konvergenciaprogram felrúgása, illetve olyan költségvetés benyújtása, amely sérti az ország hosszú távú érdekeit. Vagy ha esélye van egy szakértői kormány felállításának, amelyet nem zárnak kalodába közvetlen pártpolitikai érdekek, s amely képes beindítani a gazdaságot. Szerintem ősszel ez lesz a politika legfontosabb kérdése.(…)

Ha van valami, amiben a teljes magyar közélet egyetért - szociáldemokrata, liberális és konzervatív véleményformálók egyaránt -, az az, hogy az SZDSZ bajban van, mégpedig jókora bajban. Támogatottságunk hoszszú ideje nem tudja a bűvös öt százalékot megközelíteni, vidéken folyamatosan veszítünk pozícióinkból, évről évre kevesebb ember tud azonosulni politikánkkal. Abban viszont már nincs egyetértés - csak tanácstalanság minden oldalon -, hogy miként jutott a rendszerváltás programját adó párt ebbe a helyzetbe, és merre lehet a kiút.

(…) Azok, akik 1990 táján, negyven év diktatúra után liberális pártokra szavaztak - márpedig a parlamentbe két ilyen párt is bekerült az első szabad választások után -, valójában azok antikommunizmusával, nem pedig szabadelvűségükkel értettek egyet, és törvényszerűen más pártok szavazóivá kellett válniuk a rendszerváltás után. Én ezzel az állásponttal nem értek egyet. Bár kétségtelenül igaz az, hogy a Kádár-rendszer elleni és a demokrácia megteremtéséért folytatott harc feledtette a liberálisok sokféleségét, és bár igaz az, hogy ezt a sokféleséget számos vita, kilépés, szakítás tette nyilvánvalóvá később, mégis meggyőződésem, ennek a liberális sokféleségnek mind el kell férnie egy párton belül.

Helyük van az SZDSZ-ben mindazoknak, akik úgy érzik: szabadon kívánnak élni, s elutasítják a megkérdőjelezhetetlen tekintélyt és a mindent összemosó egyenlősdit. Találja meg nálunk a helyét minden szabadságszerető választó, politikus. Hiszen egyformán szabadelvű politikus a neoliberális programot képviselő Kóka János és a szociálliberális Béki Gabriella is, mint ahogy liberális, azaz hozzánk tartozó az emberi jogok iránt elkötelezett Kis János és a rendszerváltás értékeit ma is képviselő Tölgyessy Péter.

(…) A nyitottság, a befogadó liberalizmus azt is jelenti, hogy politikánk tartalmának is több pilléren kell nyugodnia. A szabadságjogok képviselete, a gazdasági liberalizmus, a tiszta közéletért való kiállás és a szolidaritás az SZDSZ hagyományos alappillérei közé tartozik, még akkor is, ha néha nem sikerült kellő erővel mindet képviselnünk. A megújuló SZDSZ-nek mind a négy területen valódi szabadelvű politikát kell képviselnie, és ki kell egészítenünk ezeket a környezettudatos liberalizmus és az ifjúságpolitika pilléreivel. Mind a hat területen vannak érvényes válaszaink, a liberális választók pedig joggal várják el, hogy mutassuk is be ezeket a válaszokat.

A feladat világos: befogadó SZDSZ-re van szükség, úgy kell megerősítenünk liberális elkötelezettségünket, hogy az ne a liberális táboron belül eddig tapasztalt szűküléshez, hanem éppen ellenkezőleg, a szabadelvű tábort a rendszerváltáskor sikerre vivő bővüléshez vezessen. Azt az SZDSZ-t kell újraépítenünk, mely mindenkit a soraiba vár, aki a szabadság és szolidaritás alapvető elveit magáénak vallja. (…)

(…) A liberális párt jövője elsősorban nem másokon, hanem az SZDSZ-en múlik. Azon, hogy a "jobbik" vagy a "rosszabbik" énünk kerül-e felül. Azért írjuk ezt a cikket, mert tudatosítani akarjuk, hogy most tényleg csak rajtunk múlik, egyben maradunk-e és sikeresek leszünk - vagy végleg elbukunk. Hogy a liberálisokat sikerre vezető, mindenki által támogatott pártvezetést választjuk-e vagy egyszerűen csak az SZDSZ utolsó elnökét.

(…) A két elnökjelölt a liberális politika két különböző hangsúlyát jeleníti meg, de bármit is gondoljanak most egymásról, több a közös bennük, mint ami megkülönbözteti őket. Mindketten az SZDSZ és a liberalizmus erősödését akarják, mindketten tettek és tehetnek is érte.

Kóka János, akiről még egy éve is sokan azt gondolták, Gyurcsány Ferenc bábja, a leghatározottabban kiállt az SZDSZ 2006-os választási programjának képviselete mellett. Ráadásul, ha ez a kiújult kampányban nem is látszik, de olyan békét teremtett az SZDSZ-ben, amire korábban nem volt példa. Fodor Gábor is cáfolta a vele kapcsolatos negatív elképzeléseket. Sikeres miniszterré vált, a kormány egyik legcselekvőbb tagja lett. Képes nem csak szavazókat gyűjteni, de inspirálni, lelkesíteni sokakat. Bebizonyította, hogy tud csapatban dolgozni, s képes nagyon különböző embereket megnyerni.

De tagadhatatlan az is, Kóka alatt nem lett jobb az SZDSZ helyzete. Személye olyan sztereotípiákat hordoz - jórészt elnöki karrierje előttről -, amelyeket nem sikerült leküzdeni. Fodor pedig sokszor kiismerhetetlenül viselkedett a legnehezebb pillanatokban, néha homlokegyenest ellentétes álláspontokat váltogatva.

Mégis: nem két rossz, hanem két jó jelölt verseng az elnökségért. Ezért a legyőzendő fél nem egyikük vagy másikuk, hanem a kirekesztő, jakobinus szemlélet. Nagy hiba lenne, ha Kóka azt gondolná, újabb győzelme felhatalmazás a belső ellenzék ellehetetlenítésére és visszaigazolása a csak gazdaságra épülő programnak. Fodor is tévedne, ha úgy hinné, személyes népszerűsége automatikusan sikeressé teszi majd a pártot.

Tanuljanak a mi példáinkból! Horn Gábor sokáig gondolta, hogy lehet kizárólag a párt egyik - nagyobbik - felével politizálni. De pont a Kóka János mutatta meg, hogy lehet egységesen, integratívan is. Demszky Gábor is azt gondolta egykor, hogy a személyes népszerűség önmagában indokolja, hogy az ember kizárólag saját támogatóival próbálja sikerre vinni a pártot. Az eredmény nem a párt népszerűségének növekedése, hanem Demszky személyes népszerűségének csökkenése lett. (…)