Publicisták a kamatemelésről

Május 26-án a Monetáris Tanács 8,25-ről 8,5 százalékpontra emelte a jegybanki alapkamatot. A szervezet döntését mind a kormány, mind az ellenzék élesen bírálta.

Varga Mihály, a Fidesz-kormány volt pénzügyminisztere jelezte, hogy a történtekre a költségvetési bizottság előtt szeretne magyarázatot kapni Simor

András jegybankelnöktől, Molnár Albert szocialista képviselő pedig kijelentette: „a kamatemelésről szóló döntés az ország számára káros, drága és értelmetlen.”

A témában született publicisztikák többsége a döntést ért politikai bírálatokkal foglalkozott. A Népszava publicistája úgy vélte, az MNB döntésével „a három százalékos pénzromlási ütemet kergeti” és üdvözölte, hogy a politikusok végre „gazdasági logika mentén ítélték meg a független intézmény döntését.” A Népszabadság véleményformálója a Parlament és a jegybank közötti rendszeres párbeszéd hiányában látja a konfliktus gyökerét. A Figyelő és a Heti Válasz azonban azt hangsúlyozta, hogy a Magyar Nemzeti Bank a politikától független szervezet, amely „a gazdaság érdekeinek megfelelően végzi munkáját”, feladata a „pénzügyi stabilitás megteremtése” és nem a politikai szándéknak való megfelelés. 

A rossz és a még rosszabb között választhatnak ma a jegybank kamatdöntő ülésén a monetáris tanács tagjai. A Magyar Nemzeti Bank mozgásterének hiánya szinte soha nem tükrözte ennyire hűen a gazdaság holtpontra jutását: ha kamatot emelnek, akkor még jobban távolodunk az euró bevezetésétől, tovább hátrálva a felzárkózási programban.
Ha viszont tartják a régió legmagasabb irányadó rátáját, akkor elesnek az infláció mérséklésére maradt egyetlen eszközüktől, fékezetlenül hagyva a drágulást. Röviden: a magas infláció egyenlő a bizonytalansággal, kamatemeléskor a lakosság ugyanis beleépíti várakozásaiba a drágulást, amely így önbeteljesítő folyamattá válik. Kamatemelésre tehát szükség van, annál is inkább, mert kicsi és nyitott országként a magas olaj- és élelmiszerárak villámgyorsan beszivárogtak a gazdaságba, amúgy pedig az infláció terén tavaly a második legrosszabb mutatóval zártuk az évet az unióban. A pénzromlási ütem lelassításával, azaz magasabb kamatokkal a lakosságot megtakarításra és kevesebb hitelfelvételre lehetne ösztönözni. Tavaly év végén ugyanis túlléptük már azt a szintet, amikor több a háztartások és az önkormányzatok hitele, mint a félretett pénzük.

(…) Most tartunk ott, amikor Milos Forman Tűz van, babám egyesületi bálján immár másodszor is le kell kapcsolni a villanyt, és megkérni a tisztelt résztvevőket, hogy önként helyezzék vissza az időközben ellopott tombolatárgyakat. Az ajándékok száma ugyanis vészesen megcsappant, sőt, az első „becsületbeli” villanyoltás sötétjében még a maradéknak is nyoma veszett. 

(…) A valóságos nagy hír azonban kétségtelenül a belpolitika számára figyelmreméltó. Végre ugyanis gazdasági logika mentén ítéli meg a független intézmény elnökének döntését ellenzék és kormánypárt: mind a Fidesz, mind az MSZP - szinte egymás véleményére rímelve - károsnak nevezte a Monetáris Tanács többségi határozattal hozott kamatdöntését. A szocialisták szerint a magasabb ráta káros, mert fékezi az exportot, erősíti az importot, és növeli az adósságszolgálat terheit is. A Fidesz hasonló indokokkal az Országgyűlés költségvetési bizottsága elé citálja és beszámoltatja Simor András jegybanki elnököt és helyetteseit.

A helyzet egyértelmű: az inflációs célkövetés merev szabályai szerint az MNB öt-nyolc negyedévre tekint előre, és a három százalékos pénzromlási ütemet kergeti. Bár a középtávú állampapírhozamok díjazzák a jegybank törekvéseit, az egy esztendősökért kilenc százalékot kell adni. Drága mulatság.

(…) Molnár Albert szocialista párti képviselő, volt pénzügyi államtitkár a szocialista kormányfő által felkért, felbátorított jegybankelnök, Simor András tevékenységét hurrogta le.
Más uniós tagországokban ez nem igazán szokás, és súlya is csak annak van, ha állam- vagy kormányfő szólal meg ily kérdésekben - igaz, ritkán. Varga Mihály fideszes képviselő, volt pénzügyminiszter pedig Simor meghallgatását kezdeményezte hirtelen felbuzdulásában, holott a jegybank elnöke javasolta a bizottsági beszélgetést, s az időpontban már korábban megállapodtak.

A bökkenő az, hogy a parlament régen megfeledkezett a jegybankelnökök rendszeres meghallgatásáról. A kilencvenes években még évente egyszer elvárták a bankelnököt a törvényhozók. Aztán jött a sok vita a jegybanki függetlenség értelmezéséről, az elmérgesedő viszály Járai Zsigmonddal - és Simor Andrásra már senki sem volt kíváncsi. Az amerikai, az európai vagy az angol parlamentben és sok más országban a jegybankelnököt előre meghatározott időben hallgatják meg. S nem akkor, amikor egy döntés nem tetszik valamely képviselőnek.

(…) Az MNB mégis kettős hatást gyakorol a gazdaságra az emelésekkel: erősíti a forintot és növeli a költségvetés kamatterheit. Az erős árfolyamnak örülnek a devizahitel-felvevők, s akik megértik, hogy a benzin ára azért nem sokkal magasabb, mert a dollárkurzus kordában tartja. S búsulnak mindazok, akik exportálnak, mert nyereségük megcsappan. Csakhogy a költségvetési kiigazítás közepette a kivitel a magyar gazdaság egyetlen motorja. A mesterséges forinterősítés politikájának ezért súlyos gazdasági következményei lehetnek, sajnos, az utóbbi hét-nyolc év ezt is tanúsítja.

(…) Az utóbbi három hónap összesen egy százalékpontos kamatemelése mögött a monetáris tanácsi tagok éles vitái és egyáltalán nem egyhangú döntései húzódnak meg. Minderről végre ésszerű, érvelő és rendszeres eszmecserét kezdeményezhetne a független jegybankot természetesen beszámoltatható parlament. A raport és a lehurrogás ettől igen messze van. 

Politikai támadás érte a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) azok után, hogy a monetáris tanács (MT) hétfőn 8,25-ről 8,50 százalékra növelte az alapkamatot. Egy szocialista politikus „károsnak és értelmetlennek” nevezte a szigorítást. A fideszes Varga Mihály (a párt gazdasági kabinetjének vezetője, volt pénzügyminiszter) szerint pedig meg kell hallgatni az MT tagjait a parlament illetékes bizottságában, „melyek is e döntés valódi okai”.

A valódi okok nyilvánvalóak: a jegybank szerint veszélyben volt a 2009-es 3 százalékos inflációs cél. A jelenlegi környezetben, amikor is az elhibázott, inflatorikus gazdaságpolitikát követően a külső ársokkok szintén „begyűrűznek” Magyarországra, indokoltnak tartották a monetáris kondíciók szigorítását. A szokásos szereposztás szerint a jegybank az erősebb árfolyamot és a magasabb kamatot preferálja – hiszen így látja biztosítva a valuta vásárlóerejének megőrzését –, míg a mindenkori kormányzat e lépések reálgazdasági kockázataira figyelmeztet.

(…) Egyértelmű, hogy a végrehajtó hatalom és a monetáris hatóság viszonya soha nem lesz felhőtlen; elég, ha csak Nicolas Sarkozy francia államfő és honfitársa, Jean-Claude Trichet ECB-elnök nyilatkozatháborújára utalunk. Így is van rendjén: a független jegybank feladata – szerte Európában – a pénzügyi stabilitás megteremtése, míg a mindenkori gazdaságpolitikának ennél összetettebb a célfüggvénye. (…)

Beledöglünk az erős forintba! Ócsítani kell a forintot! – előbbit a jelenlegi miniszterelnök, utóbbit pedig elődje, Medgyessy Péter nyilatkozta, amikor a hazai valuta tartósan erősnek mutatkozott az euróval szemben. (…) Mindehhez párosult az akkor még Járai Zsigmond vezette Magyar Nemzeti Bank bírálata, azzal vádolva a jegybanki vezetést, hogy az általuk folytatott monetáris politika s az ennek nyomán erősödő forint kifejezetten káros a magyar gazdaságra.

(…) Mi történt hát, ami ezt az éles fordulatot indokolja? Mindenekelőtt más vezetése van a jegybanknak, olyan, amelyet Gyurcsány Ferenc jelölt, a bírálatokkal tehát a korábbiakhoz képest jóval szerényebben érdemes bánni. A győzelmi jelentések hátterében azonban ennél lényegesebbnek gondolt tényezők is állnak. A magyar gazdaság a legfontosabb mutatókat tekintve évek óta sereghajtónak számít az új uniós tagállamok versenyében. (…) Azok, akik korábban az erős forint ellen ágáltak, most nem győzik ismételni: mennyire segíti az infláció letörését az erős valuta. Ha pedig a pénzromlás üteme lelassul, az az egész gazdaságnak hasznos. Csökkenhetnek a kamatok, s az elmúlt években hatalmasra duzzadt államadósság finanszírozása is kevesebbe kerül. Nem beszélve a lakosságról, amely jó ideje szinte kizárólag devizaalapú hiteleket vesz fel. Végül ne felejtsük el azt sem, hogy az erős nemzeti fizetőeszköz exportromboló hatását egyértelműen cáfolják az eddigi tapasztalatok. A cseh, a szlovák és a lengyel valuta az elmúlt években látványosan megerősödött, s ezen országok kivitele mindeközben szárnyalt. Más szóval nincs szoros összefüggés az árfolyam szintje és az exportteljesítmény, illetve az ország versenyképessége között. (...) Az exportot például előbb veti vissza legnagyobb felvevőpiacaink lassúbb növekedése, mint az erős forint. A hazai vállalkozások versenyképességét a kiszámíthatatlan jogszabályi környezet, a munkát terhelő kiugróan magas adók, a túlzott állami újraelosztás, valamint a bürokrácia és a mára mindennapossá vált korrupció tépázzák leginkább. Tennivaló akad tehát bőven, csak hozzá kellene végre kezdeni a munkához.

(…) Miközben a globális hitelválság nyomán egyre többen kezdtek attól félni, hogy Amerika elhúzódó recesszióba süllyed, itthon másról sem szóltak a híradások, mint hogy éltanulóból sereghajtók lettünk, s nincs is ma már szerte a kontinensen rosszabb állapotban levő gazdaság a magyarnál.

Sajnos e megállapításokban néhány hónapja sem volt sok túlzás, mint ahogy ma sincs. A régóta tudott tények azonban a legkevésbé sem szokták érdekelni a piacokat. Utólag a forint erősödését alátámasztó okokat is könnyű csokorba gyűjteni. Először is, a feltörekvő, konvergáló, s általában gyorsan növekvő gazdaságok devizái tankönyvileg erősödésre vannak ítélve – a forint ebből a sáv megléte miatt maradt ki (akkor, amikor még nem nagyítóval kellett keresni Magyarországon a növekedést). A jó időben – pesszimista piacon, relatíve gyenge árfolyamnál – bejelentett sáveltörlés megteremtette a felzárkózás lehetőségét, a piac pedig nem sokat habozott, hogy a globális szkepszis visszaszorulásával azonnal elinduljon a kijelölt úton. Szintén segített, hogy ha lassan is, de teret nyer az a vélekedés, miszerint az ország túl van a legrosszabbon, már látszik némi pislákoló fény az alagút végén. Továbbá: a devizahitelezés megállíthatatlan bővülése kifogyhatatlannak tűnő keresletet támaszt a forint iránt, eközben a jegybanki kamatemelések vonzzák a tőkét, s növelik a forint elleni játék költségét. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a lakosság és az államháztartás finanszírozási igénye egyre kisebb.(…)

(…) A lépés a piacon nem keltett különösebb feltűnést, hiszen a piaci szereplők eddig is kissé pesszimistábbak voltak az inflációval kapcsolatban. A történet onnan kezd igazán érdekessé válni, hogy Varga Mihály, a gazdasági bizottság elnöke a döntéssel kapcsolatos tájékozódás érdekében meghallgatásra hívta Simor András jegybankelnököt. A látszattal ellentétben ez nem antidemokratikus javaslat. A független jegybank formális elszámoltathatóságának nehézségei miatt az inflációs jelentés megjelenése kiváló alkalmat teremt a parlamenti bizottsági meghallgatásokra - hasonlóan az amerikai és az európai gyakorlathoz. A bohózat akkor indult, amikor Molnár Albert (MSZP) azzal az érveléssel támogatta a javaslatot, hogy a monetáris tanács döntését károsnak, drágának és indokolatlannak tartja.
Érdemes tudni, hogy a 12 tagú tanács 11 tagját már a jelenlegi kormány nevezte ki, négy tagját ráadásul a grémium erőszakos kibővítése útján azért, hogy idő előtt többséget szerezhessen. Nehéz lenne tehát azt állítani, hogy a személyi összetétel akadályozná a gyümölcsöző együttműködést, de mindannyiunk szerencséjére a monetáris tanács többsége - a tényekkel szembesülve - a gazdaság érdekeinek és a törvényi előírásoknak megfelelően, nem pedig a kormány vélt igényei alapján végzi munkáját.

(…) A döntésnek kétségkívül lesz negatív hatása a gazdasági szereplők egy részére. Kevés olyan exportőrt vagy forintban hitelt felvevőt találnánk, aki lelkesen fogadta a szigorítás bejelentését. A kérdés azonban az, hogy hosszú távon a cselekvésnek vagy a tétlenségnek van-e inkább negatív hatása a gazdaságra. A mai nemzetközi monetáris politikai ortodox álláspontja az, hogy az utóbbinak.