A Lisszaboni szerződés bukásának sajtóvisszhangja

A június 12-én tartott írországi népszavazáson a szigetország lakói elutasították és ezáltal megvétózták a Lisszaboni szerződést. A döntést az unió tagállamaiban többnyire csalódottan fogadták, többen úgy vélekedtek, nem megengedhető, hogy egy 300 oldalas jogi szakzsargonról az állampolgárok döntsenek.

A hazai sajtó véleményformálói eltérően vélekedtek az írországi népszavazásról. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap publicistái pozitívan fogadták a hírt, az ír példa kapcsán azt nehezményezték, hogy Magyarországon az emberek szándékainak

megismerése és az anyag alapos áttanulmányozása nélkül az Országgyűlés azonnal elfogadta a szerződést.

Az ír döntést ellenzők legfontosabb érve az volt, hogy a népszavazás révén "jóval kevesebb mint egymillió ember mostantól túszként tartja fogva az Európai Unió csaknem félmilliárd polgárát". Az Index ironikusan közelítette meg a témát és úgy vélekedett, pusztán a rossz időzítés hozta ezt az eredményt, például, ha az írek is kinn lennének a futball Eb-n, egészen máshogy állnának az Unióhoz. A Hírszerző publicistája szerint az elutasító döntés előnye, hogy az "Unió kapott egy új esélyt egy valóban szabad kereskedelmi és politikai övezet létrehozására". 

(…) Mindazok, akik az istenadta nép tudatlanságáról értekeznek, talán elfelejtik, hogy az Európai Unió hajítófát sem ér, ha nem az emberekről szól. Az íreknek nem kellett a szerződés, punktum.

(…) Megkérdezte például már valaki, hogy a mintegy háromszáz oldalas lisszaboni szerződésről hogyan lehet felelős döntést hozni? Az európai ember nyilvánvalóan hamarabb mondja fel oda-vissza a Háború és békét, mintsem a politikai-jogi szöveghalmazból három értelmes mondatot kihámozna. Maga Brian Cowan is bevallotta, hogy nem olvasta el a szerződést. Igaz, vérbeli farizeusként hozzátette, hogy a tartalmát viszont jól ismeri. Magyar kollégái még az alapvető szövegértéssel sem bíbelődtek. Egy csendes decemberi napon a lisszaboni szerződés úgy ment át "fű alatt" az Országgyűlésben, hogy garantáltan egyetlen képviselő sem ismerte a teljes szöveget. Legyünk egy kicsit életszagúak: választott politikusaink többsége azt sem tudta, eszik-e vagy isszák a szerződést. Európából küldték, tehát jó, a párt is mellette van, nyomjuk meg a gombot, és cigizzünk egyet a folyosón.

Ha ezek után az írekre öltögetjük a nyelvünket, az legalábbis súlyos erkölcsi aggályokat vet fel. Alanyi jogon persze nem állíthatjuk, hogy minden ír olvas is, de valamit mégiscsak gondoltak arról a fránya szerződésről. Nekünk pedig marad a kétes dicsőség: az uniós országok közül elsőként ratifikáltunk valamit, amiről fogalmunk sincs, hogy valójában micsoda.

(…) De azok se voltak kevesen, akik abban reménykedtek, hogy a szintén e szerződés nyomán létesítendő diplomáciai szolgálat kebelén belül terjeszthetik az "unió által vallott demokratikus értékek" kezdetű mantrát, Dzsibutitól Belmopánig. Amely értékekbe, sajnos - és ezt a rohamosan szegényedő, e referendumtól ugyancsak megfosztott magyarok közül sokan fájdalmasan tudják -, beletartozik az, hogy a belga fővárosban rámosolyognak arra a miniszterelnökre, aki azonosítatlan rendőreivel lövet ki szemeket. De aki - és nyilván ez nyom többet a latban az EU-beli mérlegelésnél - rávette az egész magyar törvényhozást, hogy olvasatlanul, az unióban elsőként szavazzák meg azt a szöveget, amelyet az ír nép a magyar parlamenti képviselőknél azért alaposabban megismert. Ennyit a "mosdatlan" nép laicitásáról, azaz arról, hogy a nép nem ismeri azt, amiről dönt.

Az ír elutasítás most valóban beláthatatlan következményekkel jár. Elsősorban Nagy-Britanniában, ahol a Lordok Háza mérlegel és Lengyelországban, ahol az államelnök még nem írta alá a szerződést. Csehországban pedig az alkotmánybíróság döntésére vár. A lisszaboni szerződés ír népi vétója hatalmas csapás az Európai Unióra, beleértve Nicolas Sarkozy elnököt, hiszen július 1-jétől a franciák veszik át egy fél évre az unió irányítását. Innen most már az ismeretlenbe vezet az út. Akár az unió bővítését, akár a kölcsönös védelmi megállapodást illeti. Az Európai Uniót belülről látni nem kívánó svájciaknak egyébként van egy közismert átkuk. "Élj érdekes korban", mondják azoknak, akiket nem szeretnek.
Mától kezdve az EU érdekes korba lép.

Írországban népszavazással döntöttek a Lisszaboni szerződés sorsáról, ahol aztán a népakarat június 12-én, nagy örömömre megvétózta. Nagy örömre az ad okot, hogy most már nem számít a magyar parlamenterek óriási hibája, akik forrón zabálták a kását és tulajdonképpen mindenféle tanulmányozás nélkül, azonnal elfogadták a szerződést. Persze nem csak a képviselők nem olvasták, vagy olvastatták el, sanda gyanúm szerint mások is kevesen próbálták legalább az egyes részeket bebiflázni, de, hogy senki nem olvasta össze az egészet, szinte biztosra veszem.

(…) Beláthatatlan következményei lehetnek egy olyan mamutállam létrehozásának, amelynek mégis vannak tagállamai, amelyek megvétózhatnak kül- és biztonságpolitikai ügyeket vagy az unió költségvetésének elfogadását. Igazán kacifántos az ügy mégis attól lesz, hogy ez a vétó mégsem számít, mert ha a tagországok egyharmadának parlamentje ellenvetéssel él, akkor az Európai Bizottság különleges indoklásra ugyan kötelezve van, de arra már nem, hogy visszavonja a nemzetállamok szemét szúró ötletet.

Tizenkét év és sok száz ember áldozatos munkáját tették tönkre az írek egyetlen nap alatt, de már kitalálták a büntetésüket. Lehet, hogy az íreket kihagyják majd a katonai együttműködésekből. Aminek az írek igazán örülni csak akkor fognak, amikor megalakul az EU-s hadsereg amitől a NATO mamutállama (ha addig ki nem hal) majd morcos hőbörögésbe kezd.

(…) A kialakult helyzet természetesen velejéig abszurd, de ilyen volt maga a népszavazás is. Hihetetlen, hogy némi "jogászkodással" nem lehetett volna elejét venni ennek az egész cirkusznak, s elérni, hogy az EU áramvonalasítását szolgáló szerződés fölött az ír parlament, ne pedig a nép döntsön, amiképp az unió "maradék" huszonhat tagállamában történt.

A referendumügyekben könyörtelen ír alkotmány olyan volt ebben a játszmában, mint a hinduk szent tehene: mindenki tudja, hogy a kultusza - főként egy lendületesen fejlődő ipari demokráciában - hátrányokon kívül semmit se hoz, mégis fenntartják. A különbség az, hogy a hindu kultusz végső soron magánügy (egy ország ügye), míg az ír alkotmánykultusz láthatóan többeké. Többek létéé, ha szabad így mondani.

(…) Az "ellenoldal" - szemben az ír parlament minden mérvadó pártjával - nem volt ügyetlen. A populista demagógok soha nem azok. Miközben a miniszterelnök és az ellenzék pártjai becsületesen és őszintén elmondták a szavazóknak, hogy az ellenkampány csupa olyan dologról szól, ami még csak érintőlegesen sem szerepel a lisszaboni szerződésben, a "nem"-tábor a maga hazugságaira egy olyanfajta lapáttal tett rá, hogy minek aztán/végtére is/de ugye megszavazni egy szerződést, amit senki se ismer és ért? Ez utóbbira tényleg nem lehetett mit mondani. (Az ember végül is olyan lény, aki nincs politikai szerződések kijegyzetelésére szerződve.)

Mi jöhet most? Ha a történelem illő komolysággal ismétli magát (ami nem tipikus), jöhet a nizzai szerződés repríze. Az első "kanyarban" (2001) az írek azt is elutasították, de a megismételt népszavazáson már elfogadták. Nem bírták el Európa haragját; az össztüzet pedig most is megkapják.

(…) a francia és a holland "nem" egymással ellentétes irányba mutatott - ami előbbieknek túl liberális volt az alkotmányszerződésben, az az utóbbiaknak túlságosan is központosító -, így reagálni sem lehetett éppen könnyen a helyzetre. Ráadásul a hat alapító tag közül volt szó kettőről, így az a fajta bűnbakkeresés is elmaradt, amivel az íreknek most sajnos szembesülniük kell. Összefügg ezzel a másik fő különbség: ezúttal rögtön egyértelművé vált, hogy a megoldást Dublinnak kell a többi tagállam szájába adnia. Tippelünk: újabb népszavazás, esetleg jövőre valamikor.

(…) Ez érdekes vita, de sehová nem vezet. Olimpiai és Eb-évben talán elmennek a következő párhuzamok: olyan ez, mintha az akadályfutó azon keseregne, hogy egyszer csak nagy sebességgel szembejött a vizesárok, az öttusázó pedig pingpongozni szeretne lövészet helyett. Lehet, hogy demokratikusabb lenne, ha a hátvéd is megfoghatná a labdát, de ezt csak a kapus teheti meg. Hogy miért? Mert ez a szabály. A lisszaboni szerződés ratifikációja sem más, mint egy hosszú akadálypálya, amelyen az ír népszavazás az egyetlen vizesárok. Át kellett volna ugrani.

A "demokratikus kesergés" másik típusa azt veszi célba: az emberek alkalmatlanok arra, hogy egy bonyolult szerződésről szavazzanak. Ez az érv természetesen csak elutasítás esetén kerül a kirakatba: arról keveset hallottunk, hogy a luxemburgi vagy a spanyol nép is biztosan csak frusztrált és összezavarodott volt, amikor jóváhagyta az EU amúgy műgonddal összerakott alkotmányát. Az ő két igenjükkel büszkén feszítettek az EU-politikusok. Helyes, hogy az uniós tanács hétfőn a többségi ír akarat tiszteletben tartása mellett állt ki - ugyanis aligha tehet mást. A népnek joga van egyszerű érzelmeit, zsigeri ösztöneit jelezni egy népszavazás alkalmával a hatalommal szemben; más kérdés, hogy mekkora a politikusok és a sajtó felelőssége ezen érzelmek és ösztönök gerjesztésében. (…)

(…) "Miről szavazunk, Joe?" - kérdezi Ian, aki a választ meg sem várva, csak a fejét csóválja: "Nem bízom ebben az alakban, ugyanolyan korrupt mint az előző volt." (Bertie Ahern májusban mondott le, miután bírósági eljárás indult ellene egy korrupciós botrány miatt.) Ian és Joe politizálnak még egy sort, majd megállapodnak abban, hogy másnap juszt is elmennek szavazni, természetesen nemre. Feltéve persze, ha nem esik.

(…) Ian és Joe rövid története alapján szomorúan konstatálhatjuk, hogy az EU politikai integrációjának következő lépcsőjét jelentő Lisszaboni Reformszerződés kezdetektől kudarcra volt ítélve. Pontosabban, nem a kezdetektől. Az ír politikai elit - a franciák és a hollandok példájából mit sem tanulva - teljesen figyelmen kívül hagyta a történelem tanulságait. Böszmeségük három örökzöldben foglalható össze:

1. It's the economy, stupid!

2. Cirkuszt és kenyeret

3. Monnyon le!

(…) Optimális esetben persze az ír gazdasági csoda éveiben kellett volna a jövőre vonatkozóan az ország nemzetközi státuszát érintő összes potenciális kérdésről népszavazást tartani, hátha akkor a jólétben fürdő halászaink is boldogan rábólintanak valamire, amiről fogalmuk sincs. A realitások mezején maradva mindenesetre a megismételt népszavazással ajánlatos lenne megvárni a következő konjunkturális fellendülést.

(…) A népszavazást megelőző hónapok idejére kifejezetten hasznos lenne a benzin, az alkohol, bizonyos élelmiszerek, stb. jövedéki adóját/áfáját csökkenteni, eltörölni, vagy akár szubvenciókat bevezetni. A költségvetési fegyelemért aggódó európai honatyák a színfalak mögött értesülnének persze arról, hogy ezek csak átmeneti, közérzet-javító lépések: az igenek győzelme esetén az egésznek sztornó.

(…) Kenyér tehát már van, jöhet a cirkusz. Nehezen tagadható, hogy a modern kor gladiátorharcai a labdarúgásban éledtek újjá. Ennek fényében szarvashibának tűnik, hogy miközben a kontinens gladiátorai Európa nagyszínpadán küzdenek, addig az ír szurkolók csapat nélkül, messziről követhetik csak a parádét, miközben véleményüket kérdezik Európáról.

(…) Alakul az igenek biztos győzelme, azonban a siker még így sem garantált. Néha az az ember kérdése, hogy a politikusok nem értik népszerűség-indexük ingadozásainak jelentőségét. Amikor egy ír politikus korrupciós ügybe kerül, és a népharag lemondatja, akkor az isten szerelmére, minek kampányol??? (…) 

(…) Kezdjük ott, hogy az unió népe egyáltalán nem várta olyan kitörő örömmel ezt a szerződést, mint amennyire azt a pályázati pénzeken hizlalt szerkesztőségek láttatni szeretnék. Az alkotmány annak idején különféle okokból megbukott, most is megbukna, ezért átalakították saláta-törvénnyé, amit népszavazás nélkül is el lehet fogadni. Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy minden kérdésben a közvetlen demokrácia döntsön, de az EU látszatra igen - attól a szellemiségtől viszont meglehetősen távol áll ez a mechanizmus.

(…) Mert egy alkotmánynak nem ez a feladata. Egy alkotmány feladata nézeteim szerint az, hogy stabil erkölcsi és elvi alapokon állva meghatározza azt az államszervezetet, ami lehetővé teszi, hogy a polgárok jó (a kijelölt elvi alapokon álló), szabad és felelős életet élhessenek.

(…) Képzeljünk el egy államot, ahol nincs egységes nemzet (sem etnikai, sem politikai), az állam egyik végében született nem vállalhat munkát az állam másik végében, továbbá meg van szabva, hogy ki miből mennyit termelhet és erre mennyi támogatást kap. Ennek ellenére az állam rettentő mély meggyőződéssel hirdeti magáról, hogy olyan egységes, mint eddig még soha. Na ez a mókás helyzet alakult volna ki a szerződés elfogadása után. Nem egy erős és egységes, hanem egy nagy, bürokratikus és röhejes állam képe.

Nagy lépést tettünk volna továbbá a közös védelem- és külpolitika felé. Nos, csak azt ne. Az EU prosperitásának ára, hogy a hagyományos értelemben vett védelem- és külpolitika Európán belül megszűnt létezni, nem működik. Ha működik, annak általában az a következménye, hogy Németország lerohanja Franciaországot, és világháború lesz.

(…) A közös európai külpolitika egyébként borzalmas hatással lenne mindazokra is, akiken segíteni próbál: az európai gyarmatosítás után az európai szolidaritással meg baráti segélyezéssel betámadott (és víz alá nyomott) fejlődő országok elemi érdeke, hogy ezek a közveszélyes politikai vonulatok ne kapjanak nagyobb teret. A harmadik világ konkrétan belepusztulna egy, a jelenleginél is erősebb és segítőkészebb EU megjelenésébe.

A közös európai külpolitika rossz lenne a kisebb, kelet-európai, "új" tagállamoknak is. Ezek az országok ugyanis erős atlanti orientációjúak, az itteni politikai elit minden ocsmánysága ellenére sem felejtette el, hogy a szabadságot nem az EU-nak, hanem Ronald Reagannek köszönhetjük. Ez a "régi Európa" szemét meglehetősen csípi, és számos esetben igen kellemetlen, ha az USA és az újak egy oldalra állva nyomást gyakorolnak rájuk. Épp ezért volna nekik érdekük az egységes külpolitika - és épp ezért volna tragikus a kelet-európai államok, tágabban pedig az egész nyugati szféra számára.

Akármilyen okból is tették ezt lehetetlenné az írek, az Unió kapott egy új (utolsó utáni) esélyt alapproblémájának megoldására, egy valóban szabad kereskedelmi és politikai övezet létrehozására. Egyelőre ezt kéne megcsinálni.(…)

(…) Az az Írország - pontosabban annak másfél millió szavazója - feküdt keresztbe az EU egy újabb projektjének, amely mindeddig talán a legnagyobb haszonélvezője volt az uniós politikáknak. Nincs még egy olyan ország, amely az egy főre jutó GDP tekintetében annyit fejlődött volna az elmúlt évtizedekben, mint a zöld sziget.

(…) Ám a választópolgár - nem csak az ír! - gyorsan felejt. Érthető módon a napi problémákkal van elfoglalva, és hajlamos a saját helyzetének esetleges romlásáért az éppen aktuális kormányzatot, vagy éppen az uniót okolni. Tény, hogy a "kelta tigris" már nem olyan virgonc, mint korábban: az egykor messze földön csodált gazdasági növekedési ütem lelassult, emelkedik a munkanélküliség, s begyűrűzött az infláció is. Részben ez, részben pedig a belpolitikai tiltakozó (protest) szavazatok vezettek oda, hogy a nemek kerültek többségbe a múlt heti referendumon.

(…) éppen az intézményi keretek tisztázása, a döntéshozatal egyszerűsítése kell ahhoz, hogy - mondjuk - az olajár ügyében uniós döntést lehessen hozni. A lisszaboni szerződés megteremtené az alapját annak, hogy bizonyos ügyekben többségi, és ne az összes tagállam konszenzusán alapuló megoldás születhessen. Tehát pont az intézményi reform szükséges a "földhöz ragadtabb" ügyek kezeléséhez.

Amúgy pedig bízvást állítható: az unió nem létezne, ha a szerződéseket mindenhol referendumon hagyatták volna jóvá. A lisszaboni szerződés némi módosítása, majd az írek újraszavaztatása után érdemes lenne fontolóra venni, hogy a tagállamok valamilyen jogi megoldással kiiktassák a népszavazásos ratifikációt. Megelőzve ezzel az újabb válságokat.

(…) Az igeneket 110 ezer szavazattal legyőző nem szavazatok megakadályozták az Európai Unió intézményi korszerűsítését. Így alig 900 ezer ír 490 millió uniós polgár sorsát határozta meg, vagy legalábbis tartóztatta fel azt a folyamatot, mely az unió szekerét a mélyebb integráció felé tolná. Egyszer már izgultunk az írek miatt: 2001-ben a nizzai szerződést utasították el, majd néhány, számukra kedvező módosítást követően mégis csak igent mondtak a megállapodásra. Hogy most az első sokkból felocsúdva a tagállamok vezetői és a szigorú eurokraták milyen engedményekre lesznek hajlandóak, egyelőre nem tudni.

(…) Biztos vagyok benne, hogy a szerződés tartalma, az Európai Bizottság kisebbé tétele, a döntési folyamatok egyszerűsítése, az Európai Parlament befolyásának növelése helyes lépések; hogy az öreg kontinens csak akkor veheti fel a versenyt az Egyesült Államokkal, Japánnal, Kínával és Indiával, akkor tud hatékonyabban tárgyalni Oroszországgal, ha egyre inkább összpontosítja erőit. Ez akkor is így van, ha a megrögzött, általában rokonszenves, s érzelmi alapon érthető tradicionalisták féltik a nemzetállami szuverenitást, gazdasági érdekeket, valamint a kultúrát. Ám a szerződés tartalma már messze túl van azon, amit a választók tömegeinek részletesen el lehetne magyarázni. A baj inkább a politikusi kettős beszéddel van: nem lehet egyszer a közös európai értékekről papolni, majd Törökország uniós tagságáért síkraszállni. Nem lehet az európai identitás fontosságáról, az uniót a "polgárokhoz közelebb hozó", a demokráciát elmélyítő törekvésekről szónokolni, majd egy "sajnálatos" népszavazási eredmény láttán nyilvánosan újabb jogi furfangokon spekulálni. Vagy - ami már mindenen túlmegy - felvetni az "újjáalapítás" gondolatát, ahogy ezt az Európai Parlament szocialista frakciójának vezetője tette. (…)

(…) Lehetne azon is eltűnődni, hogy vajon a sokat emlegetett ír gazdasági csodának mi a társadalmi ára, és vajon olyan boldogok e valóban az írek (akiket valóban "irigyel Európa"), mint gondoljuk. A politológusok nyilván azt is elemezni fogják, hogy milyen súlyos kommunikációs hibák történtek, miért és hogyan mulasztotta el az ír politikai elit tájékoztatni közvéleményét, és milyen kiszólások súlyosbították a helyzetet. Végső soron a demokrácia lényegéről is gondolkodni kell majd, és ezért is lényeges, hogy a demokrácia alapvető elveit és intézményeit senki ne kérdőjelezhesse meg. Ebből pedig az következik, hogy az ír népszavazás eredményét teljes mértékben tiszteletben kell tartani. Ez a feltétlen tiszteletadás azonban az ír nép akaratára, Írország sorsára vonatkozik, és nem a lengyelekére, magyarokéra, olaszokéra, hollandokéra... Az ír nép többsége (százegynéhányezer szavazattal) eldöntheti Írország sorsát, ezt a jogát senki nem vonhatja kétségbe. Azt azonban igen, hogy ez a döntés az európaiak nagy többségét fossza meg attól a lehetőségtől, hogy továbbvigyenek egy több mint fél évszázados, sikeres folyamatot, amelybe jelentős részük a történelmi körülményeik alakulása következtében csak a közelmúltban kapcsolódhatott be. (És élvezheti azokat az előnyöket, amelyek korábban nem csekély mértékben járultak hozzá az ír gazdaság viharos fejlődéséhez.)

(…) Egy kérdésben mindenféleképpen módosítani kell a jelenlegi szerződést, ez pedig az aláíró államok köre. Az új szerződés - bármilyen névvel és lehetőleg változatlan tartalommal - 26 állam között kellene hogy létrejöjjön azzal, hogy a jelenlegi 27. tagállam speciális, csak neki szóló lehetőséget kapna egy meghatározott határidőn belül történő csatlakozásra.

(…) Egy azonban biztos: Magyarország érdeke az erős Európa, a jelenlegi politikák (agrárpolitika, kohéziós politika) fenntartása, új politikák (energiapolitika) kiépítése és annak a történelmi hátránynak a leküzdése, amelybe alapvetően mások döntése hozott bennünket. Ha a jelenlegi helyzetet nem oldjuk meg gyorsan és viszonylag simán, akkor elkerülhetetlenül előtérbe kerül a kemény mag kialakítása, és Magyarországnak semmi esélye nincs arra, hogy annak részese legyen. Nem engedhetjük, hogy bárki megfosszon minket a felzárkózásunk történelmi esélyétől, akár országon belüli, akár azon kívüli tényezőről legyen is szó.

(…) Az eredmény mellbevágó, mivel a teljes ír politikai főáram az igenre biztatott, a kormányzó Fianna Fáil éppúgy, mint az ellenzéki Fine Gael, még a kis pártok is; (…) jobb- és baloldal egyaránt. Sőt, még katolikus egyház is - miután eldöntötte, hogy az unió nem fogja rájuk kényszeríteni az abortusz tilalmának a feloldását - óvatosan a Szerződés mellett állt ki.

(…) A lisszaboni szerződés demokratikusabbá tette volna az EU-t. Az Európai Parlament kezébe adta volna az Európai Bizottság elnökének megválasztását; az EP beleszólási jogát kiterjesztette volna szinte minden szakpolitikára; ez elsősorban a bel- és igazságügyi jogalkotásnál lett volna fontos, hogy ne csak a bürokraták és kormánydiplomaták döntsenek. Megnövelte volna a nemzeti parlamentek jogait; eltörölte volna egy sor területen a nemzeti vétó lehetőségét, így pörgetve fel a döntéshozatalt.

(…) Abban az országban, amely gazdasági sikereit jórészt az uniós tagságnak és támogatásoknak köszönheti, most a nacionalista szűkkeblűség, az önző és indokolhatatlan csoport- és személyes érdekek, a tágabb szolidaritás hiánya, a "korrupt" és "romlott" "elittel" szembeni populizmus, a civil és zöld destrukció, a paranoid borderline pszichózis, az összeesküvés-elméletek, a vallási fundamentalizmus nyert egy fontos meccset.

(…) Az írországi nemtábor ugyanis nem csak Írországban virul; ez a heterogén, tagolt politikai artikulációra képtelen, tagadásra profilírozott tömeg nem csak Írországban fenyegeti az uniós integrációt - meg a politika bevett formáit és kereteit is. (…)