A legkeresettebb természetgyógyász a Balkánon

Elfogták Radovan Karadzsicsot, a boszniai szerbek egykori politikai vezetőjét. Karadzicot 1995 óta, háborús bűnök vádjával körözött az ENSZ hágai Háborús Bírósága. A publicisták többsége csatlakozik ahhoz az állásponthoz, mely szerint a srebrenicai mészárlásért is felelősnek tartott egykori elnök kiadatása komoly hatással lehet Szerbia európai uniós csatlakozási törekvéseire.

A véleményformálók nagy része egyetértett abban, hogy Radovan Karadzsics elfogása révén az „új Európa-párti kormány még azon nyugati államokat is meggyőzheti a szerbek komoly szándékairól, amelyek eddig nem igazán hittek a

szerb vezetés eltökéltségében.” A háborús bűnös kiadatása Hágának egyértelmű jele annak, hogy Szerbia Európához akar tartozni.
A Magyar Hírlap publicistája azt nehezményezi, hogy „miközben a délszláv háború emblematikus figurái egymásnak adják a börtönkilincset Hágában, az albán tömeggyilkosok mind ez ideig elkerülték a felelősségre vonást,” velük sokkal elnézőbb 
a nemzetközi politika. 

El kell ismerni, Ivica Dacsics színészeket meghazudtoló ügyességgel játssza a hülyét. A szerb szocialisták elnökeként hetekig úgy tett, mintha semmiféle tárgyalások sem zajlanának Borisz Tadics demokratái és pártja között. Aztán hogy, hogy nem, pillanatok alatt megalakították közös kormányukat. Dacsics most is hű maradt magához. Immár belügyminiszterként (!) bárgyú ábrázattal vette tudomásul, hogy Belgrádban (tehát nem is a világvégén) letartóztatták a világ legkörözöttebb háborús bűnösét, a boszniai szerb hóhérnak is nevezett Radovan Karadzsicsot. Dacsics azonban azt állította, semmi köze sem volt az akcióhoz. (…) Véletlenek nem igazán léteznek a politikában, így valami oka mégiscsak lehet annak, hogy alig két héttel az Európa-párti kormány megalakulása után fogták el Karadzsicsot.

(…) Nyilván Tadicsnak is megvannak a maga hibái, de ő valóban olyan politikus, aki szinte megrögzötten próbálja az EU-hoz közelíteni hazáját. Karadzsics "levadászása" pedig még azon nyugati államokat is meggyőzheti a szerbek komoly szándékairól, amelyek eddig nem igazán hittek a szerb vezetés eltökéltségében. Most már az EU térfelén a labda. Brüsszel sem tettetheti tovább a hülyét, be kell fogadnia Szerbiát. Belgrád nélkül ugyanis nem teljes az Európai Unió.

(…) Karadzsicsnak másfél évtizedre – betyár módra – nyoma veszett. A hírek szerint Boszniában, Szerbiában és hazai pályán, Montenegróban is rejtőzött. Hogy nem afféle írástudatlan betyárvezér, fényesen bizonyította 2002-ben, amikor Szerbiában kiadták Sitovacija című színművét, valamint Az eszement lándzsától a fekete meséig című verseskötetét. Alkotó ember a magányában is lankadatlanul ír, és a legritkább esetben álmodik tömegsírokkal, halottakkal, lerombolt városokkal. A mi emberünk szakállat növesztett, sütögette a pljeskavicát, nézte a tévét tizenöt éven át. Így ment volna ez nagyon sokáig, ha Belgrádban nem bukik meg a Kostunica-kormány, s utódai váratlanul rá nem bukkannak a boszniai szerbek exelnökére. Nyilván véletlenül, öt perc leforgása alatt találták meg, éppen szembejött a belgrádi főutcán.

(…) A külső szemlélőnek azért különös hiányérzete támad. Miközben a délszláv háború emblematikus figurái egymásnak adják a börtönkilincset Hágában, az albán tömeggyilkosok mind ez ideig elkerülték a felelősségre vonást. Mi több, vélt vagy valós igazságuk Koszovó néven önálló államban intézményesült. Nem ítélkezem én, csak halkan megjegyzem, hogy a szerb és horvát vádlottak éppen olyan bűncselekményekért állnak bíróság elé, amelyekért a teljes koszovói kormányt felelősségre lehetne vonni.

Ez utóbbiak viszont kegyeltjei a globális játszmának, míg a szerbek nem. A Karadzsics-ügy alapvetően erről szól. A többi olcsó hangulatkeltés. 

Zoran Djindjicsnek, Szerbia hajdani, "nyugatosként" kategorizált miniszterelnökének azért kellett meghalnia terroristák golyójától, mert kiadatta Szlobodan Milosevicset, a bukott diktátort a hágai Nemzetközi Törvényszéknek.
Sokan imádkoznak azért, nehogy ugyanez a sors leselkedjék Borisz Tadics mai államfőre - egyszersmind a kormányzó koalíció nagyobbik pártjának elnökére -, aki lefogatta a bő évtizede szökésben levő Radovan Karadzsicsot, a hajdani "Boszniai Szerb Köztársaság" népirtással vádolt elnökét.

Európa felé Djindjics tette meg az első lépést, noha annak hozadéka nem volt világos. Hacsak nem úgy vesszük, hogy Szerbia megszabadulhatott a bűnös pária stigmájától. Ez a második lépés, a Tadicsé viszont konkrét hozadékkal járhat; ha gyanakvó lennék, azt mondanám, azért is lépték meg éppen most. Tudniillik az Európai Unió csak akkor fogja ratifikálni a Szerbiával még áprilisban aláírt stabilizációs és társulási egyezményt, ha a hágai törvényszék főügyésze végre úgy találja: Szerbia maradéktalanul együttműködik vele.

(…) Karadzsics például pontosan tudta, hogy ha ő és Mladics feladják magukat, szeretett hazájuk újból egyenrangú partnere lehet az európai nemzeteknek. Ehelyett a bujkálást, az álruhát, az álnevet választották. A gyávák túlélési esélyét. Majdnem biztosra mentek a Djindjics utáni években. De tévedtek. Karadzsics például biztosan nem számított arra, hogy ő egy olyan koalíció foglya lesz a történet végén, amelyben kulcsszerepet vállalnak egykori mentorának, Milosevicsnek a szocialista utódai. Hogy azok, akik tegnapig védelmezték, "rendszert váltanak" a saját pártjukban. Mert nekik is fontosabb Európa, mint ő. (…)

(…) Előjött belőle a pszichiáter, és gyógyított, rendezvényekre járt, úgy-ahogy, de élte az életét. Több mint egy évtizednyi bujdosása alatt minden bizonnyal tisztában volt vele, hogy elfogása a politikai helyzet alakulásától függ. Akit most hangzatosan Európa Oszama bin Ladenének neveznek, jó ideje nem volt más, mint alku tárgya. Tudta ő ezt, de a játszmát végig akarta játszani. Talán mert hitt az elveiben, talán azért, mert közben rájött, hogy igazából végig csak egy báb volt mások kezében. Ő nem kijátszotta azt a bizonyos nacionalista kártyát, hanem hitt is benne. Mégpedig fanatikusan. Költő volt, aki, higgyük el, szerette a hazáját. Csak rosszul. Nagyon rosszul, s tanult emberként erre az elmúlt évtizedben már akár rá is jöhetett.

Megérdemli a bűnhődést, de kár lenne minden rosszért egy embert kárhoztatni. Őt egy kor, egy hangulat termelte ki, dobta fel, majd egy másik ejtette. Szimbólum volt, egy rossz kor szimbóluma. Nem volt ő sokkal rosszabb azoknál, akik majd ítéletet mondanak felette. Azért ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején a mai européerek is egy tábortűznél ültek vele a boszniai harcmezőn. Karadzsics számára az lehet a legrosszabb, hogy nem a boszniai muzulmánok tartóztatták le, akiket ki akart irtani, s nem is a nyugatiak, akik gyűlik őt, hanem a még nacionalista, de már demokraták által vezetett Szerbia.

(…) Az azóta felnőtt új generáció a háború helyett az életet választotta, és ha nem is a legjobb szívvel, de Európa irányába indult. A csevapcsicsa, a bor és a tűz mellé hagyva a költők, a hazafias dalok világát, a mámort követő géppuskaropogásból azonban már nem kér.
Kevesebb ideológiára és jobb életre vágyik. Mint a majd másfél évtizedes vargabetű előtt. Ez a hangulat érlelte meg azt az alkut, amelyet a hatalom kötött most a világgal. A sors fintora, hogy azok küldik most belügyminiszterként Karadzsicsot Hágába, akik a csúcsra segítették. Az üzlet, az érvényesülés most ezt kívánja. S ha már be kell áldozni az idolt, akkor jobb, most, a kormányzás elején megtenni.(…) 

(…) A belgrádi kormány nem véletlenül bukkant éppen most a háborús bűnös nyomára. Hiába kiáltotta ki februárban a függetlenségét Koszovó, s ismerte azt el nyomban a nemzetközi közösség jó része, májusban a szerbek meglepően nagy hányada mégis az Európa-párti erőkre voksolt. A július elején felállt új kabinet pedig máris tálcán kínálja az Európai Uniónak a földrész egyik legkeresettebb gonosztevőjét. A májusi választással a szerb nép, a letartóztatással az ország vezetése adta egyértelmű jelét annak, hogy maga mögött akarja hagyni a (közel)múltját, és Európához akar tartozni. Mindezek után számos elemző máris arra számít, hogy rövidesen a másik kiemelt háborús bűnös, Ratko Mladics tábornok kezén is kattan a bilincs.

(…) Az EU tehát akkor jár el helyesen, ha mindaddig fenntartja a Belgráddal szembeni nyomást, amíg az ország fel nem zárkózik az európai intézményrendszerhez. Ez még évekbe telhet, de Szerbia a jó úton indult el.

Ha igazak a hírek a kenyerét „homeopataként” kereső Dragan Drabicsról, élete utolsó – a hosszú, a halálig tartó börtönévek előtti utolsó – szakaszát emberek gyógyításával töltötte; és ez azért elég abszurd.

(… a boszniai szerbek elnöke ravasz politikus volt, akinek majdnem sikerült elvégeznie azt, amit akart (elvégre csak hajszálon múlott, hogy a nemzetközi közösség 1995 augusztusában, a srebenicai vérengzés után hajlandó volt véget vetni a dáridózásnak). Ráadásul mindazt, amit képviselt, s aminek nevében fellépett, még mindig oly sokan érzik magukénak. Nem véletlen, hogy a belgrádi politikusok rettegtek lefogásától; Karadics szimbólum, sőt hős maradt 1995-ös bukása után is.

(…) Hogy vajon a népírtásban is bűnösnek találják-e bírái, kérdéses – nem fogadnánk rá, a törvényszék a genocídium tényállását rendkívül megszorítóan, és időnként önmagának is ellentmondva értelmezi. De a lényeg talán nem is ez lesz. Hanem az, hogy a per során ismét felidéződik a teljes ív a szavaktól a tettekig – az út a nacionalista ideológiától a tömeggyilkosságig.