"Kisebbparlamentezés" gátolja a választójogi reformot

A magyar választási rendszer megreformálásának igénye törvényerőre emelkedése óta napirenden van, a pártok ellenérdekeltsége és a politikai akarat hiánya azonban rendre zátonyra futtatta a korábbi tárgyalásokat. Az utóbbi években a téma a "kisebb parlament” tartalmatlan követelésében öltött testet, ami önmagában is értelmetlen, mivel egyrészt nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedően magas a magyar törvényhozás létszáma, másrészt pedig a képviselői helyek számának csökkentése nem jelentene automatikus költségcsökkenést is. A kisebbparlamentezés így csak arra jó, hogy gátolja a választójogi reformot, amelyet illetően a megegyezésre továbbra sincs esély.

A parlament – 59 elutasítás után – kedden napirendjére tűzte a Fidesz 2006-os kisebb parlamentre vonatkozó indítványát, amely az alkotmányban rögzítené, hogy „az Országgyűlés (…) legfeljebb kétszáz képviselőből áll”, illetve amely felszólítja a kormányt, hogy „gondoskodjon az e törvény végrehajtásához szükséges törvényjavaslat Országgyűlés elé terjesztéséről”. 


Létszámcsökkentési javaslat koncepció nélkül

Ahogy azt már korábban megírtuk, a parlament létszámának csökkentése a hazai politika egyik visszatérő, népszerű toposza, megvalósításához azonban a honatyák sosem kerültek közel, aminek legfőbb oka, hogy hiányzik hozzá a politikai akarat; a létszámcsökkentés módjában a pártok tökéletesen ellenérdekeltek, így az újra és újra felmerülő parlamentzsugorítási ötletek jellemzően nem mutatnak a megegyezés irányába, hanem szinte kizárólag a nyilvánosságnak szólnak.

Nincs ez másképp a Fidesz alkotmánymódosítási javaslatával sem. A párt az utóbbi években ugyan sűrűn hangoztatta a kisebb parlament melletti elkötelezettségét, konkrét javaslattal sosem állt elő; a Fidesz koncepciója a legfeljebb kétszáz képviselő választásának módjáról ismeretlen. A párt választási szakértőinek korábbi nyilatkozataiból továbbra is arra következtethetünk csak, hogy a jelenlegi rendszer mechanizmusait kívánják valamilyen módon megtartani, ismert azonban, hogy a magyar választási rendszer miként torzítaná a választói akaratot az elnyerhető mandátumszám csökkentésével, 200 fős parlament esetén pedig teljesen működésképtelenné válna.

Mindezzel tisztában vannak az alkotmánymódosítás előterjesztői is, ahogy azzal is, hogy a parlament nem fogja az indítványt megszavazni. A Fidesznek minden bizonnyal nincs is más célja ezzel, minthogy a nyilvánosság előtt elfoglalja a kisebb, olcsóbb és hatékonyabb parlament (utóbbiak persze nem feltétlenül következnek a kisebb létszámból) élharcosának pozícióját, illetve hogy az ügy kerékkötőjeként a többi pártot jelölje meg – közülük is elsősorban a kétharmados többséghez nélkülözhetetlen MSZP-t. 


A létszámkorlát a megegyezés ellen hat 

Ha mégis feltesszük, hogy sikerül az alkotmányban rögzíteni a parlament létszámának kétszáz fős korlátját, az a legnagyobb ellenzéki párt által hangoztatott céllal – miszerint az alkotmányos kényszer kimozdítaná a holtpontról a tárgyalásokat, és elősegítené a megegyezést – ellentétesen hatna. Az ideiglenesnek szánt választási rendszer reformjáról ugyanis minden ciklusban meddő vita zajlott, a kisebb létszámon kívül egyetlen részletben sem sikerült közös nevezőre jutni. Ha kétszáz főben maximálnák a képviselők számát, az nem megnyitná, hanem éppen hogy beszűkítené a tárgyalások mozgásterét, mivel az eddig felmerült reformjavaslatok sorát tenné megvalósíthatatlanná.

A német modellre épülő szisztéma például minimum 200-300 fős parlament esetén volna működőképes, de ha sikerülne is 200 főnél kevesebbre alkalmazni, azon sajátossága miatt, hogy extra mandátumokat eredményezhet, nem volna garantálható, hogy belül maradna az alkotmányban rögzített kétszázas kereten. Nem lehetne tárgyalási alap sem az MSZP 2006-os 298 főre tervezett koncepciója, sem az SZDSZ korábbi, 250 fős tervezete, igaz, a két volt koalíciós partner az elmúlt két évben semmit sem tett annak érdekében, hogy reformjavaslatainak támogatást szerezzen.

Legfeljebb 200 fős parlament esetén, vagy (1) a tisztán arányos (példa: Hollandia, európai parlamenti választások), vagy (2) a tisztán többségi rendszer (példa: Nagy-Britannia) jöhet szóba, esetleg (3) a körülbelül 150 egyéni mellett körülbelül 50 kompenzációs mandátummal kalkuláló vegyes rendszer. Érthető, hogy az MDF a kispártoknak kedvező, tisztán arányos rendszer mellett tette le a voksát, valószínűtlen azonban, hogy ezt bármelyik nagypárt támogatná. A tisztán többségi rendszer távol áll a hazai hagyományoktól, rendkívüli aránytalanságában rejlő kockázatai miatt pedig egyik politikai erő sem tűzte zászlajára. A kettő ötvözetét képező harmadik példa is a jelenleginél jóval nagyobb torzításokat eredményezne (a szocialista Wiener György számítása szerint ha a 2006-os választásokat ilyen rendszerben bonyolították volna le, az MSZP abszolút többséghez jutott volna), sőt a mainál jóval nagyobb eséllyel juttathatna egy politikai erőt kétharmados többséghez, így feltehetőleg ez a modell sem nyerné el a szükséges támogatást.

Belátható tehát, hogy a létszám-maximalizálás még kilátástalanabbá tenné a pártok egyezkedését, a mulasztásos alkotmánysértés kényszerítő ereje pedig a korábbiakban sem bizonyult hatékonynak. Ezt bizonyítja, hogy a választókerületek határának módosításával 2007. június 30-a óta adós a parlament, a következő választások illegitimitásától való félelem mégsem vezetett egyelőre megegyezéshez. 


A választási rendszer tényleges problémái

A kisebb parlament népszerű szlogenje várhatóan újra és újra felbukkan majd a politikai közbeszédben, amíg azonban csak a létszámról és az ebből következő olcsóság és hatékonyság illúziójáról hallhatunk, a vita bizonyosan nem mozdul el a megegyezés irányába. Fordulatra csak akkor számíthatunk, ha nem kizárólag mandátumszámokról, hanem a választási rendszer tényleges problémáiról folyik majd a diskurzus.

A túlságosan bonyolult szisztéma a választók számára teljes mértékben érthetetlen, a politikai erők számára pedig kiszámíthatatlan: képes a listás szavazatokat többé-kevésbé arányosan leképező parlamentet eredményezni (2006), ugyanakkor előfordulhat, hogy a győztes párt 60-70 százalékkal is több mandátumot szerez, mint amilyen arányban szavaztak rá (1990: MDF; 1994: MSZP). Ezt a két alapvető problémát volna célszerű tehát mindvégig szem előtt tartani: egy kiszámíthatóbb és a jelenleginél jóval könnyebben értelmezhető rendszer irányába kellene elmozdulni.

Ha ebben (és nem a létszámban) sikerülne konszenzusra jutni, utána lehetne rátérni arra, hogy a jelenleginél arányosabb képviselet felé billentenék a rendszert, vagy megtartanák annak (inkább a többségi rendszerek jegyeit magán viselő) vegyes jellegét. Ezek után lehetne megvitatni, hogy célszerű-e fenntartani az egyéni képviselők vagy a területi listák rendszerét, illetve azt, hogy szükség van-e a másodlagos preferenciák kifejezésének lehetőségére, és ha igen, van-e ennek más módja, mint a kétfordulós rendszer. Hogy mindez kisebb létszámú parlamentet eredményez-e, az már-már részletkérdés.

Amíg azonban épp ez az egy apró részlet körül folyik csak a szakmaiságot és politikai eltökéltséget nélkülöző vita, addig biztosra vehetjük, hogy marad a közel húsz éve ideiglenesen működő rendszer, amiből a választók döntő többsége semmit sem ért.