Milyen volt 2008?

Az újságírók többsége a nagy fordulatok évének látja 2008-at, ugyanakkor a fordulatok megítélésében igen nagy különbségek vannak. A 2008-as év értékeléseiben a hazai gazdasági-politikai rendszerről és magyar társadalom helyetéről alkotott általános vélemények köszönnek vissza. Szinte teljes az egyetértés abban, hogy 2009 az ideinél keservesebb év lesz.

A baloldalinak mondott lapok publicistái inkább úgy látják, a 2008-as év a kormány szempontjából sikeresnek mondható, és többen közülük bírálták az

ellenzéket, a konstruktivitást és a felelős ellenzéki viselkedést hiányolva.

A jobboldali lapok jóval sötétebben látták a lezáruló évet, úgy értékelve: a magyar demokrácia állapota rossz, 2008 az elhatalmasodó kormányzati, gazdasági és politikai válság éve volt. 

(…) Most, hogy immár van elfogadott költségvetése az országnak, megnyugodhatna a kormány, de ez nem ajánlatos. És örülhetne is, hogy kisebbségben túlélte az évet, de ennél több örömre azért nincs sok oka. A mérleg tehát éppoly ellentmondásos, mint amilyen az egész ország, az évek óta kialakult helyzet, valamint a belső és külső gazdasági környezet. Tagadhatatlanul bebizonyosodott, Magyarországon is lehetséges, amit Európa jó néhány országában kipróbáltak: a kormány parlamenti többség nélkül is a helyén tud maradni.

(…) Az ellenzék úgy véli, ez csak úgy történhetett meg, hogy a hatalmon lévők megvásárolták maguknak a szükséges szavazatokat. Ami persze gyenge érv olyan esetekben, amikor a Fidesz vezetői – többször Orbán Viktor is – igent nyomtak a kormány javaslataira. Már sokkal nagyobb figyelmet érdemel, hogy a költségvetés elfogadását – és így a kormány további működésének lehetőségét – a volt koalíciós partner biztosította. Tény, hogy a liberálisok ezzel a kisebbik rosszat választották. Az előre hozott választás sem nekik, sem pedig az országnak nem jött volna jól. Közbevetőleg: hasonló a helyzet a Fidesszel is; tisztában is vannak vele, hiába mondanak mást.

(…) És végül, de talán elsősorban: a nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság bizonyosan segítette a túlélést. Azért is, mert Gyurcsány Ferenc és csapata igazodott a körülményekhez, és jól kezelte őket, meg azért is, mert ebben a helyzetben öngyilkos politika lenne egy ország számára választásokra készülődni. És ha a most induló sztrájkhullám nem teszi lehetetlenné a kormány működését, akkor nagyon valószínű, hogy új parlamentre 2010-ben kell majd voksolni. A szocialisták mindezzel nagy lehetőséghez jutottak. Nem pusztán további másfél évet kaptak a kormányzásra, hanem biankó csekket is arra, hogy hozzákezdjenek a valódi reformokhoz, ami egyik előfeltétele a rossz helyzetből való kilábalásnak.

(…) Ha visszapillantunk a hátunk mögött hagyott esztendőre, kiábrándító kép tárul szemünk elé: a magyar demokrácia súlyos kórban szenved. Pedig egészen másképpen kezdődött. Lehet, hogy sokan már alig emlékeznek rá, de a 2008-as évtől (és a márciusi népszavazástól) döntő változásokat reméltünk. Ehelyett mind a bukott miniszterelnök, mind az általános kiábrándulás velünk maradt. De hogyan őrizhette meg hatalmát az a Gyurcsány Ferenc, aki több mint négyéves kormányfői tevékenysége során hibát hibára halmozott, és az országot kilátástalan helyzetbe sodorta? Az sem világos, hogy nincs-e alapvető hiba a hazai versenydemokrácia működési mechanizmusában, ha a politikai intézményrendszer nem jelzi automatikusan, hogy az országban vészhelyzet alakul ki.

(…) Az év első igazi mérkőzése az a népszavazás volt, amely a Gyurcsány-kormány úgynevezett reformjainak közepét célozta meg: a referendum névleg a felsőoktatási tandíj, a vizitdíj és a kórházi napdíj eltörléséről szólt. Valójában azonban Orbán Viktor, az ellenzék újból megerősödött vezetője ennél nagyobbnak szerette volna láttatni a népszavazás tétjét, annak lehetséges következményeit. A Fidesz elnöke ugyanis úgy gondolta, hogy egy elveszített referendumba Gyurcsány Ferenc és kormánya akár bele is bukhat, s még új választásokat is kiírhat Sólyom László köztársasági elnök.

(…) A kormánykoalíciós partner Szabad Demokraták Szövetsége (…) úgy gondolta, hogy a legjobb még időben elhagyni a süllyedő hajót. Úgy látszik, bajban születik a nagy ötlet - az SZDSZ politikusai rá is leltek a megfelelő technikára. (…) A szabaddemokraták mit sem törődnek azzal, hogy a párt csak rendkívül ostobán tudja kommunikálni a kint is vagyok, bent is vagyok logikáját, s hogy mennyit árt lavírozásuk az országnak.

(…) A kisebbségi kormány működésének másik biztosítéka az az MDF, mely idén rég nem látott botránnyal írta be nevét a politikai almanachba. Dáviid Ibolya nem félt összeveszni azzal a Csányi Sándorral, aki - amellett, hogy a hazai pénzügyi világ koronázatlan királya - a magyar politika egyik erős embere. Dávid számára olyan fontos volt a pártelnöki cím megtartása, hogy ennek kedvéért az OTP-vezér egyik, feltehetően az állami szervektől kiszivárogtatott, lehallgatott telefonbeszélgetésére is hajlandó volt hivatkozni, csak hogy pártbéli riválisát lejárassa. Almássy Kornéllal csúnyán elbánt vetélytársa, ám kérdés, hogy mi lesz pártjával, miután - a hírek szerint Csányi közbenjárására - elveszítették a szépkorúak társaságának és minden gyanú felett álló vezetőjének, Schmuck Andornak a támogatását - s ezzel a nyugdíjas szavazóbázist is. Lehet, hogy a fórum egyetlen menekülési útvonala Gyurcsány Ferenchez vezet?

(…) Orbán Viktor az év nagy részét viszonylagos visszavonultságban töltötte. Jól tudta, hogy a kudarckormány ellen nem kell ágálnia, hiszen a kormányzás hiánya önmagáért beszél; ha meg az ellenzék túl aktívvá válik, maga kínál fel támadási felületeket. Ám utólag úgy tűnik, a Fidesz és elnöke kicsit túlzásba is vitte a visszavonulót. Innen nézve meglehetősen érthetetlen, hogy legalább a parlamentben miért nem próbálta meg egy bizalmatlansági indítvánnyal színvallásra késztetni az MSZP belső ellenzékét és a szalonellenzéket (vagyis az SZDSZ-t és az MDF-et). Ám Orbán láthatóan semmit nem akart kockáztatni, ezért ellenzéki fellépései a formális politizálás keretei között maradtak, s nem kívánt az utcai nyomásgyakorlás eszközével élni. Ez a magatartás azonban sokakban azt a benyomást keltette, hogy a Fidesz a jelenlegi helyzetben nem is igazán akarja átvenni a hatalmat, s az ellenzéki padsorokból (vagy a parlamenti folyosóról) kényelmesen nézi a kormánypártok vergődését.

(…) Orbán azonban kemény szavai ellenére továbbra is ragaszkodott a felelős ellenzéki imázsához, s az év végére az egyik közvélemény-kutató cégnél a legnépszerűbb politikus pozíciójába jutott. Továbbra is kérdés ugyanakkor, hogy az ország miként fog kilábalni a vészhelyzetből egy cselekvőképtelen kormánnyal, s hogy az ellenzék időközi népszerűsége menynyíre váltható szavazatra a később, más körülmények között esedékes országgyűlési választásokon.

(…) Mintha csak Vivaldi komponálta volna. Az év belpolitikai eseményei négy, egymástól jól elkülönülő szakaszra bonthatók, amelyek negyedévente, szinte már politikai évszakokként váltották egymást. A téli politikai évszak a március 9-i szociális kérdésekben megrendezett népszavazásra futott ki. Ennek elindítását még az őszödi beszéd keltette össznépi felháborodásra adott válaszként fogalmazta meg Orbán Viktor 2006. október 23-án. Érzékelve az utcai tüntetések hatástalanságát, a legnagyobb ellenzéki párt vezetője az indulatokat legális mederbe kívánta terelni, amikor hat kérdésből álló népszavazást kezdeményezett a Gyurcsány-kormány menesztése végett. Végül három kérdés ment át az Alkotmánybíróság szűrőjén. (…) A kormány népszerűtlensége alapján a népszavazás kimenetele nem lehetett kérdéses, és a választók meghatározó többséggel igent is mondtak a három díj eltörlésére.

(…) Annak ellenére, hogy az eredmény nem okozott meglepetést, a népszavazási döntés megrendítő erejű ütésnek bizonyult az MSZP-SZDSZ koalíció számára. A morális egység megroppanását Horn Gábor, koalíciós koordinációért felelős államtitkár elhíresült beszólása fejezte ki legjobban, aki a népszavazás éjszakáján véletlenül épp a tévékamerák előtt tett nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést a miniszterelnökre. Habár Hornnak e beszólás miatt nem kellett lemondania, három héttel később az SZDSZ-nek mégis vennie kel lett a sátorfáját. Gyurcsány ugyanis a vesztes helyzetekben szokásos taktikáját, az előremenekülést választotta, és egy szocialista pártaktíván bejelentette az egészségügyi reformokért felelős szabaddemokrata miniszter, Horváth Ágnes menesztését. A kormányfő egyúttal a "reformblabla" vétkében marasztalta el az SZDSZ-t, és meghirdette a- mindaddig a kormányprogram alapját képező - reformok leállítását, valamint az áttérést a "bársonyos reformokra".

(…) A tavaszi felvonásban a Fidesz népszerűsége soha nem látott magasságokba szökött. Március 9-én közel három és félmillió ember szavazott együtt a Fidesszel, és ezt követően a párt híveinek száma még hetekig emelkedett. Fennállása során most először került a Fidesz számára elérhető közelségbe a kétharmados választási győzelem. Ennek megfelelően a pártvezetői áprilistól e hatalmas és heterogén szavazóbázis egyben tartására koncentráltak, és kerülték a részletesebb szakpolitikai nyilatkozatokat.

(…) Megkezdődött a kisebbségi kormányzás. Ez kezdetben eufórikus élmény volt a szocialisták számára, hiszen az MSZP-történetében először-egyedül alakíthatott kormányt, nem kellett koalíciós vitákkal múlatni az időt. Többség híján törvények helyett rendeletekkel kormányzott, és számos szakpolitikai kérdésben – mint a tervezett internetadó ügyében, amely a hiányzó kulturálisjárulékot pótolta volna- meg kellett hátrálnia. Már ekkor megmutatkozott azonban a kormányfő eltökéltszándéka, hogy túlélje az év végi költségvetési szavazást, így attól sem riadt vissza, hogy egy független képviselőnek, szavazatvásárlási céllal, bársonyszéket kínáljon. A kisebbségi kormány elsődleges célja a nyári parlamenti szünet gyors elérésére irányult, hogy a kabinet addig se bukjon meg. Ezt sikerült is keresztülvinni.

(…) Tekintve, hogy a Fidesz saját szavazóbázisa megtartásán kívül érdemben semmivel nem foglalkozott, átmenetileg a Fodor Gábor vezette SZDSZ állt a Gyurcsány-ellenes front élére, és a szakértői kormány gondolatának felvetésével a miniszterelnök mielőbbi távozásának kikényszerítésére tett kísérletet. A kormányfő szorult helyzetében az identitáspolitizálásba menekült és a szélsőjobboldalt igyekezett politikája célkeresztjébe állítani, hogy szélesebb „antifasiszta” társadalmi koalíciót építsen fel hátországként.

(…) Az MDF-en belüli harcot Dávid Ibolya nyerte meg, Almássynak távoznia kellett a pártból. A mai napig nem derült ki, hogy ki használta a titkosszolgálati kapcsolatokat - ahogy az lenni szokott, a Fidesz az MSZP-t, az MSZP a Fideszt tette felelőssé. De a cui prodest elve alapján megállapítható, hogy Dávid Ibolya elnökké választásával a kormánypártnak kedvező helyzet állt elő. Végül az utolsó negyedév, az őszi záró felvonás, olyannyira elsöprő erejű volt, hogy az év korábbi eseményeit zárójelbe tette. Szeptember közepén lavinaszerűen elindult a globális pénzügyi válság - az elmúlt fél évszázad legnagyobb krízise -, amelynek végét és hosszabb távú hatásait még e sorok írásakor sem lehet megbecsülni.

(…) A válság révén a szeptemberben még megrendült helyzetű és identitáspolitikába menekült miniszterelnök váratlan cselekvési lehetőséget kapott, és nemzetközileg aktív, pragmatikus válságmenedzserré lépett elő. Mivel világos volt, hogy a krízis globális jellegű, Gyurcsány egyszeriben felmentve érezhette magát a kormánypolitika addigi hibái alól, és sikerként jelenthette be az IMF-fel kötött hitelmegállapodóst. A válság a sorok összezárására ösztökélte a politikai elitet, amelyet a kormányfő jó érzékkel használt ki egy "nemzeti csúcs", majd egy "gazdasági csúcs" összehívására.

(…) A magyar állam - ellentétben a nyugatiakkal - gyenge és szegény ahhoz, hogy anticiklikus gazdaságpolitikával, infrastruktúrafejlesztéssel és más állami beruházásokkal jelentősen csökkenteni legyen képes a munkanélküliséget. Magyarország csak akkor válik erős demokráciává – a jelenlegi oligarchikus-félfeudális demokrácia helyett -, ha a mostaninál sokkal erősebb lesz a civil társadalom, jóval erősebbek a szakszervezetek, és virulensebb a független nyilvánosság, mert csak ez által lehet kikényszeríteni a gazdaság-, az oktatás-, és a szociálpolitikában már nagyon régen esedékes szemléletváltást. 

(…) A 2008-as esztendő végére még szembetűnőbbé vált, hogy a kialakult belpolitikai holttérben csak a külföldi szervezetek nyomására lehetett végrehajtani a múltban az egyensúlyjavító lépéseket, a jövőben pedig így lehet kikényszeríteni (ha egyáltalán) a strukturális változásokat. A politikai pártok önmérséklő kijózanodását 2009 sem ígéri. A tavasztól kisebbségbe szorult szocialista kormány az eurózóna-belépéshez elvezető konvergenciaprogram, illetve az ebbe foglalt költségvetési hiányszámok teljesítését tette meg sikeressége mércéjéül. Ebből, de csakis ebből a szempontból eredményeket könyvelhet el.

(…) A jövő évi büdzsé főjellemzője, hogy egyre több állami kiadás megy el jóléti célokra. A szociális juttatások legnagyobb tételeihez, a nyugdíjkasszához és a családi pótlékok rendszeréhez egyrészt ideológiai alapon ragaszkodnak, másrészt a drámaian összezsugorodott szavazóbázisuk jobbára még mindig ezekből a rétegekből kerül ki. Beléjük kapaszkodik, egyre látványosabban, Gyurcsány Ferenc is. Minden más rétegtől - a közszféra dolgozóitól az evásokig - sokkal elszántabban folyik a"jóléti rendszerváltás" adományainak visszaperlése, mint a nyugdíjasoktól. Ez tüneti visszajelzése annak, hogy az egykor nagy lendülettel induló kormányfő mára nemcsak a társadalom, de a szocialista pártátalakításának az igényéről is lemondott.

(…) Orbán Viktor pártja tartós, esetenként kétharmados fölényben van, ő maga vezeti a népszerűségi listát. Az azonban csak a kisebb baj, hogy mindezt a társadalomnak a politikával szembeni növekvő, korábban soha nem tapasztalt mélységet elérő elutasítása mellett sikerült felmutatnia. Ettől még meg lehet nyerni a soros választást. Komolyabb gond a permanens szavazatmaximalizálási kényszer, amiből sem világos jövőkép, sem koherens program nem rajzolódik ki.

(…) Minél reálisabbá válik a hatalomra kerülése, annál elkerülhetetlenebb lesz Orbán Viktor számára, hogy legalább a tükör előtt elmondja a maga őszödi beszédét. A nemzetközi pénzügyi mentőcsomag az elmúlt két hónapban kicsit leegyszerűsítette a belpolitikai életet. Kommunikációs szalmaszálat nyújtott a liberálisoknak a költségvetés megszavazásához, így az előrehozott választás lehetősége lekerült a napirendről.

(…) Kiszámíthatatlan következményekkel járhat, ha a várhatóan szaporodó egzisztenciális válságok tovább gerjesztik az egyre nyíltabb rasszistajelenségeket. Az általános kiábrándultság fokmérőjének ígérkezik a jövő nyári európai parlamenti választás, amelyet követően a szocialisták aligha kerülhetik meg a kérdést: nekimehetnek-e a 2010-es választásnak a tartós defenzívában lévő kormányfőjelölttel. Ha van a válságban remény, az valóban abban állhat, hogy a romló külső körülményeknek az elrontott hazai állapotokra nehezedő terhe olyan gazdasági és politikai átrendeződéseket indít el, amelyek legalább középtávon a jelenleginél működőképesebb, illetve hitelesebb közeget alakítanak ki. 

(…) 2008 utolsó hónapjaiban akkorát változott a világ, és oly hirtelen, hogy igazán még észre sem vettük - még észre sem mertük venni. Tudjuk, hogy világválságot élünk át, de csak kevéssé érezzük. Egyelőre a televízióból meg az újságokból értesülünk a globális csődhullámról, elemzők és politikusok magyarázzák, mi történik körülöttünk; értjük is, meg nem is, amit mondanak. Mert valahogy valószerűtlen az egész. Tőlünk függetlenül, valahol messze, valakik túlspekuláltak valamit, aminek következtében itt és most megremegnek a bankok, elapadnak a hitelek, veszélybe kerül a forint, elbocsátások kezdődnek eddig stabilnak tudott cégeknél. Senki nem számolt azzal, hogy 2008-ban váratlanul minden eddigi számítás és prognózis érvényét veszti. Senki nem gondolkodott egy világraszóló gazdasági krízis teremtette, drámaian új helyzetben; arra a néhány közgazdászra és pénzügyi szakértőre, aki figyelmeztetett a globális összeomlás veszélyére, senki nem hallgatott.

(…) Amikor ezentúl összefogásról és egységről, konstruktivitásról és jó szándékról beszélünk, akkor úgy kell kiejtenünk a szánkon ezeket a szavakat, hogy egyszersmind higgyünk is mindannak a lehetőségében, amit jelentenek. Ez pedig a legkevésbé sem könnyű feladat. Elhatározás kell hozzá. Meg józan ész.

(…) Ha most nem tanulunk meg együttműködni egymással minden szinten és értelemben pártok, klánok, vállalatok és magánemberek -, akkor legfeljebb a puszta túlélésre számíthatunk. Persze túljutunk a válságon is, hiszen így vagy úgy mindenen túljutunk. De nem mindegy, hogyan. Lehet közös és egyéni méltósággal, méltányossággal - és lehet ordas módjára, gyűlölve és gyűlöltetve, megalázva és megaláztatva. Mert ne feledjük: rossz időkben minden rossz meghatványozódik, ha nem állunk ellen a bennünk lévő rossz kísértésének. 

(…) Két fontos esemény határozta meg 2008-ban a belpolitikai történéseket: a március 9-én lebonyolított szociális népszavazás, valamint a világgazdasági válság, amelyik a rendszerváltás óta nem tapasztalt vészhelyzetet idézett elő a hazai pénzügyi szektorban. Figyelemre méltó, hogy míg az előbbi romba döntötte a modern kori magyar történelem legnagyobb társadalmi ellenszenvet kiváltó reformhullámát, addig az utóbbi kényszerpályára terelte az országot, megkerülhetetlenné téve a nagy állami ellátórendszerek átszervezésével kapcsolatos tervek napirendre tűzését. A két balliberális párt, az MSZP és az SZDSZ kapcsolatában is paradox helyzet alakult ki. Amíg a márciusi referendumon elszenvedett vereség szétbomlasztotta a kilencvenes évek eleje óta fennálló együttműködést, addig az államcsődtől való félelem újra egymás karjaiba terelte őket, aminek a 2009-es büdzsé megszavazása lett az eredménye.

(…) A baloldali kormány sorozatos kudarcait látva nem könnyű megválaszolni, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak leggyengébb teljesítményt nyújtó kormánya miként maradhatott a helyén. Ráadásul úgy, hogy május elsejétől hivatalosan már parlamenti többség sem volt mögötte. A bevezetőben említett gazdasági válság csupán novemberre teremtett olyan helyzetet, hogy az SZDSZ presztízsveszteség nélkül visszatolathatott a korábbi koalíciós partner mellé. A közbülső fél évnek azonban elvileg elegendőnek kellett volna lennie a kormány megbuktatására vagy egy olyan helyzet előidézésére, aminek eredményeként maguk a szocialisták mozdítják el helyéről a miniszterelnököt. A nemzetközi pénzügyi válság következményeitől való félelem nem elegendő magyarázat arra, miért nem állt össze egy Gyurcsány-buktató egységfront.

(…) Mivel sem az SZDSZ, sem pedig az ellenzékiségét csupán alkalmanként demonstráló MDF nem volt érdekelt a két nagy párt közötti hatalmi viszonyok felrúgásában, ezért a Fidesznek csupán matematikai esélye maradt a kormánybuktató többség összehozására. (…) Azt még nem tudni, hogy az ilyen-olyan ígéretekkel összetákolt új parlamenti többség hová fogja vezetni az országot. A Tisztelt Ház jelenlegi erőviszonyait leképező Heves megye lakói erről többet tudnának mesélni. Különösen arról az országos visszhangot kiváltó, nem egy esetben fizikai atrocitásokba fajuló küzdelemről, amelyet az egri kórházvédők vívtak meg a Markhot Ferenc Megyei Kórház működtetését magánkezekbe adó baloldali többségű közgyűléssel. A Fidesz hiába körözte le a népszerűségi mutatók terén a szocialistákat, ha az összetartást és az egységet nézzük, akkor még mindig elmarad a nagy riválistól.

(…) A Magyar Demokratikus Charta vagy a Tarka Magyar elnevezéssel megszervezett Gyurcsány-mentő mozgalmak nem vonultattak fel ugyan említésre méltó tömeget a rendezvényeiken, és a hatalmas médiakampány kíséretében felfújt antirasszista kiáltványok is a semmibe hullottak, egy dologban mégis eredményesnek bizonyultak. Sikeresen demonstrálták, hogy a kormányoldalon szent tehénként tisztelt balliberális szellemi elit igencsak befolyásos prominensei változatlanul elkötelezett hívei a miniszterelnöknek.

(…) Hónapok óta betöltetlen két alkotmánybírói szék. A Legfelsőbb Bíróság élére többszöri nekifutás után sem sikerült új elnököt választani, márpedig az igazságügyi reform késlekedésének beláthatatlan következményei lehetnek. A saját útját járni kívánó köztársasági elnök és a kormány kapcsolata szintén tovább romlott. A két kis parlamenti párt megosztottsága kifejezetten kedvezett a szocialistáknak. A nagyobb kutyaszorítóba Dávid Ibolya pártja került, melynek frakciójából a legsötétebb posztszovjet utódállamokat idéző titkosszolgálati manőverek segítségével zárták ki Almássy Kornélt, akinek egyetlen "bűne" az volt, hogy szeretett volna pártelnök lenni. (…) A Gyurcsány szervezte Nemzeti csúcs leghatásosabb monológját Dávid Ibolya adta elő, amikor ellenzéki képviselőtől szokatlan módon durva megszorító intézkedések bevezetését javasolta.

(…) Viharos éven van túl az SZDSZ is, amelyikről kijelenthető, hogy a márciusi népszavazás legnagyobb vesztesévé vált. Nincs rá jobb kifejezés, az addig következetesen politizáló liberálisok az egészségügyi reform bukása után szabályosan megkergültek. A Fodor Gábor és Kóka János között kibontakozó küzdelem a legkevésbé sem az SZDSZ jövőjéről szólt, hanem két tehetségtelen politikusnak a hatalmi koncért folytatott marakodásaként volt jellemezhető. Bárhogyan alakultak azonban a kettejük közötti erőviszonyok, egyikük mindig odasasszézott Gyurcsány közelébe. Amikor pedig a kormány működése került veszélybe (például a parlament önfeloszlatásáról történő szavazás idején), akkor mindkettő tudta, hol van a helye: Gyurcsány Ferenc mellényzsebében.

(…) Aggodalomra ad okot, hogy minél közelebb kerül az ország a következő parlamenti választásokhoz, a nehezen kontrollálható indulatok annál inkább felerősödhetnek, olyan polgárháborús pszichózist váltva ki, ami után roppant nehéz lesz visszaállítani a rendet. Már csak emiatt is fontos lenne, ha minél előbb új kormány állna Magyarország élére. Minden valószínűség szerint véget érne a társadalom megosztottsága, és az ország ugyanolyan konszolidáltan működő, nyugodt és élhető hellyé válna, amilyen 2002 előtt volt.