Alacsony részvétel esetén biztos a Jobbik helye az Európai Parlamentben

A parlamenti pártok jól láthatóan jelentős politikai kihívásként kezelik a Jobbik nyilvánosságban is sokat tárgyalt erősödését, ami az MSZP és az SZDSZ kommunikációjában egyet jelent a „szélsőjobboldali veszély” fokozódásával, a Fidesz üzeneteiben pedig a „jobboldal megosztására” tett kísérlettel. Nézőpont kérdése azonban, hogy mennyire tekinthető jelentősnek a Jobbik támogatottsága, mert – bár a közvélemény-kutatások az elmúlt hónapokban növekvő népszerűségről tanúskodnak – a számszerűsíthető adatok alapján a radikális párt öt százalék fölé kerülése az európai parlamenti választáson csak alacsony választási részvétel mellett vehető biztosra. A radikálisok szavazóbázisának jelenleg látható méretét tekintve egyelőre nem beszélhetünk előretörésről: a Jobbik – komoly tartalékok mozgósításával is – a MIÉP 1998-as, illetve 2002-es támogatottságának szintjét látszik megközelíteni. Meglepetést legfeljebb az okozhat, ha a Morvai Krisztina vezette Jobbik-listára jelentős számú Fidesz-szimpatizáns szavaz át az EP-választáson.

Mekkora  a Jobbik támogatottsága?

A közvélemény-kutatások szerint a Jobbik 2008 végétől kezdődően stabilan mérhetővé vált. A legfrissebb kutatások szerint az összes szavazóhoz viszonyítva 2-3 százaléknyi Jobbik-szimpatizáns mutatható ki, míg a biztosan szavazó, pártpreferenciával rendelkező választók között a Medián, a Szonda-Ipsos és a Tárki 4, a Századvég-Forsense pedig 5 százalékos támogatottságot mért. 

A felmérésekhez hasonló mértékű támogatottságot jeleznek az időközi választások eredményei. Bár az egyes időközi választások (akár országgyűlési, akár polgármester-választás) eredményei alapján nagyon óvatos következtetéseket lehet csak levonni egy általános (akár országgyűlési, akár európai parlamenti) választásra nézve, a 2009-ben megrendezésre került időközi választások eredményei összességében azt mutatják, hogy a Jobbik jellemzően az összes szavazó 2-2,5%-át képes elvinni a szavazófülkékig. 

Mindez az általában alacsony részvételnek köszönhetően 4,5-8%-os szavazatarány elérését tette lehetővé a párt számára. Az szavazatszámokat tekintve ugyanakkor nem kiemelkedőek ezek az eredmények, a ferencvárosi időközi választáson a Jobbik kevesebb szavazatot kapott, mint ahány ajánlószelvényt összegyűjtött, és rosszabbul szerepelt, mint a MIÉP ugyanott 1998-ban és 2002-ben. Az egyetlen kivételt az ajkai önkormányzatiképviselő-választás jelentette, ahol a Jobbik az összes szavazásra jogosulthoz képest is csaknem 5%-ot tudott szerezni – ez kiugró eredménynek mondható. Ez utóbbi mindenképp jelzi, hogy a Jobbiknak lehetnek tartalékai azokon a vidéki településeken, melyeken a párt az elmúlt két évben erőteljes szervező és kampánymunkát folytatott. Lehetnek továbbá tartalékai a legnagyobb ellenzéki párt táborában is, mivel az ebben a választói körben is népszerű Morvai Krisztina akár jelentősebb számú Fidesz-szimpatizánst is átszavazásra csábíthat az EP-választáson. (A Forsense áprilisi mérése szerint jelenleg a Fidesz-szavazók 2 százaléka válaszolta azt, hogy az EP-választáson a Jobbikra szavazna.) E tartalékok mértéke azonban ma aligha becsülhető meg. 

A kutatások és az időközi választások eredményei összességében azt mutatják, hogya radikális szavazók aktívnak tekinthetők, ám hogy a Jobbik milyen eredményt érhet el az EP-választáson, az jelentős mértékben a választási részvételtől függ. Ha az egész országban az eddigiekhez hasonló arányban képes a párt mozgósítani (lefelé kerekítve ez legyen csak 2%), az azt jelenti, hogy 160.000 szavazóra számíthat. Amennyiben tehát nem számítunk 40%-osnál magasabb részvételre (2004-ben 38,5% volt), akkor ez a 160.000 szavazat éppen elegendő az ötszázalékos küszöb megugrásához. A párt 2004-ben nem indult az EP-választáson, így nincs közvetlen összehasonlítási alapunk, de az abszolút számokat tekintve a korábbi országgyűlési választásokból kiindulhatunk. A MIÉP 1998-ban és 2002-ben közel 250 ezer voksot kapott, a MIÉP-Jobbik összefogás 2006-ban 119 ezret. Ha tehát az EP-választáson sikerrel szerepel a Jobbik, akkor ugyan túlszárnyalja a 2006-os eredményt, de még kiemelkedően jó szereplés esetén is legfeljebb a MIÉP 1998-as, illetve 2002-es támogatottságának szintjét látszik megközelíteni. Meglepetést legfeljebb a fentebb említett, ma még nem megbecsülhető tartalékok rendkívül hatékony mozgósítása okozhat. 

A következő országgyűlési választásra nézve egyébként – elsősorban a választási rendszerek eltérő volta miatt – nem lehet majd következtetéseket levonni az EP-választás eredményéből. Ma legfeljebb annyi jelenthető ki, hogy egy sikeres EP-választási szereplés esetén a Jobbik sok választóval elhitetheti, hogy képes bejutni a nemzeti parlamentbe is, így kedvezőbb pozícióból politizálva újabb szavazókat is megnyerhet majd magának. 


Miért tekinthető fontos politikai tényezőnek a Jobbik?

Nézőpont kérdése, hogy a Jobbik támogatottsága ma mennyire tekinthető jelentős erősödésnek: 2006-hoz képest látható előrelépés, de hosszabb időtávot figyelembe véve annyi állapítható meg, hogy a Jobbik sikerrel integrálta a 2002 után szétesett radikális szavazótábor jelentős részét és egyelőre a radikális táboron belül erősödött meg. 
A magyarországi radikális jobboldal politikai újjászerveződése 2006 nyarán, a MIÉP-Jobbik összefogás választási kudarcát követően indult meg. Erre a folyamatra katalizáló erőként hatottak 2006 őszének eseményei, amikor a kormányellenes tüntetések és zavargások során több személy és szervezet is igyekezett a radikálisok élére állni. Már ebben az időszakban a MIÉP-től különvált Jobbik tűnt a legtudatosabban építkező szervezetnek, az új pártelnök, Vona Gábor megválasztását követően pedig látványosan nőtt a párt aktivitása. A Jobbik 2006 végén már nagy érdeklődésre számot tartó politikai akciókat indított. Ezek közül a leghatásosabb az volt, amikor a párt az olaszliszkai lincselés utáni felfokozott közhangulatot kihasználva romaellenes kampányt indított, és a cigányság egészét stigmatizálva, a „cigánybűnözés” elleni önvédelemre szólított fel. A párt így a romakérdés szélsőjobboldali értelmezésének uralkodóvá tételével olyan témához nyúlt, melyet korábban egyetlen parlamenti párt – így a MIÉP – sem mert politikai vita tárgyává tenni. 

Ezt követően a Magyar Gárda megalapítása adott újabb lendületet a pártnak, míg végül a radikális jobboldalon belüli integrációs folyamatok 2008 második felében már egyértelműen a Jobbik törekvéseinek megfelelően alakultak. A párt 2009-re meghatározó erővé vált a radikálisok körében, miközben a többi radikális és szélsőjobboldali szervezet mind jelentéktelenebbé lett, és eltűnt a nyilvánosság érdeklődésének középpontjából. 

Mindez azonban önmagában nem magyarázza, hogy ma a Jobbikot miért tartja jelentős politikai tényezőként számon a nyilvánosság. Ehhez szükség volt arra is, hogy a többi politikai szereplő jelentős politikai tényezőként kezelje a radikális pártot. Márpedig más-más pozícióból és érveléssel, de jelenleg minden párt jól láthatóan komoly kihívásnak tekinti a Jobbik „erősödését”. Az MSZP és az SZDSZ saját szavazótáborát igyekszik mozgósítani a „szélsőjobboldali veszéllyel” szemben, a Fidesz pedig saját radikális szavazói megtartása érdekében és az egységes jobboldal kialakítását célzó stratégia védelmében kívánja kiszorítani a pályáról a Jobbikot. Mindez erőteljesen felértékeli a nyilvánosságban a Jobbik szerepét. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi választások időszakához képest megváltozott pártpolitikai erőtérben, azaz a parlamenti kispártok jelenlegi gyenge helyzetéhez képest is erősnek tűnik a Jobbik, hiszen a radikális párt az SZDSZ és az MDF alacsony támogatottsága miatt eséllyel indulhat a „harmadik erő” címért zajló küzdelemben.