A homoszexualitás a magyar társadalomban: a félrenézés politikája
Bár a kutatási adatok gyakran ellentmondóak, a magyar társadalom többsége nem nevezhető homofóbnak. A közvélekedés inkább csak azt utasítja el, hogy a homoszexualitásról közügyként lehessen beszélni. A politikai szereplők óvatossága a hétvégére tervezett Meleg Méltóság Menetével kapcsolatban éppen ezzel a közvélekedéssel magyarázható. Ez azonban azt a veszélyt hordozza magában, hogy a felvonulásra 2007 óta rátelepedő szélsőjobboldal kisajátítja magának a témát, és így – a romakérdéshez hasonlóan – erősítheti az előítéleteket, továbbá elmérgesítheti a többségi társadalom és a meleg kisebbség viszonyát.
Míg a melegfelvonulások ma már főként csak a kelet-európai országokban számítanak botrányos, gyakran fizikai erőszakkal fenyegetett eseményeknek, a fejlett demokráciák többségében tízezreket vonzó karneválként, turisztikai látványosságként tartják számon ezeket a rendezvényeket, melyek politikai jelentősége egyre csökken. Nem volt ez azonban mindig így, az 1970-es évek elején az első felvonulásokat az Amerikai Egyesült Államokban éppen egy a rendőrök és a melegek között történt New York-i összecsapás – az 1969-ben történt ún. Stonewall-lázadás – indította el. A demonstrációk célja kezdettől fogva az volt, hogy felhívja a figyelmet a homoszexuálisokat érő hátrányos társadalmi megkülönböztetésre és jogi diszkriminációra. Bár a felvonulások megítélése a meleg közösségeken belül sem egyértelműen pozitív, tény, hogy – többek között ennek a politikai eszköznek köszönhetően – az elmúlt évtizedekben jelentős sikereket könyvelhetett el a melegek polgárjogi mozgalma.
Magyarországon 1988-ban jött létre az első melegszervezet, a rendszerváltás óta folyamatos a diszkriminatív jogi szabályozás lebontása, mára a fejlett demokráciákhoz hasonlóan csak a házasságkötéshez és a közös örökbefogadáshoz nincs joguk a melegeknek. Ugyanakkor ez a mindennapi intoleranciát aligha szünteti meg: a melegek többsége számára a társadalom különböző színterein (család, iskola, kortárscsoport, munkahely stb.) csak akkor kerülhető el a kirekesztés, ha „rejtőzködnek”, ha magánéletüket eltitkolják saját környezetük elől.
A felvonulás – amelyet Budapesten 1997 óta rendeznek meg – elsősorban erre a helyzetre adott politikai reakció, amely egy évben egyszer rendkívül látványossá teszi, hogy homoszexuálisok is élnek a társadalomban. A demonstráció hazánkban is kezdettől fogva vitatott hatékonyságú politikai eszköz (hiszen sokak szerint éppen a homoszexuálisokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat erősíti), ám a politikai közbeszéd fontos témájává csak 2007-től vált a rendezvény, mivel a felvonulókat ekkor érték először atrocitások az ellentüntetők részéről, majd ugyanez hevesebben megismétlődött 2008-ban is. Figyelemreméltó tehát, hogy a felvonulás körüli utcai rendbontások csak azt követően kezdődtek, hogy a 2006. őszi zavargások után olyan – elsősorban a szélsőjobboldalhoz köthető – tüntetőcsoportok szerveződtek, amelyek azóta is folyamatosan keresik a különböző alkalmakat arra, hogy megmutathassák magukat. Ennek következménye, hogy a melegfelvonulást megelőző politikai diskurzus ebben az évben már sokkal inkább szól a szélsőségesek elleni küzdelemről, a gyülekezési jog, illetve a rendőri biztosítás kérdéseiről, mint a homoszexuálisok ügyéről. Ez pedig jól láthatóan nincs ellenére a politikai szereplők többségének, akik a többségi társadalom elvárásaihoz alkalmazkodva inkább kerülni igyekeznek a témát.
Ennek megfelelően az idei rendezvény előtt eddig csupán abból keletkezett kisebb politikai vita, hogy Ékes Ilona, a Fidesz országgyűlési képviselője a felvonulás betiltását kérte a rendőrségtől, mondván, hogy annak megtartása „a közrend, a közbiztonság és az ifjúság egészséges fejlődésének sérelméhez vezetne”. Ezt követően a legnagyobb ellenzéki párt gyakorlatilag elhatárolódott saját képviselőjétől, de úgy, hogy közben magáról a melegfelvonulásról nem mondott semmit – leszámítva, hogy a párt néhány EP-képviselője a Szabadság Kör nevében arra szólította fel a rendőrséget, hogy az garantálja a felvonulók, továbbá a bejelentett melegfelvonulással szembeni tiltakozások résztvevőinek gyülekezéshez való jogát. Az MSZP a maga politikai állásfoglalását letudta azzal, hogy felszólította a Fideszt, hívja vissza az Országgyűlés emberi jogi bizottságából Ékes Ilonát. Az MDF és az SZDSZ egy általános üzenet formájában a kisebbségek jogainak, az emberi méltóságnak a tiszteletére hívott fel. Végül pedig a KDNP kiadta szokásosnak mondható közleményét arról, hogy a melegfelvonulást provokációnak tartja. Legaktívabbnak a szélsőjobboldal mutatkozik: a Jobbikkal Szegeden együttműködési megállapodást kötött Toroczkai László hetek óta nyilvánosan szervezi a melegfelvonulás elleni tüntetést.
A többségi társadalom viszonya a homoszexualitáshoz – ami jól kiütközik a téma politikusok általi kezelésében is – egy jellemző mondatban foglalható össze: „elfogadjuk, csak ne lássuk”. Ez rontja mind a homoszexualitással kapcsolatos társadalmi-politikai témák nyilvános megvitatását, mind a melegek önazonosságának nyílt felvállalását.
Special Eurobarometer 296, 2007
A magyar társadalom azonban – a nyilvánosságban gyakran megjelenő vélekedéssel szemben – nem nevezhető kirívóan homofóbnak. Magyarországon a 2006-os European Social Survey felmérés szerint többen vannak azok, akik szerint a homoszexuálisoknak „meg kéne adni a lehetőséget, hogy úgy éljék az életüket, ahogy szeretnék” (42%), mint azok, akik ennek ellenkezőjét állítják (25%). Igaz, ez az arány nemzetközi összevetésben közel sem számít olyan kedvezőnek (Nyugat-Európában a helyeslők aránya gyakran a 70%-ot is meghaladja). Magyarország adatainak tükrében leginkább a közép-kelet-európai régió melegekkel kapcsolatban közepesen előítéletes országai közé sorolható.
A melegek „rejtőzködése” ugyanakkor régiós összehasonlításban is kiemelkedően magas Magyarországon. Erre utal, hogy az egyik legalacsonyabb azon válaszadók aránya, akik személyesen ismernek homoszexuális személyt (6%, ugyanez az arány Csehországban is ennek több mint kétszerese). A vonatkozó kutatások szerint pedig a homoszexualitás nyílt felvállalása és annak társadalmi elfogadása között szoros kapcsolat található. A két tényező persze kölcsönösen függ egymástól, egyirányú ok-okozati összefüggés nem állítható fel: egyszerre lehet igaz, hogy a toleránsabb közvéleményű országokban a melegek nagyobb eséllyel vállalják fel másságukat, és az is, hogy a homoszexualitás szélesebb körű felvállalása (akár a meleg közösségek erősebb öntudata és bátrabb kiállása folytán) javítja a melegek iránti attitűdöket a személyes tapasztalatokon, és így az ismeretlentől való félelem enyhítésén keresztül.
A homoszexuálisok ügyének társadalmi megítélése a politikai tabusítás és a kisajátíthatóság veszélyét hordozza magában. A melegek társadalmi „láthatatlansága” és a személyes tapasztalatok hiánya ugyanis a magyar közvéleményt képlékenyebbé és egyúttal az elsősorban szélsőjobboldalról érkező értelmezési kísérletekkel szemben kevéssé ellenállóvá teszi. Ennek jele, hogy mára a nyilvánosságban uralkodóvá vált az a nézet, hogy maga a felvonulás zavarja meg a köznyugalmat és generálja az erőszakos ellentüntetéseket. Ha azonban ez igaz, akkor kérdés, hogy tíz éven keresztül miért nem történt rendzavarás a melegfelvonulások alkalmával, és – mint fentebb utaltunk rá – miért csak a szélsőjobboldal 2006-os újjászerveződése után került sor erre.
A társadalom érdektelensége és távolságtartása a témával szemben a szélsőjobboldal erőteljes kampánya következtében éles, erőszakos elutasításba csaphat át. A diszkriminatív szándék erősödésére utal a Medián 2008-as kutatásának eredménye is: 2005-ről 2008-ra 29-ről 42 százalékra emelkedett azok aránya, akik szerint állami, jogi eszközökkel korlátozni, szabályozni kellene a homoszexuálisok életét. Ebből a szempontból pedig kirajzolódik egyfajta párhuzam a melegek helyzete és a (sokkal jelentősebb társadalmi problémaként jelentkező) romakérdés között is: a társadalmi-politikai vitatémák kényelmi szempontokból történő politikai tabusítása végső soron az előítéletek erősödéséhez vezethet. Látni kell azonban azt is, hogy a homoszexuálisok elítélésében a szélsőjobboldal tábora is erősen megosztott: egy 2006. decemberi kutatás szerint a magukat a bal-jobb skála szélsőjobboldali pólusán pozicionáló (javarészt fiatal) választók nagyobb része inkább toleráns a homoszexuálisokkal szemben. Ez pedig arra utal, hogy a szélsőjobboldal táborának a homofóbia közel sem olyan erős szimbolikus „kötőanyaga”, mint például a rendpártiság, a romaellenesség, vagy éppen a kormányellenesség.
Forrás: European Social Survey 3rd Round, 2006. A „középen állók” a bal-jobb skála 3-7, a „szélsőjobboldaliak” 8-10 értékein helyezték el magukat
