Oroszbarátok a jobbszélen

Sajtóhírek szerint egyes európai szélsőjobboldali pártok működését – legalábbis részben – Oroszország finanszírozza. Ezt a gyanút jellegéből fakadóan nem lehet egyértelműen bizonyítani, de az tény, hogy egyes kelet-európai országok szélsőjobboldali pártjai eminens támogatói az orosz érdekeknek. A posztszocialista országok több szélsőjobboldali pártja is mintaértékűnek tartja az autoriter putyini politikai berendezkedést, miközben az Oroszország felé történő nyitást és ezzel párhuzamosan az euroatlanti térségről való leválás politikáját szorgalmazza.

Változó viszony Oroszországhoz

 

Arccal Kelet felé

• A rendszerváltó kelet-európai országok többségében sokáig Oroszország töltötte be a legfőbb külső ellenség szerepét, hiszen a kommunista Szovjetunió évtizedekig megszállta és elnyomta a térség nemzeteit. Az elmúlt években azonban az ellenségkép megváltozott, legerőteljesebben pedig éppen egyes antikommunista és ultranacionalista retorikát folytató politikai szereplők esetében.
• Ma a kelet-európai szélsőjobboldali pártok egy része – sok hasonlóságot mutatva a szélsőbaloldallal – a kapitalizmust, a globalizációt, és ebből következően az Amerikai Egyesült Államokat, valamint az Európai Uniót tekinti a legfőbb ellenségnek. Ugyanakkor az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján ezek a pártok külpolitikai irányvonalukat tekintve egyre közelebb kerülnek a Nyugattal rivalizáló orosz vezetéshez. A kelet-európai szélsőjobboldal oroszbarátsága annak ellenére is erősödik, hogy Putyin vezetése alatt a birodalmi nosztalgia felerősödésével párhuzamosan a kommunista rendszer pozitív „újraértelmezése” is megindult Oroszországban, ami pedig magától értetődően nincs összhangban a kelet-európai államok érdekeivel.

 

A vonzerő titka

• A sajtóban legelterjedtebb magyarázat szerint mindennek az az oka, hogy Oroszország anyagi támogatást nyújt az egyes európai szélsőjobboldali pártok számára, ám egyelőre a nyilvánosság elé nem került olyan bizonyíték, amely egyértelműen igazolná ezt a gyanút. A szélsőjobboldal egy részének Oroszországhoz való kötődésében azonban nem is az esetleges pénzügyi támogatás a legfontosabb elem. Ennél meghatározóbb és tartósabb kapcsolatot teremt a szóban forgó szélsőjobboldali pártok ideológiai és politikai vonzódása Oroszországhoz.
• A sok vonásban autoriter, tekintélyelvű és nacionalista jegyeket mutató orosz politikai berendezkedés, a lakosság túlnyomó többsége által támogatott erőskezű vezető, a nagyhatalmi retorika, az alapvető szabadságjogok háttérbe szorítása, a stratégiai szektorok feletti állami kontroll, a piaci mechanizmusokat felülíró „nemzeti érdekre” való permanens hivatkozás, a nagytőkét kordában tartó irányított gazdaság mind politikai, mind gazdasági értelemben követendő mintát nyújt a szélsőjobboldal számára.

 

Párhuzamos mozgások

• Az elmúlt években az orosz vezetés és egyes kelet-európai szélsőjobboldali pártok között jól láthatóan egyfajta együttmozgás alakult ki a nemzetközi politikai színtéren, még olyan látványos nemzetközi konfliktusokban is, amelyekben az orosz vezetés aktív szereplőként lépett fel.
  • Az orosz-grúz konfliktus idején például a kelet-európai szélsőjobboldali pártok többsége támogatta az orosz beavatkozást, hangsúlyozottan Szakasvili grúz elnök határozott Amerika-barát politikájának ellenében. A szélsőjobboldal olvasatában tehát Oroszország közvetetten a legfőbb ellenségnek számító Amerikai Egyesült Államokkal szemben mutatott erőt és aratott győzelmet.
  • Hasonlóan állnak hozzá a régió egyes jobbszélen elhelyezkedő pártjai az orosz energiapolitikai aktivitáshoz: legtöbbjük az uniós és az orosz gázvezeték-tervek közül nyíltan az utóbbit támogatja, sokkal inkább bízva a nyíltan geopolitikai célokat kiszolgáló orosz energiaipari nagyvállalatokban, mint az Európai Unióban és az európai cégekben.

 

Nemzeti autonómia vagy új függőség?

• Mindennek általános politikai keretét tehát a szélsőjobboldal nyugatellenessége adja. Ezek a nemzeti önállóságot hangosan hirdető pártok paradox módon a keleti nagyhatalomhoz való gazdasági és politikai közeledéssel kívánják hatásosan megjeleníteni az euroatlanti politikai és gazdasági közösségtől való elszakadás szándékát.
• Ez a törekvés pedig nyilvánvalóan nincs ellenére a befolyását kiterjeszteni igyekvő, az egykori szovjet blokk országait destabilizálni szándékozó Oroszországnak. A kelet-európai térség szempontjából azonban ez éppen nem az önállóság, hanem a függőség és instabilitás veszélyének növekedését jelenti – messze nem csak az energiaszektor területén.
• Kérdés viszont Oroszország céljai szempontjából is, hogy nem kontraproduktív-e ha „szövetségesei” főképp a szélsőjobboldal pártjaiból rekrutálódnak Európában. Magyarország példája mutatja, mennyivel mozdítja előrébb a Déli Áramlat építésének és a Nabucco blokkolásának ügyét politikailag, ha ezt éppen egy antidemokratikus és rasszista, a Nyugat által teljességgel szalonképtelennek ítélt párt tűzi a zászlajára.

 

 

 

Az alábbiakban csak azokat az országokat vizsgáljuk, ahol van jelentős támogatottsággal rendelkező oroszbarát szélsőjobboldali párt. Így a magyar, a bolgár, a szerb, valamint a szlovák szélsőjobboldal politikájában vizsgáljuk az orosz-orientációt, nem megfeledkezve arról, hogy az egyes országokban az oroszbarát politika teljesen más politikai, társadalmi és kulturális hagyományokba és kontextusba ágyazódik.

 

 

Magyarország

 

Az oroszbarát politika aligha nevezhető népszerűnek Magyarországon, az egyébként populista Jobbik programjában, és politikusainak megnyilvánulásaiban mégis egyértelműen tetten érhető. Ennek első látványos jele a grúz-orosz határvita idején volt látható, amikor a Jobbik politikusai az orosz fél mellett foglaltak állást, a Jobbik-közeli sajtótermékek pedig – rövid ideig tartó tanácstalanság után – Grúziát bírálták. Meglepő módon a korábban a Fidesz feltétlen és kritikátlan támogatójának tekintett két médium, a Magyar Nemzet napilap és a Demokrata hetilap is látványosan bírálni kezdte a Fidesz szerintük túlzottan atlantista politikáját, „Amerika-szervilizmusát”.

 

A Jobbik közeledése Oroszországhoz ezt követően egyre egyértelműbbé vált. Vona Gábor legalább két alkalommal is járt Moszkvában. A párt gazdaságpolitikai terveinek egyik alapvetése, hogy Magyarországnak nyitnia kell a keleti piacok felé, és az Európai Unió helyett inkább Oroszországban, Kínában vagy akár Iránban kell értékesíteni a magyar termékeket. Hasonlóan egyértelmű a párt álláspontja energiapolitikai kérdésekben. Bár a Jobbik szerint is fontos kérdés az energiafüggetlenség növelése, melyet a vélhetően szintén orosz részvétellel történő paksi atomerőmű bővítésével érnének el, a két vezeték közül csupán a Déli Áramlat gázellátását tartják megoldottnak, így a párt szerint Magyarországnak az orosz projekt mellett kell elköteleznie magát. Ebben a kérdésben Balczó Zoltán, a Jobbik EP-képviselője többször is megszólalt az Európai Parlamentben, a Déli-áramlat mellett foglalva állást. A képviselő szerint Oroszországot az uniónak sokkal inkább a partnereként kellene kezelnie, mint eddig, és nem a feltételeket diktálni számára.

 

A közvélemény-kutatások szerint a magyar lakosság többsége inkább a Nabucco megépítése mellett foglal állást. Az alapértelmezett Nyugat-orientált külpolitika tükrében a rendszerváltás óta az „oroszbarátság” ráadásul könnyen támadható álláspont. Így az orosz-elköteleződés ebben a kérdésben egyáltalán nem illik a Jobbik populista politizálásába.

 

 

 

A Jobbik markáns energiapolitikai álláspontjával meglehetősen egyedül maradt a hazai politikában: a Fidesz elkötelezte magát az uniós vezeték mellett, hasonlóan nyilatkozott az MDF és az SZDSZ is, és bár a Gyurcsány-kormány elkötelezettsége közel sem volt egyértelmű, a Bajnai-kormány már jóval határozottabban állt ki elődjénél a Nabucco ügyéért. Ezt a képet legfeljebb Orbán Viktor legutóbbi oroszországi látogatása árnyalja, a Fidesz elnöke ugyanis ezt követően – élesen ellentmondva saját korábbi nyilatkozatainak – a Magyar Televíziónak adott interjújában kijelentette: „az oroszok segíteni fognak az energiafüggetlenség elérésében”, ezzel utalva arra, hogy a nukleáris kapacitásbővítésben az orosz szakemberek és vállalatok komoly szerepet kaphatnak a jövőben. Ezen nyilatkozat után nem kizárható, hogy a Fidesz álláspontja a Nabucco kontra Déli Áramlat vitában is árnyaltabbá válik.

 

A szélsőjobboldali nyilvánosságban, de magában a Jobbik politizálásában korábban korántsem övezte egyértelmű támogatás a moszkvai törekvéseket. Az éppen grúz területen áthaladó – sokak által a háború egyik okaként emlegetett – Nabucco-gázvezetéket övező viták kapcsán Oroszországot például erőszakos birodalomépítéssel, a kormányt pedig szervilis oroszbarátsággal, a szuverenitás részleges feladásával vádolták a magyar szélsőjobboldalon. Még látványosabb volt a sok szempontból anakronisztikus antikommunizmusra épülő oroszellenes retorika a két évvel ezelőtti, orosz-észt viszonyt feszültté tevő tallinni zavargásoknál: a zavargókat „kommunista csőcseléknek” kiáltották ki, és sürgették a Szabadság téri szovjet emlékmű mielőbbi eltávolítását is, tekintet nélkül ennek a magyar-orosz kapcsolatokat érintő hatásától.

 

 

 

A változást ebből a szempontból egyértelműen a Jobbik 2007 utáni látványos megerősödése eredményezte. A párt stratégiájának fontos részévé emelte a keleti kapcsolatok erősítését, miközben hatékonyan szervezte maga alá szélsőjobboldal egyre szélesebb alternatív nyilvánosságát, így álláspontja – az Oroszországhoz fűződő viszony kérdésében is – az egész szélsőjobboldalon meghatározóvá vált.

 

 

 

 

Bulgária

Bulgáriában részben az ország geopolitikai pozíciójánál fogva, részben történelmi és kulturális-vallási hagyományaiból fakadóan a közvélemény hagyományosan jóval erősebb szimpátiát táplál Oroszország iránt, mint az Magyarország esetében megfigyelhető. Az orosz vs. nyugatorientált politika jelentős részben oldalak szerinti megoszlást követ: hagyományosan a baloldal (főleg a szocialista párt, a BSP) követ inkább oroszbarát politikát, míg a jobboldal (különösen a jelenlegi kormánypárt, a GERB) inkább nyugatos orientációjú, és az oroszokkal való gazdasági-politikai kapcsolatok erősítése helyett inkább a kötelékek gyengítése mellett érvel. Ez láthatóan hat is a két ország viszonyára, részben ezzel is függ össze ugyanis az orosz fél fenyegetése, hogy a Déli Áramlat elkerülheti Bulgáriát. Az országban Oroszország támogatottsága némileg megingott a tavaly téli orosz-ukrán gázkrízis alatt is, amikor az ország napokra teljesen gáz nélkül maradt.

 

Az oroszbarát orientációjú szélsőjobboldali pártok közül a bolgár Ataka a 2005-ös parlamenti választások előtt alakult, és egyből a harmadik legnagyobb parlamenti erővé vált. A párt képes volt összefogni a legismertebb radikális civilszervezeteket. A sikeres választások óta folyamatosan felmerül az a gyanú a párttal kapcsolatban, hogy működését jelentős részben orosz pénzekből finanszírozza. A párt retorikája kisebbségellenes, nacionalista, EU-ellenes, emellett erősen etatista is: elkötelezett a stratégai fontosságú vállalatok államosítása mellett. Az Ataka azonban az elmúlt években mérsékeltebb lett, és összekülönbözött a legradikálisabb Bolgár Nemzeti Szövetség jelöltjeivel. Az Ataka ugyan nacionalista, euroszkeptikus, török- és romaellenes maradt, de új gazdaságpolitikai elemeket vitt a programjába. A párt népszerűsége 2005 óta 8 százalék felett van, ugyanakkor az utóbbi választásokon támogatottsága csökkenni látszik.

 

 

 

A párt elnöke jelenleg Volen Siderov, aki bár oroszbarátnak nevezhető, de ez kevésbé egyértelműen jelenik meg állásfoglalásaiban. Korábban Siderov például azért támadta a (sokak által éppen túlzottan oroszbarátnak tartott) előző szocialista kormányt, mert orosz-ellenessége miatt nem akart közvetlen gázvezetéket építeni Bulgária és Oroszország között, később azonban azt vetette fel, hogy Törökország helyett inkább Oroszországot kellene meginvitálni az Európai Unióba. Az Ataka programjában – a Jobbikhoz hasonlóan – fontosnak nevezi az Európai Unión kívüli keleti piacok – Oroszország, Líbia, Irak – felé nyitást.

 

 

 

 

Szerbia

 

A térségben egyértelműen Szerbiában a legerősebb az orosz gazdasági-politikai érdekek támogatottsága és a stratégiai partnerségre való törekvés. Ennek elsősorban történelmi-kulturális okai vannak. Oroszország már a tizenkilencedik században támogatta a Török Birodalom részeként létező Szerbia függetlenedését. Így a pánszláv eszme a szerb nemzeti öntudat részét képezi, még ha Szerbia viszonya nem is volt mindig felhőtlen Oroszországgal. Az ideológia a milosevicsi időkben élte reneszánszát. 1998-ban az akkori szerb vezetők utolsó kétségbe esésükben még az orosz-fehérorosz unióhoz való csatlakozást is felvetették. Egy 2009 nyarán készült, 42 országot érintő felmérés szerint a szerbeknek volt az ötödik legelőnyösebb álláspontjuk Oroszországról. A válaszadók 53 százaléka pozitív véleményt fogalmazott Oroszországról, míg 61 százalékuk negatívat az Amerikai Egyesült Államokról.

 

Az elmúlt tíz év eseménysorában kiemelkedő a NATO fellépése Szerbiával szemben a délszláv háborúban, majd legutóbb Koszovó függetlenségének elismerése, amely egyaránt erősítette azokat a politikai törekvéseket (és köztük a pánszláv ideológiát), melyek az orosz-szerb kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazzák. Szerbiában a politikai elit sokkal nyitottabb Oroszország irányába, jellemző, hogy a legutóbbi elnökválasztás első két helyezettje – Nikolics és Tadics – is a szavazást megelőző hetekben egyaránt Moszkvában tárgyalt. Szerbiában ráadásul a Déli Áramlat – Nabucco vita nem merül fel, mivel csupán az orosz vezeték haladna keresztül az országon. A szerb vezetés így teljes mértékben elkötelezett a Déli Áramlat mellet, a két ország energiapolitikai kérdésekben szorosan együttműködik, és a szerb gáztársaság is részben a Gazprom tulajdonában van. Dmitrij Medvegyev október végi látogatásán kötött megállapodások alapján pedig a jövőben tovább erősödik a gazdasági-politikai befolyás Szerbiában mind az energiaiparban, mind az infrastrukturális fejlesztések terén. Fontos ugyanakkor, hogy a szerb oroszbarátság nem mentes a taktikai elemektől sem: az Oroszországhoz való látványos közeledéssel Szerbia az EU, illetve az Egyesült Államok irányában akarja saját tárgyalási pozícióit javítani.

 

 

Ma Szerbiában az oroszbarát törekvéseket legmarkánsabban a szélsőjobboldal képviseli. Az etnonacionalista radikális jobboldalnak jóval magasabb a támogatottsága mint a régió más országaiban. A Szerb Radikális Párt az utóbb három parlamenti választáson mindig több mint egymillió voksot szerzett, és a 33 százalékos támogatottsággal több esetben is az országgyűlés legnagyobb frakcióját tudták megalapítani. Ennek ellenére a párt egyfajta politikai karanténba van zárva, a kormányba csupán 1998 és 2000 között került be, azóta folyamatosan ellenzékben van. A párt még 1991-ben alakult, hivatalosan elnöke az a Vojislav Seselj, aki jelenleg is a Hágai Nemzetközi Bíróság eljárása alatt áll a boszniai háborúban elkövetett háborús bűntetteiért. Az SZRP célja Nagy-Szerbia létrehozása, ideológiája ultanacionalista és antiglobalista.

 

A szerb szélsőjobboldal bő egy éve kétfelé szakadt. Milosevics korábbi szövetségese, Tomiszlav Nikolics 19 képviselőtársával Szerb Haladó Párt néven új mozgalmat alapított. Mind a Szerb Radikális Párt, mind a Szerb Haladó Párt teljesen nyíltan oroszbarát politikát folytat. A Szerb Haladó Párt mégis sokkal megengedőbb az Európai Unióval szemben. Sőt, a kérdés súlyát jelzi, hogy a szélsőjobboldal szakadását is egy az Európai Unióval megkötendő stabilizációs és társulási egyezmény ratifikálása okozta. A Szerb Haladó Párt így a mérsékelt kormánykoalíció számára is elfogadhatóbb, már mint lehetséges új koalíciós partner is felmerült. A felmérések alapján a Haladó Párt jelenleg a második legnépszerűbb szerbiai párt, és háromszor annyi szavazatot kapna, mint a Radikális párt. A két szervezet összesített támogatottsága a szakadás ellenére is növekedett.

 

Nikolics eddigi megnyilvánulásaiban egyértelműen Oroszország feltétlen hívének nevezte magát, véleménye szerint a két ország együtt küzd a jelenleg fennálló világrend megdöntéséért. 2007-ben úgy nyilatkozott, hogy egy esetleges orosz katonai jelenlét megszilárdíthatná Szerbia helyzetét, és (Milosevics korábbi javaslatát felelevenítve) felvetette, hogy az Európai Unió és Amerika hegemóniája ellen tiltakozó országoknak egy Oroszország vezette államszövetségbe kellene tömörülniük. A Szerb Radikális Párt legfontosabb ügye az elmúlt időszakban Koszovó függetlenedése volt, melyet a szervezet teljes mértékben elutasított; sőt, Nikolics még háborút is kilátásba helyezett. Oroszország volt az egyetlen meghatározó világhatalom, amely végül nem ismerte el a független Koszovót, ami nem csak a Szerb Radikális párt híveinek körében, de az egész országban jelentősen növelte a Putyin-adminisztráció népszerűségét.

 

 

Szlovákia

 

Szlovákiában – Szerbiához hasonlóan – a pánszlávizmus ideológiája és az oroszbarát politika erős társadalmi támogatottságot élvez. Ennek évszázados, már az Osztrák-Magyar Monarchia és a szlovák függetlenedési törekvések időszakára visszanyúló hagyományai vannak. Szlovákiában ennek megfelelően több párt is oroszbarát beállítottságú. Ez a politikai irányvonal azonban sokszor az aktuális érdekek miatt háttérbe szorul. Az euroatlanti integráció okán a vezető pártoknak le kell mondania az elsődleges orosz-orientációról, aminek következtében az orosz politikusokkal nem mindig a legnagyobb pártok találják meg a közös hangot. A Szlovák Nemzeti Párt éppen ezért vált alkalmassá egy időben az oroszbarát érdekek képviseletére, ráadásul kormánypártként kellően befolyásos, és alapvető elveihez is jól illeszkednek a pánszláv eszmék.

 

 

A Szlovák Nemzeti Párt a térség szélsőjobboldali pártjai között is egyedülálló módon 1990-tól a mai napig politikai tényezőnek számít Szlovákiában, jelenleg 20 mandátuma van a 150 fős szlovákiai törvényhozásban. Az SNS története során többször is a kormánykoalíció tagja volt, és jelenleg is az.

 

A jelenleg kormányzó szlovák pártok közül az SNS volt az egyetlen, amely nem támogatta a NATO afganisztáni hadműveletét, és a szlovák katonák kivonását szorgalmazta. Az elmúlt években a párt vezető politikusainak neve többször összekapcsolódott Oroszországgal. Anna Belousovova, az SNS első alelnöke például a Szlovák-Orosz Baráti kör elnökhelyettese. (Ugyanakkor a szervezetben más pártok is képviseltetik magukat.) A politikusasszony 2009 tavaszán egy egyesületen keresztül szovjet katonai sírok felújításához járult hozzá. Tevékenységéért 2009 augusztusában Dmitrij Medvegyev orosz elnök utasítására a Barátságért Renddel tüntették ki.

 

Az SNS helyzete a szlovák belpolitikában jelenleg gyengülőben van, ez kihathat Oroszországhoz fűződő jövőbeli viszonyára is. A párt népszerűsége csökken, mutatja ezt például a gyenge EP-választási eredmény, a Fico-kormány pedig inkább igyekszik megszabadulni a koalíciós partnertől. Másrészt, az utóbbi időben az orosz vezetés jó kapcsolatokat ápolt Robert Fico miniszterelnökkel és pártjával is, ami leértékelte az SNS szerepét. Ez a példa azt is mutatja, hogy a szélsőjobboldal addig kiemelten fontos Oroszország számára, amíg befolyásosabb partner nem adódik az adott országban.

 

Fico 2001-től kezdve többször személyesen járt az Orosz Föderációban, és kezdettől fogva egyfajta politikai modellként, példaként emlegette a putyini orosz rendszert és annak erőskezű, a rendet, a törvényt és a nemzeti érdekeket védelmező vezetését. Sok alkalommal szembement a transzatlanti katonapolitikával is (pl. nem tartotta fontosnak az ország NATO-ba lépését, hangsúlyozva, hogy Oroszország nélkül lehetetlen az európai biztonság kiépítése, és hevesen ellenezte az iraki katonai inváziót).

 

A Nabucco vezeték Szlovákiát elkerüli, így Robert Ficonak nem kellett hivatalosan állást foglalni a gázvezetékek kérdésében. A szlovák kormányfő ugyanakkor orosz támogatással atomerőmű építését tervezi, amit Fico már uniós fórumokon is bejelentett. Mindez megfelel az aktuális orosz energiapolitikai érdekeknek is, mely a gázpiacok megtartásán túl éppen a nukleárisenergia-beruházások feletti kontroll kiterjesztésére irányul. Oroszország ugyanis elsődlegesen ezzel készül egy olyan, jövőbeli „zöld korszakra”, melyben a fosszilisenergia-hordozók gazdasági szerepe jelentősen visszaszorul.