A lecke, amit a DK és a Momentum már megértett
Ha az európai parlamenti választást egy bokszgálához hasonlítjuk, a következőképpen írhatjuk le a helyzetet. A DK és Momentum már tudja, hogyan lehet ütést bevinni a Fidesznek, de egyelőre egyikük sem került a kormánypárt közelébe. A Jobbikot egy kőkemény sorozattal padlóra küldte a Fidesz, jelenleg rászámolnak, a narancssárga sarokból érkező Mi Hazánk készül átvenni a helyét. Az erőtlen MSZP és Párbeszéd egymásba kapaszkodtak, de így is összecsuklottak. A LMP pedig úgy kiütötte saját magát, hogy kirepült a ringből. A körülményeket meghatározza, hogy az összes bíró fideszes, a kormánypártnak gyakorlatilag minden megengedett, az ellenzékieket viszont lépten-nyomon megintik. A közönség fele aktív, az egyes szurkolótáborok legszívesebben puszta ököllel esnének egymásnak, a publikum másik fele viszont leginkább azt lesi, hogyan tudna minél gyorsabban távozni. A következő menet az önkormányzati választás.
A szervezet, stupid!
Persze minden hasonlat sántít, de annyiban talán kifejező az analógia, hogy a szervezeti erőnlét mind a politikában, mind a bokszban kiemelkedően fontos. Ez az, amit hosszú évek után, úgy tűnik, egyre inkább a nyilvánosság is kezd megérteni. Az EP-választás után megjelent cikkek és értékelések ezért hangsúlyosan foglalkoztak szervezeti kérdésekkel, főként a Momentum és a DK eredményei kapcsán. Több riport is bemutatta, hogy az ellenzéki oldalon történt átrendeződés főként arra vezethető vissza, hogy ennek a két pártnak vannak aktivistái, karakteres politikai identitással rendelkező és kampányolni hajlandó tagjai, akik egy jól átgondolt stratégia szerint mozgósítanak. Mindezzel összehangolják a közösségi médiában futó üzeneteiket is, azaz közvetlen kapcsolatot hoznak létre a választóval, mégpedig egy olyan politikai rendszerben, amelyben erre az ellenzéknek nyilvános fórumokon egyre kevesebb a lehetősége. Ugyanakkor a többi párt esetében is meghatározó a szervezet állapota.
Az MSZP-Párbeszéd duó, az LMP, valamint a Jobbik összeomlása is elsősorban a pártszervezet problémáira vezethető vissza.
A legrosszabb eredményt produkáló LMP sosem rendelkezett jól működő szervezettel. Ennek kialakítását akadályozta, hogy a párt bár alig tízéves, több szakadást is átélt, politikusi gárdája és szavazótábora is többször lecserélődött, mára pedig egészen addig jutott, hogy sikerült kizárniuk az összes ismert politikusukat. Sőt, a szervezetlenség az LMP több egykori vezetője szerint is kódolva volt abban a pártpolitizálásra nem igazán alkalmas bázisdemokratikus működésmódban, amely az LMP-t kezdettől fogva jellemezte. Ungár Péter egy interjúban maga mondta el, hogy nem lehet úgy pártot vezetni és szervezni, hogy nincsenek meg hozzá a döntési jogkörök, mert az alapszabályt „filozófusok és virágmezőn rohangáló hippik írták”.
Az MSZP leépülése lassú folyamat, az 1990-es évek legkiépítettebb, utódpárti alapokon álló formációja mára elöregedett, alapszervezetei sorra leépülnek, hadra fogható emberei alig vannak, a DK 2011-es kiválása pedig csak tovább nehezítette a helyzetet. Az MSZP többször is megújulást hirdetett, politikusai az EP-választás előtt is „hálózatosodásról” beszéltek, az eredmény azonban arról tanúskodik, hogy a szavakat ezúttal sem sikerült tettekre váltani, mint ahogy az eleve szervezet nélküli Párbeszéddel való összefogás sem segített ebből a szempontból az MSZP-n.
A Jobbik leépülése (pontosabban: kívülről történő leépítése) az MSZP-hez képest gyorsan ment végbe. A párt kifejezetten erős, országosan kiépített szervezettel rendelkezett, a Fidesz pedig okkal tartott attól, hogy a Jobbik kihívó erővé fejlődik. A hatósági vegzálás már 2017-ben megkezdődött egy több százmilliós ÁSZ-büntetés formájában, ami azóta is folyamatos bizonytalanságban tartja a pártot. A Jobbik áttörését sikerült megakadályozni, de még így is több mint egymillió szavazatot szereztek a 2018-as országgyűlési választáson. Az elmúlt több mint egy évben a kormánypárt és annak csatolt részei mindent elkövettek a párt kivéreztetéséért. A sorozatos ÁSZ-büntetésektől kezdve, a személyre szabott lejárató kampányokon át, a fideszes média által aktívan épített Mi Hazánk Mozgalomig minden a Jobbik felőrlését és szétszakítását szolgálta. Persze kellett ehhez az is, hogy a Jobbikban ténylegesen meglévő konfliktusok eszkalálódjanak, leginkább az elmúlt években követett politikai stratégiával („néppártosodás”) kapcsolatban. A Jobbikot ráadásul nagyon érzékenyen érintette a szélsőjobboldali szatellitszervezetek leválása, hiszen a politikai közösség, az alapszervezetek és az aktivistahálózat működésében ezek fontos szerepet játszottak.
Az ütőképes pártszervezet az alapja a Fidesz választási eredményeinek. Nem Orbán Viktor politikusi mezőnyből kiemelkedő személye vagy a teljes nyilvánosságot beborító migránsozás a legmeghatározóbb tényező, hanem a hatékonyan működő kormánypárti mozgósítási gépezet, amely az egyre autokratikusabb politikai rendszer egésze által biztosított anyagi és szervezeti erőforrásbeli fölényen nyugszik. A Fidesz EP-választáson elért 52,6 százalékos eredményét a szinte felfoghatatlan mennyiségű kampányköltéshez, a főként vidéken érvényesülő totális médiadominanciához, a kormánypárt által nyíltan lobogtatható törvénytelen Kubatov-listákhoz, az önkormányzatok többségének birtoklásához és ezáltal a legkiszolgáltatottabb választói csoportok felett érvényesülő hatalmi-pénzügyi kényszerekhez mérten kell értékelni. Mindezeket figyelembe véve a Fidesz sokkal erősebb, mint a riválisai, és az egyetlen, amit hátrányaként lehet említeni, hogy korántsem olyan erős, mint amilyennek a rendszerbe tett energiát és pénzmennyiséget alapul véve lát(tat)ni szeretné magát. Az EP-választás számukra kedvezőtlen európai eredményein túl egyedül ezzel magyarázható, hogy a Fidesz vezetői nem tűntek túlságosan boldognak az EP-választás éjszakáján.
A településméret a lényeg
Ha az EP-választás tisztán arányos választási rendszerének településméret szerinti eredményeit tekintjük, akkor
azt látjuk, hogy az ellenzéki pártok a 2000 fő alatti településekre nem igazán képesek elérni. Ezen a települési szinten átlagosan 60 százalék felett van a kormánypárt támogatottsága.
Sőt, a legkisebb falvakban nem ritka a kormánypárt melletti 80-90 százalékos szavazati arány sem. Az ellenzéki pártok közül pedig csak a DK és a Jobbik volt képes átlagosan 10 százalék körüli eredményt elérni. Ugyanakkor ezeken a településeken él a választópolgárok ötöde, azaz ebben a nem elhanyagolható rétegben az ellenzéki pártok szinte behozhatatlan hátrányból indulnak. A 2000 fő fölötti, de 20 000 fő alatti településeken még mindig 50 százalék feletti a kormánypárt átlagos támogatottsága. Az ide tartozó településeken él a választók további 35 százaléka. A 20 000 fő feletti településéken viszont már 50 százalék alá csúszik a Fidesz támogatottsága, a két legnagyobb ellenzéki pártként pedig egyértelműen a DK és a Momentum jelenik meg.
A részvételi arány a 2000-5000 főt számláló településeken volt a legalacsonyabb. Innen lefelé és felfelé haladva is fokozatos emelkedés figyelhető meg, így a legkisebb és a legnagyobb településeken mentek el a legnagyobb arányban szavazni a választópolgárok.
Nagy általánosságban tehát az látható, hogy a Fidesz esetében nagyon egyértelmű kapcsolat rajzolódik ki: a település méretének emelkedésével a pártlista eredménye csökken. Miközben a 250 választópolgárnál kevesebbel rendelkező 695 kistelepülésen leadott érvényes szavazatok 67,24 százalékát szerezte meg a Fidesz, addig a 27 legnagyobb településen a 44,27 százalékát. Érdemes azonban azt is reálisan látni, hogy még ez utóbbi arányszám is jelentős kormánypárti fölényt jelez.
Nagy volt az EP-választás után a DK és a Momentum öröme, hiszen az ellenzéki erőviszonyok átrendeződése felcsillantotta számukra a reményt. Ám a kezdeti hasonlatra visszatérve még messze nincsenek ütéstávolságban a Fideszhez képest.
Az önkormányzati választáson azonban olyan fontos pozíciókat foglalhatnak el főként Budapesten és a megyei jogú városokban, amelyek kiindulópontjai lehetnek a további szervezeti építkezésnek. Utóbbinak ugyanis nincs alternatívája a Fidesz által kiépített és várhatóan tovább keményedő autokratikus politikai rendszerben.
Tovább fog szűkülni a kormánytól még független média tere, a közterületeken egyre kevésbé jelenhetnek meg ellenzéki politikai hirdetések, egyre rövidebb pórázra kerülnek a hosszú távú politikai alternatívaképzés lehetőségét hordozó kulturális és tudományos intézmények, ellenőrizni igyekeznek majd a közösségi médiát is. Ebben a környezetben pedig csak egy eszköz marad az ellenzéki pártok kezében: a közvetlen kapcsolatot biztosító szervezetépítés, erős lokális beágyazottsággal, amely a hatalom által a legnehezebben ellenőrizhető és korlátozható.
Filippov Gábor nagy visszhangot kiváltó, Orbán-rezsimről szóló cikkét azzal fejezte be, hogy „egy hibrid rezsim nem a sajtótájékoztató-politizálás terepe”. Az EP-választás eredménye arról tanúskodik, hogy ezt végre az ellenzék egy része is felismerte.
Juhász Attila
Az elemzés eredeti megjelenése: 24.hu, 2019.06.08.
