Hiába volna megoldás a nemzetiségi mandátum bajaira, a Fidesznek így jó

Még a Kádár-rendszerben is odafigyeltek arra, hogy amikor „választásokat” tartottak, legalább két név szerepeljen a szavazólapon. A mai Magyarországon, ha egy választópolgár úgy dönt, nemzetiségi listára kíván szavazni, be kell érnie egy olyan szavazólappal, ahol egyetlen lista egyetlen karikájába húzhat be egy X-et. Az antidemokratikus helyzet felszámolására volna megoldás, de belátható ideig ez csak elméleti lehetőség marad.

Ha nem is jogerős, de tavaly november óta már strasbourgi ítélet is kimondja, hogy a magyar választási rendszer nemzetiségeket érintő szabályozása több ponton jogsértő. A kormány úgy döntött, nem fogadja el az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletét, hanem megtámadja azt.

Érthető, hogy ragaszkodik az általa kialakított, az első pillanat óta közismerten rossz szabályozáshoz, hiszen mind 2018-ban, mind 2022-ben ennek köszönhette kedvezményes mandátumát a német nemzetiségi listán parlamentbe jutott képviselő. Ritter Imre fideszes kötődése mindig is közismert volt, 2010-ben Budaörsön polgármesterjelöltként is ringbe szállt Fidesz-KDNP színekben, az elmúlt öt évben pedig szinte mindig együtt szavazott a kormányoldallal. Egyelőre sosem volt szükség a kisebbségi képviselő szavazatára a parlamenti kétharmadhoz, de bármely későbbi választáson előfordulhat, hogy akár a minősített, akár az egyszerű többség múlik egy (papíron) nemzetiségi képviselő parlamenti helyezkedésén. Amíg tehát nem muszáj, a Fidesz aligha fog hozzányúlni a számára kedvező szabályozáshoz.

Mi a probléma a nemzetiségiképviselő-választás módjával?

Az első és legfontosabb, hogy a rendszerben nincs verseny: ha a választópolgár nemzetiségiként kíván szavazni, akkor egy olyan szavazólapot kap, amelyen az országos kisebbségi önkormányzat egyetlen listája szerepel, és legfeljebb azt döntheti el, hogy a mellette látható egyetlen karikába belerajzol-e egy X-et vagy sem. Senki más nem állíthat listát, mint az országos nemzetiségi önkormányzat. Ez tehát nem demokratikus versengés, nincs tényleges választási lehetőség, nem mellesleg sérül a választás titkossága.

További gond, hogy a kedvezményes mandátumra elvileg mind a 13 nemzeti kisebbség jogosult lehet, valójában csak a cigány és a német nemzetiségi önkormányzatnak van reális esélye az ehhez szükséges mintegy 20-30 ezer szavazat begyűjtésére, egyszerűen azért, mert a többi 11 nemzetiséghez tartozónak kevesebben vallják magukat. Kétségtelen, aránytalan volna, ha egy 199 fős parlamentben akár 13 nemzetiségnek is kedvezményesen szerzett, teljes értékű mandátuma lehetne. Ezzel valószínűleg a kettős identitású választópolgárok is egyetértenének. Ha viszont ez így van, akkor semmi szükség egy olyan hipokrita szabályozás fenntartására, ami 13-ból 11 nemzetiség  számára csak látszólag adja meg a lehetőséget a kedvezményesmandátum-szerzésre. (Az első ránézésre bonyolult, de azért nem befogadhatatlan kvótaszámítást a magyar választási rendszerről írt kisokosunk részletesen bemutatja.)

Kell-e nekünk a teljes értékű, kedvezményes mandátum?

Ahogy azt már egy 2015-ös tanulmányunkban is javasoltuk, először is arról kell politikai döntést hozni, hogy feltétlenül szükség van-e a teljes értékű kedvezményes mandátum intézményére, nem volna-e elegendő a szószólói mandátum fenntartása. Ma már a naivitás netovábbja ilyesmit leírni, de mégis, ezt a döntést kizárólag széleskörű társadalmi egyeztetést követően illene meghozni, amelyen nem csak a nemzetiségek képviselői vennének részt, hiszen a teljes politikai közösséget érintő ügyről van szó.

Ha az a döntés születik, hogy igen, szükség van a teljes értékű mandátumra, akkor meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy mind a 13 nemzetiség számára elérhető kritériumok és tényleges választási versengés mentén válasszák meg az arra jogosultak nemzetiségi parlamenti képviselőjüket. Ez aligha képzelhető el az Országgyűlés létszámának drasztikus emelése nélkül, amire – a 2010 előtt burjánzott kisebbparlamentezés ismeretében – a kormányoldal biztosan nem vállalkozna, de jó eséllyel más pártok sem mernének előhozakodni ezzel.

A másik lehetőség, hogy lemondunk a teljes értékű kedvezményes mandátumról, de a szószólói mandátum megszerzéséért valódi választási helyzetet teremtünk. Ebben az esetben semmi akadálya nem lenne annak, hogy a nemzetiségeknek (az egyéni kerületi jelöltekre, illetve a pártlistákra leadott mellett) egy harmadik szavazatuk is legyen, hiszen ez utóbbival nem befolyásolnák a parlament összetételét. (A strasbourgi ítélet kifogásolta azt a jelenlegi gyakorlatot is, hogy a nemzetiségekhez tartozó magyaroknak dönteniük kell: pártlistára vagy nemzetiségi listára szavaznak.)

Ez utóbbi megoldás nemcsak azért volna szerencsés, mert megszüntetné a kisebbségek közötti diszkriminációt, orvosolná a titkosság sérülését, megteremtené a demokratikus versengés kereteit a szószólói mandátumért, hanem mert a potenciális visszaélési lehetőségeket is megelőzné. Túl a már említett német nemzetiségi képviselet anomáliáján, ne feledkezzünk meg ugyanis arról sem, hogy a magyarországi cigányságnak jelenleg nem hogy képviselője, hanem szószólója sincs, az Országos Roma Önkormányzatban 2021-2022-ben lezajlott konfliktussorozat miatt. Az ügy hátterében – egyebek mellett – az állt, hogy melyik erőcsoport szerzi meg a jelölés jogát, ami által egyenes út vezetett volna a parlamentbe (az ügyről egy korábbi fázisában beszélgettünk Hidvégi B. Attilával). Az ilyen jellegű botrányok is megelőzhetők lennének, ha ténylegesen a nemzetiségi választópolgárok dönthetnének arról, ki képviselje őket szószólóként a magyar Országgyűlésben.

A tiszta helyzet megteremtésének egyetlen akadálya a Fidesz ellenérdekeltsége.