A magyar ellenzék számára is van tanulsága a lengyel választásnak
Azt, hogy a lengyel ellenzéki erők képesek voltak leváltani a nyolc éve regnáló Jog és Igazságosság (PiS) vezette kormányt, sokan hajlamosak elintézni azzal, hogy „bezzeg Lengyelországban” egész más a választási rendszer. Kétségtelen, alkotmányozó többség híján a lengyel kormány nem volt képes a magyarhoz hasonlóan a maga képére formálni a választási rendszert, ahogy a nyilvánosságot sem sikerült oly mértékben monopolizálnia (az állami tévé és rádió persze már ott is elveszítette közmédiajellegét). A jelentős eltérések ellenére mégsem igaz, hogy a magyar ellenzéki erők számára ne szolgálna tanulsággal a szintén sokszínű lengyel ellenzék októberi választási sikere.
Győztest erősítő hatások
Ami a választási rendszert illeti, a legfontosabb különbség, hogy Lengyelországban csak pártlistákra lehet szavazni, már ami az alsóházat, a szejmet illeti. Nem országos listák versengenek viszont, hanem 41 választókerületben számolják össze a szavazatokat, és a nálunk is használatos d’Hondt-mátrix segítségével osztják ki a – kerületenként 7-20 között szóródó – mandátumokat, összesen 460-at. Ez papíron arra szolgál, hogy a lengyelek helyi képviselőket juttassanak a szejmbe, valójában sokkal fontosabb a területi listás rendszer győztest erősítő hatása. Mit is jelent ez?
Az idei eredmények esetében azt, hogy a legtöbb szavazatot gyűjtő PiS 35,4%-os teljesítményével a mandátumok több mint 42%-át szerezte meg (a 460-ból 194-et). A Donald Tusk mögött összeállt Polgári Koalíciót is erősítette a rendszer, ha nem is ennyire: 30,7% listán, 34,1% a parlamentben. A Harmadik Út szinte pontosan a listás támogatottságának megfelelő mandátumarányra tett szert (14%), a Baloldal viszont már a rendszer kárvallottja: 8,6%-os támogatottság mellett a szejm székeinek 5,6%-a jut csak neki. A legkisebb formáció, ami átlépte a bejutási küszöböt, a szélsőjobboldali Konföderáció volt, 7,2%-kal, de parlamenti súlya a 4%-ot sem éri el. Ezek a torzítások elsősorban a területi alapú mandátumkiosztásnak, másodsorban a d’Hondt-mátrixnak köszönhetők.
Utóbbival osztják ki Magyarországon is az országos listás mandátumokat, a területi lista alapú kalkuláció pedig 2010-ig torzította a magyarországi listás szavazatok mandátummá alakítását. Ezt a Fidesz ugyan már kivezette, de bőségesen helyezett el a rendszerben más győztest erősítő elemeket. Nemcsak a „győzteskompenzáció” néven elhíresült hungarikum sorolható ide, hanem az az alaphelyzet is, hogy a 199-ből 106 mandátum sorsa egyszerű többségi rendszerben dől el (tehát egyetlen fordulóban az viszi a mandátumot, aki a relatív legtöbb szavazatot kapta). Többek között ezeknek az elemeknek köszönhető, hogy a Fidesz már két alkalommal is úgy tudott kétharmados parlamenti többséget szerezni, hogy a szavazatok felét sem szerezte meg (2014, 2018).
Összefogáskényszer
Mint láthattuk, a lengyel rendszer is erősíti a mindenkori győztest, és gyengíti a kisebb pártokat, de jóval mérsékeltebben, mint a magyar. Egyéni választókerületi rendszer híján pedig nincs az az együttműködési kényszer, ami nálunk a nulladik feltétele volna a Fidesz esetleges legyőzésének (a közhiedelemmel ellentétben nem az együttműködés ténye volt a 2022-es kudarc oka). Lengyelországban tehát nem volt akadálya annak, hogy külön listákon vágjanak neki azok a pártok a választásnak, amelyek egyébként pontosan tudták, hogy sikerük esetén közösen fognak kormányozni. Sőt, ezzel még javították is az esélyeiket, mivel így egész más választói csoportokat tudott egyik vagy másik pártszövetség megszólítani, ráadásul a „befogott orral” való szavazás problémáját is meg tudták előzni. A Fidesz pont ezt értette meg, és teremtett szándékosan olyan helyzetet, hogy ellenfeleinek (akik egymástól legalább annyira viszolyognak, mint a kormánytól) csak teljes együttműködésben legyen esélyük a győzelemre.
Valójában a lengyeleknél is van „összefogáskényszer”, csak nem a szejm, hanem a Magyarországon nem létező szenátus választása során. A száztagú testületet ugyanúgy egyszerű többséggel választják, mint Magyarországon az egyéni választókerületi képviselőket. Igaz, hogy a felsőház jóval kevésbé fajsúlyos intézménye a lengyel törvényhozásnak, de ez nem változtat azon, hogy az ellenzéki erőknek meg kellett állapodniuk a választás előtt a közös jelöltekben ahhoz, hogy eséllyel szálljanak ringbe a PiS jelöltjeivel szemben. Nekik sem állt rendelkezésükre második forduló, előválasztást sem tartottak, mégis ki tudták állítani száz közös jelöltjüket, hogy aztán 100-ból 65 kerületben győzelmet is arassanak.
Nem vitatható tehát, hogy a lengyel ellenzéknek lényegesen nagyobb a mozgástere, mint a magyarnak, de ott is alkalmazkodni kell egy sokrétűen szabályozott játéktérhez.
Élni és élni hagyni
Magyarországon az ellenzéki pártok megszólalásai során a választók irreálisan sokat kénytelenek az őket egyáltalán nem érdeklő választástechnikai kérdéseket hallgatni. A lengyel ellenzéki pártok ezzel szemben alig beszéltek ilyesmiről a nyilvánosságban, helyette választói csoportokra szabott üzenetekkel kampányoltak, hitelességet, tettrekészséget, erőt mutattak, egyszersmind kormányzóképes alternatívát nyújtottak.
A Harmadik Út például a bizonytalanokra fókuszálva a megosztottság ellen beszélt, hangsúlyozva, hogy meg kell akadályozni a lengyel társadalom kettészakadását. A Baloldal a fiatal, liberális városi szavazókra koncentrált olyan fontos identitáspolitikai témákkal, mint például az abortusz megengedőbb szabályozása vagy az állam és az egyház szétválasztása. Volt olyan párt, amelyik kifejezetten a gazdákhoz szólt, és volt, amelyik zöld üzenetekkel operált. Mindehhez persze kellett a lengyel társadalom sokszínűsége, a kormánnyal való elégedetlensége és az ellenzéki pártok jobb szervezettsége.
A magyar ellenzéki pártok számára is járható út lehetne a különböző választói csoportok beazonosítása, hogy a megnyerésükre kialakított stratégia mentén (és az „élni és élni hagyni” jegyében) ne feltétlenül csak egymás kárára, hanem egymást erősítve (is) növeljék támogatottságukat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ellenzéki pártok nem csupán a Fidesz-ellenes választói csoportok kemény magjára célozhatnának. Tehetnének politikai ajánlatot azoknak a választóknak is, akik elégedetlenek ugyan a kormánnyal, de egy mindent megváltoztató rendszerváltásban nem érdekeltek. A folyamatos újraosztás helyett, így lehetne az ellenzéki torta méretét növelni.
Lengyelországban is sok a párt, többüknek az ötszázalékos bejutási küszöb ott is kihívást jelent, mégis sikerült olyan választási koalíciókat létrehozni, amelyek mindegyikének sikerült a pártszövetségekre vonatkozó 8 százalékos küszöböt megugrania. A magyar jelöltállítási rendszerben ez a modell egy az egyben nem lekopírozható, de ki lehetne alakítani egy olyan ellenzéki pártstruktúrát, amely valahol az egyetlen domináns párt koncepcióját jelentő egyik- és a teljes felaprózottságot jelentő másik véglet között találja meg a helyét.
Sokat segítene ezen, ha az ellenzéki erők nem főleg egymással foglalkoznának, és együttműködésük nem merülne ki az aktuális választási alkukban, hanem távlati stratégiát dolgoznának ki, amit aztán a következő országgyűlési választásig hátralévő időszakban komoly munkával, következetesen és összehangoltan megvalósítanának. Ennek egyik eszköze lehetne a – sok kis saját csatornát kiváltó – alternatív ellenzéki nyilvánosság megteremtése. Már csak a szűkös erőforrásaik miatt is hatékonyabb lehetne ez modell, miközben a lengyel példához hasonlóan minden párt megőrizhetné a saját önállóságát, de abban egységesek lehetnének, amit a kormánypártról és annak rendszeréről állítanak.
A lengyel eseményekből tehát az szolgálhat tanulságul, hogy ha megvan a politikai ajánlat, a szereplők közötti kölcsönös bizalom, illetve még a munkát is beleteszik, az kiforr(hat)ja magát úgy, hogy kitöltse a még oly szűkre szabott politikai mozgásteret.
