Alkotmányos kiskapu
A zsigeri bizalmatlanság, az informatikai analfabetizmus és a kreatív törvénykezés együttesen vezetett odáig, hogy konzerválódtak az alkotmányos aggályok a külképviseleti szavazás körül. Tudjuk: a hétvégén 8800 választópolgár már voksolhat. Nem tudjuk viszont, hogy mennyien lehetnek, akik szeretnének, de nincs rá lehetőségük, mert rosszkor lesznek rossz helyen. A Political Capital elemzésének szerzője LÁSZLÓ RÓBERT választási szakértő.
Hat éve élhetünk választójogunkkal külföldön is – ha időben elutazunk. Ha csak néhány napra vagyunk távol, esélyünk sincs szavazni.
A probléma egyszerű: azok az állampolgárok, akik külföldön tartózkodnak a magyarországi választás napján, de itthon vannak a külképviseleti szavazás napján, nem voksolhatnak. Az Alkotmánybíróság ezt az állapotot még 2008-ban alkotmányellenesnek minősítette.
A taláros testület ugyanakkor – a választókerületi problémához hasonlóan (lásd: Egyenlőtlen választójogunk, 168 Óra, 2010. március 18.) – nem semmisítette meg a vonatkozó jogszabályokat, így aztán nem sikerült cselekvésre köteleznie a parlamentet. Tetszik, nem tetszik: az alkotmányos mulasztás már régóta nem ösztönzi munkára a politikusokat.
8800 magyar választópolgár voksolhat külképviseleteinken
Sokáig fennállt a veszély, hogy a magyar állampolgárok elveszítik egy alig néhány éve megszerzett jogukat, és nem tudnak majd külföldön szavazni. A pártok nem keresték valami elszántan a megoldást, mégsem tűnt reménytelennek a helyzet. Azért nem, mert az alkotmányos problémán túl volt még egy kényszerítő erő, amely a világ boldogabbik felén bizonyosan elhozta volna a korszerűbb szabályozást; nálunk nem így történt. A történet 2004-ig nyúlik vissza.
Miután csatlakoztunk az Európai Unióhoz, rögtön jöttek az EP-választások, amikor lehetővé kellett tenni, hogy a külföldön tartózkodó választópolgárok is szavazhassanak. Az eredeti elképzelés szerint közpénzen kiutaztatott pártdelegáltak látták volna el a szavazatszámláló bizottságok feladatát. Ez a rendkívül pazarló módszer azonban az utolsó pillanatban lekerült a napirendről. Mivel vészesen közeledett az EP-választás időpontja, az az átmenetinek szánt döntés született, hogy a külképviseleteken a diplomáciai testület tagjai végezzék el ezt a munkát, de a szavazólapokat haza kell szállítani, és itthon összeszámolni.
A szélsebesen megalkotott törvény sem lett sokkal takarékosabb. Elég arra gondolni, hogy az urna és szállítója külön-külön repülőjeggyel utazik haza minden egyes városból, ahol akár egyetlen (!) szavazatot is leadtak. (Idén összesen nyolcvanhét város külképviseletére jelentkeztek be választópolgárok, ebből huszonnégy helyre nem többen, mint tízen.) A korszerűnek nem nevezhető módszer továbbá lassú, bürokratikus, olykor pedig megoldhatatlan helyzetbe kényszeríti a választási eljárást. (Erről írunk majd a jövő héten.)
Mindez egy EP-választás és egy népszavazás után nyilvánvalóvá vált, ezért amikor 2005-ben – viszonylagos békeidőben – kicsit rendbe szedték a választási eljárásról szóló törvényt, célszerű lett volna a külképviseleti szavazást is újraszabályozni. Nem meglepő, hogy a pótcselekvésen kívül nem történt semmi: annyit rögzítettek, hogy a hatályos rendelkezések 2009. december 31-én hatályukat vesztik, addig meg majdcsak megoldja valahogy a 2006-ban felálló új parlament.
2009-re tehát a következőképpen festett a helyzet: közeledik a választás, a parlament már alkotmányos mulasztásban van (az AB 2008 végéig adott határidőt a probléma megoldására), a külképviseleti szavazást szabályozó passzusok pedig év végéig hatályukat vesztik. Ha másért nem, ez utóbbi ok miatt olybá tűnhetett: a parlament ezúttal nem tud kitérni a munka elvégzése elől, és kénytelen lesz egy korszerűbb szabályozást tető alá hozni.
A kétharmados többséghez szükséges MSZP és Fidesz azonban – miután világos lett, hogy a szavazatok elektronikus hazaküldése nélkül nem lehet alkotmányos és hatékony szabályozást alkotni – a konstruktivitás legkisebb jelét sem mutatta. Az Országos Választási Iroda hiába tett le több kivitelezhető megoldást is az asztalra, a pártok kategorikusan elzárkóztak az elektronikus voksolás minden módjától.
Bár nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a papíralapú szavazás jóval több visszaélésre ad módot, mint az elektronikus, az észérvek nem tudták legyőzni az ismeretlentől való félelmet, a zsigeri bizalmatlanságot, az informatikai analfabetizmust. Nincs ugyanis racionális, a politikai érdekekkel magyarázható oka annak, hogy a pártok gyakorlatilag lesöpörték az asztalról az elektronikus szavazás összes tervezetét, pedig azok mindegyike jóval rugalmasabbá, gyorsabbá és már középtávon olcsóbbá tette volna a külképviseleti szavazást.
A szkenneres megoldás például azért lenne jó, mert a választó számára alig volna érzékelhető a változás: továbbra is papíron szavazhatnánk, csak nem urnába dobnánk a szavazólapot, hanem szkennerbe helyeznénk. Az így nyert adat elektronikusan azonnal hazaküldhető lenne, tehát nem kellene egy héttel előbb tartani az első fordulót; mindenki ugyanazon a napon szavazhatna ott, ahol éppen tartózkodik.
Ugyanez volna az előnye a szavazógépes megoldásnak, hiszen a kezelése nem bonyolultabb, mint egy bankautomatáé, és még papírra sem volna szükség hozzá. Az egyetlen hátrány, hogy viszonylag magas beruházási költségei vannak, de bizonyosan hamar megtérülne, hiszen nem kellene választásonként, népszavazásonként emberek és urnák százait utaztatni, ráadásul a dologi költségek is radikálisan csökkennének. Még olcsóbb lenne az internetes szavazás: megszüntetné a szavazás helyhez kötöttségét is – a szavazás titkosságának féltése miatt azonban ez egyelőre túl sok gyanakvásra adna okot.
Amíg viszont a politikai elit egy jelentős része képtelen megbarátkozni az informatika vívmányaival, addig esély sincs arra, hogy elmozduljunk egy korszerűbb választási technika irányába. Ez csak akkor volna lehetséges, ha meglenne a bizalom mind a választók, mind a politikusok részéről. Bizalom márpedig nem lesz, amíg képviselőink jelentős része a titkárnőjével nyomtattatja ki az e-mailjeit, és egy érintőképernyős szerkezet kezelése leküzdhetetlen akadályokat jelent számára.
Ahhoz ugyanis, hogy a választók bizalommal tekintsenek egy új szavazási technikára, a döntéshozó politikusoknak, a parlamentnek, a pártoknak kellene példamutatóan eljárniuk, a legapróbb részletekig biztosítva a nyilvánosságot. Úgy valóban nincs értelme új rendszer bevezetésének, hogy sokan közben csalással riogatnak – márpedig borítékolható, hogy a mindenkori vesztes nem riadna vissza ettől az eszköztől. Nyilván ezzel is tisztában voltak a korszerűsítés ellenzői.
A vita tehát egyre kilátástalanabbá vált. Úgy tűnt, nem sikerül megállapodni, és 2010-től nem szavazhatunk külföldön. Aztán decemberben jött a megváltó kreatív törvénykezés: egy Nyitrai Zsolt (Fidesz), Rubovszky György (KDNP) és Tóbiás József (MSZP) által jegyzett „népfrontos” indítvány villámgyorsan megoldotta a helyzetet. Hatályon kívül helyezték a külképviseleti voksolás szabályozását 2009. december 31-ével hatályon kívül helyező passzust. Magyarán: hatályban tartották a sebtében összerakott, az első pillanattól átmenetinek szánt, elképesztően pazarló és nem mellesleg alkotmányellenes szabályozást.
Az egész történet kiválóan leírja demokráciánk állapotát. Párbeszéd helyett bizalmatlanság, kreativitás helyett ötlettelenség, problémamegoldás helyett kiskapukeresés. Az pedig nem oszt, nem szoroz, hogy idén húsvét vasárnapjára „esik” a külképviseleti szavazás napja, ami egyrészt törvénysértő, másrészt számos külföldön dolgozó választópolgárt kényszerít abszurd döntésre: a családjával töltse otthon az ünnepet, vagy szavazzon?
A cikk megjelenése: 168 Óra, 2010. április 2.
