Kétlelkű pártválasztók
Sokan erősen azonosulnak választott pártjukkal, mégsem bíznak benne: az átlagos magyar választónak ambivalens a viszonya a pártpolitikához. A bizalmatlanság azonban nem nyitott utat új pártok előtt az utóbbi húsz évben, inkább a többpártrendszerből való kiábrándulással járt együtt. A Political Capital sorozatában JUHÁSZ ATTILA ezúttal a pártokról kialakult képet és a pártrendszer változását vizsgálja.
„Demokratikus elituralom alakult ki, intézményes részvételi demokrácia híján csak pártok között lehet választani” – hangzott el nemrég egy budapesti konferencián. Ez a mondat jól mutatja, hogy mára széles körben vált népszerű elfoglaltsággá a pártok elleni általános hangulatkeltés. A gyenge politikai kínálat miatt sokan nem az egyes pártokban látják a hibát, hanem a képviseleti demokráciában. Hódít az a – különben korántsem új – gondolat, hogy a társadalmat vagy a nemzetet úgymond „megosztó” pártok léte minden bajok forrása.
Egyre többen valamiféle idealizált közvetlen demokratikus rendszerben kezdenek hinni, mintha az képes lenne felülírni a tényt: a társadalom egyes tagjainak és csoportjainak érdekei eltérnek egymástól. A pártellenes retorikában ráadásul gyakran maguk a pártok járnak az élen: hol kisebb parlamentet ígérnek, hol felesleges népszavazásokat kezdeményeznek, hol meg kampányellenes kampányt folytatnak – és még hosszan lehetne folytatni a sort.
Jellemző, hogy a politikai szereplők többsége még a „párt” szót sem használja szívesen. A jelenlegi parlamenti erők közül csak a szocialisták és a kereszténydemokraták nevezik magukat pártnak, és a politikai arénába belépni készülő új szerveződések is szívesebben alkalmazzák például a „szövetség” vagy a „mozgalom” kifejezést. Mindezek következtében nem meglepő, hogy a pártok által erősen orientált választók többsége nincs jó véleménnyel a pártokról.
Amiképpen a pártok ellentmondásos viszonyt alakítanak ki önmagukhoz és ahhoz a politikai rendszerhez, amelyben léteznek, úgy a választók is kétlelkűek. A térség országaihoz képest nálunk viszonylag erősnek mondható a választott párttal való érzelmi-személyes azonosulás (azaz a pártosság), ám ez nagyfokú bizalomhiánnyal párosul. Ebből a szempontból a hazai viszonyok meglehetősen sajátosak.
A régebbi demokráciákban a pártosság magasabb mértéke a pártok társadalomba való beágyazódását jelzi, és általában nagyobb bizalommal jár együtt. A pártok ennek megfelelően jól bejáratott módon érik el szavazóikat, akik tisztában vannak azzal, melyik párt felel meg leginkább személyes ízlésüknek és értékválasztásuknak. Magyarországon más a helyzet: a választott párthoz való kötődés magasabb foka nem annyira a pártidentitások stabilizálódását, mint inkább a politikai rendszer konfliktusosságát és a társadalmi törésvonalak mélységét jelzi. Sokak esetében tehát a választott párt iránti egyoldalú szimpátia más pártok erőteljes elutasítottságával jár együtt.
A magyar társadalomban feszülő ellentmondásokat tükrözi a pártrendszer változása is az elmúlt húsz évben. A rendszerváltás eredményeként az egypártrendszerből versengő többpártrendszer alakult ki, amely egyre koncentráltabb lett. Így aztán az 1990-es évekre jellemző plurális modell a 2000-es évek elejére a kétpárti modell irányába tolódott el.
A régió országai közül Magyarországot ma a szűkös politikai kínálat jellemzi: az Országgyűlés öt pártjával szemben a régió többi parlamentjében rendszerint hat-nyolc, néhol tíz párt foglal helyet. Ez pedig nem magyarázható egyszerűen a választási rendszerek különbségével.
A kínálati oldal hiányosságait sem lehet kizárólag a politikai pártok számlájára írni: az erőviszonyokat végső soron ugyanis maguk a választók formálják a szavazataikkal. A parlamenti pártok számának csökkenése (1998 óta négynél több pártlista nem kapott a szükséges öt százaléknál több szavazatot) a társadalom csökkenő politikai tagoltságát is tükrözi. Ezt azok a visszatérő kutatási eredmények is alátámasztják, amelyek még a magukat bal- és jobboldaliként definiáló szavazók értékválasztásában és politikai vélekedéseiben is jelentős hasonlóságokat mutatnak ki.
A szavazói döntésekben az egymást követő választásokon mutatkozó változatosság (az úgynevezett „választói volatilitás”) nálunk különösen alacsony. Ezt jelzi, hogy míg a környező országokban gyakran meghatározó politikai szerephez tudnak jutni az újonnan létrejött pártszervezetek, Magyarországon az országgyűlési választásokon eddig csak egyetlen példa akadt olyan pártra (1998-ban a MIÉP), amely „kívülről” jutott be a parlamentbe.
Hazánkban a választott párt iránti elfogultság tehát különösen a 2000-es évek elejétől kezdődően erősödött meg, amikor a két nagy politikai oldal közötti ellentétek rendkívüli mértékben kiéleződtek. Az elmúlt évben ugyanakkor újabb változás kezdődött. Az MSZP népszerűségvesztésének és az SZDSZ szétesésének következtében az egyik nagy politikai pólus voltaképpen összeomlott. A Fidesz mért népszerűsége és az idei európai parlamenti választás tapasztalatai alapján pedig nem lehet kizárni, hogy a legnagyobb ellenzéki pártnak akár kétharmados többsége is lehet a 2010-ben felálló új Országgyűlésben.
Mindezek mellett az utóbbi években egyre jelentősebbé vált a pártok iránti általános ellenszenv is. Azaz nőtt azoknak a szavazóknak a száma, akik részt vennének a választásokon, a jelenlegi pártok közül azonban egyikre sem adnák voksukat. E folyamat nyertese a Jobbik (bár az LMP is szívesen hasznot húzna a mai parlamenti pártokkal szembeni elutasításból), amely több mint 427 ezer szavazatot szerzett az európai parlamenti választáson, a közvélemény-kutatások pedig azóta is stabilan 10 százalék felett mérik a pártot választó biztos szavazók körében.
Jelenleg az a Jobbik látszik tehát a magyar pártrendszer legfőbb megújítójának, a sokak által – nem is ok nélkül – kárhoztatott status quo feltörőjének, amelyik sikeresen pozicionálta önmagát „új erőnek” valamennyi parlamenti párttal szemben. És ezt éppen arra a negatív képre alapozták, amelyet jórészt a parlamenti pártok alakítottak ki saját magukról.
Kétségtelen, hogy ezzel a pártrendszer megújulásának a lehető legrosszabb forgatókönyve vált valóra.
A cikk megjelenése: 168 Óra, 2009. december 10.
