A jegybank imázsa

A Magyar Nemzeti Bank különleges résztvevője a hazai közéletnek: egyszerre jelenik meg szakpolitikai, gazdasági és szakértői szerepkörben. Ugyanakkor a jegybank, illetve az intézményt megjelenítő elnök nem függetlenítheti magát a pártpolitikai erőtértől. Szakmai hitelességének egyik fő mércéje éppen az, hogy miként képes kezelni azokat a konfliktusokat, amelyek az MNB és a politikai szereplők között alakulnak ki. A bank működéséről GIMES GERGELY, a Political Capital munkatársa írt.

Egy jegybanknak nem elsősorban a választók előtt kell hitelesnek maradnia. Elfogadottságának igazi mércéje az, hogy a nemzetközi befektetők és a pénzügyi elemzők mit gondolnak róla. Az eltérő célközönség sokszor már önmagában garantálja a konfliktust a kormány és a központi bank között. Míg az előbbi célja a választók meggyőzése, esetenként akár az aktuális gazdasági folyamatok „átcsomagolásával” és kozmetikázásával, addig a központi bank ezekben a helyzetekben éppen a kormány bírálatával tudja hitelességét megőrizni.

A nagy varázsló

A jegybankok és elnökeik megítélését azonban nemcsak a politika jelene, hanem a gazdasági folyamatok jövője is meghatározza. Az Egyesült Államokban például a lemondásakor egekig magasztalt „nagy varázsló”, Alan Greenspan a válság kitörése után nyilvános bűnbánatra kényszerült. Itthon Járai Zsigmondnak a Gyurcsány-kormány fiskális politikájával szembeni éles támadásai leginkább távozása után, a gazdasági válság hatásai láttán „értek be”. Őt inkább amiatt érte szakmai bírálat, mert 2000-től kezdődően nem figyelmeztetett az akkori osztogatás veszélyeire, hogy hallgatásával is védje az őt jelölő politikai párt érdekeit.

A jegybank és a politika sajátos viszonyának meghatározó eleme tehát az elnök személye, a kiválasztása és esetleges leváltása körül rendszeresen újraéledő konfliktus. Az MNB-nek a rendszerváltás óta négy elnöke volt öt ciklusban, de az öt ciklusból csupán kettő tartott valóban hat évig. Eddig minden elnöknek volt olyan „kohabitációs” időszaka, amikor nem az őt kinevező miniszterelnökkel kellett együttműködnie: az elmúlt húsz évben a központi bank jellemzően ezekben az időszakokban vált politikai szempontból is fontos szereplővé.

Az aktuális kormányok ugyanis mindig megpróbálták a monetáris politika irányítását átvenni, vagy legalább befolyásolni a döntéseit, és a cél érdekében sokszor nem válogattak az eszközökben. Surányi Györgyöt – alapvetően politikai okokból – az új jegybanktörvény elfogadása kapcsán, 1991-ben váltotta le az Antall-kormány. Utóda, Bod Péter Ákos szintén csak néhány hónapot tudott együtt dolgozni a Horn-kormánnyal. Ezt követően Surányi és Járai is kitöltötte hatéves mandátumát, de mindkét időszakot a kormánnyal való súlyos konfliktusok terhelték.

Surányi esetében a CW Bank kapcsán a viták újfent inkább politikai jellegűek voltak: az MNB bécsi leánybankját – amely amellett, hogy súlyos veszteségeket termelt, vélhetően fontos szerepet játszott az egykori pártrendszer pénzeinek kimenekítésében – az Orbán-kormány már 1998-at követően be akarta záratni. A jegybank azonban ezt – Járai Zsigmond akkori pénzügyminiszter szerint politikai okokból – nem engedte. Járai időszakában a Gyurcsány-kabinet – a Monetáris Tanács miniszterelnök által kinevezett tagjainak megduplázásával – súlyosan megsértette a monetáris politika önállóságát.

Utóda Simor András a válság kezdetéig viszonylag harmonikusan működött együtt az őt jelölő Gyurcsány-kormánnyal. A pénzügyi krízis azonban éles döntéseket követelt az MNB-től, és így az elmúlt hónapokban nemcsak a gazdasági, hanem a politikai szerepe is felértékelődött. Most megtörni látszik a tendencia, hogy a jegybank egyértelműen elhelyezhető a kormány–ellenzék-ellentét valamelyik pólusán. A Fidesz mellett egyre többször támadták szocialista politikusok is a monetáris politikát, és az MNB is egyre élesebb kritikát fogalmazott meg a kormány politikájáról. A monetáris politika mostani eltávolodása a hagyományos politikai mezőtől azonban vélhetően ideiglenes jelenség, amire a válság mellett a baloldal szétesése a magyarázat.

Az MNB egyfajta átmenetet képez a pártpolitika és az attól teljesen független intézmények között, hiszen egyszerre jelenik meg szakértőként és politikai szereplőként. Mivel a jegybank döntéseit részben a politikától való függetlensége hitelesíti, minél erősebbek voltak eddig a kétoldalú politikai támadások, annál inkább nőtt a piaci szereplők és az elemzők körében a jegybank szakmai elismertsége.

A jegybank persze – bár nem célja a népszerűség – mozgásterének növelése érdekében nem mulasztja el, hogy sikereit a választók előtt megjelenítse: akárcsak a kormány, a bank is saját érdemének tünteti fel a forint árfolyamának stabilizációját vagy az infláció csökkenését. Azaz, a pártokhoz hasonlóan maga a jegybank is hajlamos a szakértői és a politikai szerepet saját aktuális érdekei szerint váltogatni.

Bizalmi index

A jegybanknak ugyanakkor megvan az a lehetősége is, hogy alkalomadtán visszavonuljon a szakértelem kényelmes sáncai mögé. Jó példa erre Surányi György esete, aki egy napon kezdte második jegybankelnöki ciklusát Bokros Lajos pénzügyminiszterrel. A jegybank a kiigazítás lépéseiben aktív szerepet vállalt (például a forint 9 százalékos leértékelésével és a csúszóleértékelés bevezetésével), a népszerűségvesztés mégis szinte teljes egészében a kormányt és azon belül is Bokros Lajost érintette.

Kommunikációs szempontból az MNB talán a leginkább centralizált intézmény, azt a közvélemény felé elnöke jeleníti meg. A párhuzamos politikusi és szakértői szerep a monetáris politika vezetője esetében így még hangsúlyosabb.

Az elmúlt húsz év összes jegybankelnökének neve felmerült már a potenciális miniszterelnökök között, rendszerint – összekapcsolódva a „szakértői kormány” mítoszával – valamilyen ideiglenes, válságkezelő kabinet vezetőjeként. Pedig az eddigi tapasztalatok szerint csak a politikából vezet a jegybank felé út, visszafelé nem: két korábbi miniszter (Járai Zsigmond és Bod Péter Ákos) is politikusból lett jegybankelnök, ugyanakkor arra nem volt példa, hogy leköszönt MNB-vezető politikai pozícióba kerüljön.

A jegybank azon kevés hazai intézmények egyike, amelyek a választók egyre erősebb kiábrándultsága ellenére is meg tudták őrizni elfogadottságukat. A Medián adatai szerint bizalmi indexe még mindig ötven pont feletti. Ebben azonban fontos szerepe van annak is, hogy a lakosság túlnyomó része számára a monetáris politika működése nem átlátható: általában éppen azok az intézmények a legnépszerűbbek, amelyek a választóktól a legtávolabb vannak. Ez a misztikum azonban hátrányt is jelenthet, hiszen a politikai szereplők könnyen kérhetnek számon olyan gazdaságilag irracionális lépéseket az MNB-n, mint a több száz bázispontos kamatcsökkentés, amit az utóbbi időben a politikai spektrum mindkét végéről anélkül követelhettek, hogy a választók tudnák: ez a lépés kockára tenné a forint stabilitását.

Kommunikációs kudarc

A jegybank tevékenységével kapcsolatos ismeretek hiánya itthon szembeszökőbb, mint az európai országok többségében. Ez pedig rontja az MNB esélyeit arra, hogy (a jegybankok egyik hagyományos misszióját teljesítve) a gazdasági folyamatok működését és az adatokat közérthetővé tegye, megmagyarázza a választóknak. Elég egy pillantást vetnünk a jegybank számára kulcsfontosságú infláció alakulására és annak észlelésére, máris kiderül, hogy az emberek gyakran négyszer-ötször is erősebbnek érzik a pénzromlást a ténylegesnél. Ez pedig arra utal, hogy a gazdaságpolitika és a monetáris politika irányítóinak az infláció leszorításával kapcsolatos sikerkommunikációja kudarcot vallott.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2009. szeptember 24.