Ki kormányozza a kormányt?

„A kormány szakmai, és ne politikai alapon hozzon döntést!” Paradox módon éppen a kormányzás politikamentességét tette elvárássá a rendszerváltást követő időszakra is az, hogy az MSZMP széthullása közepette az átmenet kormánya került a centrumba. A kormányzás megítélésének változását GYULAI ATTILA, a Political Capital Institute igazgatója elemzi.

A nem demokratikusan választott Németh-kormány viszonyítási pont maradt a parlamentáris demokrácia keretei között felállt kormányok számára. Ez persze különösen a Horn-kabinettel kapcsolatban került elő, de a Bajnai-kormány körüli politikai viszonyok 2009-ben is felidézték Németh Miklós kormányát.

Nem csupán a „szakértői kormány” eljövetelével kapcsolatos, mindig megújuló várakozásokról van szó.

A Németh-kormány politikai mozgásterét éppen az a helyzet teremtette meg, hogy az őt voltaképpen létrehozó MSZMP érdemben már saját politikáját sem volt képes irányítani. A formálisan még pártállami rendszerben – különösen a gazdaságban és külpolitikában – a kormányzás már a nyilvánosság előtti megjelenésében sem a párt része volt. Sőt, „függetlenségét” részben épp az biztosította, hogy már látható volt az addig centrumnak tekintett MSZMP szétesése. Így válhatott elvárássá a politikamentesség.

Hiába a baloldali-racionalista és jobboldali-konzervatív szembeállítás, a kormány hozzáértése fontos ígéret maradt – tekintet nélkül az ideológiai-politikai különbségekre. Nem pusztán a kompetencia, a „kormányzóképesség” választói megítéléséről van szó, hanem arról, hogy a politikusok szerint is létezik a pártok vitájától önmagát függetleníteni képes vezérlés lehetősége.

Horn Gyula kormánya 1994-ben a szakértelem, a hozzáértés ígéretével lépett hivatalba, 2009-ben a szakértői kormány pedig éppen a kormányzástól való menekülést jelenítette meg. Orbán Viktor ugyanakkor a mostani kormányzati ciklus utáni időszakkal és a válságkezeléssel kapcsolatban vetette fel lehetőségként, hogy a Fidesz választási győzelme után a szakértők rendbe teszik a gazdaság problémáit, s azután lépnek helyükre a politikusok.

A magyar választók nem értékelik különösképpen saját kormányukat. Ez választói és állampolgári értelemben egyaránt fontos. Az utóbbival kezdve: az állam és a kormány közötti viszony nemhogy nem világos, általában fel sem merül. Ugyanarról van szó, hiszen a kormány egy az állammal, függetlenül attól, hogy más és más a miniszterelnök? Vagy a kormány mindig más, és választásról választásra csak az derül ki, hogy sokkal inkább a pártokhoz tartozik, mint az államhoz?

Egyvalami azonban állandó: az a közvélekedés, miszerint minden, ami rosszul megy az országban, a kormány bűne, függetlenül attól, milyen színezetű pártok nyerték el a hivatalt. Ebben – bár a magyar állampolgárok államtól való menekülése és bujkálása megmaradt – a kormányzattal szembeni teljesíthetetlen elvárások fogalmazódnak meg. A választók mindent a kormánytól várnak, és ezért újra és újra csalódnak benne – kivéve a választási ígérgetés és költekezés időszakaiban. Az elmúlt húsz évben emiatt a kormányok újra és újra beszorultak a „választási költekezés csapdájába”, amit a költségvetési hiány négyévenkénti emelkedése jelez.

A folytonosság és a váltakozás közötti különbségeket a ciklus közben lezajlott kormányváltások sem tették egyértelműbbé. A „hol végződik az egyik kormány, és hol kezdődik a másik?” kérdése a politikai vitákban naponta megjelenik.

A Medgyessy–Gyurcsány-, majd a Gyurcsány–Bajnai-váltás a kormányzás demokratikus kritériumainak vitájába torkollott. A képviseleti kormányzás megkérdőjelezését 2002, de különösen 2004 után a Fidesz ellenzéki politikája és az MSZP válaszképtelensége tette lehetővé. Ennek következtében szélesebbre nyílt az ellenzékből való kormányzás lehetősége is, amelynek legnyilvánvalóbb példája a 2008-as népszavazás kezdeményezése, eredménye és utóélete.

A Fidesz ellenzéki pozícióból is képes volt arra, hogy érdemi pontokon módosítsa a kormány politikáját. Tény, hogy a tandíj és a vizitdíj közvetlen költségvetési hatása nem kiemelkedő, ám a mögöttük meghúzódó szakpolitikai koncepció és vele a Gyurcsány-kabinet ideológiája a referendumon megbukott, a kormánynak saját politikáját kellett visszavonnia.

A választói várakozások éppen azzal nem számolnak, hogy a kormányzás időben behatárolt. Így – bár egy kivételével mindig megbukott a hivatalban lévő kormány – a leginkább elkötelezett választók számára úgy tűnhet, pártjuk győzelme az ellenfél végleges bukását jelenti. A kormányváltások korszakváltásként vagy új rendszerváltásként jelennek meg, amit felerősít a korábbi kormányok megítélésének utólagos módosulása is.

Az 1998–2002 között hivatalban volt Orbán-kormány, a „polgári kormányzás” a Fidesz kétciklusnyi ellenzéki politikájának meghatározó része: miközben már nem is létezik Orbán-kormány, könnyen lehet, hogy megítélése javult hivatali idejéhez képest.

A mai szocialisták szempontjából a Horn-kormány sokkal kevésbé meghatározó. Az 1994–1998 közötti időszak legfeljebb abból a szempontból fontos, hogy a szocialisták általa őrizték meg 2002-re az „ideológiamentes” kormányzás ígéretét, ami éles kontrasztot jelentett a vállaltan értékkötött Fidesz–FKGP–MDF-kormányzáshoz képest. A 2008-as és 2009-es megszorító intézkedések tükrében pedig a Horn-kormány időszaka a népszerűtlenségtől sem visszariadó „felelős kormányzás” előzményeinek felmutatása miatt vált fontossá.

Az idő a politikában is képes szebbé tenni a múltat – ez az Antall-kormány mai megítéléséből is jól látszik. Dacára azoknak a kemény, szimbolikus és ideológiai vitáknak, amelyek az intézményrendszer alakítását, Antall József részéről a kormány mozgásterének meghatározását kísérték, az első szabadon választott kormány egyre inkább elnyeri a kivételes történelmi helyzetéből adódó presztízsét.

A 2006-ban kezdődött kormányzati ciklus ugyanakkor minden megelőző kormányzati időszaknál markánsabban formálta a kormányzással kapcsolatos politikusi és választói gondolkodást. Alig tört meg a sokak által a magyar berendezkedés átkának tartott váltógazdálkodás, máris kérdésessé vált, hogy a kormány milyen keretek között mozoghat a választói felhatalmazás birtokában. Vagy – ahogy a balatonőszödi beszéd uralkodóvá vált értelmezéséből következett – annak hiányában.

Az elmúlt években a magyar választó sokat tanulhatott volna arról, mi a kormány helye és feladata az állam szervezetén belül. A parlament feloszlatására, tehát a kormány megbuktatására tett kísérletek, a bizalmi szavazás, majd a bizalmatlansági indítvány és a kisebbségi kormányzás nyilvánvalóvá tették azt a tényt, hogy bár igen sok minden múlik a kormány önálló politikai törekvésein, mégsem magányos intézményről, hanem másokkal szövevényes viszonyban működő politikai szereplőről van szó.

A kormány pozícióját nem csupán a választók előtt kell meghatározni, és következetesen képviselni a sokat bírált kormányzati kommunikáció csatornáin keresztül. Azon is sok múlik, hogy az egyes pártokon belüli viszonyok hogyan hatnak az éppen aktuális kormány mozgásterére. Ahhoz, hogy a kormány működni tudjon, bizony a pártokat is kormányozni kell.

Magyarországnak a rendszerváltás óta eltelt időszakban kormányai voltak, de kormányzata nem. Miközben mind nyilvánvalóbb, hogy az állam politikai tevékenységének központi irányítója egyre inkább a kormány (és szélesebb értelemben a kormányzás) – a kormány soha nem válhatott minden választó kormányzatává.

A pártok csatái arra hívják fel a választók figyelmét, hogy a kormány mindig valakié: egy párté, valamelyik gazdasági érdekköré, egyik vagy másik szigorúan körülhatárolható választói csoporté – de sohasem az országé. Ebbe az irányba a kormányt még nem kormányozta senki.

A cikk megjelent: 168 Óra, 2009. augusztus 27.