A kevéssé Tisztelt Ház

„Attól, hogy kevesebben leszünk, még nem leszünk kevésbé hülyék” – így summázta nemrég egy országgyűlési képviselő azt a vitát, amely évek óta zajlik a parlament létszámáról. Márpedig ha az Országgyűlés egyik tagja így vélekedik saját munkahelyéről, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a választók ma már nem sok tisztelni valót találnak a Tisztelt Házon.

A parlament imázsának legfőbb jellemzője ugyanis éppen az, hogy a polgárok a kormányokkal, a politikusokkal vagy a pártokkal azonosítják az intézményt, és nem úgy tekintenek rá, mint a demokratikus politikai berendezkedés egyik önálló elemére. A parlamentnek nincs elkülönült kommunikációja és arculata: a magyarok számára ma nem azt jelenti az Országgyűlés, amit például az amerikaiak számára a kongresszus.

Nem volt ez mindig így. A rendszerváltás idején alapvetően más volt a közvélekedés az Ország Házáról. Ez volt az az intézmény, amely „visszavette” a demokráciát a pártállamtól.

Bár a közvélemény-kutatások szerint sosem volt kiugróan magas az Országgyűlésbe vetett bizalom, a nyilvánosságban élő képet tekintve az 1990-ben megválasztott parlament éles váltást jelentett a megelőző időszakhoz képest. Annak ellenére is, hogy a parlament voltaképp már az első szabad választás előtt, 1987-től közreműködött a diktatúra lebontásában és a jogállam felépítésében. Mégis, a széles nyilvánosság számára 1990 jelentette a cezúrát: a pártállam díszparlamentjét felváltotta egy demokratikusan megválasztott, valódi politikai vitákat folytató testület, amelynek munkája a média érdeklődésének középpontjába került. Nem mellékesen Szabad György elnöklése is kétségkívül minőségi ugrást jelentett „Stadinger elvtárs” tevékenységéhez képest.

A választók rendszerváltás utáni gyors kiábrándulása azonban a parlament megítélésére is hatással volt. Az intézménybe vetett bizalom a Medián adatai szerint 1992–93-ra érte el a mélypontot. Ezt követően ciklikus változás volt megfigyelhető: az Országgyűlés iránt érzett bizalom rendre a választási években érte el a csúcsot, amit aztán gyors visszaesés követett. (Ez alól eddig egyedül 2006 jelentett kivételt, amikor azonban a kampányban többé-kevésbé helyreállított bizalmat a választásokat követő drasztikus megszorítások gyorsan aláásták.)

A ciklikus változás jól mutatja, hogy a parlament megítélése szoros összefüggésben van a kormányok, valamint a pártok megítélésével. Ennek egyik legfontosabb oka az az egyébként nemcsak Magyarországon megfigyelhető jelenség, hogy a törvényhozást egyre inkább a kormány dominálja, mivel vezető szerepe van a parlament napirendjének alakításában. Az imázs szempontjából is fontos tehát az a politológiai alaptétel, amely szerint a törvényhozás-végrehajtás klasszikus elválasztása mindinkább megszűnik, és átveszi helyét a kormány-ellenzék kettőssége.

Ez még akkor is így van, ha az Országgyűlés elnökének amúgy meglehetősen nagy mozgásteret és erős pozíciót biztosít a magyar alkotmány.

Annak ellenére sem sikerült ugyanis különálló parlamenti arculatot kialakítani, hogy az elnök személye erre elvileg megfelelő keretet és kifejezési módot adna. (Megjegyzendő, hogy Szili Katalinnak voltak ilyen irányú törekvései az elmúlt években, de összességükben nem vezettek eredményre.) Mindennek következménye, hogy az Országgyűlés a rendszerváltás óta fokozatosan vesztett önállóságából, így például az önálló képviselői indítványok számának és elfogadásának csökkenése folyamatos volt az elmúlt húsz évben.

Részben erre a jelenségre reagálnak azok az időről időre felmerülő – egyfelől habókos, másfelől imázsromboló – elképzelések, amelyek a pártok visszaszorítását, a korporatív elemek és a közvetlen demokratikus eszközök erősítését, illetve a politikusok „szakértőkkel” vagy „civilekkel” való felváltását követelik a parlamentben. Ráadásul ilyen – a képviseleti rendszert nyilvánvalóan aláásó – kezdeményezések nemcsak a Házon kívülről indulnak, hanem gyakran a Házon belülről is.

Igaz, a képviselők nem az efféle ötletekkel ártanak leginkább saját intézményüknek, hanem elsősorban azokkal a tartósan érvényesülő szokásokkal, politikai klisékkel, formaságokkal, valamint működésbeli sajátosságokkal, amelyek az évek során negatív imázselemként rögzültek a nyilvánosságban az Országgyűléssel kapcsolatban. A legjobb példa erre a képviselők számának csökkentéséről szóló javaslat folyamatos napirenden tartása, amelyet különböző formában minden parlamenti párt megfogalmazott már az elmúlt években. Mára sikerült elhitetni a választókkal, hogy a parlamenti létszámcsökkentés költségvetési szempontból jelentős megtakarítást jelent, illetve hogy kevesebb képviselővel jobban működik majd a demokrácia.

Erőteljesen rombolja a parlament imázsát a képviselői költségtérítések ügye is, amelyek kapcsán egyébként teljesen tiszta helyzetet a nemrég elfogadott új szabályozás sem teremtett. Nem fest jó képet az Országgyűlésről az sem, amit a képviselők a munkájukból láttatni engednek. Nem is az ülésen való olvasgatás vagy az alvás, esetleg a tiltott helyen való dohányzás a legnagyobb baj. Hanem az, hogy bár az elmúlt húsz évben a parlamenttel kapcsolatos médiamegjelenések jelentős része arról szólt, hogy az ülésterem sokszor kong az ürességtől, a képviselők még kísérletet sem tettek arra, hogy hatásosan elmagyarázzák: a parlamenti munka nemcsak a plenáris ülésen, hanem a bizottságokban is zajlik.

Az utóbbiak közül még a nagy médiaérdeklődés közepette dolgozó vizsgálóbizottságok sem szereztek tekintélyt az Országgyűlésnek. 1990 óta ugyanis – a Tocsik-bizottságot leszámítva – egyetlen ilyen testület sem produkált a nyilvánosság számára értékelhető eredményt, legfeljebb a botrányok fokozásában mutattak fel sikereket. Ez ráadásul – kis túlzással – hungarikumnak nevezhető, mivel a parlamenti vizsgálóbizottságok a demokráciák többségében tekintélyes, a fontos ügyeket a választók számára megnyugtatóan rendezni képes intézményeknek mondhatók.

Mindezek következtében nem csoda, hogy jelenleg még egy új választás után sem várható lényeges javulás az Országgyűlés megítélésében.

Annak pedig egyelőre nem látszik jele, hogy a magyar törvényhozás – a fejlett demokráciákhoz, például Németországhoz vagy az Egyesült Államokhoz hasonlóan – a kormányoktól és a pártoktól elkülönült, ciklusokon átívelő szervezettel, önálló kommunikációt folytasson.

A cikk megjelenése: 168 Óra, 2009. július 23.