Kinek a szuverenitása?
Úgy tűnik, az Orbán-rezsim számára Magyarország biztonságánál is fontosabb, hogy gyengítse az EU-t, a NATO-t, és erősítse az olyan illiberális autokratákat, mint Trump, Putyin, Lukasenka, Erdoğan, Vučić, Dodik, Hszi Csin-ping. Mással nem nagyon magyarázható, hogy a kormány miért támogatja lelkesen a Trump-adminisztráció azon lépéseit, amelyek sértik az EU és benne Magyarország gazdasági és biztonságpolitikai érdekeit. Ezzel Magyarország nemzeti érdeke és az Orbán-rezsim hatalmi érdeke egyértelműen elválik egymástól: amikor Orbán Viktor szuverenitásról beszél, nem Magyarországét, hanem a saját szuverenitását érti alatta, a nemzetközi rend átalakulásában pedig annak lehetőségét látja, hogy lebontsa saját hatalmának utolsó, még meglévő korlátait.
Világ autokratái egyesüljetek!
A második világháború után kiépült, nemzetközi szerződéseken alapuló világrend gyors tempóban zajló átalakulása, a nyers, 19. századot idéző birodalmi logika újjáéledése és az ebből fakadó bizonytalanság aligha válik az olyan méretű és erejű országok hasznára, mint Magyarország. Az elmúlt nyolcvan évben fennállt transzatlanti szövetségi rendszer biztosította a békét Európában, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Európai Unió (EU) pedig nemcsak védelmi és gazdasági biztonságot garantált a tagországoknak, hanem a döntésekben való részvétel lehetőségét is – szemben a birodalmakkal, amelyek sosem kérték ki csatlósaik véleményét.
Az Orbán-rezsim ennek ellenére az EU-ban egyedüliként és kritikátlanul támogatja a Trump-adminisztráció azon lépéseit, amelyek rombolják a transzatlanti együttműködést. Így az Európa biztonságát is kockáztató trumpista Ukrajna-politikát, a magyar gazdaságot is erősen sújtó EU-ellenes kereskedelmi háborút, a JD Vance által Münchenben prezentált ideológiai háborút, vagy a Grönland esetében megfigyelhető nyílt geopolitikai konfliktusvállalást.
Sőt, nemcsak támogatja, de az Orbán-rezsim igyekszik aktív résztvevővé válni saját szövetségi rendszerének gyengítésében. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) egy lengyel partnerével karöltve például olyan tervet mutatott be a Trump-adminisztráció háttérintézményei számára, amely az EU politikai integrációjának gyengítéséről és a tagállamok erősítéséről, tehát lényegében az EU szétszedéséről szól. Ez globálisan jelentős hátrányba hozná a demokratikus rendszerekre építő EU-t az USA-val, Kínával és Oroszországgal szemben.
Ahogy korábbi elemzésünkben írtuk, mindezek nem támasztják alá azt a teóriát, miszerint az USA azért távolodna Európától, és közeledne Oroszországhoz, hogy utóbbit leválassza Kínáról. Ennek épp a fordítottja látszik valószínűnek: az új amerikai vezetés a világ autokrata birodalmak (USA, Kína, Oroszország) közötti újrafelosztására törekedve leválik Európáról. Ezzel az egykori szovjet érdekszféra visszaállítását nyíltan hirdető putyini Oroszország legszebb álma válhat valóra, a nagy nyertes pedig a gazdasági erőt is felmutatni képes Kína lehet, amelynek vezetése vélhetően csak kávét kér, és csendben mosolyogva szemléli, ahogy Trump – saját kampányszlogenjével ellentétben – épp felszámolja az USA demokratikus eszméket hirdető globális soft power rendszerét, és ezzel a Nyugat dominanciáját.
De mi a jó ebben Magyarországnak?
Mindeközben a magyar kormány úgy tesz, mintha az ország haszonélvezője lenne a nemzetközi folyamatoknak. Valójában csak az Orbán-rezsim hatalmi érdekei felől nézve hasznosak a Trump-adminisztráció lépései, a nemzeti érdek szempontjából egyelőre inkább a kockázatokat erősítették. Az EU ellen indított amerikai kereskedelmi háború súlyosan érintheti az európai, azon belül is főleg a német gazdaságba mélyen integrált magyar ipart, amely az utóbbi két évben egyébként is válságos állapotban van. A védelmi kiadások várható emelkedése komoly megterhelést jelent majd a magyar gazdaságnak, korábban maga Orbán Viktor ismerte el, hogy a Trump által szorgalmazott NATO-hozzájárulás „tüdőlövés” lenne a hazai költségvetésnek. A szerződéseken alapuló világrend gyengülése Magyarország biztonságát is kikezdheti, az EU-ban elindult folyamatok következtében pedig még inkább partvonalra szorulhat Magyarország. Mindezt aligha fogják kompenzálni a Trump-kormányzattal ápolt szívélyes kétoldalú kapcsolatok, már ha azok maradnak egyáltalán.
De akkor miért érzi a kormány óriási hátszélnek a Trump-adminisztrációt?
Ez csak úgy magyarázható, ha az Orbán-rezsim számára Magyarország érdekeinél fontosabb, hogy a nyugati típusú demokráciákat védő szövetségi rendszerek (EU, NATO) gyengüljenek, az illiberális autokraták rendszerei pedig erősödjenek.
Az elmúlt években a Bozóki András és Hegedűs Dániel nevéhez fűződő „kívülről korlátozott hibrid rendszer” elmélete adta a magyar politikai rendszer egyik legjobb leírását. Eszerint az Orbán-rezsim egyedi jellege abból a paradox helyzetből vezethető le, hogy a magyar hibrid rendszer a demokratikus berendezkedésű tagállamokból álló EU része. Mivel a tagállamok szuverenitásuk egy részét uniós szintre helyezték, az EU egyszerre „belpolitikai” és „külpolitikai” tér, rendszerelméleti nézőpontból pedig egyszerre környezet és a politikai rendszer szerves, elválaszthatatlan része. Az EU így „rezsimfenntartó” és „rezsimkorlátozó” funkciókat egyaránt ellát.
Az EU- és NATO-tag Magyarországon viszonylag egyedi helyzet alakult ki abból következően, hogy az autoriter politikai berendezkedést kialakító Orbán-rezsimnek erős korlátját jelentette a szövetségi rendszer, főként az EU intézményrendszere, de valamelyest a korábbi amerikai kormányzat is. A második Trump-adminisztráció külpolitikai fordulatának, illetve az EU és a NATO gyengülésének következtében azonban ezek a korlátok is elkezdetek leomlani. Az Orbán-rezsim ezért okkal érezheti úgy, hogy Trumppal a Fehér Házban sokkal többet engedhet meg magának. Ezt Gulyás Gergely úgy fogalmazta meg, hogy „lekerült az amerikai csizma a mellkasunkról”.
Az eddig részben amerikai pályázati pénzekből is támogatásokat szerzett kormánykritikus civil szervezetek és szabad sajtó ellen bejelentett újabb kormányzati hadjárat ezért nem pusztán kommunikációs gumicsont, hanem komoly tétje van, akár a 2026-os választás tisztaságát illetően is. Az elmúlt egy évben látható volt, hogy a szabad sajtó maradéka is jelentős problémát tud okozni a hatalomnak (ld. kegyelmi botrány). Nem meglepő tehát, hogy az Orbán-rezsim a nemzetközi hátszelet most a végső leszámolásra próbálja felhasználni a még megmaradt korlátainak lebontása érdekében. A cél az, hogy még annyira se legyen ellenőrizhető a hatalom, mint eddig volt.
Valójában a Fidesz retorikájában ez a „szuverenitás” valós, egyre kevésbé burkolt jelentése is: nem a nemzeti szuverenitást értik alatta, hanem a hatalom korlátlanságát. A „húsvéti nagytakarítás” a hatalom még létező korlátainak lebontására vonatkozik, amire az Orbán-rezsimnek nagy szüksége van a romló gazdasági körülmények és a TISZA képében megerősödött politikai alternatíva miatt.
Az viszont nem világos, hogy a NATO és az EU esetleges kiüresedése esetén, hosszabb távon mit képes az Orbán-rezsim kínálni az autokrata birodalmaknak. Eddig ugyanis az ezekben a szövetségekben meglévő tagságát és bomlasztó tevékenységét bocsátotta áruba. De ha ez nem lesz, akkor mi marad?
