A Jobbik esélyei

Magyarország radikális jobboldali történetében új szakasz kezdődött 2006 őszét követően. Több szervezet önállósodott, képessé vált az egész közbeszédet uraló akciókkal és témákkal előállni, néhány radikális vezető ismertsége pedig mára felülmúlja egyes miniszterekét is. A legtudatosabb szervezet ebben a körben kétségkívül a Jobbik. Ez az alakulat Vona Gábor elnöksége – azaz 2006 vége – óta elindult egy úton, amelyen mindinkább egyetlen célnak, a parlamenti küszöb 2010-re remélt átlépésének rendel alá mindent. Az európai parlamenti választás ennek az útnak a legkecsegtetőbb, ám egyben legkockázatosabb állomása a radikálisok számára. A tisztán arányos választási rendszer ugyanis kedvező a kisebb pártoknak, a szavazók mozgósítása viszont jóval nehezebb, mint egy országgyűlési választás esetén. Azzal, hogy az euroszkeptikus Jobbik – szemben a 2004-es bojkottal – megméreti magát júniusban, az EP–választást egyértelműen saját politikai sikerének fokmérőjévé teszi. Sok választó e voksolás eredménye alapján fogja mérlegelni, hogy 2010-ben érdemes-e a Jobbikra szavazni.

Lesz-e öt százalék?

Noha erősnek tűnik ma a radikális jobboldal, a Jobbiknak ebből látszólag nem sikerült mérhető hasznot húzni. A közvélemény-kutatások alapján a párt még egyszer sem volt képes megközelíteni az 5 százalékos parlamenti küszöböt.

Ráadásul a politikai környezet egyes elemei is kifejezetten csökkentik az esélyeit. A legfontosabb kérdés a párt számára, képes-e a saját potenciális szavazóit megszólítani, azaz sikerül-e az 5 százalékot bizonyosan meghaladó, viszont erősen megosztott radikális tábor összefogása. Több tényező is inkább ennek ellenkezőjére utal.

A legnagyobb probléma, hogy a Jobbik alapvetően olyan környezetben próbál politizálni, ahol a politika fogalma a bűnözés és a morális alacsonyabb rendűség szinonimájává vált. Ennek emblematikus példája, hogy mikor Dósa István kilépetta Magyar Gárdából, azzal támadta Vona Gábort, hogy “politikai célokra” akarja használni a lelkes önkénteseket, annak ellenére, hogy ez aligha lehet meglepő egy, nagyrészt a párt tagjai által alapított szervezet esetén. Ahogyan a szélsőjobboldal egy része szembefordult a Fidesszel, szembefordult az egész politikával is, márpedig utóbbi már a Jobbik esélyeit is csökkenti.

Ráadásul 2006 őszén a radikálisok annyira erősnek érezték magukat, hogy – néhány száz lépést ki hagyva – azonnal “új rendszerváltást” követeltek, és a tétet azóta sem csökkentik. Márpedig ilyen igények mellett nehezen tudja mobilizálni a Jobbik saját táborát az 5 százalékos küszöb átlépése és az egyébként megkérdőjelezett legitimitású parlamentbe történő bekerülés érdekében. Hiába próbálja Vona Gábor írásaiban ez utóbbit egy hosszú út első lépéseként beállítani, potenciális szavazói gondolatban már az út végén járnak.

A probléma hatványozottan merül fel az EP-választások kapcsán: egy unió ellenes párt számára nehézséget okozhat szavazóinak mozgósítása egy olyan választásra, amely éppen az Európai Unió egyik döntéshozatali szervébe juttat képviselőket. Igaz, ugyanez a mutatvány más országok unióellenes pártjainak is sikerült már, olyanoknak, amelyek az EP-választást a kormány és a teljes politikai elit elleni véleményformálás eszközeként tudták beállítani.

A Jobbiknak csak akkor lehet esélye, ha csaknem az egész hazai radikális tábor felsorakozik mögötte. Csakhogy a radikális jobboldalnak Csurka István volt az utolsó, a többség által elfogadott vezetője, márpedig ha körbenézünk Európában, akkor láthatjuk, hogy egy radikális párt, vezér nélkül sehol nem működik hatékonyan. Vona Gábor, bár tudatosabban építkezik a riválisainál, jelenleg mégsem látszik a radikális jobboldal potenciális vezérének. Emlékezetes, hogy Csurka1998-as Hősök-terei nagygyűlésén majdnem annyian gyűltek össze, mint ahányan később a MIÉP-re szavaztak. A népszónoki képességeket nélkülöző Vona Gábor erre nem képes: a Jobbik tüntetésein már a néhány ezer ember is tömegnek számít.

A radikális jobboldal most tapasztalható belső konfliktusa részben éppen az egymással rivalizáló párhuzamos vezetők miatt alakult ki. Ennek következménye, hogy a IX. kerületi időközi választásokon egyenesen négy radikális jelölt kívánt indulni, ami jelentősen csökkentette volna a Jobbik színeiben induló Szegedi Csanád esélyeit. A Jobbik végül az ajánlószelvény-botrányt a maga javára fordítva sikeresen zárta ki a versengésből riválisait, ám ezzel együtt is csupán 681 szavazatott gyűjtött be az első, érvénytelennek bizonyult forduló során.

Ütős üzenetek

Mindezek ellenére a Jobbik nem esélytelen az EP-választáson. A párt malmára hajtja a vizet a radikális jobboldalon szokatlan tudatosság és célirányosság. Programját néhány egyszerű témára építi fel, ezeket azonban konzekvensen képviseli, így ma már a legtöbb választó ismeri a pártot és a politikájának egy-két markáns elemét. A Jobbik reálisan felmérte, hogy 2010-ben anyagi és nyilvánosságbeli lehetőségei is korlátozottak lesznek a jelenlegi parlamenti erőkhöz képest, így a kampányukat alulról szervezik. Naponta nyílnak az új irodáik vidéken, megpróbálnak már most stabil bázist kiépíteni folyamatos lakossági fórumokkal és helyi akciókkal.

Eredetileg ennek a stratégiának lett volna része a Magyar Gárda megalapítása, amelyet kezdetben inkább a párt ifjúsági szervezetének szántak, annak jelentőségét azonban alulértékelték: ilyen médiakarrierre feltehetően a Jobbik sem számított. Ennek is köszönhető, hogy a pártelnök által eredetileg képviselt stratégia, amelynek lényege a Fidesszel koalícióképes viszony fenntartása lett volna, összeomlott.

Vona már nem tud – és vélhetően nem is akar- kihátrálni a Magyar Gárda mögül, amely középtávon a demokratikus intézményrendszerbe betagozódni kívánó pártot szalonképtelenné tette, de kétségkívül nagy nyilvánosságot biztosított a számára.

Az is erősítheti a Jobbikot, hogy a legutóbbi választások óta az összes parlamenti párt hitelessége csökkent, a választói kiábrándulás a pártokból és a politikai intézményekből egyre drámaibb méreteket ölt. Ez pedig felnagyítja az igényt a politikai alternatívák iránt mind a szervezetek (új pártot!), mind az intézményrendszer (új rendszerváltást!) szintjén.

A radikális párt legmarkánsabb üzenete a cigányellenesség. A Jobbik politikusai és a Magyar Gárda tagjai főként az előítéletekre alapozott “cigánybűnözés”jelszavának köszönhetik ismertségüket. Kiválóan használják ki, hogy a romák alacsony társadalmi integráltsága a mai magyar társadalom talán legégetőbb problémája, de a közbeszéd túlzottan leegyszerűsödött a kérdésben: egyfelől van a nyíltan rasszista, másfelől a becsukott szemű, a probléma valódi okaival való szembenézést hátráltató áltoleráns diskurzus. A romakérdéshez a magyar társadalom jelentős része az előbbi, a parlamenti pártok gyakorlatilag mindegyike az utóbbi módon viszonyul. Ezzel az ellentmondással pedig a politikai erők hatalmas teret hagynak az egyértelmű válaszokat és megoldást ígérő Jobbiknak az érvényesülésre.

Külső tényezők is növelhetik a Jobbik esélyeit, miután a választásokig hátralévő időszakban vélhetően a világgazdasági válság fájdalmas kifutását éljük majd, csökkenő életszínvonallal, elbocsátásokkal. A gazdasági kilátások romlása történelmi tapasztalatok alapján hagyományosan is kedvez a radikális mozgalmaknak retorikájuk kifejtéséhez és az ellenségek kijelöléséhez. A mostani krízis ráadásul más szempontból is magas labda a Jobbiknak: az amúgy is az egyik fő ellenségnek tekintett Egyesült Államokból indult ki, a még inkább utált nemzetközi kézben lévő bankokon keresztül szivárgott be hazánkba, és a magyar válságban a spekulánsoknak jelentős szerepe van – akikre könnyen ráhúzható a”zsidó bankár”jól bejáratott sztereotípiája.

Végül pedig közelebb tolhatja a Jobbikot az 5 százalékhoz az is, hogy sikerült Morvai Krisztinát megszerezni listavezetőnek. A Civil jogászbizottság volt vezetője 2006 ősze óta az egész jobboldal egyik legfontosabb véleményformálójává vált – nem utolsósorban a “kódolt zsidózás” új hagyományát teremtve meg hazánkban a “magunkfajták magukfajták” dichotómia szabványosításával -, s ismertsége és népszerűsége sok plusz szavazatot hozhat. Morvai korábban ráadásul dolgozott az EU apparátusában, így a szakértő imázsára is lehet alapozni.

A Jobbiknak összességében reális esélye van arra, hogy sikerrel szerepeljen az EPválasztáson. A párt 2004-ben nem indult, így nincs közvetlen összehasonlítási alapunk, de abszolút számokat tekintve az országgyűlési választásokból kiindulhatunk. A MIÉP 2002-ben 245 ezer voksot kapott, a MIÉP – Jobbik összefogás 2006-ban 119 ezret. Ha a 2009-es EP – választás várható részvételi arányát viszonylag magasra – 45 százalékra- becsüljük, a Jobbiknak akkor is elég 180 ezer szavazat. Látható, hogy ennyi voksot a Jobbik képes lehet megszerezni, igaz, csak akkor, ha jól mozgósít, és ha a Fidesz továbbra is folytatja távolodását a radikálisoktól.

Sokan a Jobbik megerősödését úgy állítják be, mint a hazai társadalom fasizálódásának első lehetséges állomását. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy egy radikális jobboldali párt sikerének pusztán kedvezőtlen társadalmi – politikai hatásai lennének. Magyarországon voltak, vannak és lesznek szélsőséges nézeteket valló állampolgárok, szélsőséges politikai célkitűzések. Az elmúlt években nem ezen eszmék terjedése a legnagyobb probléma, hanem éppen az, hogy nincs egy egyértelmű vonal, amely ezeket elválasztaná a társadalom többi részétől. Egy olyan vonal, amelyet csak egyszer lehet átlépni. Segíthetne ebben egy erős és egyértelműen önálló radikális jobboldali párt, amelynek politikai érdeke, hogy kijelölje a vonalat, és saját magát annak túloldalára helyezze.

A Fidesszel koalícióképes viszony fenntartását célzó stratégia mára összeomlott.