Szivárogtatók

Miként működik a kiszivárogtatás mint politikai eszköz? – a politikai kommunikációról és marketingről szóló sorozatunkban ezúttal erre keressük a választ.Amikor azt vizsgáljuk, hogy egy politikus kommunikációja mitől sikeres vagy épp sikertelen, akkor nem csak azokra az üzenetekre figyelünk, amelyeket maga az érintett fogalmaz meg, hanem azokra is, amelyek rá vonatkozóan, de tőle – látszólag vagy ténylegesen – függetlenül látnak napvilágot. Utóbbi információk egyik sajátos csoportját képezik azok, amelyek eredendően nem nyilvánosak, vagy legalábbis nem tűnnek annak. Ilyenkor kiszivárogtatásról beszélhetünk, egy olyan közlési formáról, amely már pusztán önerejénél fogva is különös helyzetet képes teremteni. Ez ugyanis mindig a kulisszák mögé tekintés érzetét kelti a befogadó közönségben, azaz eleve figyelemfelkeltő, titokzatos, izgalmas és vitára okot adó jelenség.

Titokzatosság. Az ilyenkor menetrendszerűen felmerülő “Kitől származik?”, “Kinek az érdekében?”, “Igaz-e?” kérdések az eljuttatni kívánt üzenetet még akkor is hatásossá teszik, ha az önmagában véve nem is olyan érdekes. Jó példa erre a 2006 őszén – nem sokkal az őszödi beszéd után – az akkori belügyminiszter, Lamperth Mónika kiszivárgott beszéde, amelyben valójában semmi kínos és új információ nem volt, ám pusztán az, hogy titokban készített hangfelvételről volt szó, napokig napirenden tartotta az ügyet. És persze ma már senki nem emlékszik annak tartalmára.

A kiszivárogtatási történetek az archetípusaként az 1972-es Watergate-botrányt szokás említeni, amikor is Mark Felt, az FBI igazgatóhelyettese, “Mélytorok”  fedőnéven adta ki azokat a Richard Nixonra nézve terhelő információkat, amelyek végül az elnök bukását okozták. Ebben az ügyben meghatározó szerepük volt azoknak az újságíróknak, akik máig az oknyomozó műfaj apostolainak tekinthetők.

A kiszivárogtatásról, mint politikai marketingeszközről viszont inkább akkor beszélhetünk, amikor a média pusztán felületet ad politikai szereplők számára.

A módszernek alapvetően két típusát különböztethetjük meg.

Az első, és talán a leggyakoribb forma, amikor a kiszivárogtatás a negatív kampány része, gyakran első lépése. Ebben az esetben a nyilvánosságra került bizalmas információ a politikai ellenfél lejáratását szolgálja. Olaszországban 2007-ben például telefonbeszélgetés-felvételek szivárogtak ki, amelyek arra utaltak, hogy a választásokra készülő Silvio Berlusconi médiavállalata és az állami televízió együttműködött Berlusconi korábbi kormányzása idején a hírek manipulálásában. Az olasz médiacézár ennek ellenére megnyerte a 2008-as választásokat, ami jelzi, hogy önmagában a kiszivárogtatás sem hozhat biztos eredményt. Sőt, vissza is üthet, ha például a bizalmas információk megszerzésének módja nagyobb botrányhoz vezet, mint a lejárató erejűnek szánt ügy (lásd például Tarlós Istvánnak, a Fidesz fővárosi frakcióvezetőjének pár héttel ezelőtti magyarázkodását a Városházáról kikerült elektronikus levelek ügyében).

Szondázás. A második típus, amikor az információ birtokosa azért szivárogtat ki különböző intézkedési terveket, hogy még a politikai döntéshozatal és a hivatalos bejelentés előtt felkészíthesse a közvéleményt, illetve megfigyelhesse a reakciókat. Ezt, a közvélemény szondáztatásának is nevezett eljárást Magyarországon az állampárt politikusai is előszeretettel alkalmazták, de a módszer kedvelt maradt a rendszerváltás után is. Arra, hogy ezt az eszközt mennyire rosszul lehet alkalmazni, plasztikus példa a második Gyurcsány-kormány, amely egyes reformintézkedései, illetve adótervei kapcsán – annyi, sokszor egymásnak is ellentmondó tervet dobott be a köztudatba, hogy ezek aztán a kormányzati inkompetencia újabb jeleként csapódtak le a nyilvánosságban.

Mindez mutatja, hogy a kiszivárogtatás olyan eszköz, amellyel óvatosan kell bánni.

Nem lehet ugyanis tökéletesen kiszámítani egy-egy nyilvánosságra került információ hatását, már csak azért sem, mert van, amikor nem önmagában az üzenet a döntő, hanem annak utóélete.

Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. július 3.