Megkerülhetetlen mítoszok
Milyen szempontok alapján nevezhetünk, illetve nem nevezhetünk valakit rossz politikusnak? – sorozatunk mostani része ezt vizsgálja.Legutóbb arra kerestük a választ, vajon létezik-e a képességeknek és a készségeknek olyan, minden körülmények között érvényesülő kombinációja, amely alapján jó politikusnak nevezhetünk valakit. Arra jutottunk, hogy ilyen nem létezik, mert mindig az egyes szituációkban mutatkozik meg a politikai tehetség. S miként nem beszélhetünk általánosságban véve jó politikusról, úgy nem nevezhetünk senkit generálisan rossz politikusnak.
A probléma tehát ezúttal sem az, hogy nincs olyan logikai szál, amelyet követve végül ne határozhatnánk meg valakit rossz politikusként, hanem éppen ellenkezőleg: túl sok is van ezekből. A legfőbb kérdés ebből következően a mérce megválasztása, vagyis annak kijelölése, minek alapján mondunk valakit rossz politikusnak. Minthogy azonban pusztán a politikai kommunikáció és marketing nézőpontjából is túl sok ilyen lehetséges mérce adódik- kezdve a választási siker/kudarctengelytől egészen a hosszútávra vonatkozó felelősség/felelőtlenség ellentétpárig – érdemesebb inkább azzal kezdeni, hogy kizárjuk azon szempontokat, amelyek alapján téves valakit rossz politikusként jellemezni.
Ítéletalkotás. A magyarországi politikai közbeszédben három – a régebbi demokráciákban részben ismeretlen, részben valamelyest kisebb mértékben uralkodó – mítosz alapozza meg a politikusok, sőt, gyakran a politika egésze feletti ítéletalkotást. Az első szerint a szakértelem általában kötődik a politikai tevékenységhez, azaz bizonyos posztok kizárólag a felügyelt területre vonatkozó szaktudás birtokában tölthetők be. Így például hazánkban a rendszerváltás óta az egészségügyi miniszter csakis orvos, az igazságügyi tárcagazdája pedig kizárólag jogász lehet. Ha tehát valaki ezeket a tisztségeket megfelelő végzettség nélkül tölti be, az számíthat arra, hogy a nyilvánosságban eleve rossz miniszternek fogják bélyegezni. Kóka Jánosról, Veres Jánosról és Gyurcsány Ferencről korábban – ugyanezen okoskodás másik oldaláról indulva – azt tartották, hogy sikeres vállalkozóként biztosan rendbe teszik majd a gazdaságot, mint ahogyan a szakértői kormányok vissza-visszatérő követelésében is ez a gondolatmenet jelenik meg.
A második téves megközelítés abból származik, hogy bár a választók (nem is beszélve a véleményformálókról) egy része pontosan tudja, hogy a politika erkölcse sajátos, mégis a nyilvánosságban szinte mindig a hétköznapi erkölcs kategóriái alapján ítélik meg a szereplőket. Ennek következtében kerül napjaink magyar politikusa abba a lehetetlen helyzetbe, hogy rövidtávon csak akkor lehet jó (azaz az emberek érdekében tevékenykedő, az ígéreteit betartó), ha hosszú távon rossz (azaz felelőtlen, a jövőt felélő) politikussá válik.
Végül pedig van egy harmadik mítosz (amely szorosan kapcsolódik az első kettőhöz): ez a civilség felmagasztalása. A mai magyar közbeszédben a civil mindig a jó szerepét tölti be a rossz, gonosz politikussal szemben – holott a civil érdekérvényesítés is politika, csak más szervezeti keretek között.
Utak. A politikai marketing szempontjából a kérdés ezek után az, vajon megkerülhetők-e a politikusokat sokszor eleve rossznak bélyegző mítoszok. A válasz – annak ellenére, hogy ugyanezek téves voltára rá lehet mutatni – egyértelmű: nem. Mert általánosságban továbbra sem szerencsés fogalmazni, viszont az kijelenthető, hogy adott helyen és időben rossz politikus az, aki nem számolt az őt körülvevő környezet sajátosságaival. Ezzel a megszorítással akár az a közhelyes mondás is igaznak tekinthető, miszerint a jó politikus megtalálja az utat a választókhoz, a rossz megpróbálja elkerülni azt. Ehhez talán még annyit érdemes hozzátenni, hogy rossz politikus az is, aki nem mutat utat a választóknak, vagyis nem képes a rövid távú problémákat hosszú távú perspektívában értelmezni, ami pedig a legfontosabb lenne az eredendően rossz politikusokról szóló mítoszok lerombolásának is.
A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.
A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. június 19.
