Értelem és érzelem

Mennyiben vezérlik a választókat a racionális megfontolások, illetve mennyiben az érzelmek, indulatok, szenvedélyek? A hosszú múltra és sok vitára visszatekintő elméleti dilemma a politikusok számára húsbavágóan fontos gyakorlati kérdéshez kapcsolódik: hogyan győzhetők meg a választók a kampányokban és a mindennapi politizálásban? Észérvekkel, vagy az erkölcsi meggyőződéseken és elveken alapuló, az érzelmekre ható szimbolikus politizálással? A közgazdaságtanban a racionális döntéselmélet sok esetben magyarázó erejű, a politika területére lépve azonban már nehezebb igazolni a hagyományos “homo oeconomicus” létjogosultságát. A politika világában ugyanis nem létezik tökéletes racionalitás, az érzelmek szerepe megkerülhetetlen. A választót legfeljebb csak korlátozottan racionális, és jelentős részben szimbolikus indítékok vezérlik választásaiban. Ám ez nem jelenti azt, hogy a választók érzelmi érveléssel korlátlanul manipulálhatóak lennének.Mégis, a hagyományos politikai kommunikációs elemzések többnyire ez utóbbi tézisből indulnak ki. Pontosabban abból, hogy míg a politikus hűvös és számító módon vesz részt a politikai küzdelmekben, és színjátékként tekint a politikára, a választó – mint a politikai “dráma” nézője – érzelmi kielégülést és felszabadulást, katartikus élményt vár el apolitikustól. Ennek következtében a közönség csak szimbólumokkal és jelszavakkal lenne meggyőzhető. Ezen elmélet szerint tehát a politikus”homooeconomicusként”viselkedik, míg a választó irracionális és impulzív módon viszonyul a politikához.

A döntő pillanat. Kétségtelen, hogy a politikus gyakran viszonyul tudatosan és higgadtan a közügyekhez, napi szinten jól felfogott érdekei mentén cselekszik, a választó ezzel szemben hajlamos felszínesebben, megérzéseit követve reagálni a történésekre (számára kisebb a tét, nem nyomja őt a közvetlen felelősség terhe).

A választó számára is eljön azonban a pillanat –  mégpedig a választásokon -, amikor “politikussá” kell válnia, azaz döntenie kell. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a politikus ne tudna irracionálisan viselkedni a politikában, és azt sem, hogy a választót döntéseinek nagy részében csak az elvakult érzelmei irányítanák.

Politikus és választó sokszor félreértheti egymás szándékait, ezáltal el is távolodhatnak egymástól. Előbbi lehet nagyon érzelmes és a napi eseményektől elrugaszkodott (pusztán azért, hogy megfeleljen a választó vélt vagy valós igényeinek), miközben a parlamenti cselekedetei (szavazásai) során racionális, pragmatikus marad. Ugyanígy, a választó is “átverheti” a politikust azzal, hogy a közvélemény-kutatóknak szánt érzelmi kijelentéseit később megfontolt, észérveken alapuló szavazási viselkedés követi. Nagyon fontos, hogy egy győzni akaró politikai erő a “felelős” imázst is ki tudja alakítani magáról a szavazás pillanatára. Ehhez kell felmutatni a programot, a komolyságot, a szakértelmet, a tenni akarást, a hitelességet és hozzá az erőt.

Kevert stratégia. “Szívünk a baloldalon, pénztárcán k a jobboldalon” – szól az örökbecsű politikai mondás. Ha a szívünk alatt értjük az összes érzelmi, “egyenlősítő” üzenetet, a pénztárcavédelme alatt pedig a nemzeti büdzsét féltő, szigorú, osztogatás ellenes politikát, akkor Európában, a nagy pártok többnyire – szavazótáboruk heterogenitása okán – a “kevert stratégia” alkalmazására kényszerülnek. Mindkét irányból próbálják megfogni a választókat.

Magyarországon azonban ez máshogy van, itt alapvetően a baloldali töltetű politikai kommunikáció a divat. A Fidesz például hagyományosan erős a szimbolikus mozgósításban, ugyanakkor 2004 óta határozott erőfeszítéseket tett a választók “pénztárcán” alapuló mozgósítására. Igaz, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök népszerűtlensége is kellett hozzá, de e stratégia sikerét hozta a 2008-as népszavazás. A pártnak magas támogatást tudott elérni a jobb módú, tradicionálisan konzervatív választókerületekben (ahol a szavazókat nem a vizitdíj és a kórházi napidíj, hanem a kormánnyal való általános elégedetlenség mozgósíthatta), de az észak-keleti országrész kisebb, elszegényedett falvaiban is (ahol a választók jelentős része minden bizonnyal materiális okokból is elutasította a három díjtételt).

És persze a politikus sikere egyebek mellett attól függ, hogy az egyfelől “zsebre menő”, másfelől pedig a politikai érzelmekre ható mondanivalóját meg tudja-e fogalmazni hosszabb távon is meggyőző, koherens és hiteles üzenetekben.

Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. május 22.