A konszenzus illúziója
Miért nincs konszenzus a magyar politikában? A jelenlegi éles konfrontáció magyar sajátosság vagy a politika normál állapota? – sorozatunk ötödik darabja ezekre a kérdésekre keresi a választ: szokás mondani, hogy a politikust ugyanúgy kell eladni, mint a mosóport, de ez nem igaz. Ha a politikai marketing sajátosságait vizsgáljuk, akkor éppen a politikus és a mosópor közötti differencia az érdekes. Túl azon, hogy előbbi – sokak elképzelésével ellentétben – emberi lény (tud beszélni, gondolkodni, érezni), az utóbbi pedig nem, az egyik legfontosabb különbség a piacok jellegében keresendő. Így például, míg a mosóporok piacán a versenyszabályok szigorúan tiltják, hogy egy gyártó a konkurens céget, vagy annak termékét közvetlenül bírálja, addig a politika piaca elképzelhetetlen a politikusok és pártok-sokszor kíméletlen – vitája, közvetlen konfliktusa nélkül.A mosóporok versengése tehát akkor működik hatékonyan és tisztességesen, ha az egymással érdekellentétben álló vállalkozások nyíltan nem szállnak vitába egymással, hanem a saját portékájuk előnyeit emelik ki – legfeljebb az úgymond “hagyományos” mosóporokkal szemben. Ezzel ellentétben a politikai versengés csak akkor felelhet meg a maga szabályainak, ha a politikai szereplők láthatóvá teszik a konfliktusaikat. Egy probléma éppen attól politikai, hogy nincs olyan megoldása, amelyet minden szereplő teljes egészében elfogadna. Politikai kérdésekben legfeljebb kompromisszum lehetséges, ha pedig egy ügyben teljes körű egyetértés alakul ki, akkor az megszűnik politikainak lenni.
Ezért figyelhető meg a nyilvánosságban, hogy a politikusok és a pártok még akkor is egymásra reflektálnak, ha ez az adott pillanatban nem áll szándékukban. Ha ők maguk nem is utalnak minden egyes megszólalás alkalmával riválisukra vagy annak álláspontjára, megteszik ezt helyettük az újságírók, akiknek az a feladatuk, hogy nyilvánosan ütköztessék a különböző személyiségek véleményét, programjait és elképzeléseit. Jól mutatja ezt, ahogyan Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor beszédei, nyilatkozatai megjelennek a médiában. Előfordul, hogy a két politikus egyáltalán nem foglalkozik egymással, sőt, mindkettőjük kifejezetten szeretné elkerülni azt, hogy az ellenfeléről kelljen beszélnie, a sajtó mégis azokat a pontokat, üzeneteket keresi, amelyek kapcsán a két politikus szembeállítható. De ugyanez a helyzet más országokban, más politikusok esetében is.
A konszenzus hiánya tehát – sok véleményformáló nemzeti, társadalmi egyetértést sürgető naiv véleményével szemben – nem valamiféle magyar átok, nem a szekértábor-logika következménye, hanem a politika normál állapota. Ez az, ami lehetővé teszi a konfliktusok felismerését és felmutatását, majd avatóban szükséges kompromisszumok megteremtését. Nem a teljes egyetértés hiánya bénítja tehát a politikát, hanem éppen ellenkezőleg: ahol konszenzus jön létre, ott feleslegessé válik, megszűnik a politika.
Korántsem tekinthető viszont naivitásnak, amikor a politikusok a konszenzus fontosságáról beszélnek. A teljes összefogás igényének megfogalmazása ilyenkor maga a politikai üzenet, amely a kezdeményezőt állítja a konszenzusteremtő, míg az ellenfelet konszenzustörő pozíciójába. Így például amikor Orbán Viktor a március 9-i népszavazást követően arról beszélt, hogy nemzeti konszenzus jött létre a kormánnyal szemben, akkor ez egyszerre szolgálta egyrészt saját pozíciójának erősítését, a Fidesz szavazótáborának bővítését, a bizonytalanok megnyerését, másrészt a kormánypártokkal szimpatizálók elbizonytalanítását. Miként Körösényi András politológus írja: “A konszenzus ígérete egy-egy politikai szereplő részéről egyrészt kizárólagossági, azaz uralmi igényt jelent, másrészt egy kívánatos állapot megjelölését, harmadrészt a követők mozgósításának eszközét.” Így vezet tehát a konszenzus ígérete újabb és újabb konfrontációhoz.
Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és nemzetközi politikai és közéleti kampány tanácsadója.
A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. április 3.