Elvakító népszerűség

A politikában a népszerűség nem feltétlenül vezet el a sikerhez, sőt nemegyszer akadályozza is azt – mutat rá a politikai kommunikációról és marketingről szóló sorozatunk újabb darabja.Míg a népszerűséget mindig lehet mérni a politikában, a siker jóval kevesebbszer jelenik meg számokban. Mivel az előbbiről havonta, az utóbbiról pedig leginkább csak négyévente, a választási éjszakán beszélhetünk, a mindennapokba kapaszkodó politika, a média és a közvélemény a népszerűség bűvöletében él. Ezzel nem csupán az a gond, hogy múlandó, de az is, hogy nem ad semmiféle komolyabb támpontot a politikai sikeresség megítéléséhez. A személyiségeket középpontba állító mai politika folyamatosan méri és rangsorolja a politikusok népszerűségét, a pártok leginkább a népszerűséget keresve alakítják szakpolitikai programjukat, választják meg szimbólumaikat.

Tévútra visz. E momentum túlértékelése azonban többször is tévútra vezette a politikusokat és az elemzőket. Ilyenkor olyan folyamatok válnak mellőzötté, amelyek később alapjaiban változtathatnák meg az események menetét, néha pedig olyan adatok válnak túlértékeltté, amelyekből semmilyen hosszú távú következtetést nem lehet levonni a szavazók viselkedésére nézve.

A politikusok népszerűsége és sikere között ugyanis nincs közvetlen összefüggés. Sólyom László köztársasági elnök népszerűsége például határozottan csökkent az elmúlt időszakban, miközben politikája egyértelműen sikeresnek minősíthető abból a szempontból, hogy – akár a pártokkal is szembemenve – stabilan ki tudott tartani saját programja mellett. Az ő esetében saját pozíciójának megerősítéseként értelmezhető következetes – és sikeres – politika logikus módon vezetett népszerűségének csökkenéséhez, hiszen a stratégia megvalósításával járó konfliktusok megosztották a szavazókat és erodálták a köztársasági elnöki poszt hagyományosan magas népszerűségét.

A köztársasági elnök persze sok szempontból kivételes szereplő, akinél a népszerűségi szempontok legfeljebb csak áttételesen kapcsolódnak a politikai színtéren történő megmaradáshoz, vagyis az újraválasztáshoz. Medgyessy Péter azonban miniszterelnökként éppen azzal a konfliktussal volt kénytelen szembenézni, ami a népszerű és a sikeres politika között feszül. A 100 napos program végrehajtásával az akkori miniszterelnök népszerűvé tette magát és pártját: az MSZP 2002-ben látványos győzelmet aratott az önkormányzati választáson is. A népszerű politika azonban csapdává vált, és nagymértékben hozzájárult Medgyessy 2004-es bukásához. Nem csupán arról van szó, hogy a szóban forgó intézkedések költségvetési zsákutcába terelték a kormányt, hanem arról is, hogy a népszerűség nem tudott sikerként megjelenni a szocialisták politikájában. Ami 2002-ben jó pontokat hozott, két évvel később már csak a múlt egyik feledésre ítéltetett politikai eseménye volt, miközben a kialakult rossz államháztartási mutatók teljesen beszűkítették a kormányzás mozgásterét.

A népszerűség fetisizálása a – népszerűtlen politikát egyébként “büszkén” vállaló – Gyurcsány-kormányra is jellemző maradt. Erről tanúskodik például Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter azon kijelentése, amely szerint az általa elindított reformot népszerűtlensége miatt nem is érdemes kommunikálni- Ide sorolhatjuk azt a szocialista politikusok által is előszeretettel hangoztatott véleményt, miszerint a népszerűtlen intézkedések ellenében kezdeményezett népszavazással kormányzati oldalról eleve nem lehet mit kezdeni.

Ezek a megközelítések – ahogy fentebb írtuk – “túlértékelik” a népszerűség szerepét, és “mellőzötté” teszik az ennél fontosabb dimenziókat. Választást ugyanis csak jó imázzsal és kormányzási vízióval lehet nyerni; ennek ápolása a legnehezebb időkben is nagyon fontos, elhanyagolhatatlan feladat.

Azonosulási igény. A politikai népszerűség főleg azért csalja csapdába a politikusokat, mert, bár két választás között sokszor úgy tűnik, belőle következik a siker, választási helyzetben a szavazók már nem csak a népszerű politikusokra kíváncsiak. Orbán Viktor 1998-ban vagy Gyurcsány Ferenc 2006-ban nem azért nyertek választásokat, mert népszerűek voltak, hanem azért, mert olyan országképet és célokat mutattak a szavazóknak, amelyekkel azok azonosulni tudtak. A népszerűség tehát nem feltétlenül függ össze a cselekvőképességgel, a határozottsággal, a kormányzóképességgel, a hosszú távú tervezéssel, és végső soron a választási győzelemmel, vagyis mindazzal, amit politikai sikerként határozhatunk meg.

Somogyi Zoltán A szerző a Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és külföldi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. március 6.