Számmisztika

A közvélemény-kutatások valamelyest befolyásolhatják egyes választók döntéseit, ám a hatás nem jelentős, és ami még fontosabb: iránya nem kiszámítható.

Hogyan hatnak a választási eredményekre a közvélemény kutatások? Bevethető-e csodafegyverként a kördiagram? – e héten ezekre a kérdésekre keresi a választ a politikai kommunikációról és marketingről szóló, most induló sorozatunk.

Hajlamosak a közvélemény-kutatások túlmisztifikálására a hazai politikusok és a közélet formálói. Választások környékén újra és újra megfogalmazódik az a nézet, hogy ezen intézetek manipulálni akarják a közvéleményt, és hamisított adatok közzétételén keresztül próbálják meg befolyásolni a választók politikai gondolkodását. Mivel a közvélemény-kutatók a kampányok egyik legfontosabb szereplőivé váltak, valóban fontos a kérdés: mennyiben befolyásolják a mérések a választói döntéseket? A nagyvilágban és Magyarországon is számtalan példát láthatunk arra, hogy a politikusok a választók meggyőzésére próbálják felhasználni a közvélemény-kutatási adatokat – miként minden más adatot is, amelynek politikai jelentősége lehet. Nem tagadjuk, a politikai véleményfelmérések valamelyest befolyásolhatják egyes választók döntéseit, ám a közvélekedéssel ellentétben a hatás nem jelentős, és ami még fontosabb: iránya nem kiszámítható. E kutatások nem hatékonyabbak a választók befolyásolásában, mint bármelyik más kampányeszköz (sajtótermékek, nyilatkozatok, fizetett hirdetések és hasonlók).

Visszatérően előkerül a bandwagon-effektus (utánfutóhatás) szerepe: e szerint a bizonytalan választók egy része a kampány hajrájában annak megfelelően választ pártot, hogy a kutatások alapján kit tart esélyesnek. A választók ugyanis szeretnek “sütkérezni” a győztes dicsőségének fényében, és félnek a kisebbségi véleménnyel járó elszigetelődéstől.

A jelenség bizonyos körülmények között valóban érvényesül, a hazai választókat azonban vélhetően nem kell hosszasan győzködni arról, hogy közel sem mindig. Éppen azért válhatott például 2002. április 7-e a hazai közvélemény-kutatók gyásznapjává, mert az MSZP annak ellenére kapott a választáson több listás szavazatot, hogy a kutatások egybehangzóan a Fidesz győzelmét jósolták.

A nyugati demokráciák mindegyikében volt példa a közvélemény-szondázók látványos felsülésére. A tudomány persze mindig óvatos és kompenzál, érvényesül tehát az elmélet-ellenelmélet esetünkben is: az utánfutó-hatás mellett “működik” a vele ellentétes irányú úgynevezett underdog-hatás is. E szerint előfordul, hogy a választó szánalomból, vagy éppen abbéli félelemből, hogy a győztes párt “túlnyeri” magát, az előzetesen vesztesnek tartott pártra adja voksát, avagy a győztesnek tűnő párt vagy jelölt táborának egy része a biztos győzelem tudatában “elalszik”, és távol marad a választásoktól. Az utóbbi években éppen ez a Fidesz egyik visszatérő félelme: a 2002-es tapasztalatok óta leginkább Orbán Viktor óvja saját szavazóit attól, hogy készpénznek vegyék a Fidesz előnyéről szóló kutatási eredményeket.

A szóban forgó felmérések szerepe a kis pártok esetében sem egyértelmű. Az utánfutó-hatás alapján azt jósolhatnánk, hogy az emberek nem szívesen szavaznak olyan pártra, melynek támogatását a közvélemény-kutatók előzetesen 5 százalék alá mérik – mivel nem szeretnék, ha elveszne a voksuk. Erre cáfolt rá 1998-ban a MIÉP, illetve 2006-ban az MDF választási eredménye.

Nem feltételezhetjük azt sem, hogy a választók – főleg az említett hatásoknak leginkább kitett bizonytalanok – tökéletesen tisztában lennének a kutatási eredményekkel. Erre utal például, hogy miközben a 2006-os választások előtt néhány hónappal a felmérések az MDF támogatottságát stabilan 1-3 százalék közüli szinten mérték, folyamatosan növekedett azok aránya, akik esélyt adtak a párt parlamentben maradására – vélhetően nem függetlenül a párt ezzel kapcsolatos magabiztos kommunikációjától (“Dávid Ibolyát miniszterelnöknek!”).

A pártok akkor járnak el tehát helyesen, ha győzelmüket politikájuk belső tartalmától és stratégiájától, a hatásos kampánytól és a hiteles jelöltektől, nem pedig a közvélemény-kutatási eredmények publikálásától remélik.

Somogyi Zoltán szerző a  Political Capital Institute igazgatója, számos hazai és külföldi politikai és közéleti kampány tanácsadója.

A cikk megjelenése: Figyelő, 2008. február 7.