Híd Szlovákiához

Az újjáépített Mária Valéria híd avatása ünnep volt Magyarországnak és Szlovákiának egyaránt. Az ünnepségen az EU bővítési biztosa, Günter Verheugen is részt vett, amely jól mutatja, hogy a nemzetközi közvélemény számára is fontos esemény történt. A professzionális véleményalkotók a hídavatás pozitív jellegében egyet értettek, ez azonban nem mentesítette őket attól, hogy mind a magyar kormányt, mind ellenzékét kritikával illessék.

A Mária Valéria híd avatásán a szlovákiai Párkányban előbb Mikulas Dzurinda szlovák kormányfő, majd Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, az EU bővítési biztosa mondott ünnepi beszédet. - A szlovákok és a magyarok lélekben is alkalmassá váltak az európai uniós tagságra azzal, hogy eltüntették az utolsó második világháborús roncshidat - jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a híd avatásán mondott beszédében. (Napirend, 2001. október 11.)

Ludwig Emil szerint (A Híd, Magyar Nemzet, 2001. október 11.) a Dunának, "Európa legnagyobb folyójának 2400 kilométernyi hajózható hosszán tegnapig 82 híd szolgálta a közúti és vasúti közlekedést. Öt korábban épült híd háborús cselekmények következtében ronccsá vált, négy 1999-ben Jugoszláviában, és az Esztergomot Párkánnyal összekötő vashíd még 1944 utolsó napjaiban. A második világháború végjátszmáját egyetlen Duna-hidunk sem élte túl egészben, legtöbbjük középrészét a visszavonuló csapatok berobbantották a folyóba. Újjáépítésük viszonylag hamar megtörtént, a magyar főváros híres-szép hídjai - az új Erzsébet híd kivételével, amely csak 1964-re készült el - három év múltával ismét álltak. Az esztergomi Mária Valéria híd azonban több mint fél évszázad alatt a Közép-Európában megdermedt idő szomorú jelképévé vált." A Mária Valéria hídat 1895 augusztusában adták át és akkor Esztergomot, "a jobb parti érseki székvárost kapcsolta össze a vármegyéhez tartozó folyón túli községekkel, s természetesen az akkori Felső-Magyarországgal."

Ludwig szerint "Az 1989-es történelmi fordulatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a híd újjáépítése szóba kerülhessen. Két év múlva már mindkét oldalon működtek civil szervezetek, amelyek a szívükön viselték a híd sorsát. A szlovák-magyar alapszerződés érintette a híd kérdését is, azonban a kormányközi megállapodás szerinti beruházási programot, amelyhez az EU PHARE-támogatása is kapcsolódott, a Meciar-érában továbbra is a megszokott tempóban kezelték."

Ludwig szerint minél nyugatabbra megyünk annál több hídat találunk. Most pedig már eggyel többet, amelyik "a térség több százezer lakóját köti össze. Itteni magyarokat, ottani magyarokat és szlovákokat egyaránt."

Kis Tibor szerint (Hídavatás, Népszabadság, 2001.október 12.) "nagy nap volt ez Esztergom és Párkány népének, s velük ünnepelt a magyar-szlovák történelmi kiegyezés és jószomszédság megannyi híve a Duna mindkét partján. Tulajdonképpen csak azon csodálkozhatunk, hogy még nem is olyan régen akadt olyan szlovák csúcspolitikus (név szerint Vladimír Meciar) , aki a közép-európai demokratikus fordulat után egy évtizeden át eredményesen akadályozhatta a dunai átkelőhely újjáépítését." Meciar szerint ez a híd "hídfőállás" lehetne egy Szlovákia elleni "magyar agresszióhoz".

Kis szerint a magyar-szlovák viszonyt régóta mérgező paranoiák egy hídavatástól még nem fognak eltűnni. "De a híd azért újra áll, végre - és egyebek között ez a tény is reményt ad, hogy egyszer talán majd csak kikopnak az előítéletek a magyarok és szlovákok egymás mellett éléséből.(...) Orbán és Dzurinda szemmel láthatóan gondosan került minden utalást a kapcsolatokat terhelő gondokra." Kis szerint ez azért is van, mert mindkét országban közelednek a parlamenti választások.

Kis szerint az elegancia hiányzott a hidavatásnál, a rendezvény túl primerre sikeredett a "jövő-már-elkezdődött"-szerű pártlózungok pufogtatásával, valamint a rendezvény "nemzeti konzervatív és egyházias" jellegének émelyítő hangsúlyozásával. "Az igazi politikai sandaság és elképesztő álságosság, nem utolsósorban pedig a közönség hülyére vétele másban mutatkozott meg. Nevezetesen: az elhallgatásban." Kis felidézi, hogy a "Fidesz az előző választások küszöbén habozás nélkül állt az élére annak a mozgalomnak, amely meg akarta akadályozni, hogy a Horn-kormány suba alatt megállapodjon Pozsonnyal Nagymaros felépítéséről. Ez a szerencsétlen terv aztán megbukott, s vele együtt bukott Horn Gyula is. Most pedig ugyanannak a pártnak az első embere, amely annak idején olyan vehemensen tiltakozott Nagymaros ellen (s részben ennek köszönhette kormányra kerülését) makacsul elzárkózik egy igazán egyszerű kérdés megválaszolásától. Nem hajlandó megmagyarázni egy kormányfőtől elvárható nyíltsággal és tisztességgel azt: miért is kellett több méterrel megemelni a tegnap átadott Duna-híd tartópilléreit? Nem válaszol, merthogy akkor bizony el kellene ismernie: a pillérek megmagasítására - szlovák követelésre - azért volt szükség, hogy egyszer majd - ha úgy hozza a sors, és mégiscsak megépülne a Dunakanyarban egy vízlépcső - ne okozzon problémát a visszaduzzasztás, s a hajók elférjenek az esztergomi híd alatt."

Sebes György idézi (Hidak, háborúk, Népszava, 2001.október 12.) Örkény István örökbecsű kérdését: "mikor is van a háborúnak vége? " "Mert a háborúnak nem akkor van vége, amikor elhallgatnak a fegyverek. Nincs vége addig, amíg megmaradnak a pusztítás nyomai, s nincs vége, amíg az emberekben tovább él a rettenet. (...) A Mária Valéria híd avatásakor nagyon is indokolt ez a kérdés. Válaszolni persze aligha egyszerű rá. Az mindenesetre bizonyos, hogy az újjáépített híd átadása többszörösen is jelképes. Mindenekelőtt azért, mert valóban a háború egyik utolsó nyomát változtatták újra hasznos, az embereket szolgáló műtárggyá. Aztán azért is jelképes, mert olyan hídról van szó, amely a közös határfolyó felett immár újra összeköt két országot, kétségkívül megkönnyítve a mindennapi együttműködést. A szimbólumok sorába tartozik az, amit a párkányi avatóünnepség szónokai is mind kiemeltek, vagyis hogy Magyarországot és Szlovákiát ez a híd a közös Európához is kapcsolja. S nemcsak azért, mert az Európai Unió az építés összes költségének majdnem a felét állta - a két országnak juttatott segély formájában -, hanem azért, amit a magyar miniszterelnök mondott. Orbán Viktor úgy vélte, Európát sem lehet újraegyesíteni, ha nem sikerül egy folyó két partját összekötni."

Sebes szerint büszkék lehetünk, még akkor is, ha nem ez a hídavatás dönti el a csatlakozás időpontját, "hanem főleg az, mennyire felkészültek a jelöltek a tagságra. Mindenesetre a két ország - ahol egymás nemzetiségei szép számban élnek - most jelét adta, hogy képes együtt dolgozni, problémákat megoldani."

Sebes bízik abban, hogy a hdíavatással "nem egy olyan sorozat kezdődött, mint nyolc éve, amikor az MDF-kormány igyekezett nagyszabású átadásokkal meghosszabbítani - egyébként sikertelenül - kormányzását."

Végh Alpár Sándor szerint (Viharlámpák és kandeláberek, Magyar Nemzet, 2001. október 13.) "kevés jót hozott Esztergom számára a huszadik század. A háborúban elveszítette a hídját, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy a nevét is elveszítse. Akkor még megyeszékhely volt, itt magasodott a bazilika, benne a hercegprímás, a diákok nagy része egyházi iskolába járt. Meg fogjuk szüntetni a katolikus vircsaftot, mondta Rákosi, s nem sokkal később elindult a büntető hadjárat. Letartóztatták Mindszentyt, Zöld Sándor belügyminiszter kihirdette, hogy a város neve Dózsafalva lesz, és azt is, hogy a megyeszékhely Tatabányára költözik.

A város önérzetét azzal tiporták meg végképp, hogy a járási székhelyet máshová helyezték. 1951-től a hétezres bányászfalu, Dorog dirigált az ország egykori fővárosának, a huszonötezres Esztergomnak." Esztergom és a környéken élők most újabb ajándékot kapott.

Sebes György szerint (Az utolsó komp után, Népszava, 2001.október 13.) "kétségkívül nehéz helyzetben van egy kormány - és persze vezetője is - a választások közeledtével. Elvileg ilyenkor is csak az ország jobbításáért kellene tevékenykednie, félretéve pártpolitikai célokat, miközben elsőrendű érdeke, hogy azok a pártok kerüljenek majd többségbe a következő parlamentben is, amelyek megbízták, hiszen akkor meghosszabbíthatja működését."

Sebes idézi Orbán Viktort, aki úgy vélte, hogy "az utolsó komppal, amelyen a szlovák kormányfő és az Európai Unió bővítési biztosa együtt érkezett az ünnepségre, véget ért a múlt. Majd hozzátette: a híddal egyben elkezdődött a jövő." Ez pedig választási beszéd, állítja Sebes, aki szerint "a jövő elkezdődött, de hogy milyen lesz, az nagyrészt a választókon múlik" és nem Orbán Viktor megítélésén.

Ludwig Emil (Igazolhatatlanul távol, Magyar Nemzet, 2001. október 15.) állítja, hogy "különbözők a politikai ízlések és pofonok is.", aki szerint egyébként "meg lehet érteni - ismervén a történelmi előzményeket és egyes személyek problémás előéletét, a világnézeti és családi kötődéseket -, hogy a hazai baloldal prominenseit nem túlzottan érdekli, ha a koronát (idézi Ludwig:) egyik helyről a másikra hurcolásszák, úsztatják a Dunán, nem lelkesednek igazán a magyar múlthoz, a nemzeti és a polgári hagyományainkhoz kapcsolódó ünnepekért." Ludwig szerint a Mária Valéria híd avatása nem ebbe a körbe tartozik, ezért megmagyarázhatatlan, hogy miért maradtak távol az ellenzéki pártok vezetői a Mária Valéria híd avatásánál. "Sejtette ezt Medgyessy Péter is, akit - egyszerű ünneplőként vagy egyszerű miniszterelnök-jelöltként, ki tudja? - láttak Esztergomban az ünnep idején. Talán azért nem maradt sokáig, mert egyedül érezte magát? Vagy más miatt tűnt el?"

A Magyar Narancs ts monogrammal ellátott cikkében (Van köztünk valami, 2001. október 18.) pozitívan értékeli, hogy "a majd százórányi ünnepből egy órányi volt az államé, a többi meg azoké, akiké a híd is. (...) Bár minden ilyen arányokat mutatna." Ts szerint a híd a régióban fontos gazdasági kapcsolatokat teremt, melynek hatásait előre nem láthatjuk. "Az ünnep megvolt, a feladatok adottak. Ha azt nézzük, hogy a híd felépüléséért a két város mit tett, a jövőt sem kell annyira félteni."