Ki ünnepelheti Október 23-át?

45 évvel ezelőtt robbant ki az 1956-os magyar forradalom. 1989-ben ennek a forradalomnak az eszményei is segítették a rendszerváltást akaró politikusokat céljaik elérésben. A demokratikus erők azonban külön ünnepeltek. Sokan érzik úgy, hogy a közös ünneplésre nincsen még mód. Sokan állítják azt is azonban, hogy 1956 közös ünnep, értékei és tanulságai nem kisajátíthatóak.

Mádl Ferenc az '56-os ünnepségen
Az emlékezés fontosságát hangsúlyozta és a forradalom hősei előtt való tisztelgésre szólított fel Mádl Ferenc köztársasági elnök az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a köztársaság kikiáltásának napja alkalmából rendezett kitüntetés-átadási ünnepségen a Parlamentben. Kiemelte: az utókor nem felejthet, akkor sem, ha a harmadik évezred elején új kihívásokkal, felfoghatatlan terrorral kell szembenézni.
Magyarország ünnepelt
Magyarország számos településén rendeztek ünnepséget 1956. október 23. évfordulóján. Göncz Árpád volt államfő Szigethalmon és Vitányi Iván szocialista honatya a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál megtartott beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy 1956-ot nem sajátíthatja ki senki, mert a forradalom "közkincs". Pokorni Zoltán az összefogás, Dávid Ibolya pedig az önbecsülés és önbizalom erejére hívta fel a figyelmet, amikor közösen felavatták az 56-os hősök emlékművét a budapesti Széna téren. - A magyar nép ellenségeit soha nem tudta legyőzni, de mindegyiket túlélte - fogalmazott Dávid Ibolya igazságügy-miniszter, az MDF elnöke. Pokorni Zoltán Fidesz-elnök azt mondta, hogy a forradalom néhány napja adott reményt az utána következő évtizedekre. Torgyán József kisgazda elnök pártja budapesti rendezvényén úgy vélekedett, hogy nem valósult meg a magyar forradalmi ifjúság követelése: a szovjet csapatok kivonultak ugyan Magyarországról, de "az idegen csapatokat hívók beférkőztek a soraink közé". - Az ÁVH-t is csak átszervezték, erőit átmentették, az ávósok itt vannak közöttünk, a gazdaság kulcspozícióiban és a pártokban egyaránt - jelentette ki Torgyán József.
Medgyessyt kifütyülték
Bekiabálásokkal próbálták megzavarni Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt ünnepi beszédét néhányan az Új köztemető 301-es parcellájában. 1848 ma már mindenkié, a teljes nemzeté, megítélésében nincs különbség párthovatartozás szerint, s ez a cél az 1956-os forradalommal kapcsolatban is - hangsúlyozta Medgyessy Péter.

Ugró Miklós szerint (A stafétabot, Magyar Nemzet, 2001. október 22.) 1956 emléke még túl közeli ahhoz, hogy történelmi távlatból gondolkozzunk róla. Ugró szerint nehéz eldönteni, hogy mely örökség kié a forradalomból, de azok, akiket "ma, leegyszerűsítve reformkommunistáknak neveznek, joggal hivatkoznak arra, hogy az ő szellemi ellenállásukból, vitáikból, tiltakozásaikból született a forradalom". És, bár a barikádon harcolók "nagyrészt nem a Petőfi-körből vagy valamely értelmiségi klubból érkeztek (...) a reformkommunisták fellépése, forradalma nélkül nem lett volna szabadságharc, az a magyar csoda, amit ma '56 jelent." És, bár ez kézenfekvő igazság, de nem lehet, hogy ez az igazság más igazságok rovására rögzüljön.

Ugró szerint sok igazság van 1956-tal kapcsolatban és mindegyik elfogadható: "mennyi frontvonal húzódik még a mártírok utódai, a börtönt szenvedettek, az emigránsok, a hamar konszolidálódók, az örök hűségesek, a beilleszkedők, a mindig kirekesztettek, a hallgatásba menekülők, a megfélemlíthetetlen próféták, a csak emberibb szocializmust kívánók, a minden baloldalt elsöpörni akarók, a megbocsátók, az engesztelhetetlenek között. S mindegyiknek van igazsága, s mindegyik szeretné továbbadni."

Rainer M. János, történész szerint (Ötvenhat-nyolcvankilencben, Népszava, 2001. október 22.) a "magyarországi demokratikus átmenet egyik kulcskérdésévé vált a múlthoz való viszony. 1956 az egész második világháború utáni korszak emblematikus eseményévé vált." Rainer szerint "Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetése lélektani és történelmi fordulópontnak bizonyult a magyar demokratikus átalakulás menetében: egy korszak temetése." Rainer szerint a temetésen részt vett tömegek és a televíziós közvetítés újra nagy erejű politikai szimbólummá növelte '56-ot, miközben már mindenki tudta, hogy a rendszernek vége van.

Rainer szerint '56 megítélése alapvetően nem egyezett a hatalom megítélésével, csak az újabb terrortól való félelem miatt nem került felszínre a levert forradalom igazi megítélése. A hivatalos álláspont '56-ról túl későn változott meg (Pozsgay Imre államminiszter 1989 februári nyilatkozatával), "túl későn jött ahhoz, hogy meghatározza a diskurzust."

Rainer szerint a forradalom egykori résztvevői egy pillanatra politikai tényezővé jelentek meg, majd megkezdődött a forradalom sokféle értékelése.

Rainer szerint '56 a rendszerváltás pillanataiban ellentpontként is szolgált, az ellentpont pedig "a békés átmenet volt, szemben 1956 erőszakos forradalmával. A rendszerváltó erők és ellenfeleik egy dologban bizonyosan egyetértettek: csak forradalmat ne (az ne legyen, mint 1956-ban)." Rainer szerint mire eljött a nap, már nem is volt kivel megbékülni: "hiszen az állampárt átalakult, s nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi egy huszadára csökkent MSZP már nem tudja eljátszani elődje szerepét." Egy igazi politikai játszmára azért sor került: 1989 október 23-át tették meg az új "Köztársaság kikiáltása napjának".

Egy igazi játszmára azért futotta: 1989. október 23-át tették meg az új "Köztársaság kikiáltása napjának".

Litván György történész (Politikai beszéd 1956-ról - 1989 után, Magyar Hírlap, 2001. október 22.) szerint 1989-ben érte el a csúcspontot az 1956-tal foglalkozás: "már a tavaszi választási küzdelemnek sem volt központi témája '56, ami a kifáradás és a folyamat természetes alakulása-változása mellett leginkább azzal magyarázható, hogy nem volt még veszélyes versenytárs vagy ellenfél az 'utódpárt' MSZP, amelyet az '56-os fegyverrel kellett volna letaglózni, a két nagy rendszerváltó párt (SZDSZ és MDF - a szerk.) között pedig nem '56 kérdéskörében jelentkeztek az éles ellentétek. A forradalom öröksége mindamellett megmaradt legitimációs érvnek és tényezőnek. (...) Az 1988-89-ben, azaz a rendszerváltás előtt leginkább szereplő '56-osok közül a legtöbben - Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Király Béla, Mécs Imre, Darvas Iván - az SZDSZ színeiben lettek képviselők. Az MDF-ben is voltak természetesen '56-osok - Antall József, Für Lajos, Szabó Iván, Dénes János és Zimányi Tibor és persze Csurka István, aki azonban múltjával együtt inkább tehertétellé vált a párt számára." Litván szerint azok az '56-osok is, akik egyre inkább jobbra tolódtak, az MDF-hez csatlakoztak, ez látszott az igazságtétellel kapcsolatos, rendszerváltás körüli vitákból. Litván szerint a "két rendszerváltó párt élesedő és világnézeti, történetpolitikai elemekkel is mindinkább átszőtt szembenállása aktuálpolitikai keretet adott az ötvenhatos táborban amúgy is régen lappangó ellentéteknek."

Litván szerint az MDF '56-osaival hosszú távon nem maradhatott meg a párt kapcsolata, hiszen amíg "az Antall vezette kormánypárt hangsúlyozottan konzervatív orientációt követett (különösen a Csoóri vezette népi csoport háttérbe szorulása után) és a polgári magántulajdon talaján állt, addig az '56-os veteránszervezetek jelentős része a munkástanácsos, kollektivista hagyományt képviselte". Az akkori '56-osok pénzügyi kényszerűségből elfogadták a kormány támogatását, illetve az ellenzék és Göncz Árpád (akkori köztársasági elnök, egyben börtönt ült '56-os - a szerk.) elleni politikai támadásokat - állítja Litván. Litván szerint a másik rendszerváltó párt, az SZDSZ nem is próbált komolyan '56-tal politizálni ("noha Tölgyessy Péter (ma a Fidesz tagja - a szerk.) elnöksége idején létrehozta 'saját' 56-os tagozatát").

Litván kifejti, hogy "kezdetben politikai síkon olyan törekvések is jelentkeztek, hogy '56 emléke és hagyománya integráló ellenhatást fejtsen ki a polarizálódással szemben." Ez erőteljesen kötődött Antall József miniszterelnökhöz és Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, akik 1990 októberében még közös felhívással fordultak a világ magyarjaihoz, a közös nemzeti alapokon állás érdekében. Antall '56-tal kapcsolatos álláspontja azonban egyre radikálisabbá vált. A növekvő ingerültség "azzal a felemás és őszintétlen magatartással szemben" lépett fel, "amelyet a már erősödőben lévő MSZP legtöbb vezetője alakított ki a forradalom és a megtorlás vonatkozásában. Antall tisztában volt a jogszerű igazságtétel nehézségeivel, ugyanakkor csalódottan tapasztalta, elakadt az általa elképzelt morális megtisztulási folyamat."

Antallnál "1992-ben határozott elmozdulás mutatkozik (...) Először is azon túlmenően, hogy már 1990-ben Nagy Imre nevét Csurka követelésére kihúzták az 1956 emlékét megörökítő törvény szövegéből, Antall most már 'eszmeileg' is meg akarta oldani a Nagy Imre-kérdést. A 301-es parcellában tartott június 15-ei beszédében, majd egy interjúban is hangoztatta: Nagy Imrében a vértanút tekinti vállalhatónak, aki végül engedmény nélkül szegült szembe a Szovjetunióval és Kádárékkal. A sokáig párthűségben vergődő politikust azonban nem tekinthette a forradalom méltó vezéralakjának..."

A Horn-kormány megalakulásával - állítja Litván - változás állt be Nagy Imre megítélésében is. "Erre nyomban a kormányalakítás után Horn Gyula nyújtott frappáns példát, amikor június 16-án Nagy Erzsébettel együtt helyezett koszorút Nagy Imre sírjára. Ezzel a gesztussal minden szónoklatnál hatásosabban ragadta magához a Nagy Imre-hagyományt, s - szándéka szerint - semlegesítette az ellenzék '56-ra való hivatkozását." És, ezáltal a teljes kommunista múltat is törölni próbálta az MSZP. "Pontosan ezzel a törekvéssel fordult szembe már a legközelebbi, '94-es évfordulón a Fidesz, amikor a legfiatalabb kivégzettre, Mansfeld Péterre emlékező gyűlést rendezett a Várban. Orbán Viktor beszéde a hamis megbékélés ellen irányult, s célja a kormányra került szocialista párt történelmi és erkölcsi hitelének szétzúzása volt, de lényegében már mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek máig is a Fidesz '56-képét alkotják." E szerint '56-nak két ellentétes előjelű öröksége van a magyar politikában: egyrészt a nemzeti függetlenség, szabadság és polgári demokrácia követelése az egyik örökség, illetve a hazaárulás, terror, diktatúra a másik örökség. "Orbán ezzel a szónoklattal elindította a magyar társadalom kettévágásának műveletét, s megteremtette saját ötvenhatos politikai legitimációját, mégpedig karakterisztikusabban, mint ahogy ez addig bármely másik pártnak sikerült."

Litván a "megemlékezések színskálája 1995-ben tovább gyarapodott. Ekkor lépett fel önálló és fenyegető erőként a szélsőjobb, amely az MDF-kormány idején nem juthatott önállóan szóhoz, '94-ben pedig még nem tért magához a súlyos vereség után. Ez az új helyzet szolgált jó alkalommá "egy-két megfontolt ötvenhatosnak, hogy a sajtóban szólítsák fel az MSZP-t: határolódjon el végre egyértelműen az elődpárttól, kötelezze el magát politikai nyilatkozatban '56 eszméi mellett. Horn azonban éppen erre az őszinte, önkritikus beszédre tudta magát a legkevésbé elszánni. Mindvégig kikerülte, hogy érdemben nyilatkozzon '56-ról, ehelyett ismét szimbolikus, látványos megoldást keresett. Nagy Imre közelgő 100. születésnapja alkalmából köztéri szobor állításával és emlékét megörökítő törvénnyel akart azonosulni a mártír miniszterelnökkel. A törvényjavaslat körüli parlamenti vita némileg groteszk formában tükrözte az '56-tal kapcsolatos ellentéteket, hiszen itt a szocialisták erőltették Nagy Imre érdemeinek törvénybe iktatását, miközben az '56-ra esküvő ellenzéki pártok, mi több, a kormánykoalícióban részt vevő liberálisok is - Nagy Imre iránti tiszteletük kifejezése mellett - mint őszintétlent ellenezték, s nem is szavazták meg a javaslatot. (Az SZDSZ, tapintatból, csupán tartózkodott.)"

Márton László, egykori '56-os szerint (1956 - Hogyan és miért?, Magyar Hírlap, 2001. október 22.) "1956 több volt, mint céltalan, eleve bukásra ítélt felkelés, de kevesebb, mint csupán külső ellenséggel, a siker némi reményével megvívott szabadságharc. Magyarul, forradalom a javából, és ez a meghatározás nem szorul további ragozásra." Ugyanakkor "a forradalom célja valamiféle harmadikutas, azaz a szovjet modelltől teljesen eltérő, de az akkori Magyarországon ismert kapitalizmust elvető, önigazgatásra épülő szocializmus volt" - állítja Márton.

Révész Sándor (Kétféleképpen, Népszabadság, 2001. október 24.) felidézi, hogy a Bem téren a Fidesz egyik '56-os tábora "lehazaárulózta a koszorúzó Mécs Imrét (SZDSZ-es parlamenti képviselő - a szerk.) Nem sokan koszorúzhattak ott több joggal, mint ő, aki '56 novemberében munkásokból és egyetemistákból ellenálló csoportot szervezett, s ezért első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. Nem sokan vannak, ha vannak, akik a rendszerváltás előtti évtizedekben nála többet tettek '56 emlékének életben tartásáért, az ötvenhatosok összetartásáért és a demokratikus ellenzékkel való összekapcsolásáért. (...) Az is gyalázat, ha a reform- és exkommunista elitet akarják kihazudni a forradalomból, de Göncz Árpád és Mécs Imre lehazaárulózása mutatja, hogy ez a gyalázat nem korlátozható. Előbb-utóbb ki kell terjednie mindenkire, aki nem vállal benne részt." Révész bírálja a miniszterelnököt, aki egyik '56-ról szóló beszédében azt mondta, hogy a forradalomról csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Ez nem demokratikus logika, állítja Révész, aki szerint ez a logika segít ahhoz, hogy Mécs Imrét és Göncz Árpádot lehazaárulozzák. "A nemzet nem tud egyféleképpen gondolkodni, akkor sem, ha megparancsolják neki, mert a nemzet nem az egyféleképpen gondolkodó magyarokból áll, hanem egyszerűen a magyarokból."

Rainer M. János szerint (56 rendszerváltó üzenetei, Népszava, 2001. október 24.) a rendszerváltás békés jellege mindkét, fontos politikai oldal számára érdek volt. 1989-ben feltűntek az '56-osok és politikai szervezetei, "a magyar társadalom azonban nem tűnt fogékonynak erre az időutazásra."

Rainer szerint azonban 1989 "beláthatatlan időre beépítette a politikai beszédet 1956 ünneplésébe. Valamennyi 1990 utáni kormány szükségesnek tartotta a forradalom ünnepét aktuális politikai mondanivaló közlésére, noha érdemi üzenete 1956-tal kapcsolatban egyiknek sem volt. Az újabb történetpolitikai kánonok (mint a legújabb, a 'polgári forradalomé') mind offenzívebbek és kirekesztőek." A Kádár-rendszerben depolitizált magyar társadalom nem fogékony az ünnepek átpolitizálásra - állítja Rainer.

Sebes György szerint (Szereposztás, Népszava, 2001. október 24.) a minszterelnök nemzeti egységet hirdető, megbékélésre felszólító mondatai fontosak. Ugyanakkor - Sebes szerint - Orbán ellentmondásos, hiszen amikor a történelmi egyházakat jelöli meg egyedül helyes utat mutatóknak a mindennapokban, illetve a magyar nemzet számára, akkor ezt a nemzeti egységet bontja meg.

Sebes szerint Orbán átadta Dávid Ibolyának az '56-os szereplés lehetőségét, ő maga pedig háttérbe húzódott tudatosan: "a választás közeledtével a 'nagy testvér' igyekszik mindinkább betáplálni a köztudatba szövetségesét." Sebes szerint a Fideszben kiosztották a kampányszerepeket: "a miniszterelnök a 'nagy kiegyensúlyozó', aki igyekszik mindenkinek elfogadhatót mondani, a két pártelnök - mert az biztos, hogy már Dávid Ibolya is benne van a vezető kormánypárt píárosainak kalapjában - a mérsékelt, de pártszerű szónok, míg Kövér László, akitől úgyis megszoktuk, az igazi szókimondó, immár kissé mérsékeltebb kiadásban."

Molnár Tamás szerint (A határtalan arcátlanság, Magyar Nemzet, 2001. október 25.) az MSZP-nek nem szabadott volna '56-ot ünnepelni: "ők, az utódpárt nagy hangú tagjai mindenkitől bocsánatot kértek már: a Vatikántól, a zsidóságtól, Amerikától, Németországtól, az oroszoktól, csak saját népüktől felejtettek el bocsánatot kérni. Posztkommunista etikett! Közben naponta kioktatnak bennünket demokráciából, jogállamiságból, európéerségből, Amerika-szeretetből, NATO-barátságból, sőt Fidesz-uralomról szónokolnak a parlamentben kormányzás helyett."

Berényi Szabolcs szerint (Apróságok, Magyar Nemzet, 2001. október 25.) "elképesztő ez a cinizmus, hogy az MSZP, amelynek különböző káderei már a fél világtól bocsánatot kértek, a mai napig egy beismerő félmondatra nem méltatja a magyar társadalmat 1956 ügyében, viszont rendszeresen odajárnak koszorúzni, ahol szellemi, fizikai és jogi elődpártjuk áldozatai szeretnének már végre békében nyugodni, többek között október 23-án is."