Az önkényes lakásfoglalások hátteréről

Budapesten, és az ország egyes régióiban az utóbbi években növekedett az önkényes lakásfoglaló személyek és családok száma. Becslések szerint országosan mintegy 6-15 ezer, a fővárosban 2-6 ezer önkényes lakásfoglaló él. Ezek a számok persze vitatottak. Az önkényes lakásfoglalók számát ugyanis szinte lehetetlen pontosan megmondani, hiszen sok esetben maguk a tulajdonos önkormányzatok sem tudják, melyik ingatlanukba költöztek be lakásfoglalók. Ennek oka, hogy a lakásfoglaló családok általában a legelhanyagoltabb lakásokat választják ki, amelyekre az önkormányzat esetleg csak akkor figyel fel, ha magát az épületet kívánja eladni, esetleg átalakítani valamilyen hasznosítási vagy rendezési terv következtében. A lakásfoglalók gyakran azért tudják elkerülni a lebukást, mert a közüzemi számlákat fizetik.Budapesten, és az ország egyes régióiban az utóbbi években növekedett az önkényes lakásfoglaló személyek és családok száma. Becslések szerint országosan mintegy 6-15 ezer, a fővárosban 2-6 ezer önkényes lakásfoglaló él. Ezek a számok persze vitatottak. Az önkényes lakásfoglalók számát ugyanis szinte lehetetlen pontosan megmondani, hiszen sok esetben maguk a tulajdonos önkormányzatok sem tudják, melyik ingatlanukba költöztek be lakásfoglalók. Ennek oka, hogy a lakásfoglaló családok általában a legelhanyagoltabb lakásokat választják ki, amelyekre az önkormányzat esetleg csak akkor figyel fel, ha magát az épületet kívánja eladni, esetleg átalakítani valamilyen hasznosítási vagy rendezési terv következtében. A lakásfoglalók gyakran azért tudják elkerülni a lebukást, mert a közüzemi számlákat fizetik.

Az önkényes lakásfoglalások problémája azóta lett a szélesebb közvélemény számára is ismert, hogy éles vita bontakozott ki a lakásfoglalókkal szemben szigorúbb fellépést követelő és lehetővé tevő politikai erők, illetve az őket védő emberi jogi szervezetek között. Ezek a viták különösen akkor kapnak nagyobb nyilvánosságot, amikor valamely önkormányzat kilakoltatja az önkényesen beköltöző családot. A legutóbbi ilyen eset ráadásul a rendszerváltás óta példátlan fejleményekkel is járt: a kilakoltatást ellenző, a kilakoltatottakkal szolidaritást vállaló neves értelmiségieket és jogvédőket a rendőrség megbilincselve állította elő.

Az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatban számos előítélet létezik a társadalomban, és a megnyilatkozások alapján sokszor a döntéshozókban is, amelyeket azonban a felmérések nem igazolnak. Az alábbi elemzésben először röviden áttekintjük, hogy mely társadalmi csoportokból kerülnek ki az önkényes lakásfoglalók, ténylegesen milyen körülmények között élnek, majd részletesebben megvizsgáljuk, hogy milyen érvek hangzanak el a róluk szóló vitákban, és ennek a vitának, mi a jogi háttere. Végül megnézzük, milyen koncepciók léteznek a probléma megoldására.


Kik az önkényesek, és milyen lakásokban laknak?

A lakáshelyzet megoldatlansága a mai magyar társadalom egyik legégetőbb problémája. Az elmúlt évtizedekben a lakásállomány terén alig történt növekedés. Az önkormányzatok zöme nem épített újabb lakásokat, sőt, a '90-es évek elejétől, élve a törvény adta lehetőséggel, tömegesen adták el az addig tulajdonukban lévő ingatlanjaikat. Ennek eredményeképpen Magyarországon az állandó lakosok túlnyomó része tulajdonos, vagyis saját ingatlanában lakik. A megfogyatkozott önkormányzati lakásállomány gyakorlatilag lehetetlenné tette a korábban megszokott lakáskiutalási-várakozási rendszer további fenntartását. Ekkorra több olyan, a lakáskiutalási rendszerben némi eséllyel rendelkező társadalmi csoport került kilátástalan helyzetbe, amelyeknek már nem maradt reális esélyük lakhatásuk megoldására.

A felmérések szerint az önkormányzati tulajdonban lévő több mint négymillió lakásból jelenleg kétszázötvenezer áll üresen. Ezeknek a lakásoknak két százalékában élnek önkényesek, ez körülbelül 640 lakást jelent. Az elfoglalt ingatlanok többnyire a települések legértéktelenebb területein találhatók, túlnyomórészt egyhelyiségesek és 30 négyzetméter alapterületnél kisebbek, félkomfortosak vagy komfort nélküliek. Állapotuk igen rossz, egy részük nem is lakás céljára készült. Az elfoglalt helyiségek általában azért álltak üresen, mert az önkormányzatok nem hozták rendbe és nem hasznosították őket, más igénylők pedig nem fogadták el. Ez a tény azért fontos, mert az önkényesek elleni fellépés egyik leggyakoribb érve, hogy az általuk elfoglalt lakások, a törvényesen várakozóknak járna.

Mint azt írtuk az önkényes lakásfoglalókról pontos adatok nincsenek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy többségük roma származású. Az önkényes beköltözők jelentős része nagycsaládos, ahol a szülők munkanélküliek, szociális segélyekből élnek, és a lakáshoz jutás lehetőségének hiányában, reálisan fennáll a hajléktalanná válásuk veszélye. Az önkényesek között sokan vannak az intézetből kikerült, anyagi háttérrel nem rendelkező fiatalok is, akik alkalmi munkával próbálják fenntartani magukat, de nem keresnek annyit, hogy albérletet tudjanak fizetni. Az önkényes beköltözők jellemzően olyan régiókból érkeznek (elsősorban) Budapestre, ahol a munkanélküliség messze az országos átlag fölött van, a romák között pedig csaknem száz százalékos. Ők általában a következő lehetőségek közül választanak: 1. elköltözni egy nagyobb városba, ahol ugyan nincs lakásuk, de talán könnyebb munkát találni vagy valamilyen módon pénzhez jutni, 2. maradni ott, ahol születtek, ahol van valamilyen fedél a fejük felett, de teljesen kilátástalan jövő elé néznek.

Természetesen az önkényesek között nem csak romák vannak, de a közvélemény erősen negatív értékítéletét bizonyára befolyásolja, hogy a többségük az.


A jogi helyzet

Az önkényes lakásfoglalókkal kapcsolatos vita többszörösen ellentmondásos jogi helyzetre mutat rá. A szemben álló felek eltérő alkotmányos alapjogokra hivatkoznak álláspontjuk védelmében.

Az egyik oldal a tulajdon alkotmányos védelmével érvel. E nézet szerint, az önkormányzatok jogát, hogy a tulajdonukkal szabadon rendelkezzenek, nem lehet csorbítani (Alkotmány 12. § 2. bekezdés). Az önkényes lakásfoglalás törvénytelenségét nem menti, hogy az adott ingatlan milyen állapotban van, hogy a beköltöző fizeti-e a közüzemi díjakat, vagy az, hogy mennyi ideje él ott. Éppen ezért az önkormányzatoknak joguk van fellépni az önkényes lakásfoglalókkal szemben, és ha kell kilakoltatást kezdeményezni. Ezt a nézetet elsősorban a kormánypártok vallják, de törekvésük sokszor ellenzéki irányítású városok vagy kerületek vezetői között is egyetértésre talál. (Tavaly nyáron az egyik napilap hasábjain heteken át folytattak vitát egymással a kilakoltatásokkal egyetértő VII. kerületi SZDSZ-es képviselők és a liberális párt holdudvarához tartozó, a kilakoltatásokat ellenző értelmiségiek. Hasonló a legutóbbi eset is: a rendőrségi beavatkozással végződő kilakoltatás Szabó Zoltán szocialista polgármester kerületében történt, miközben a tüntetésen részt vett több MSZP-s országgyűlési képviselő.)

Annak érdekében, hogy az önkormányzatok könnyebben tudjanak fellépni az önkényesekkel szemben, tavaly két törvénymódosítást is elfogadtak a kormánypártok. A Juharos Róbert (Fidesz-MPP) által beterjesztett két törvénymódosítás közül az első, a szabálysértési törvénynek az 1999. évi CXX. törvény 41. §. (11) bekezdésével történt módosítása, az önkényes lakásfoglalást már társadalomra veszélyes cselekménynek minősíti, amely 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal vagy elzárással büntethető.

Nyilvánvaló, hogy ez a szankció lényeges változást nem hozhatott, inkább elvi jelentőségűnek mondható. A kormánypártok éppen ezért, az önkényes beköltözések számának csökkenését, a lakástörvény módosításától várták. A lakástörvény 2000. évi XLI. törvény általi módosításának legfontosabb újdonsága, hogy azóta nincs szükség bírósági döntésre a kilakoltatás elrendelésére, erre a jegyző is jogosulttá vált, amennyiben a lakás elfoglalásától számított 60 nap még nem telt el. Ezen a határidőn belül sem járhat el a jegyző, amennyiben a lakás kiürítése iránt bírósági eljárás indult. A hatékonyabb végrehajtás érdekében szoros határidőket állapít meg a törvény, a lakás kiürítését elrendelő határozatot 8 napon belül végre kell hajtani akkor is, ha az érdekelt fél keresetet indított. A közigazgatási határozat ellen benyújtható bírósági felülvizsgálati kérelem nem ad halasztó hatályt a végrehajtás alól.

A másik oldal vitatja a fenti alkotmányossági érvelést, a lakástörvény módosítását pedig alkotmányellenesnek tartja. Tekintsük át a főbb kifogásokat:

1. Tulajdonjog kontra szociális biztonsághoz való jog

A tulajdonjog nem abszolút. Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatából kiderül, hogy a tulajdonjog az egyik leginkább korlátozható alapjog, amennyiben más fontos alkotmányos joggal kerül konfliktusba. Az önkényes beköltözőkkel szembeni hatósági eljárások során ilyen alkotmányos alapjogok ütköznek a tulajdonhoz való joggal, mindenekelőtt a szociális biztonsághoz fűződő jog. Bár nem kétséges, hogy az önkényesen beköltöző személy sérti a lakás tulajdonosa, általában az önkormányzat jogait, ugyanakkor az Alkotmány széles körben deklarálja a létbiztonsághoz való jogot, e körben a 70/E § (1) bekezdése pedig különös szabályként kimondja, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

Ez az érvelés hasonló ahhoz amit Dr. Kaltenbach Jenő a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa fogalmazott meg. Annak érdekében, hogy kiderüljön, a szociális biztonsághoz való alkotmányos alapjogból következik-e a lakhatáshoz való jog, és megállapítható-e az állam felelőssége a lakhatáshoz való jog érvényesülésének a biztosításáért a kisebbségi biztos és az állampolgári jogok biztosa együtt kérte az Alkotmánybíróság jogértelmezését az Alkotmány 70/E §-ában foglalt szociális biztonsághoz való jog terjedelmét illetően.

Az Alkotmánybíróság a 42/2000. határozatában megállapította, hogy a szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza. Ezért a megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok, így a lakhatáshoz való jog, mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. Ennek következtében az állam felelőssége nem állapítható meg.

Az Alkotmánybíróság döntése értelmében tehát az önkormányzat tulajdonhoz való jogát nem lehet korlátozni a szociális biztonságból következő lakhatási jogra hivatkozva. Ugyanakkor az AB deklarálja azt is, hogy az állam köteles szociális intézményrendszert fenntartani. Az állam által működtetett megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvető alkotmányos követelmény az emberi élet és méltóság védelme.

2. Az önkormányzatok nem teljesítik törvényi kötelezettségüket

A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény kimondja, hogy a gyermekeknek joguk van családban felnőni, és pusztán anyagi okok miatt nem szabad őket családjaiktól elválasztani. Ezért bármilyen kilakoltatás, otthontalanná válás esetén gondoskodni kell a gyermekek és szüleik együttes elhelyezéséről.

A törvény ennek érdekében az önkormányzatok feladatává tette az otthontalanná váló gyermekes családok elhelyezésére szolgáló intézmény, az úgynevezett családok átmeneti otthonának létrehozását. A felállított otthonokban országosan mintegy 1200 férőhely van (Budapesten 300-400 személy elhelyezésére van lehetőség), igen ritka a továbbköltözés, és több hónaposak a várólisták.

Így a jelenlegi szabályozás szerint a kilakoltatások egyetlen esetben lennének törvényszerűek: ha a lakásfoglalókat átmeneti családi otthonokba költöztetnék. Erre azonban nincs mód, mert az önkormányzatok nem alakítanak ki megfelelő mennyiségű átmeneti otthont. Az önkormányzati tisztségviselők ezt azzal magyarázzák, hogy a kormányzat hiába osztja le ennek a problémának a megoldását önkormányzati szintre, ha nem biztosítja hozzá a szükséges pénzeszközöket.

3. A jogbiztonság követelménye

Számos jogvédő, többek között Halmai Gábor alkotmányjogász, azt kifogásolja, hogy a bírói eljárás helyettesítése a jegyzői határozattal, ráadásul halasztó hatály nélkül, szükségtelenül és aránytalanul korlátoz alapvető jogokat. Halmai szerint a törvénymódosítás "statáriális" közhatalmi jogosítványt ad a tulajdonos önkormányzatnak a saját ügyében, miközben a független bíróság eljárásának gyorsítása jobban megfelelne a jogállami elvárásoknak.

Többen kifogásolják azt is, hogy a törvénymódosítás elmulasztotta meghatározni az "önkényesen elfoglalt lakás" fogalmát, ezért a módosított jogszabályt formai okokból is hibásnak tartják.

Összefoglalva a fentieket arra a következtetésre kell juthatunk, hogy egy többgyermekes család kiköltöztetése az általuk jogcím nélkül lakott ingatlanból, anélkül, hogy ezzel egy időben az önkormányzat megfelelő ellátást biztosítana a számukra, mindenféleképpen valamely törvény által védett értéket, illetve törvényben deklarált alapjogot sért, ellenben a jogsértő helyzet fenntartása esetén az önkormányzati tulajdonjog szenved csorbát.


Megoldási kísérletek

Számítások szerint erősen kérdéses, megéri-e gazdaságilag az önkényesekkel szembeni szigorú fellépés. A kiadásokat ugyan nem egy nagy kasszából fizetik, hanem a központi és a helyi költségvetések különböző forrásaiból, a születő átfogó megoldási javaslatok figyelembe veszik azt a szempontot is, hogy a közvagyon megvédéséért folytatott harc összességében ne kerüljön többe, mint ha nem is tennének semmit.

A kilakoltatások során ugyanis több ezer gyermek kerülhet állami gondozásba, megsokszorozódhat a hajléktalanok száma, a kilakoltatásokhoz szükséges átmeneti családi otthonok építése pedig néhány év alatt több pénzt visz el, mint amennyit a szabaddá tett lakások eladása behozhat.

Éppen ezért nem csak a jogvédő szervezetek, hanem a szociálpolitika területén dolgozó kormányzati, önkormányzati és szakmai szervezetek munkáját összehangoló Szociális Tanács is javaslatokat tett az önkényes lakásfoglalókkal szembeni eljárások finomítására. Az ajánlásban szerepel, hogy az önkormányzatok minden esetben egyedileg bírálják el az önkényesek ügyeit. Azoknak a családok, amelyek több mint egy éve élnek az adott lakásban (elsősorban a kicsi, értéktelen, komfort nélküli vagy félkomfortos lakásokról van szó), fizetik a felmerülő költségeket, a helyiség megóvására törekszenek, kapcsolatuk az önkormányzati intézményekkel - az óvodával, az iskolával, a családsegítő szolgálattal - megfelelő, javasolják lakáshasználatuk fokozatos legalizálását.

Akadnak olyan önkormányzatok, amelyek már ebben a szellemben próbálnak megoldást találni a problémára. A Pécsett élő 240 önkényest szociális munkások keresték fel, és családokra szabottan, anyagi helyzetüket figyelembe véve szerződéseket dolgoztak ki számukra. Ennek alapján a lakásfoglalók két-három évre szóló használati jogot kaptak. Ha a próbaidő alatt folyamatosan fizetik a felmerülő költségeket és rendben tartják lakásukat, akkor szerződésük bérleti joggá alakul.