Orbán-Nastase egyezmény (1. rész)
A státustörvényről a politikai erők között a törvény ötletének megszületése óta élénk vita zajlik. A státustörvénnyel az Orbán-kormány nemzeti elkötelezettségét igyekezett bizonyítani, ellenfeleit pedig megpróbálta "nemzetietlennek" bélyegezni. Ezt kikerülendő, az MSZP végül maga is támogatta a jogszabály megalkotását, az SZDSZ pedig, bár ellenezte azt, a témát nem tette kommunikációjának központi kérdésévé. A státustörvényt azonban külföldön, elsősorban a szomszédos országokban, de több nemzetközi fórumon is, elmarasztalták, és visszavonását, módosítását, vagy alkalmazásának felfüggesztését követelték. Az Orbán-kormány nemzetközi körülmények hatására végül több ponton is kompromisszumra, az eredeti koncepciótól való eltérésre kényszerült. A külföldi nyomásra tett engedmények közül a legfontosabb alighanem az az egyezmény, amelyet a magyar és a román miniszterelnök írt alá decemberben, és amelyben kikötik, hogy nem csupán magyar, de román nemzetiségű állampolgárok is vállalhatnak majd munkát Magyarországon.A státustörvényről a politikai erők között a törvény ötletének megszületése óta élénk vita zajlik. A státustörvénnyel az Orbán-kormány nemzeti elkötelezettségét igyekezett bizonyítani, ellenfeleit pedig megpróbálta "nemzetietlennek" bélyegezni. Ezt kikerülendő, az MSZP végül maga is támogatta a jogszabály megalkotását, az SZDSZ pedig, bár ellenezte azt, a témát nem tette kommunikációjának központi kérdésévé. A státustörvényt azonban külföldön, elsősorban a szomszédos országokban, de több nemzetközi fórumon is, elmarasztalták, és visszavonását, módosítását, vagy alkalmazásának felfüggesztését követelték. Az Orbán-kormány nemzetközi körülmények hatására végül több ponton is kompromisszumra, az eredeti koncepciótól való eltérésre kényszerült. A külföldi nyomásra tett engedmények közül a legfontosabb alighanem az az egyezmény, amelyet a magyar és a román miniszterelnök írt alá decemberben, és amelyben kikötik, hogy nem csupán magyar, de román nemzetiségű állampolgárok is vállalhatnak majd munkát Magyarországon.
Az egyezmény megkötése egyértelmű kudarc az Orbán-kormány számára - mind külpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A külpolitikai szempontokat zárójelbe téve, úgy látjuk, hogy a kormány pozícióit belföldi ellenfeleivel szemben is jelentősen gyengítette az egyezmény aláírása. Az, hogy e pozícióvesztés nem volt erőteljesebb, csak annak köszönhető, hogy a kormány viszonylag sikeres volt annak megakadályozásában, hogy az ügy a politikai napirendre kerüljön, illetve, hogy hosszabb távon ott maradjon. Bár az ügy ennek ellenére átlépte az ingerküszöböt, a kormány tudatos törekvései, valamint a karácsonyi ünnepek depolitizáló hatása nélkül minden kétséget kizáróan sokkal nagyobb hatása lett volna.
Az Orbán-kormány számára a megállapodás belpolitikailag azért kudarc, mert a státustörvény kommunikációs céljainak meghiúsulását jelenti. Az Orbán-kormány külpolitikai retorikája 1998 óta azt a toposzt sugallja, hogy a kormány a nemzeti érdekeket elődeinél hangsúlyosabban érvényesíti - úgy az európai integráció, mint a szomszédokkal való viszony vonatkozásában. Bár a kormány tényleges magatartása az európai integrációval kapcsolatos kérdésekben nem tért el lényegesen a Horn-kormányétól, a szomszédokkal, és különösen a határon túli magyarokkal kapcsolatos tevékenysége valóban a kormány fokozottabb nemzeti elkötelezettségét - nacionalizmusát - mutatta. Maga a külügyminisztérium is mintha "kétfejűvé" vált volna: míg az európai integráció kapcsán szinte mindig a külügyminiszter szólalt meg, addig a határon túli magyarok ügyében sokkal gyakrabban szerepelt Németh Zsolt államtitkár. A kormányfő általában a "sikerek" kapcsán jelent meg - mind az európai integráció, mind a határon túli magyarok kérdésében.
Azzal azonban, hogy a kormány lehetővé tette román nemzetiségű román állampolgárok magyarországi munkavállalását, a kormány, mint a "nemzeti érdekek hatékony képviselője", egyértelmű vereséget szenvedett. A magyar társadalom azon részének, amely fogékony lehet a "nemzeti" retorikára, szomszédaink közül feltehetően éppen Romániával szemben lehetnek a legnegatívabb attitűdjei. A társadalom ezen része most nehezen értheti, hogy miért kellett a magyar kormánynak engednie a románoknak. Különösen inkonzisztensnek tűnik a kormány magatartása, ha például az osztrák "virtshcaft" elleni éles fellépésével hasonlítjuk össze.
A fenti ellentmondást feltehetően a kabinet is érzékelte, ezért mindent megtett, hogy az egyezmény lehetőleg ne kerüljön a politikai diskurzus középpontjába. Az egyezményt közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt írták alá, amikor a politikával jóval kevesebb ember foglalkozik. Továbbá, a kormány a kérdésben igyekezett néma maradni. A kormányfő csupán azután szólalt meg, miután az ellenzék sikeresen tematizálta az ügyet, aminek folytán a további hallgatás csak rontotta volna a kormány pozícióit.
A másik ok, ami miatt a kormány helyzete a potenciálisnál kevésbé romlott az egyezmény aláírásának következtében, hogy az ellenzéknek nehéz dolga volt a kritika módjának megválasztásában. Bár mind az MSZP, mind az SZDSZ adekvát kritikát fogalmazott meg, e kritika kevésbé volt éles annál, amit a kormány kaphatott volna. E tény magyarázata az egyezmény körüli vita jellegében rejlik.
A kormány külpolitikai retorikáját, a "nemzeti érdekek határozottabb védelmét" az ellenzéki pártok kezdettől fogva averzióval szemlélték. Egyrészről úgy látták, hogy ez a politika az ország esélyeit rontja például az európai integráció során. Másrészről viszont féltek attól, hogy e politikai bírálata újabb okot szolgáltatna a kormányoldalnak, hogy őket "nemzetietlennek" bélyegezze. Ráadásul, a külpolitikai konszenzus egyoldalú felborítása mindig bizonytalan vállalkozás. Továbbá, mint említettük, a kormány tényleges cselekedetei gyakran eltértek retorikájától. Mindennek következtében az ellenzéki pártok igyekeztek kerülni a külpolitikai kérdésekről való nyílt vitát, és általában megelégedtek annak sugalmazásával, hogy a kormány külpolitikai retorikája nem szolgálja az ország érdekeit.
A státustörvény, különösen a körülötte kialakuló nemzetközi visszhang viszont módosuláshoz vezetett az ellenzéki pártok politikájában. Főként az SZDSZ, de az MSZP is egyre gyakrabban hangoztatta, hogy a kormány magatartása veszélyezteti a szomszédos országokkal fenntartott viszonyt. A kormányt az ellenzék - jobbára implicit módon - túlzott nacionalizmussal, egyes ellenzéki értelmiségiek pedig egyenesen sovinizmussal vádolták.
A magyar-román egyezmény támadása azonban éppen a fenti logikával ellentétes kiindulópontból kellene hogy táplálkozzon. A kormányt azzal kellene vádolni az ellenzéknek, hogy nem képviseli eléggé a nemzeti érdekeket - vagyis, hogy nem eléggé nacionalista. Ez az állítás azonban teljesen inkonzisztens lenne az MSZP és az SZDSZ korábbi állításaival.
Ezt a dilemmát mindkét párt úgy oldotta fel, hogy kritikájának fókuszát az eredeti, kérdéshez képest - ami a nemzeti érdekek védelmének módjára vonatkozott - megváltoztatta. Az MSZP a kérdést igyekezett szociális kérdéssé tenni, amikor a magyar munkavállalók érdekeire, illetve ezen érdekek sérelmére helyezte a hangsúlyt a magyar-román egyezmény támadása során. Az MSZP érvelése szerint az egyezmény azért rossz, mert rontja a magyar munkavállalók pozícióit - nem pedig azért, mert az egyezmény a magyar nemzet érdekeit sértené. Ez az üzenet kiválóan illeszkedik az MSZP Medgyessy által megjelenített, hagyományos szociáldemokrata programjához.
Az SZDSZ gazdaságpolitikai liberalizmusa miatt nem követhette az MSZP magatartását e kérdésben. Az SZDSZ részéről ugyanakkor furcsa lett volna az is, ha az egyezményt a nemzeti érdekek érvényesülésének szempontjából kritizálja - hiszen éppen az SZDSZ volt az a párt, amely a státustörvényt egészében elvetette. A szabad demokraták ezért a kérdést igyekeztek az állampolgárok számára is érthető győztes/vesztes terminusban megjeleníteni. Az SZDSZ központi üzenete nem az volt, hogy a kormány megsértette a nemzeti érdekeket, vagy a munkavállalók érdekét, hanem hogy vesztett a román kormánnyal szemben; hogy a román kormány a magyart "lealázta". Magyar Bálint a kérdésben tartott sajtótájékoztatóján végig azt próbálta bebizonyítani, hogy a kormány egy számára fontos kérdésben alulmaradt riválisával szemben. Ez a megközelítés tehát nem a kérdés tartalmi elemeire, hanem a megállapodás egészének értékelésére koncentrált.
Mindkét párt saját lehetőségeihez képest adekvát választ adott az egyezmény aláírására. Az MSZP és az SZDSZ ezen kívül abban is sikeresek voltak, hogy az egyezmény aláírására adott válaszukat, és ezáltal az egész ügyet a politikai napirend részévé tették. Feltűnő azonban, hogy az a párt, amelyik potenciálisan a legtöbbet profitálhatott volna a megállapodás kritizálásából - nevezetesen a MIÉP - egyáltalán nem szólalt meg. Többször leírtuk már, hogy a MIÉP meglehetősen nehéz helyzetbe került, mióta a kormány egyre nyíltabban szavazói elhódítására tör. A MIÉP több olyan kísérletet is tett, hogy - a Fidesszel kötendő koalíció lehetőségének fenntartása mellett - önállóságát hangsúlyozza. A MIÉP elsősorban olyan kérdések során lehet erre képes, amelyekben álláspontja eltér - mégpedig radikális irányba tér el - a kormány álláspontjától. A magyar-román egyezmény ügye ilyen kérdés lehetett volna. A MIÉP-et az egyezmény kritizálása során nem kötötték volna gúzsba azok a problémák, amelyekkel az MSZP és az SZDSZ szembe kellett hogy nézzen. A MIÉP korábbi üzeneteivel teljes mértékben konzisztens lett volna az egyezmény nemzeti alapon való támadása, vagyis annak leszögezése, hogy a kormány "elárulta" a nemzet érdekeit. Ezáltal a MIÉP egy számára fontos kérdésben jeleníthette volna meg a kormánytól eltérő álláspontját. Márpedig ilyen lehetősége a MIÉP-nek nagy horderejű ügyben viszonylag ritkán adódik.
A MIÉP megszólalásának elmaradása ezért az egész ügy leglényegesebb eleme. Vajon miért nem használta ki a MIÉP a kínálkozó lehetőséget? Ennek három lehetséges oka van. Az első, hogy a MIÉP nem vette észre a lehetőséget. A MIÉP egy viszonylag kis párt, ami azzal is jár, hogy infrastrukturális bázisa korlátozott. Ezért a MIÉP esetén felmerülhet olyan ok - ami az MSZP vagy a Fidesz esetén kizárható lenne -, hogy a párt egyszerűen "nem kapcsolt"; az ünnepek közeledtével nem tűnt fel neki a lehetséges támadási felület. Második ok lehet, hogy a MIÉP helyzetértékelése a mi fentebb vázolt logikánktól eltért. Vagyis, elképzelhető, hogy a MIÉP nem vélte úgy, hogy érdekében állna a megállapodás támadása. Bár a mi véleményünk az, hogy egy ilyen támadással a MIÉP javíthatott volna pozícióján, nem zárható ki, hogy a MIÉP más szempontok alapján gondolkodik. Végül, elképzelhető, hogy a Fidesz és a MIÉP valamilyen formális vagy hallgatólagos megállapodást kötött. Ennek keretében a MIÉP tartózkodik a Fidesz bírálatától, amiért cserébe a Fidesz bizonyos ellenszolgáltatásokat eszközöl. Nem tisztünk eldönteni, hogy e lehetőségek közül valójában melyik szolgál magyarázatul a MIÉP hallgatására. Nem kizárt azonban, hogy ennek eldöntése némi idő elteltével lehetségessé válik majd.
