Az Orbán-Nastase paktum a sajtóban (2. rész)

Adrian Nastase román és Orbán Viktor magyar miniszterelnök aláírta azt a kedvezménytörvényről szóló megállapodást, amely román és magyar nemzetiségű állampolgároknak azonos jogokat biztosít magyarországi munkavállalás vagy egészségügyi kezelés esetén. Korábban Románia azt nehezményezte a státustörvénnyel kapcsolatban, hogy a romániai magyarok a románoktól eltérő feltételekkel vállalhatnak a törvény szerint munkát Magyarországon. A két ország kormányfői által most elfogadott memorandumban az áll, hogy nem csak romániai magyarok, hanem minden román állampolgár szabadon vállalhat majd munkát Magyarországon 3 hónapra, amit 6 hónappal meg lehet hosszabbítani.

Adrian Nastase román és Orbán Viktor magyar miniszterelnök aláírta azt a kedvezménytörvényről szóló megállapodást, amely román és magyar nemzetiségű állampolgároknak azonos jogokat biztosít magyarországi munkavállalás vagy egészségügyi kezelés esetén. Korábban Románia azt nehezményezte a státustörvénnyel kapcsolatban, hogy a romániai magyarok a románoktól eltérő feltételekkel vállalhatnak a törvény szerint munkát Magyarországon. A két ország kormányfői által most elfogadott memorandumban az áll, hogy nem csak romániai magyarok, hanem minden román állampolgár szabadon vállalhat majd munkát Magyarországon 3 hónapra, amit 6 hónappal meg lehet hosszabbítani. Adrian Nastase leginkább azzal a változtatással elégedett, hogy az egyezség hatálya csak Magyarországra, illetve Romániában a külképviseletekre érvényes, következésképpen nem állhatnak fel Romániában azok az irodák, amelyek kiadják a jogosítványokat. Az aláírt egyetértési nyilatkozatot mindkét fél saját győzelmeként jelentette be.

Dési János szerint (A román banánhéj, Népszava, 2002. január 4.) "a románok magyarországi munkahelyhez jutása lesz a kampány egyik fő témája (?). A történet már csak azért is érdekes, mert izgalmas cserét figyelhetünk meg a szereposztásban. Eddig ugye az ellenzék volt az, amelyik folyton azzal vádolta a kormányzatot, hogy nem törődik eléggé a környékbeli országokkal való jó kapcsolattal. Felesleges vitákat gerjeszt, növeli a feszültséget. A kormánypártiak pedig kimondva-kimondatlanul, de hazaárulással vádolták például a Horn-kormányt, amiért baráti gesztusokat tett a 'kisantant' országoknak. Mindez megfelelt annak a képnek, amit könnyű általánosítás után amúgy is dédelgettünk magunkban a pártokról. Ám azután, hogy Orbán Viktor aláírta azt a bizonyos megállapodást román kollégájával, minden felborult. Az ellenzék - építve a polgárok természetes félelmére attól, hogy elveszíthetik munkahelyeiket, plusz az amúgy is meglévő nem túl nagy románbarátságra - begyújtotta a rakétákat". Dési szerint "kormányfő magyarázkodása különösen érdekes. Ha most lehántjuk a szokásos lózungokat, amelyek világraszóló sikerekről szólnak, annyi marad, hogy továbbra sem lesz ám egyszerűen munkához jutni Magyarországon, mert számtalan akadályt kell a próbálkozónak leküzdenie. Papírok, igazolások tömkelegét kell beszereznie, vagyis túl sokan nem járhatnak sikerrel, ne tessék hát félni. Ha viszont ez tényleg így van, és a bürokráciában általában megbízhatunk, akkor mindez ugyanígy érvényes a romániai magyarokra is nem csak a románokra. Ez esetben pedig ezért nem ér túl sokat ez a sokat vitatott megállapodás, nem segített sokat a határon túli magyarokon". Dési szerint "a kormánynak már nem volt sok választása. Elkötelezte magát a kedvezménytörvény hatályba léptetése mellett, ehhez viszont ki kellett egyeznie a román hatalommal. Ez lett belőle".

Márvány Péter szerint (A remény rabjai, Élet és Irodalom, 2002. január 4.) "függetlenül attól, mennyire jó vagy nem jó, sikeres vagy nem sikeres, támadott vagy kevésbé támadott: a törvény elsosorban menekülési esély egy kegyetlen csapdahelyzetbol". Márvány szerint "a magyar külpolitika természetesen nem gondolkodhat és cselekedhet másképp, mint hogy oszintén - mert valóban elemi érdeke - támogatja Románia integrációját. Az viszont egészen más a kérdés, hogy ennek a folyamatnak mi a valóságos esélye". Márvány véleménye szerint "a csapdahelyzet lényege tehát, hogy a romániai magyar a romániai románnál kevesebb esélyt lát az európai betagolódásra, egyáltalán az ország fejlodésére, a lényegi változásokra, és ez talán sokkal nagyobb baj neki, mint a romániai románnak. Közben persze o is ennek az országnak a gyermeke, ahol a valóságos, bár keserves átalakulás helyett a varázslatos, de verejtékmentes fordulatok csodájában bíznak az emberek. A románok abban, hogy valami káprázatos nemzetközi konstelláció beviszi oket Európába, a gazdagságba - míg a magyarok számára a maguk helyzetében a kettos állampolgárság csillantotta meg a mesés menekülés esélyét a realitásból.
Egyébként többek közt épp ez magyarázza azt az elképeszto ingerültséget, amivel a románok a státustörvényt figyelik: miután Magyarország számukra megmagyarázhatatlan módon - biztos, mert jobban lobbizott - bekerült a NATO-ba (pedig a román hadsereg mennyivel erosebb, Románia stratégiai helyzete mennyivel fontosabb), polgárai isten tudja, milyen ügyes trükk révén szabadon mászkálnak nyugaton, és talán a németek támogatása révén (a románokat a franciák támogatják) esélyes az Unióra is (pedig Románia mennyivel nagyobb piac, mennyivel gazdagabb természeti kincsekben) - ebbe az érthetetlen és érdemtelen elorehaladásba most bele akarják vonni a romániai magyarokat is! Elfogadhatatlan ez annak a románnak, aki számára eleve elfogadhatatlan volt, hogy az elmúlt években - ellentétben az elozo évtizedekkel - Magyarországnak sok minden 'bejött', míg Romániának nem".
Márvány szerint "státustörvény körüli viharokban a magyar külpolitika abban a kellemetlen kommunikációs helyzetben szorong, hogy minderrol nemigen beszélhet a törvény védelmében. Ha a státustörvényt azzal magyarázná, hogy Romániának nem megy, vagy nehezen megy az integráció, ezzel magára szabadítaná azt a vádat is, hogy nem ért egyet Románia integrációjával, pedig Magyarország számára Románia felzárkózása ugyanolyan természetes mód könnyítené az életet, mint a romániai magyarok számára".

Márvány szerint "a Nastase-féle dokumentum, amit a román kormányfo Orbán Viktornak adott át, nem egyszeruen a státustörvényt akarja gyakorlatilag minden pontjában megsemmisíteni, hanem súlyos kitételei vannak a törvénytol teljesen függetlenül, általában a román-magyar viszonyra, ezen belül arra, hogy Magyarország támogathatja-e a romániai magyarokat. Már a velencei bizottság dokumentumának értékelésekor elhangzott az a figyelemre méltó megállapítás, miszerint az ajánlások legfobb üzenete, hogy a romániai magyarok a román nemzet részét képezik. Nos, innentol kezdve a puszta tény, hogy a romániai magyarok magyarul beszélnek, gondolkodnak, magyarként próbálják szervezni mindennapi életüket, elfogadhatatlan".

Márvány nem tartja bajnak, hogy ne csak a magyarok jussanak kedvezményhez, sőt bizonyos mértékig egyenesen kívánatosnak is gondolja, mert véleménye szerint "nagy vívmány lenne, ha csak annyi derülne ki sok román számára, hogy néhány kis létszámú társaságon kívül (?) az átlag magyar állampolgárnak nincsenek olyan intenciói, hogy bármilyen adódó alkalommal tankra üljön Erdélyért (kétmillió magyarérért - és hétmillió románért). Ha pedig a státustörvény valóban törvényes és értelmes kereteket ad az itteni létezésnek, legyen konkrét és személyes tapasztalata egy valóságos piacgazdaság muködésérol, rossz és jó oldalairól egyaránt, értse meg, hogy Európába jutni valamivel több, mint deklarációk kérdése, de az esetleges hozama (meg a kockázata) is több lehet, mint egy öreg Merdzsó a ház elott. Lássa a jó és a rossz oldalait egyaránt annak, ha egy ország felvállalja a keserves folyamatokat. Igen, jöjjön ide, legyenek konkrét és személyes tapasztalatai - különben sosem lesz megbékélés, értse meg, hogy ez itt egy (többé-kevésbé) normális világ, különben sosem lesz két szomszéd nép között normális kapcsolat. (?)Ha egy romániai román a Moszkva tér világán keresztül ismerkedik a magyar valósággal, az nyilván nem változtat sokat eloítéletein, de ha egy európai mód szabályozott, rendezett munkavállalási és társadalombiztosítási szisztémába kerül, az már sokat alakíthat a gondolkodásán". Márvány nem hiszi, "hogy annyival több román jönne, amennyit a megfelelo tartalékokkal rendelkezo költségvetés ne tudna még elviselni, a dolog hozadéka viszont nagyon nagy lehet. Gyanítható, hogy amikor egyes szélsoséges román politikusok azzal riogatják a közvéleményt, hogy a státustörvény miatt Erdélyben sok román magyar lesz, nem annyira az erdélyi etnikai helyzet visszafordításától félnek, mint attól, hogy a magukat átmenetileg magyarnak valló románok egy kis kiruccanás után már ismét románként ugyan, de mégsem lesznek olyan könnyen meggyozhetok a magyarok gonosz szándékairól, a nemzetállam egységét és szuverenitását fenyegeto veszélyekrol".

Papp László Tamás szerint (Puha irredentizmus, Élet és Irodalom, 2002. január 4.) a kedvezménytörvény jelenlegi formájában rossz, elhibázott és végrehajthatatlan. Papp: "ha végrehajtható lenne, elvi alapon akkor is elutasítanám. (?) Az SZDSZ, korszeru liberális párthoz méltón, ellenezte a törvény megszavazását. Úgy vélem, ez lehetett az egyetlen tisztességes reakció a kormány eloterjesztésére. A Fidesztol MIÉP-ig terjedo jobboldali etnokrata blokkal szavazott a legnagyobb ellenzéki párt is, valami homályos 'nemzetibb' vonalra történo átállás jegyében, betetozve ezzel önnön identitászavarát". Papp véleménye szerint "a kedvezménytörvény elfogadásának legfobb oka és motivációja a Trianon-pszichózis. Az, hogy a nemzeti önrendelkezést sárba tipró békediktátum okozta megrázkódtatás utóhatásait mai napig érezzük. A régió kisállamainak Bibó által diagnosztizált nyomorúsága, a határokat önkényesen ide-oda tologató birodalmi geopolitika a magyar nemzettudatot is végletesen eltorzította. E deformálódott nemzetfelfogás produktuma a kedvezménytörvény. A törvény célja az, hogy a kisebbségként élo, román, szlovák, ukrán stb. állampolgárságú magyaroknak részben ugyanazon szolgáltatásokat biztosítsa az anyaország, mint saját polgárainak. Ez önmagában abnormális intézkedés. A modern polgári állam szolgáltató állam, amely azoknak nyújt szolgáltatást, akik megfizetik. Magyarul költségvetési pénzbol finanszírozott intézményeket, szolgáltatásokat - egészségügy, közoktatás, közmuvelodés, munkahelyteremtés - csak azok használhatják, vehetik igénybe, akik azt jövedelemadó, társadalombiztosítási járulék, tandíj, (tandíjhitel), tankönyvvásárlás, könyvtártagsági díj, múzeumi belépojegy formájában megfizetik. Ez alól csak nagyon indokolt esetekben, szociális és humanitárius okokból adnak mentesítést. (Például munka- és/vagy fedél nélküliek, árvák, menekültek, katasztrófasújtottak.) Olyanra viszont enyhén szólva ritkán van példa, hogy egy állam más országok polgárait etnikai alapon kollektív elojogokban részesítse".

Papp szerint "ennek ideológiai megalapozása az a felfogás, hogy a határon túli magyarok - kisebbségi voltuk miatt - automatikusan hátrányt szenvednek, az anyaországnak pedig ezt minden eszközzel kompenzálnia kell. Hogy Románia, Szlovákia, Jugoszlávia, Ukrajna területén folyamatos - néha intézményes - diszkrimináció sújtja a kisebbségi magyarságot, tény. Az viszont már bizonyítatlan aktuálpolitikai spekuláció, hogy a kisebbségi lét minden esetben, minden kisebbségi magyarnak egyforma hátrányt jelent, ezért mindegyiket ugyanolyan jogosultságban, kedvezményben kell részesíteni. A törvény kidolgozóinak eme vélekedését bizonyítja, hogy kezdetben ausztriai magyarokra is ki akarták terjeszteni. Holott a legkekecebb kisebbségvédo polgárjogi aktivista se mondhatja, hogy a burgenlandi magyarokat hátrányos megkülönböztetés érné az osztrák többség részérol". Papp véleménye szerint "a román nacionalisták fegyvereit épp az csorbítaná ki, ha látná az ottani románság, hogy Magyarország nem nézi le és különbözteti meg oket. A törvény azonban még a magyarok közt sem alkalmazza a rászorultsági elv differenciáló-szelektáló gátját. Tehát egy jómódú erdélyi, felvidéki magyar ugyanúgy jogosult a kedvezményekre, bár meg tudná fizetni a piaci árakat is. Jogos a félelem, hogy emiatt lesznek majd 'konjunktúramagyarok', olyan emberek, akik a kedvezmény igénybevételének céljából és nem meggyozodésbol vallják önmagukat magyarnak. Elgondolkodtató, hogy a romokban hevero, amúgy is túlzsúfolt, leterhelt egészségügyet, felsooktatást a kormány differenciálás nélkül ingyenessé tenné a határon túli magyarok milliói számára. Ez is bizonyítja, hogy a legnagyobb kormánypártot a 'nemzeti öncélúság' gömbösi ideája, etnocentrikus mentalitás vonta buvkörébe". Papp: "a bizonyítható diszkriminációtól szenvedo vagy botrányosan nélkülözo magyaroknak szívesen adok kedvezményeket. De hogy valaki származása miatt, tényleges rászorultság nélkül, csak azért, mert magyar, pénzt vagy fizetési kedvezményt, haladékot kapjon, az ellen mint liberális polgár tiltakozom!"

Elek István szerint (Év végi hisztéria, Heti Válasz, 2002. január 4.) "a magyar állam felelősen gondolkodó vezetőinek igazuk tudatában is tárgyalniuk kellett és kompromisszumra kellett törekedniük. Kompromisszumnak az olyan megállapodás tekinthető, amely az elfogadott módosítások ellenére megőrzi az eredeti szándék lényegét. Ez a megállapodás ilyen. Ezért örülnünk kell a létrejöttének".

Lukács Csaba szerint (A pánikkeltők felelőssége, Magyar Nemzet, 2002. január 5.) az MSZP és az SZDSZ politikusai (ál)hisztériát gerjesztenek a kedvezmény alkalmazásával kapcsolatban, pedig "egy felelős politikusnak a kampánycélú hisztériakeltés helyett talán azon kellene fáradoznia, hogy elmagyarázza a köznek: eddig rajtunk segített a világ, de most rajtunk a sor, hogy másokon segítsünk. Adományokat kapó országból lassan - hála Istennek! - adományokat adó országgá fejlődtünk. Eddig innen vágytak el az emberek, most már ide vágynak mások. Értéke lett a forintnak, a környező országok zömében arra vágynak, hogy itt keressenek pénzt és/vagy itt költsék el azt".


Kis Tibor szerint (Hókuszpókusz, Népszabadság, 2002. január 7.) "közvetlenül a nyilatkozat aláírása után nyilvánvalóvá vált a szokásos kormányzati sikerpropaganda csődje, s a közvélemény szembesült a magyar munkaerőpiacra leselkedő új veszélyekkel, a magyar-román megállapodás egyik pillanatról a másikra hivatalosan puszta szándéknyilatkozattá silányult, ami a legújabb kormányzati interpretáció szerint szinte semmire sem kötelezi Orbánékat. A koalíció által négy éven át lesajnált Országos Munkaügyi Tanács ülésén nagy hirtelen tömegével felbukkanó miniszterek pedig szinte egymás szavába vágva igyekeztek eljelentékteleníteni az előző napokban még egekig magasztalt magyar-román dokumentumot. Ezek után, ahogy a dolgokat e pillanatban láttatja a kormány, a magyar munkavállalóknak tényleg semmi okuk az aggodalomra. Mert ha hinni lehet Mikola miniszternek: Romániából e megállapodás alapján kizárólag a makkegészséges, vasgyúró Adoniszoknak lesz esélyük arra, hogy a jövőben hagymát válogathassanak Makón". Kis véleménye szerint "miközben a hazai közvéleménynek Orbánék most azt próbálják bizonygatni, hogy a magyar-román memorandum csak afféle gesztus, sőt mi több: blöff, Bukarest változatlanul rendkívül komolyan veszi az ígéreteket. S továbbra is abból indul ki, hogy Magyarország tényleg megnyitotta a romániaiak előtt munkaerőpiacát. Akkor most ki van valójában átverve? Merthogy valaki meg van vezetve, afelől most már nemigen lehet kétség. E tekintetben nyilvánvalóan a vesztesek közé tartoznak maguk a kisebbségek. Ezt Martonyi János elismerésre méltó nyíltsággal fejtette ki, amikor a múlt hét végén arról beszélt, hogy a Romániának ígért munkaerő-piaci könnyítések az ottani magyarok érdekeit sérthetik, mert hiszen ezek után már nem élveznek majd előnyöket nálunk a román nemzetiségű munkavállalókkal szemben".

Fodor Gábor (SZDSZ) szerint (In: Újhegyi Katalin: Orbán Viktor lélekben a románok miniszterelnöke akar lenni, Népszava, 2002. január 8.) "a kormány hazudik is, hiszen amíg Romániának azt ígéri, hogy nem tesz különbséget nemzetiségi alapon a román állampolgárok között, addig a magyar közvéleményt azzal áltatja, hogy megakadályozza a románok foglalkoztatását (?) a törvény hibái vezethettek a rendszerváltás óta példátlanul megalázó Orbán-Nastase-találkozóhoz is".

Gál Mária szerint (Bizalom és bizalmatlanság, Népszava, 2002. január 8.)a fiatal székely értelmiségiek számára "szimbolikus értékű a státustörvény és a magyar igazolvány, de szinte kivétel nélkül fenntartásokkal viszonyulnak hozzá. Egyesek azt kifogásolják, hogy a státus másodrendű magyarrá teszi őket Magyarországon, mások meg attól félnek, hogy a törvény alkalmazásával újabb kitelepedési hullám indul el".

Wirth Gyula szerint (Oldódjék végre a történelmi szembenállás, Magyar Nemzet, 2002. január 8.)"érzékeli a hétköznapi újságolvasó is a magyar kormány tiszteletre méltó, européer módon megjelenített, következetes törekvéseit Trianon és az ezt megerősítő párizsi békeszerződések után határainkon kívül rekedt magyarok életének jobbítására. A kedvezménytörvénnyel azonnal segít és nem csak gesztusértékűen. A határon kívüli utak, víztározók építésének kezdeményezésével távlatos célokat is megfogalmaz. Ezek hasznosak az anyaországnak, egyben további lehetőséget adnak a határon kívülieknek, magyaroknak (és nem magyaroknak egyaránt) a munka- és üzleti lehetőségeket illetően. Ilyen módon több országra kiterjedő regionális szervező missziót is teljesít a kormány a tervezett intézkedésekkel, amelyek távlati pozitív hatásait az anyaországi viszonyokra csak azok értékelik igazán, akik messzebbre is képesek tekinteni. Ezzel a lehetőséggel a két nemzet közeledését is elő lehet mozdítani, hiszen a státustörvény és az egyetértési megállapodás végre megteremtheti azt a gazdasági alapot, hogy a két nép történelmi szembenállása valamelyest oldódjék".

Németh Endre szerint (A státustörvény és a szocialisták felelőtlensége, Magyar Nemzet, 2002. január 8.) "az előző nyolcvan év egyik legnagyobb diplomáciai sikerét érte el a jelenlegi kormány. Első alkalommal sikerült úgy javítania - remélhetőleg tartósan - valamelyest a határon túli nemzetrészek sorsán és közérzetén a magyar államnak, hogy a nagyhatalmak és a szomszédos államok döntő többsége is támogatja vagy legalábbis elfogadja a magyar törekvéseket. A sikert komoly szakmai előkészítés és sorozatos egyeztetés előzte meg. A magyar kormány az ésszerűség határain belül még konfliktust is vállalt a magyar igények érdekében, de igazi reálpolitikusként még a státustörvényt leghevesebben ellenző román kormánnyal is sikerült megállapodnia. A kormány a lehetséges maximumot érte el az adott politikai környezetben". Németh véleménye szerint "a határon túli nemzetrészekkel való szolidaritás természetes dolog. Akinek pedig ez az érzés nem természetes, azt nehéz lenne észérvekkel meggyőzni a kedvezménytörvény fontosságáról".

Németh szerint "a státustörvény olyan, mint a karácsonyi ajándék. Nincs kézzelfogható célja. Nem célja, hogy megállítsa az asszimiláció folyamatát. Nem feladata, hogy megállítsa a határon túli magyarok elszivárgását szülőföldjükről. Egyetlen célja van: jelezze, hogy mi, magyarok összetartozunk. Összetartozunk a minket elválasztó államhatárok ellenére is. Ennek a kinyilvánított összetartozásnak pedig sokféle következménye lehet. Az is a például, hogy megáll az asszimiláció folyamata. És elképzelhető, hogy megerősödnek a határon túli magyar közösségek, és megáll az elvándorlás. De az is lehet, hogy az elöregedő magyar társadalom, a többi, szintén elöregedő nyugati társadalommal ellentétben, saját nemzettársait tudja mozgósítani a népességfogyás megállítása és az aktív dolgozók arányának szinten tartása céljából. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de nagyobb a mozgástere és a súlya egy olyan államnak, amelyhez 13 millió ember kötődik". Németh szerint "a státustörvény valójában Magyarország polgárainak állampolgári lojalitását erősíti, és ezzel végső soron a magyar állam nyer stabilabb alapokat. Azon az ellentmondáson próbál enyhíteni, hogy Magyarország nem a nemzeti társadalmat fogja állami keretbe, hanem annak csak egy részét. Gyakran hallani baloldalról olyan hangokat, hogy a nemzeti identitás már idejétmúlt dolog. Kétségtelen, hogy az Európában zajló integrációs folyamatok során a nemzetállamok szuverenitása szűkülőben van, és ez hatással lesz a nemzeti identitás formáira is. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az Európai Unió intézményeinek mobilizáló potenciálja meglepően alacsony, feltűnően kevesen vesznek részt összeurópai népszavazásokon. A brüsszeli döntéshozók munkája távolinak tűnik a hétköznapi emberek számára. A sokszínű Európára irányuló egységesítési törekvések pedig sokakban a túlzott szabványosítás érzetét keltik. Az unió szimbólumaival való azonosulás és intézményeinek kontrollja meglehetősen korlátozott. Idővel mindez persze változhat. Az Európai Unió azonban jelenleg demokratikus deficitet képvisel a nemzetállamokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az európaiság és a nemzeti identitás nem állítható szembe egymással. Az európai kultúra nemzeti kultúrákból áll össze. Más szóval a nemzetek elválaszthatatlan részei Európának".

Pataky István szerint (Semmi sem szent, Magyar Nemzet, 2002. január 9.) "az MSZP mosdatlan stílusa lassan az egész magyarországi társadalmat hozza szégyenteljes helyzetbe. Miként lehet megmagyarázni egy Erdélyben vagy Felvidéken élő magyarnak, hogy mindez csak választási kampány? Romániában, Szlovákiában az úgynevezett 'kisebbségi kártya' kijátszása megszokott velejárója a megméretéseket megelőző kampánynak. Idehaza ellenzéki berkekben megtalálták a 'határon túli kártyát', s azt gátlástalanul keverik. Igazán abszurd jelenség, amikor például az állítólag az idegengyűlölet ellen küzdő SZDSZ képviselője, Fodor Gábor Le Pent megszégyenítő érveléssel támadja a kormányfői megállapodást. Példa nélküli egyébként az MSZP és az SZDSZ elutasító magatartása az európai integrációs folyamat aktuális kérdéseit taglaló nyilatkozattervezettel szemben is. A két ellenzéki párt számára nemzeti minimum nem létezik, úgy tűnik, senki és semmi nem szent, ha a hatalom megszerzése a tét. Erős gyomrok szükségeltetnek a következő három hónapra".