A Munkáspárt kampánya
A választási kampány egyik, az állampolgárok által is érzékelhető kísérőjelensége, hogy megszaporodnak a különböző, úgynevezett "direct mail" módszerrel a szavazókhoz eljuttatott propagandaanyagok. A legtöbb párt nem csupán az országos médián át próbálja üzeneteit a választókhoz eljuttatni, hanem arról is gondoskodik, hogy a szavazó saját postaládájában megtalálja az adott párt programjának rövid kivonatát. A direct mail módszerével nem csupán a parlamenti pártok élnek; előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert olyan politikai erők is, amelyek csupán aspirálnak a parlamentbe jutásra. Így az elmúlt hetekben az ország jó néhány pontján a Munkáspárt is eljuttatta választási propagandaanyagát a polgárokhoz. A Munkáspárt ezen akciója szolgál apropóul ahhoz, hogy röviden elemezzük a párt múltját és jelenét, lehetséges választási stratégiáját és esélyeit.A választási kampány egyik, az állampolgárok által is érzékelhető kísérőjelensége, hogy megszaporodnak a különböző, úgynevezett "direct mail" módszerrel a szavazókhoz eljuttatott propagandaanyagok. A legtöbb párt nem csupán az országos médián át próbálja üzeneteit a választókhoz eljuttatni, hanem arról is gondoskodik, hogy a szavazó saját postaládájában megtalálja az adott párt programjának rövid kivonatát. A direct mail módszerével nem csupán a parlamenti pártok élnek; előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert olyan politikai erők is, amelyek csupán aspirálnak a parlamentbe jutásra. Így az elmúlt hetekben az ország jó néhány pontján a Munkáspárt is eljuttatta választási propagandaanyagát a polgárokhoz. A Munkáspárt ezen akciója szolgál apropóul ahhoz, hogy röviden elemezzük a párt múltját és jelenét, lehetséges választási stratégiáját és esélyeit.
A Munkáspárt akcióinak, választási kampányának jelentőségét az a tény adja, hogy a párt 1990 óta folyamatosan a legnagyobb parlamenten kívüli párt. Vagyis, a Munkáspárt 1990 óta a mindenkori kormány legnagyobb parlamenten kívüli ellenzéke. A Munkáspárt szavazóbázisának nagysága az elmúlt évtizedben stabilnak mutatkozott; a párt mindhárom eddigi választáson mintegy 170-180 ezer szavazót tudott magának megnyerni. 1990-ben a mintegy 180 ezer szavazónak köszönhetően a Munkáspárt 3,68%-ot szerzett. 1994-re a párt bázisának nagysága mindössze 8 ezer fővel változott; a 172 ezer szavazó ekkor az érvényesen leadott szavazatok 3,19%-át jelentette. 1998-ban a párt újra az 1990-eshez hasonló módon szerepelt; 180 ezer szavazatot kapott, ami ekkor - az 1990-eshez viszonyítva alacsony részvételi arány mellett - a voksok 3,95%-át jelentette.
A fentiekből több lényeges következtetés is levonható. Úgy tűnik, hogy a Munkáspárt rendelkezik egy viszonylag kicsiny, de igen stabilnak mondható választói bázissal. A magyar pártok közül a Munkáspárt választási eredményei mutatkoznak a legkiegyensúlyozottabbnak. Míg bizonyos pártok eredményei az egymást követő választásokon egyértelműen lefelé - például az. MDF -, vagy határozottan felfelé - például a Fidesz-MPP - mozdultak, vagy esetleg ingadoztak - például az FKGP -, addig a Munkáspárt eredményei rendkívüli stabilitásról árulkodtak. Ez a stabilitás pozitív és negatív következményekkel egyaránt jár a Munkáspárt számára.
Pozitív eredmény, hogy a pártot láthatóan nem fenyegeti a gyors eltűnés veszélye, amelynek perspektívája általában Damoklész kardjaként lebeg a parlamenten kívüli pártok felett. A parlamenten kívüli pártok sorsa Magyarországon legtöbbször a változó sebességgel bekövetkező eltűnés. Parlamenten kívüli pártként 1990 óta egyedül a MIÉP volt képes végül átlépni a bejutási küszöböt; a többi parlamenten kívüli párt támogatottsága folyamatosan csökkent. Az Agrárszövetség például, amely 1990-ben még 3,13%-ot szerzett, 1994-ben már csupán a voksok 2,10%-át tudta begyűjteni, 1998-ban pedig nem is tudott önállóan indulni a választásokon. Eltűnt a politikai életből az 1994-es választások második legnagyobb parlamenten kívüli pártja, a Palotás János nevével fémjelzett Köztársaság Párt is. Hasonló sorsra jutott az 1990-ben még 3% felett teljesítő MSZDP is, amely 1998-ben már csupán a szavazatok 0,08%-át szerezte meg.
A Munkáspárt - eddig legalábbis - kivételt jelentett a fenti tendencia alól; parlamenten kívüli pártként is stabilizálni tudta szavazótáborát. A stabilitás ugyanakkor egyben a párt hátránya is, amennyiben azzal jár, hogy e meglévő bázist a párt nem képes növelni. Márpedig, ha az 5%-ot nem éri el a párt 2002-ben, akkor ugyan továbbra is részese maradhat a politikai életnek, mint a legnagyobb parlamenten kívüli párt, ám a lényeges politikai döntésekbe továbbra sem lesz semmiféle beleszólása. Ráadásul a "legnagyobb parlamenten kívüli párt" pozíció is könnyen veszélybe kerülhet 2002 után. Egyrészt az újonnan alakult Centrum Párt, másrészt a jelenlegi parlamenti pártok egy részének a 2002 utáni parlamentből várható kimaradása veszélyeztetik, hogy a Munkáspárt 2002 után is a legnagyobb parlamenten kívüli párt maradhasson.
A Munkáspárt támogatottságának stabil-stagnáló volta a párt szavazóbázisának - és egyben magának a pártnak - a jellegével magyarázható. A pártra főleg olyan idős emberek szavaznak, akik a rendszerváltás veszteseinek érzik magukat, és nosztalgiával gondolnak a Kádár-korra. A szavazóbázis ezen jellegzetessége leginkább a Munkáspárt szavazatainak területi megoszlásában érhető tetten: a párt ott a legerősebb, ahol a egy főre jutó GDP a legalacsonyabb, így elsősorban Észak-Magyarországon, azon belül is főképp Nógrád megyében. Nógrádban a legutóbbi választáson a Munkáspárt a harmadik legerősebb párt volt, több szavazatot szerezve, mint az országos harmadik FKGP, dupla annyi szavazatot szerezve, mint az SZDSZ, és majdnem négyszer annyi szavazatot begyűjtve, mint az országosan nála jóval erősebb MIÉP. Ezzel szemben például Vas megyében nem csupán a parlamenti pártok, de a listán nála országosan jóval gyengébb MDF és a KDNP is megelőzték. A Munkáspárt szavazatainak szóródása tehát szélsőségesen polarizált.
A Munkáspárt politikai profiljának központi eleme a Kádár-rendszerhez, mint legitimációs alaphoz való visszanyúlás. A párt szlogenje, "Kádár idején jobb volt", ezt fejezi ki. Ez a tény adja a Munkáspárt differentia specifica-ját. Míg ugyanis a többi párt deklaráltan megtagadja a rendszerváltás előtti negyven évvel való kontinuitást, addig a Munkáspárt ezt igyekszik hangsúlyozni. Az előbbi állítás nem azt jelenti, hogy a parlamenti pártok mindegyike egészében elvetné a Kádár-rendszert; az MSZP például implicit módon gyakran utal rá, hogy hatalomra kerülése esetén a Kádár-rendszer egyes pozitív elemei újra megjelennének Magyarországon (főképp 1990-ben és 1994-ben utalt erre a Szocialista Párt). Ám az MSZP ennek ellenére elfogadja azt a politikai konszenzust, amely a rendszerváltáshoz alapvetően pozitív módon viszonyul; az MSZP is úgy véli, hogy 1989/90 politikai értelemben előbbre vitte az országot.
Ez alól a konszenzus alól vonja ki magát a Munkáspárt, amikor egyértelműen leszögezi: a rendszerváltás káros volt, és ha visszacsinálni nem is lehet és/vagy érdemes - e kérdésben a párt retorikája nem egyértelmű -, a fő cél a korábbi állapotok minél teljesebb restaurálása kell legyen. A Munkáspárt a Kádár-korszak visszaállításának igényével megítélésünk szerint nem a parlamenti demokráciát, hanem a piacgazdaságot utasítja el. A Munkáspárt társadalomfilozófiája olyan baloldali társadalomfilozófia, amelynek alapja az egyenlőség, és az ezt megbontó magántulajdonon alapuló kapitalizmus elutasítása. A Munkáspárt nem hirdeti a parlamenti demokrácia megszüntetését, kizárólag a gazdasági rendszer jellegének megváltoztatását kívánja.
Ráadásul, a piacgazdaság megszüntetésének igénye expressis verbis nem, vagy ritkán szerepel a Munkáspárt programjában. A kapitalizmus-ellenesség leginkább a kapitalizmus-kritikából, valamint a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából olvasható ki. Mint a fentiekből látható, a munkáspárti ideológia a Kádár-rendszer gazdasági és politikai viszonyainak szétválasztásából adódik. A Munkáspárt a konszolidált Kádár-korszak gazdasági jellemzőit kívánja annak politikai elemei nélkül. E gazdasági jellemzők közül a legfontosabbak: a teljes foglalkoztatottság, a viszonylagos egyenlőség, az életszínvonal kielégítő, és a kádári konszolidáció idején folyamatosan emelkedő volta. Ugyanakkor a Munkáspárt - legalábbis a deklarációk szintjén - nem kíván egypártrendszert, ahogyan nem kívánja a szabadságjogok korlátozását sem. Politikaképe tehát a demokratikus szocializmus: olyan szocialista gazdasági rendszer, amely politikai formáját tekintve demokratikus. Vagyis, ahol a magántulajdon hiánya, a nagyarányú állami újraelosztás a parlamentáris demokrácia keretei - és intézményei - között valósul meg.
A történelmi példák szerint ilyen demokratikus szocializmus nem létezik; bár több politikai gondolkodó is ilyen állapotok megvalósulását tűzte ki célul, az végül sehol nem jött létre. Ha elképzelünk egy, a kapitalizmus-szocializmus, és demokrácia-"nem-demokrácia" tengelyek által alkotott kétdimenziós síkot, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus kapitalizmuson, valamint a nem demokratikus szocializmuson túl akad, vagy akadt példa kapitalista diktatúrára - legismertebb példa Pinochet chilei rezsimje -, demokratikus szocializmusra azonban nem. Sőt, a mai nem-demokratikus szocialista berendezkedések esetén is azt láthatjuk, hogy amennyiben történik valamilyen változás, az nem a demokrácia irányába való nyitást, hanem a kapitalizmus fokozatos térhódítását jelenti.
A Munkáspárt társadalomfilozófiája tehát egy megvalósíthatatlan - vagy legalábbis eddig soha meg nem valósult - politikai és társadalmi berendezkedést tűz ki célul. Ezzel együtt felvethető a kérdés, hogy vajon a Munkáspárt szélsőséges-e. A parlamenti politikai erők között állandó téma a "másik" oldalhoz tartozó szélsőségekkel való riogatás. Bár az elmúlt években - a MIÉP parlamenti jelenléte következtében - főképp a jobboldal és a MIÉP együttműködési lehetőségeinek taglalása kapott nagyobb teret a médiában, a jobboldali pártok igyekeznek a Munkáspárt és az MSZP állítólagos szövetségére irányítani a figyelmet. Ezen törekvésükben az SZDSZ is gyakran partner; Demszky Gábor például azért nem ment el az MSZP Kongresszusára 2001 késő tavaszán, mert azon az általa szélsőségesnek ítélt Munkáspárt képviselői is részt vettek.
Egy párt szélsőséges voltának megítélése nehéz feladat. A Munkáspárt - deklaratív szinten - az alkotmányos berendezkedés, a parlamenti demokrácia talaján áll. A korábban mondottaknak alapján a Munkáspárt hosszabb távon a magántulajdon és a piacgazdaság felszámolását szeretné. Márpedig Magyarország az Alkotmány szerint piacgazdaság. A piacgazdaság erőteljes kritizálása, amely a Munkáspártot jellemzi, önmagában nem alkotmányellenes. Amennyiben azonban a látensen jelen levő piacgazdaság-ellenesség deklaratív szintre emelkedne, az már alighanem felvetne alkotmányossági aggályokat.
A fentiek alapján a Munkáspárt a MIÉP-hez hasonló mértékben szélsőséges párt - amennyiben az egyiket annak minősítjük, akkor a másikat is annak kell titulálnunk. Deklaratív szinten mindkét párt az alkotmányos demokrácia talaján áll, bár ezen elkötelezettség őszinte voltát a "másik" oldal rendre megkérdőjelezi. Alkotmányossági problémák a Munkáspárt esetén a piacgazdaság látens elutasításából, a MIÉP esetén pedig főképp egyes szabadságjogok elleni fellépésből adódnak. Deklaratív szinten mindkét párt elfogadja az alkotmány vonatkozó rendelkezéseit - a Munkáspárt a piacgazdaságot, a MIÉP a szabadságjogokat -, ugyanakkor a pártok programja, illetve egyes politikusok nyilatkozata alapján ezen deklaratív álláspont vitatható.
Jelenleg a politikai közbeszédben a Munkáspárt "szalonképesebb" politikai erő. Ez megítélésünk szerint annak tudható be, hogy a piacgazdaság igenlése sokkal kevésbé széles körű, mint a szabadságjogok elfogadása. Ugyanakkor a fentiek alapján úgy véljük, a két párt szélsőségességének mértéke - ám nem jellege - hasonló.
