Durva kampány?

Az elmúlt hetekben több politikus is felemelte szavát a durvuló választási kampány miatt. A sort az SZDSZ kezdte. Kuncze Gábor Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz fordult, mert szerinte a kampány hangneme olyannyira eldurvult, hogy az indokolja az államfő közbelépését. Mádl Ferenc egyetértett Kunczéval, és hatpárti egyeztetésre invitálta a parlamenti képviselettel rendelkező politikai erőket.
Az elmúlt hetekben több politikus is felemelte szavát a durvuló választási kampány miatt. A sort az SZDSZ kezdte. Kuncze Gábor Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz fordult, mert szerinte a kampány hangneme olyannyira eldurvult, hogy az indokolja az államfő közbelépését. Mádl Ferenc egyetértett Kunczéval, és hatpárti egyeztetésre invitálta a parlamenti képviselettel rendelkező politikai erőket. A hét közepén Orbán Viktor miniszterelnök is csatlakozott a durvuló kampány miatt 'aggódók' táborába. Rögtönzött sajtótájékoztatóján a kormányfő egy fővárosi MIÉP-es képviselőjelölt fizikai bántalmazása kapcsán fejtette ki nézeteit a kampány hangneméről. (Háttérelemzés: 2002. február 17.)

Bauer Tamás úgy véli (Eldurvult kampány?, Magyar Hírlap, 2002. február 21.) "Hatpárti egyeztetést hívott össze a köztársasági elnök, mert aggódik 'a kampány eldurvulása' miatt. Az SZDSZ elnöke is írt egy kezdeményező levelet az államfőnek azt követően, hogy az Országgyűlés február 5-ei ülésén Orbán Viktor miniszterelnök hazaárulónak minősítette az ellenzéket. A kezdeményezés arra irányult, hogy Mádl Ferenc 'közvetítsen a kormány és az ellenzéki pártok között' a február 5-ei ülés nyomán 'kialakult feszült helyzetben'. Orbán Viktor szerda reggeli szokásos rádiónyilatkozatában elismerte, hogy a hazaáruló kifejezés elhangzott a parlamentben, s ő maga is 'higgadtan, nyugodtan és csöndben' elmondta a véleményét Keller Lászlónak. Elismerte tehát azt, amit Keller a szemére vetett. Ezek után - érvelt az SZDSZ - csak Mádl Ferenc köztársasági elnöknek van esélye arra, hogy segítsen Orbán Viktornak. Mit tesz ezzel szemben a Fidesz? Pokorni Zoltánnal az élen elkezdi bizonygatni, hogy Orbán és Kövér joggal tekinti hazaárulónak az ellenzéket, hiszen Medgyessy Péter kiment Brüsszelbe, és 'átült a másik oldalra', amikor - ott magyar újságíróknak nyilatkozva - felelőssé tette az Orbán-kormányt azért, hogy Magyarország a többi tagjelölt országgal együtt kapott ilyen kedvezőtlen ajánlatot az uniótól. Holott Medgyessy és a többi szocialista politikus a Fidesz-kormánnyal megegyezően elfogadhatatlannak minősítette az unió ajánlatát, tehát egyáltalán nem ült át a másik oldalra, viszont a magyar közvéleménynek a kormány felelősségéről beszélt. (...) Ez indokolná a hazaárulás kifejezést?"

Bauer szerint "a másik Pokorni-féle vád pedig, hogy az ellenzék 'felrúgta a tizenkét éves konszenzust a határon túli magyarság támogatásában', amikor a szocialisták megtámadták az Orbán-Nastase-paktumot. Ez a vád azért is alaptalan, mert a szocialisták fenntartják, hogy támogatják a státustörvényt. (...) A dolog lényege azonban az, hogy konszenzusról a szomszédsági politikában legfeljebb 1993. májusáig, a magyar-ukrán alapszerződés ratifikációs vitájáig lehetett beszélni, amikor a torgyáni kisgazdapárt és az MDF-ből kivált Csurka-szárny elutasította a ratifikációt. Azóta pedig különösen nem, hogy a Fidesz és az egész jobboldali ellenzék 1995 februárjától élesen támadta az előző kormány alapszerződési politikáját. Ők akkor a politikai vita központi kérdésévé tették, hogy miképpen, milyen eszközökkel támogatja az akkori kormány a határon túli magyarokat. Ebben a fontos kérdésben a magyar politikában nincs konszenzus, hosszú ideje markánsan különböző stratégiák fogalmazódnak meg".

Bauer szerint "miért ne lehetne a magyarországi vita, a magyar választási kampány fontos kérdése akár az integrációs politika, akár az egyes pártoknak a státustörvényhez való viszonya? Éppen, mert nemzeti ügyről van szó, kifejezetten kívánatos, hogy a választási kampányban a pártok világossá tegyék, merre keresik a megoldást.
A Fidesz mégis emiatt vádolja az ellenzéket a nemzeti konszenzus 'felrúgásával'. Erre hivatkozva alkalmazza a szokásos ellentámadási taktikát. Emlékezetes: amikor az ellenzék megtámadta Simicska Lajos APEH-elnöki kinevezését, Orbán előállt a 'megfigyelési üggyel'. Amikor az ellenzék felvetette az Orbán-bánya ügyét, a Fidesz megtámadta a Dunaferr vagyonkezelési szerződését. Most, amikor Orbán a státustörvény módosítására irányuló szabaddemokrata törvényjavaslat tárgysorozatba vételének vitája közben elvesztette az önkontrollját, és védhetetlen módon lehazaárulózta az ellenzéket, a Fidesz ismét ellentámadással védekezik. Az ellentámadás célja: szóljon a politikai vita, a választási kampány csak arról, amiről a Fidesz szeretné: családi adókedvezményről, diákhitelről, olimpiáról (azt gondolják, hogy ezekben az ügyekben nehezebb elmagyarázni, hogy miért káros a Fidesz-kormány politikája), de ne szóljon azokról a kérdésekről, amelyek most a Fidesznek kellemetlenek".

Galló Béla szerint (Kötött fogás, Magyar Hírlap, 2002. február 21.) "nehéz dolga lesz a köztársasági elnök úrnak, ha a hatpárti találkozón a kampányetikáról minden érdekeltnek egyszerre akar valami megszívlelendőt mondani. Legelőször azt kellene talán eldöntenie, tényszerűen melyik Orbánnak hisz. A kormányzónak-e, aki szerint most példátlanul durva kampány folyik (feltehetőleg az ellenzék miatt, hisz ha Orbán Viktor orra nem csal, akkor utoljára kell megküzdeniük a múlt erőivel, akkor pedig a 'hazaárulók' számára ez élethalálharc lesz, melyben mindenre képesek), vagy pedig Orbán Péter főkapitány úrnak? Utóbbi tudniillik rendőri statisztikákkal felvértezve cáfolja azokat, akik úgy érzékelik, a jelenlegi kampány sokkal durvább, mint a négy évvel ezelőtti volt. Nem egészen egy húron pendülve a kormányfővel, a főkapitány határozottan azt állítja, 1998-ban időarányosan több mint kétszer annyi, a választásokkal összefüggő rendőrségi esemény történt. És ha ez igaz - márpedig az adat, gondolom, nem államtitok, következésképp ellenőrizhető - akkor ezen illik eltűnődni. Még akkor is, ha sokat megélt magyar választópolgárként jól tudjuk, errefelé mindegy, mit mutatnak a számok, mert az értelmezésüket illetően merőben más a politikusi és megint más minden egyéb (ez esetben a rendőri) logika".

Galló szerint "amíg például Orbán Viktor 'nyilvánvalóan politikai okot' sejt Oláh János MIÉP-es képviselőjelölt felháborító bántalmazása hátterében (hangsúlyozván, hogy 'választási kampány idején parlamentiképviselő-jelölteket nem szoktak véletlenül megverni az utcán'), addig a rendőrség a mai napig nem lelt efféle okokra. Sőt, amikor az Orbán dodonai sejtetését forró nyomon tovább gondoló Csurka már az 'elkövető' pártot sem átallotta megnevezni, attól bizony már nem csak a jogászok arca éghet, netán még a rendőrök is roppant feleslegesnek érezhetik magukat".

Galló szerint "nem a verbális durvaság tehát (az 'csak' ízléstelen, jöjjön akárhonnan), sokkal inkább a tények durva semmibevétele az igazán veszélyes ebben a mostani kampányban. A gyakran ostoba vádak jóval kevésbé ijesztőek, mint az azokat megalapozó bizonyítékok hiánya. Az a szabad fogású módszertan a szörnyű, ahogy a választó feledékenységére alapozva nap mint nap újabb és újabb híreszteléseket dobnak a politikai piacra, bízva abban, hogy az elvakult avagy elfásult fogyasztót úgyis csak a legújabb ügy érdekli, nem a tegnapi vád unalmas bizonyítéka. Az a logika a cinikus, hogy amit mi állítunk, azt nem kell, amit rólunk állítanak, azt pedig nem engedjük bizonyítani. És e cseppet sem hatástalan, de velejéig manipulatív folyamat már a '98-as választás előtt megkezdődött. A Szájer, illetve a Torgyán elleni - szerencsére szerencsés kimenetelű, ám kissé furcsa - merényletek máig felderítetlenek, mindössze azt tudni hajszálpontosan, annak idején kinek származott belőle politikai kára, kinek politikai haszna. De ki törődik már azzal, mi történt négy-öt éve? A politika is olyasmi, mint a szappanopera, az ezerötszázadik epizódnál ki emlékszik már a korábbi konfliktusokra?"

Szász István szerint (Szellem a palackból, Népszava, 2002. február 21.) "lehet, hogy az elmúlt hetek eseményei túlontúl is pesszimistává tettek, mindenesetre nem sokat remélek a köztársasági elnök mai, pártok közti békítő akciójától. Kellemesen lepődnék meg, ha a miniszterelnök vagy netán Kövér László bocsánatot kérne a lehazaárulózott szocialistáktól és szabad demokratáktól, de sajnos ennek az esélye minimális. A gyalázkodások, rágalmak, vádak és viszontvádak mostani alvilági túlburjánzásában nehéz meghatározni azt az időpontot, hogy a gyűlölködés szelleme mikor szabadult ki a magyar közélet amúgy sem légmentesen lezárt palackjából. Az előző ciklusban Torgyán doktor hajmeresztő ordenáréságai, majd a román és szlovák alapszerződés vitájában Németh Zsolt és néhány MDF-es radikális már megadták az alaphangot. De a gyűlölködés, mint a közbeszéd magyar újnyelve, egyértelműen 1998 őszén foglalta el őt meg nem illető helyét a közéletben. Innentől kezdve hallhattuk Cs. I. és társai rasszista, zsidózó, románozó, szlovákozó, no meg Amerika- és Nyugat-gyűlölő mocskolódásait az ország házában. Aztán már nem volt megállás".

Szász szerint "Oláh János angyalföldi MIÉP-es képviselő bántalmazását - noha a rendőrség mindmáig senkit nem vett őrizetbe, és semmi bizonyíték nincs arra, hogy valóban politikai háttere van az egyébként tényleg felháborító tettlegességnek - a jobboldal máris a kommunista bunkócska akciójának tekinti. Mielőtt elfogadnánk ezt a vádat, egy szemernyit gondolkodjunk. Vajon a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint az egyesített jobboldallal szemben is tetemes mértékben vezető MSZP-SZDSZ-ellenzéknek miért lenne érdeke, hogy egy MIÉP-es jelöltet megverjenek? Ha ugyanis tettességük bebizonyosodna, az nyomban és teljes joggal drámai mértékben ronthatná választási esélyeiket. Ki az az idióta, aki két-három pofonért egy választási győzelmet tenne kockára? Mindenesetre a gyűlölködés nyitott palackjából kiszabadult szellem nem a normális logikát követi".

Szász úgy véli "joggal kérdezzük: vajon a választást és a választási kampányt, a szabad választás és véleménynyilvánítás demokratikus ünnepét hagyhatjuk-e kocsmai botrányok, nyílt színi agressziók napjaivá válni? A válaszunk: nem! És ezt a nemet pártállásra való tekintet nélkül a magyar közélet minden szereplőjének, mindenekelőtt a kormány-tisztségviselőknek Hegyeshalmon túl Európáig hangzó módon, emelt hangon még időben ki kell mondaniuk".

A Magyar Hírlap szerkesztősége szerint (Ráolvasás, Magyar Hírlap, 2002. február 22.) "a választások előtti kampányidőszakokat szinte sehol nem írnák be az illető ország történelemkönyvének aranylapjaira. Különösen ott nem, ahol e választásoknak még igazán van tétje. Ahol még rövidebb vagy akár hosszú időre eldőlhet, hogy mondjuk egy demokráciából valóban demokrácia lesz-e, a szó nyugatiasan klasszikus értelmében, vagy inkább egy banánköztársaságra fog hajazni. A démosz, azaz a nép előtt démonizálni lehet-e - a helyi liturgia szabályai szerint - bizonyos politikai erőket, vagy a választás csakugyan szabad lesz. Intézményes és lelki értelemben. (...) A kampányharc durvuló hangneme ugyanis mitől változna meg, ha kormány és ellenzéke éppen azokat a fogalmakat értelmezi másként, amelyeket szem előtt kellene tartania. Nemzetet, egységet, alapvető célkitűzéseket.
Hazai liturgiánkban külön hangsúlyt kapott, hogy a kormánypártiak (sokak szerint maga a miniszterelnök is) hazaárulónak nevezték az ellenzéket, ezért pedig most sem volt hajlandó bocsánatot kérni.
Nem mintha ez nem lenne fontos momentum, ám inkább csak a retorika, a szimbólumok szintjén. Ennél sokkal fontosabb - mert a hazai demokrácia alapvető minőségét határozza meg -, ahogyan a Fidesz elnöksége a nemzeti egységet értelmezi. Ha őszerintük ez annyit jelent - mint nyilatkozatuk mutatja -, hogy létezhetnek időszakok és kérdések, amikor és amelyekben az őáltaluk képviselt politikát nemhogy bírálni, de még kérdésessé tenni sem lehet, akkor ez nem egyezkedés. Ez diktátum. Nem demokrácia, hanem demokratúra. Ami még nem a demokrácia jelmezébe bújtatott diktatúra. Inkább a demokrácia karikatúrája. De nevetni rajta már nem nagyon lehet".

Kovács László (MSZP) szerint (A kampányról egyeztettek a pártok az államfővel, Magyar Hírlap, 2002. február 22.) "a kormánypártok számára a nemzeti egység megőrzése a kormány bírálatától való tartózkodást, politikájának elfogadását jelenti. A szocialista pártelnök azt is nehezményezi, hogy a megbeszélésen a kormányoldal elfogadhatónak tartotta a hazaárulózást, és csupán annyi hangzott el: nem a kijelentést, hanem annak okát kell vizsgálni".

Korzenszky Richárd: (Válaszd az életet, Magyar Nemzet, 2002. február 22.) "megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy közben különféle fenyegetésekkel kell a papoknak szembenézniük. De hát úgy látszik - hála isten -, hogy letettek róla: egy szocialista fiatalokból álló szervezet elhatározta, hogy a templomokat járja, jegyzetelve, magnófelvételeket készítve, mert valakik nagyon kíváncsiak arra, hogy mit is mondtak a papok. Amikor ezt olvastam, eszembe jutottak a legrosszabb idők, egyetemista koromból, ezerkilencszázhatvanöt-hatvanhatból, amikor illegalitásban élő szerzetesnővérek számára rendszeresen szentmisét mondtam, és lehetett látni, hogy a szemközti ház ablakában ott áll valaki a függöny mögött, aki rendszeresen fényképeket készít. Hogy hangfelvételeket készítettek-e, nem tudom. De nem volt ott szó semmi másról, csak az Isten igéjéről meg gregorián énekről. Ennek ellenére beidéztek a Gyorskocsi utcába, ott kellett szembenéznem a vallatással. Meg kell figyelni, hogy a papok mit csinálnak, mit mondanak, mert veszélyesnek tűnnek. Ugyan mit csinálnak? Mit mondanak? Kell, hogy teljesítsék kötelességüket. És kell, hogy kimondják a dolgokról: igaz vagy hamis az evangélium fényében. És mindezt minek az alapján? Az egyházhoz való tartozásuk alapján. A római katolikus egyházhoz való hűségük alapján".

Tamás József püspök (u.o.):"Fáj az, hogy a katolikus egyház és papjai ismét a támadások célpontjává váltak, mint a kommunizmus idején. Most meg megdöbbenéssel vettem, hogy a miniszterelnök pornólap fókuszába került, és egyik obszcén jelenetből többek között kinő az a fénykép is, amelyen a többi határon kívüli püspöktestvéremmel együtt én is rajta vagyok, amint karácsony előtt a miniszterelnök otthonában fogadott bennünket. Felháborító, hogy egyesek számára már nem létezik sem szent, sem erkölcsi érték, és csak úgy gázolhatnak bele egy vezető ember becsületébe, s illusztrálásként bármit felhasználhatnak hozzá. (...) Nem tudom elhinni, hogy ennyire romlott lenne az egész mai magyar társadalom, a mai magyar nép, melyből mai vezetői vétettek. Sokkal inkább tartom igaznak azt a ténymegállapítást, amit egy bölcs mondásokat tartalmazó könyvben olvastam: a nagy emberek nemes, fennkölt dolgokkal, a középszerű emberek a mindennapi élet dolgaival, az aljas emberek, emberek elleni támadásokkal vannak elfoglalva. Akik mások lejáratásán, becsületükbe való belegázolásán, rágalmazásán fáradoznak, aljas emberek. Az ilyeneknek csak Jézus szavait tudom idézni; amit a történelem már annyiféleképpen igazolt - amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is".

Krajcár Gyula szerint (Maszkabál, Népszabadság, 2002. február 22.) "mindenki nyugodt lehet: a köztársasági elnöknél tartott beszélgetés a durva kampányról nem változtatott meg semmit. Minden mehet a maga útján tovább. Mádl kötelességszerűen felhívta néhány dologra a harcoló alakulatok figyelmét, rigorózusan tartózkodva a konkrétumoktól, mindenki bólogatott, Dávid Ibolya ismét előtolult pártja etikai kódexével, s Pokorni Zoltán bólogatott. Kuncze várta, hogy bocsánatot kérjenek tőle a hazaárulózásért, de csak cserét ajánlottak neki: ő meg ne áruljon hazát. Kovács ingatta a fejét, nem értvén, miért kellene neki mindenben egyetértenie a kormánnyal ahhoz, hogy jó hazafiú legyen. Csurka a tőle telhető leggálánsabb módon azt ígérte, nem lesz akkor demonstráció a Köztársaság téren, amikor a szocik is ott tüntetnek (talán maguk ellen), majd mikor kiderült, hogy az ifjú szocialisták helyfoglalási engedélye egész hétvégére szól, visszavonta az egészet, vasárnap tüntet, szombatra helyet foglal. Szóval: mindenki a ma született bárány jelmezét mentette át a nagyböjt idejére, s őszintén csodálkozott, hogy a másik sejti, hogy az csak jelmez".

Krajczár úgy véli "nem naiv emberek ültek az asztalnál, ha a köztársasági elnököt nem számítjuk. A kampánnyal ott mindenkinek csak az volt a baja, hogy a másik is kampányol. Harcedzett figurák ők, pontosan tudják, mit csináltak négy, nyolc, tizenkét évvel ezelőtt, pontosan tudják: sose lehetett olyan nagyot vagy durvát mondani, hogy azt a másik ne próbálta volna meg tromfolni. Pontosan tudják, ahogy a közvélemény is, hogy ez a kampány semmivel sem lóg ki a korábbiak közül. A többihez képest csak annyi a különlegessége, hogy ez most van és itt. A kampány ilyen. A figurák ilyenkor jobban érzik a tétet, izgatottabbak, s ez mindent felerősít. De csak azt, ami egyébként megvan. Az ostoba most még ostobábbnak látszik, a hazudós még hazudósabbnak, a jó beszédű még jobban beszél, az utcai harcosnak meg tényleg ott az utca. A jó újság most jobb, a rossz hírműsor most rosszabb, a gyávának most egy számmal nagyobb nadrág jár, mert kell a hely, s a bátor most könnyen vakmerő".

Csontos János szerint (Doszpot, a zárügynök, Magyar Nemzet, 2002. február 23.) "államfőhöz méltó gesztus, hogy mérsékletre inti a vehemensen versengő feleket, ha azt tapasztalja: a kelleténél jobban elragadtatták magukat. (Még akkor is, ha tüzet a vízzel összeházasítani eleve reménytelen vállalkozás.) Mikor azonban csárdai stílusról, rövidre zárt furkósbot-filozófiáról, kampányelemmé avatott idegengyűlöletről értekezünk, óhatatlanul az országos politika hullámverésére gondolunk. Látjuk magunk előtt a szegény szabad demokrata választók szájába gyömöszölt megtermett narancsokat, és komolyan szánakozunk visszamaradt gasztronómiai kultúrájukon: nem tanították meg nekik, hogy fogyasztás előtt meg kell hámozni".

Mészáros Tamás szerint (Rosta, Népszava, 2002. február 23.) "amikor a köztársasági elnöknél tett hatpárti békéltető látogatás után - amely a választási kampány hangnemét lett volna hivatva mintegy szabályozni -, Pokorni Zoltánt még ott, a parlament folyosóján körbefogták az újságírók, és arról kérdezték, vajon miért nem kért bocsánatot pártja nevében a szocialisták minapi lehazaárulózásáért, az elnök úr meglepő kijelentést tett. Engem legalábbis meglepett. Mégpedig azért, mert mindegyre szeretném úgy hinni, hogy ez a szelíd tekintetű, kenetes beszédű tanárember mégis őriz valamit abból a konzervatív eszményből, amelyre hivatkozni szokott, és amelyet feltehetően nem Kövér Lászlótól tanult. Naiv módon azt akarom ugyanis gondolni, hogy mégsem darál be mindenkit a fideszmagyar aktivista gondolkodásmód; talán éppen magát a pártelnököt nem, végtére neki igazán úgy kellene beszélnie, ahogyan egy jobbközép gyűjtőpárt reprezentánsához illik. És ebben a pártkonglomerátumban csak előfordulnak valóban mérsékelt, azaz épeszű polgárok, akik igényt formálnak a párt nevükben is megnyilatkozó vezetőjének szalonképességére. Hát, ha vannak is ilyenek, Pokorni nem számol velük, az biztos. Nem számol továbbá a saját lelkiismeretével sem, amikor így beszél: nem azt kell néznünk, ki mit mondott a parlamentben, hanem azt, hogy milyen okból. Lefordítva ez annyit tesz, hogy a Fideszeseknek volt okuk hazaárulónak nevezni az ellenzéket, így tehát a dolog rendben van".

Mészáros szerint "ez a logika pedig semmiben nem különbözik például attól a csurkista állásponttól, amely az amerikai terrortámadás után hasonlóképp fogalmazódott meg. Nézzük a tömeggyilkosság okait. A tettesek motivációit. És ha szerintünk volt okuk arra, amit műveltek, akkor tekintsük azt igazoltnak. Mielőtt bárki azzal utasítaná vissza ezt a párhuzamot, hogy egy terrorcselekmény meg a parlamenti gyűlöletbeszéd között különbséget kell tenni, fájdalom, de azt kell mondanom, ami a felmentés logikai módszerét illeti, abban nincs közöttük különbség. A gyűlöletbeszéd erkölcsi terrorizmus. Aki ezt az eszközt felhasználja, hasonlóképp pusztítani akar, mint fegyveres alteregója, még ha nem is a szó fizikai értelmében. Ezért természetesen nem is büntethető a merénylővel azonos mérce szerint; ám ettől nem feltétlenül kisebb a morális felelőssége".

Kupa Mihály, a Centrum Párt elnöke szerint (In: A Centrum aggódik a hangnem miatt, Népszava, 2002. február 25.) "a Centrum Párt rendkívüli aggodalommal figyeli, hogy az egyre durvább választási kampányban a politika kikerült az utcára". A Centrum Párt ismételten felhívja a pártok figyelmét arra, hogy vitatkozó, szókimondó kampányuk maradjon meg az értelmes, nyugodt légkörben.

Wittner Mária 56-os halálra ítélt és Kiss Endre József, a Magyarok Világszövetségének tagja (In: Demonstráció a visszatetsző és nyugtalanító kampány ellen, Népszava, 2002. február 25.) a Honfoglalás 2000 Egyesület nagygyűlésén a fővárosban, a Köztársaság téren, az MSZP-székházzal szemben elmondták, hogy elutasítják "a katolikus egyházat ért vádakat, és követelték, hogy az ellenzéki pártok haladéktalanul vessenek véget a 'társadalomban nyugtalanságot és visszatetszést keltő, durva választási kampányuknak'".

A demonstráción felolvasott nyilatkozatban elítélték (u.o.) "az MSZP 'összehangolt, nemtelen támadását, amely a kedvezménytörvényre, illetve a magyar-román egyetértési nyilatkozatra irányul'. 'A szocialista párt tudatosan félrevezeti a munkavállalókat, és alaptalan félelmet kelt a társadalomban, amely súlyos károkat okozhat az erdélyi magyarságnak, valamint a román-magyar kapcsolatoknak', áll a nyilatkozatban. Az aláírók felszólítják az MSZP vezetőit, hogy kérjenek bocsánatot a vallásos emberek millióitól 'a párt felháborító egyházellenes akciói miatt'. Az egyesület nyilatkozatában megállapítja, hogy 'a magyar sajtó nem csekély része nagymértékben hozzájárul az országban tapasztalható feszültséghez'. Az egyesület ezért levélben az államfőhöz fordult, hogy az haladéktalanul hívja össze a magyar és a Magyarországon tevékenykedő nemzetközi sajtó munkatársait, mutasson rá a szakmájukból eredő felelősségvállalás jelentőségére, és kérje őket arra, hogy ne nyújtsanak segítséget a választási kampány eldurvulásához".

Nagy Sándor (MSZP) (In: Balázsovics Lívia, Kis Ferenc, Pásztor Zoltán. Lezárult a parlamenti ciklus, Magyar Nemzet, 2002. február 27.) szerint "a Fidesz a hatalom kínálta eszközök birtokában az 'egész pályás letámadást választotta', többek között semmibe vette az ellenzéket, megnyirbálta a nyugdíjakat, a mélybe taszította a mezőgazdaságot, s többször megkerülte vagy megsértette a törvényeket. (...) a kabinet fokozatosan teret engedett azoknak a hangoknak, amelyek alkalmasak a társadalom megfélemlítésére".

Csurka István (MIÉP) úgy véli (u.o.), "a kampány eldurvulása olyan jelenség, amelyet az államfő sem tud megakadályozni. (...) az egyik oldal médiatúlsúlya tereli a kampányt a 'hazugság' irányába".

Kovács László, az MSZP elnöke (u.o.) "nyílt levélben osztotta meg aggodalmát Mádl Ferenc köztársasági elnökkel 'bizonyos pártoknak a kampány hangnemével kapcsolatos kijelentései és tényleges gyakorlata közötti éles ellentét miatt'. Levelében példaként említette Kövér László, a Fidesz ügyvezető alelnöke hétfőn Budafokon elmondott beszédét, amelynek egyes részei - szerinte - alapjaiban mondanak ellent az államfő által kért mértéktartó, a nemzeti konszenzust nem támadó hangvételnek, és emberi méltóságukban sértik a szocialistákat. Különösen visszataszítónak érzem azt a megfogalmazást, miszerint: 'Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak, mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek' - hangsúlyozza levelében Kovács László. A pártelnök arra kéri Mádl Ferencet: vesse latba személyes tekintélyét és politikai befolyását annak érdekében, hogy a választási kampányban ilyen, illetve ehhez hasonló kijelentések ne hangozhassanak el".

Tamás Gáspár Miklós szerint (A hangnem, Élet és Irodalom, 2002. március 1.) "sok száz, kérlelhetetlenül tisztán- és éleslátó, megvesztegethetetlenül igazságszerető újságcikk állapította meg, a kristálytiszta szakmaiság, az elfogulatlan ténytisztelet jegyében, megföllebbezhetetlen biztonsággal, oknyomozó szenvedéllyel, az alpári pártszenvedélyektől elemelkedve, hogy az országgyűlési választások közeledtével a honi közélet hangneme eldurvult. Habár azt az értelmi nehézséget még nem sikerült leküzdenünk, hogy ti. miképpen lehet hangneme olyasvalaminek, ami - pártatlan megfigyelők szerint - nem létezik, a hivatkozott megállapítás empirikus (tapasztalati) cáfolhatatlansága kétségen (és gyanún) fölül áll. Akármi is ez, de durvul.
Továbbá még független politológusok is észrevételezték, hogy az észlelhető politikai nézeteltérések tárgya 'kampánytéma', amit az is bizonyít, hogy a Kossuth rádióban a cenzúra szűrőjén átpasszírozott kevés politikai hír előtt és után kürt harsan, majd recsegő férfihang jelenti be baljóslatúan: 'választás kétezerkettő' (...). Ami a két harsonaszó között gúnyos-méla hanglejtéssel fölolvastatik ('fölolvasásra kerül', mondanák ők), a kómában lévő magyarországi politika utolsó, maradék életjelei - mindez nem más, csak a hivatali állások és a pályázati pénzek újraosztására ácsingózó hatalmi klikkek piárszempontok szerint modulált, önző makogása".

Tamás Gáspár Miklós szerint "a tiszta szívű és gyémántagyú ((c)Sütő András) hírmagyarázók és közírók, a színes, érdekes, eleven elmemozgású glosszisták ütős kommentárjaikban, tárcáikban és fürge jegyzeteikben, amelyek serény megolvasása egyszerre honfiúi gyönyörűségem és magántermészetű (egyben irodalmi) örömöm, egyöntetűen, egyhangúlag, ráadásul meg túlnyomó részt - nem is szólva itt a finnyásan előkelő stílű, tartózkodóan hazafias, pártsemleges, józan nyilatkozók, interjúalanyok és betelefonálók ezreiről - leszögezik naponta ('napjában'!) többször, hogy a hangnem durvul. (Vö. 'elszabadultak az indulatok', amely ma már szerencsére gyakoribb szófordulat, mint a 'jó reggelt'.)Durva a fasiszta (akit két esztendeje még finoman 'kriptohungaristá'-nak, azaz 'rejtett nyilas'-nak tituláltam, de ma már nem rejteget semmit, ahogy a néhai Herbert Wehner mondta a náci múltú nyugatnémet kormányfőről, Kurt Georg Kiesingerről: 'a kancellár stílusa a fölismerhetőségig megváltozott'), szóval durva a fasiszta, miközben fasizál, és durva az antifasiszta, aki erre a tényre rámutat, durvák a jobboldal vezérférfiai, akik azt üzenik nekünk: 'ne ugass, mert szétverem a hülye fejedet, te pöcs', és durva az ellenzék, mert azt bégeti: 'jesszusmária, hát hogy tetszik beszélni, hát európai dolog ez, tessék mondani, kérem szeretettel?', durva a rasszista, az antiszemita, az idegengyűlölő, a homofób, és durva az, akinek az idegeire megy a szüntelen zsidózás és oláhozás, durva az alkotmány megerőszakolója és durva az alkotmány védelmezője, durva az egyenlőtlenség elvi híve és durva az, aki némi kis irgalomért könyörög a hatalmasoktól a népnek, durva, aki nem tűri a másként gondolkodást, másként fényképezést és másként zenélést, és durva az, aki másképpen fütyörészik, durva az, aki még a fasisztáknak is szólásszabadságot követel, és durvák a fasiszták, akik emiatt csak úgy ukk-mukk-fukk meg szeretnék gyilkoltatni. Elsikkad az az alapvető tény, hogy a fasiszta és az antifasiszta között a fasizmus a különbség, nem a modor.(...) Kifogásolják a 'fasisztázást' és a 'kommunistázást', de azt nem mondják meg, mi a kifogásuk a fasiszták és a kommunisták ellen. Sőt, még azt se firtatják, hogy ha már az illetlen vád elhangzott, egyáltalán helytálló-e; azt se, hogy vannak-e egyáltalán fasiszták és kommunisták, s hogy épp azok-e, akikről mondják".

Tamás Gáspár Miklós szerint "a 'gyűlöletbeszéddel' kapcsolatos honi médiakonszenzus - a zavarosfejűség és a megszeppentség szokásos keverékével - 'gyűlöletbeszédnek' nevezi a bármely embercsoportot érő éles, goromba kritikát, ami alkalmat adott a hatalmon lévő jobboldal szóvivőinek arra, hogy szemforgató módon maguk is 'gyűlöletbeszédnek' nevezzék a rasszizmus kemény bírálatát, tehát a dolog megint modor- és stíluskérdéssé változott. (A hate speech egyébként terminus technicus, nem lehet - mint magyar 'politológusok' [?!] teszik - az éles politikai vita szinonimájaként használni.) A jobboldal némi sikerrel titulálja 'kirekesztőnek' az antifasisztákat, egyszerűen azon az alapon, hogy olykor az antifasiszták is dühbe gurulnak. Ezt a pihepuha szoclib médiadumának köszönhetjük. Miután a balközép locsifecsi azért ellenzi a neonáci politikát, de főleg a neonáci szövegelést, mert sérti az érintettek érzékenységét, és fájdalmas emlékeket ébreszt (magyarán: a neonyilas politizálás a zsidók baja, punktum), a magyarországi poszt-, neo- és reformfasiszták erre amiatt nyafognak, hogy az antifasiszta publicisztika viszont az ő érzékenységüket sérti, amitől odavannak. Nagy az odalét. Holott a kérdés az, hogy a fasisztáknak vagy az antifasisztáknak van-e igazuk, nem az, hogy kinek érdesebb az irálya".

Fricz Tamás szerint (Romboló kampány?, Heti Válasz, 2002. március 1.) "sokan és sokszor leírták-leírtuk már: a szocialisták és a szabad demokraták negatív kampányt folytatnak. De mi is az a negatív kampány, és vajon ezzel a kifejezéssel leírható-e a két baloldali ellenzéki párt kampánya? Először is negatív kampányon azt értjük, ha egy párt nem elsősorban a saját programját, elképzeléseit népszerűsíti, hanem ellenfele(i) - teljesen mindegy, hogy kormányzati vagy ellenzéki pártok - cselekvéseit, programjait támadja, ócsárolja, s ezzel próbál politikai tőkét kovácsolni, ne adj' isten választást nyerni. Mármost az nem kétséges, hogy az MSZP és az SZDSZ az elmúlt hetekben-hónapokban a negatív kampány eszközeivel élt döntően. A kiindulópont - a kampány tartalmi kezdete - az Orbán-Nastase megállapodás karácsony utáni MSZP-s megtámadása volt, ami meglepte a kormánypártokat".

Fricz szerint "a negatív kampány szerves részeként meg kell említeni a radikális baloldali liberális párt, az SZDSZ kampányötleteit is. A szabad demokraták első 'ránézésre' komoly eséllyel nem rendelkező kis pártnak látszottak, akik ötletes utcai happeningekkel teszik színessé és derűssé a kampányt, ám nagyon hamar más történt. A szabad demokraták sem bírták magukban tartani rosszindulataikat, s a humor nagyon hamar átment már-már kocsmai stílusba. Kuncze Gábor pártelnök, akit sokan a mértéktartás és a jó humorérzék ritka politikusának tartottak, képes volt odáig süllyedni, hogy annyit mondjon nagy nyilvánosság előtt a kormányról: mindegy, hogy hogyan, csak gyorsan húzzanak el innen. Ez már nem pusztán negatív kampány, hanem egy durva útszéli stílus, ami után akár már az is megtörténhet, hogy a nyílt utcán megvernek egy képviselőjelöltet, hiszen ha a politikában a cél szentesíti az eszközt, akkor mindent meg lehet tenni, akár mások méltóságának és testi épségének súlyos megsértése árán is".

Fricz szerint"a Fidesz és az MDF láthatóan nem kívánja átvenni ezt a stílust és mentalitást. Példa erre a február 16-ai Fidesz-kongresszus nyugodt, kiegyensúlyozott hangvétele, a negatív és romboló kampány látványos elutasítása, valamint a polgári összefogást képviselő erőknek a saját választási programjukra és az ország jövőjére összpontosító, pozitív kampányának múlt heti megindítása. Ettől persze még nyilván nem szűnik meg a gyakran mocskolódó, sőt kocsmai stílus, de ha teljesen egyoldalúvá válik, akkor talán ez meggondolásra készteti a másik oldal pártjait is. Jó lenne végre, ha ráébredne minden politikai erő Magyarországon, hogy egy országban élünk, s van élet a választások után is. Nem szabad olyan sebeket ejteni egymáson, amelyeket később nagyon nehéz lesz meggyógyítani és megbocsátani - már így is túl sok a sértettség, sértődöttség és a gyűlölet a magyar politikában".


Sasvári Szilárd (Fidesz) szerint (In: Durva kampány, Heti Válasz, 2002. március 1.) "olyan mérvű támadás indult az emberek személye ellen - nem a programja, a személye ellen, a családja ellen -, amit azért nagyon nehéz mondjuk a kampánytechnikában 'nyelvhordott kultúrájúnak' tekinteni. Lehet, hogy ezek véletlenek, és közösen kellene ellenük fellépni. Rágalomhadjárat indult a Magyar Köztársaság miniszterelnöke ellen, éppen most, a választások elején. Nemcsak a pornólapról van szó, hanem a Kende-könyvről, amelyet MSZP-s reklámbrosúrának használnak, MSZP-s politikusok hívják meg a szerzőt díszvendégül. Ezt nem lehet véletlennek tekinteni. Mi ebben nem nagyon szeretnénk részt venni. Nem akarunk ilyen alantas vádak hallatán alantas módszerekkel visszavágni. Mi azt gondoljuk, hogy a polgároknak nyugodt hangra van szükségük".

Lendvai Ildikó (MSZP) szerint (u.o.) "az egyetlen, optimizmusra okot adó tényező, hogy bárki használ durva eszközöket - durva eszköznek vélem a vádaskodást is -, az bumerángként visszaüt. Bár a bumeráng szót sem szívesen használom, mert ez is egy botfajta, és nem nagyon örültem, amikor bunkósbot- vagy furkósbotkampányként jellemezték Fidesz-vezetők - nem Sasvári Szilárd - az MSZP kampányát, és utána rögtön refrénként Csurka István meg vörös bunkócskáról beszélt, a terror házának nevezte az MSZP székházát, és így tovább. De bármelyikünk bármit ítéljen elfogadhatatlannak, az a magyar választóra és általában jóérzésű választóra nem szokott hatni, ebben én is biztos vagyok. Itt van ez a borzasztóan sajnálatos és szégyenteljes baseballütős támadás a MIÉP egy képviselőjelöltje ellen. A rendőrség ugyan azt mondta, hogy nem talált pillanatnyilag politikai okot, és én remélem, hogy így is marad".

Lendvai szerint "egyik nap elhangzik fideszes politikusok szájából a furkósbotkampány, talán még ugyanaznap vörös bunkócskáról beszél a MIÉP. Egyik nap elhangzik fideszes politikusok szájából - hogy Kósa Lajos ügyétől kezdve a pornólap ügyén át Kende könyvéig - a háttérben föltételezhetően a baloldal áll. Előző nap Csurka István meghirdeti az MSZP-székház elleni tüntetést. Lehet, hogy a dolog nem szándékos, sőt biztos vagyok benne, hogy nem egy csőszkunyhóban ülnek össze és titokban egyeztetnek. De ha egy kórusnak hangzik, az őszintén szólva a magyar közéletre is veszélyes, a Fideszre is veszélyes és ránk is veszélyes".

Ugró Miklós szerint "Kampányszelídítők, Magyar Nemzet, 2002. március 4.) "durva a kampány, ám az elmúlt tizenkét év tapasztalatai azt a látszatot keltik, hogy a durvaság a kampány természetéhez tartozik, leszámítva természetesen az MSZP és az SZDSZ kampányát, mert az szelíd, akár a szopós bárány. Őket viszont állandóan atrocitások érik, mint a minap is Sopron városában, ahol az MSZP vezetőit néhány önmagából kivetkőzött agresszor egyszerűen lekommunistázta. Hallatlan inszinuáció! Ki hallott már olyat, hogy egy kommunistára azt mondják, hogy kommunista? A művelt és civilizált Európában elképzelhetetlen az ilyesmi, ott a kommunistákra azt mondják, hogy cukorfalatok, aranypofák, derék daliák, drága gyermekeink, népünk büszkeségei, vagy más hasonló, szívből fakadó kedvességet". (...) A baloldaltól kellene tanulni illemet, jó modort, helyes viselkedést. Ők eredendően műveltek, cizellált lelkűek, européerek, toleránsak és mindenféle jóval kompatibilisek. Ezért is tudnak roppant módon dekódolni, s ha egy faragatlan jobboldali lekommunistázza őket, azonnal átlátják, hogy a bekiabáló tulajdonképpen azt mondta: utolsó, hazátlan, senkiházi bitang. S igazuk van, mert a kommunista kifejezés tulajdonképpen valóban valami hasonlót jelent".


Kristóf Attila szerint (Én nem tudom jó-e az erőszak... Magyar Nemzet, 2002. március 4.) "a választási harcban azok ontanak 'szellemi és erkölcsi vért', akikben a gyűlölet, a hatalomvágy, az erőszak eluralkodik, s önbecsülésük mocskolódásban testesül meg. Pszichológiai közhely, hogy a frusztráció agressziót szül, az elfojtott erőszak pedig szorongást és melankóliát. A gorilla azért döngeti a mellét és vicsorítja ki (ingyenes állagőrző kezelés nélküli) fogsorát, mert a szelíd és szomorú majom esendő. Az MSZP és a farvizén evezők (elnézést, hogy a fenti példálózás után említem ezt) nem szublimálnak, talán azért, mert alkotásra képtelenek. Az ösztönök szintjén vívják a harcot a főhatalomért, dühödten, durván, kíméletlenül, olykor becstelenül. Rég nincs szó civilizált viselkedésről, igazságról, méltányosságról. A baloldal egyetlen nagy vicsorgás, s arra számít, hogy a magyar populáció visszavicsorog. Rosszat mondani, s a gonoszat elhinni könnyű. Erre épül a baloldal 'nemzetmentő' stratégiája".

Kósáné Kovács Magda szerint (A gyűlöletbumeráng működése, Népszava, 2002. március 5.) "a gyermekded vicc szerint a bennszülött attól bolondult meg, hogy faragott magának egy új bumerángot, és el akarta dobni a régit. Úgy tűnik, hogy a mai bumerángfaragók nem számolnak azzal, hogy az elhajított fegyver, ha rosszul használják, visszatér és rendet vág azok között, akik elvetették. Meg kell várni a nyugodtabb, békés időket ahhoz, hogy nyelvi statisztikát legyen módunk készíteni az elmúlt néhány hónap és feltehetően a közeli jövő politikai beszédének leggyakrabban előforduló szavairól. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék: a gyűlölet a leggyakrabban előforduló szavak egyike, ha ugyan nem a győztes. A stigmatizáló, megbélyegző szavak, az árulás, a hazaárulás, a honkupecek, szellemi hajléktalanok rémképének felidézése, az uniós csatlakozás esélyeinek elárulása mind egyértelmű a politikai vitával, azzal, hogy lényeges kérdésekben a különböző politikai irányzatok nem értenek egyet. Aki nem ért egyet a hivatalos politikával, az féreg, nyű, kommunista, zárvány, múmia és sok minden egyéb. De ha bárki egyet nem értését a nyilvánosság előtt fejezi ki és ha egyet nem értése mellett érveket is sorakoztat, akkor már csak egyetlen bélyegző marad, a hazaárulás, a sehonnai bitang bélyegzője".

Kósáné szerint "nálunk a hatalom nem ad magyarázatot, nem védekezik, nem érvel. Gyűlöletbeszédet kiáltanak és mutogatnak az ellenzékre. Jogorvoslatra vágynak, és a béke érdekében a rivális párt székháza előtt mondanak uszító szónoklatokat. A politikai hangnem eldurvulása nem gyűlöletbeszéd. Nem gyűlöletbeszéd, mert a gyűlöletbeszéd csoportok ellen kelt indulatot, a gyűlöletbeszéd a közösségek biztonságát veszélyezteti. A gyűlöletbeszéd bűncselekmény, amelyet a Büntető törvénykönyv szerint büntetéssel kell sújtani. A politikusnak azonban bele kell törődnie abba, hogy ezen a terepen ő a szó legszorosabb értelmében véve polgár. Ha sérelem éri, ha gyalázzák, ha bélyeget ütnek a homlokára, akkor őt a közösséget megillető jogi védelem nem ölelheti körül és nem nyújthat a számára védőbástyát. A politikusnak tisztában kell lenni azzal, hogy sérelmét, a rajta esett gyalázatot két módon törölheti le. Az egyik mód, hogy polgárként polgári eljárás keretében bírósághoz fordul, és a bíróság döntése jelentheti a számára az erkölcsös, tisztességes állapot visszaállítását. A másik az igazán érdemi út az, hogy a felmentést, a tisztesség vélelmének helyreállítását a választópolgároktól, a választópolgárok döntésétől várja és kapja meg. Szeretném hinni, hogy ennek az országnak a felnőtt népessége képes eljátszani egy társadalmi esküdtbíróság szerepét".

Kósáné szerint "az igazi nagy veszély az, hogy a politika által felszított gyűlölet egyszer csak átszakítja a professzionális politizálás gátjait. Újra elönti az utcákat, a stadionokat, a kocsmákat, de akkor már nem fog itt megállni, akkor válogatás nélkül tör be az emberek lakásába, akkor elsöpri a nemkívánatos idegenszerű elemeket, akkor átlépi a putrik ajtaját, és névtelen gyermekeket és asszonyokat visz magával a jövő nélküli bizonytalanságba.
Mindannyiunkat, az egész országot fenyegeti, és elsősorban a gyengéket, a kiszolgáltatottakat, akiknek nincs igazi kapaszkodójuk. Vagy mégis van? Ha igen, akkor ez csak az a bizonyos társadalmi esküdtszék lehet, amelyik négyévente egy alkalommal összeül és dönt. Legközelebb április hetedikén. Lehet az eget kémlelni, hogy hol tart a bumeráng".

Tanács István szerint (Konszenzus, Népszabadság, 2002. március 7.) "egyfelől van a nemzeti érdek, ami szép és jó dolog. Másfelől van a kampány, ami mocskos dolog. Tudni kell, hogy a kampánynak semmi köze sincs a nemzeti érdekhez. A nemzetnek az állna az érdekében, hogy a miniszterelnök végezze a miniszterelnöki teendőit, utazzék külföldre, találkozzék midenkivel, aki hajlandó találkozni ővele. Személyében nem egy kampányoló magyar pártpolitikusnak teremtenek reputációt, hanem az egész nemzetet ölelik keblükre nyugat-európai barátaink, bár azért meg lett nekik mondva őszintén, hogy őrajtuk kívül is van élet. A kampányt hataloméhes ordasok folytatják, a nemzeti érdeket ellenben emelkedett államférfiak őrzik tőlük. Olyan pártérdekektől mentesen kell ezeket a kérdéseket kezelni, ahogyan a polgári oldal kezelte például annak idején a magyar-román alapszerződést. Van-e, aki nem úgy emlékszik, hogy a vezérszónokaik megdicsérték Horn Gyulát, milyen jelentős lépést tett a Kárpát-medencei stabilitás megerősítéséért, aztán a nemzet érdekében megszavazták a szerződés szövegét, majd a parlamenti büfében áldomást ittak Tabajdi Csabával a külpolitikai konszenzusra? Sőt ma már úgy tetszik, ez a megszépítő messzeségből derengő eset nem is véletlen volt, hanem tendencia. Amikor Horn Gyula aláírta a Vatikánnal a konkordátumot, és azt képzelte, hogy a püspökök hálából majd imádkoznak a dunai alsó duzzasztógátért, a klérus meg tudatta, hogy a hála nem politikai kategória, a polgári oldal akkor is buzgón közbelépett. Felhívták a túlhevült atyák figyelmét, hogy Isten országában nincs bal-oldal meg jobboldal; ha a Mindenható úgy akarja, akkor bolsevik kutyából is válhat polgári szalonna, ezért nem elegáns dolog a szószékről szavazatokkal kufárkodni. A polgári oldal különben sem szorul rá ilyen módszerekre. Sőt ilyen áron nem is kellene neki a választási győzelem!"