Megnyílt a Terror Háza (3. rész)

2002. február 24-én Orbán Viktor miniszterelnök ünnepélyesen megnyitotta a nyilaskeresztes és kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító Terror Háza múzeumot Budapesten, az Andrássy út 60. alatt. A kormányfő az épület sarkánál felállított színpadról szólt mintegy a 30 ezres tömeghez. Orbán Viktor azt mondta, hogy a szocializmus összeomlása után, a XX. század utolsó pillanataiban az erőszak elszenvedőinek volt erejük nemet mondani a bosszúra.
2002. február 24-én Orbán Viktor miniszterelnök ünnepélyesen megnyitotta a nyilaskeresztes és kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító Terror Háza múzeumot Budapesten, az Andrássy út 60. alatt. A kormányfő az épület sarkánál felállított színpadról szólt mintegy a 30 ezres tömeghez. Orbán Viktor azt mondta, hogy a szocializmus összeomlása után, a XX. század utolsó pillanataiban az erőszak elszenvedőinek volt erejük nemet mondani a bosszúra. - Az áldozatok, a megalázottak, a szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket elvesztők, a túlélők áldozata és józansága tett bennünket képessé arra, hogy egyetlen élet elvesztése, egyetlen erőszakos cselekedet nélkül szerezzük vissza a nemzet függetlenségét, a polgárok szabadságát - fogalmazott a miniszterelnök. Az MSZP választási győzelme esetén az Emlékezés és Megbékélés Házának nevezné az Andrássy út 60. alatt álló jelenleg a Terror Háza nevet viselő épületet - jelentette be Kovács László szocialista pártelnök. Az ellenzéki politikus ezt azzal indokolta, hogy az MSZP nem a terrornak akar emléket állítani, hanem az áldozatoknak. - A múlt tragikus eseményeiből nem új gyűlölet szításához merítünk erőt, hanem a megbékéléshez. Hiszen éppen az a múlt egyik legfontosabb tanúsága, hogy a fizikai terrort mindig a félelemkeltés, a szellemi terror előzi meg, a gyűlölködés tüze táplálja - tette hozzá. Kovács László hangsúlyozta: a szocialisták elutasítják a terrort, "a vöröset és a fehéret egyaránt, mert semmilyen eszme nem igazolja az erőszakot". - Elutasítjuk a szellemi terrort is. Azt, ha a mindenkori hatalom saját gondolkodását, saját ízlését rá akarja kényszeríteni a társadalomra, az alattvalónak tekintett emberekre - hangoztatta a pártelnök.

Orbán Viktor a Terror Háza múzeum ünnepélyes megnyitóján elmondott beszédében azt hangsúlyozta (In: Rab László: Sok ezren a Terror Háza megnyitásán, Népszabadság, 2002. február 25.), hogy "a felnövekvő nemzedék előtt világossá kell tenni, hogy a szabadságot nem adják ingyen. (...) Orbán beszédében tisztelettel adózott azoknak, akik a borzalmak elszenvedése ellenére önuralommal és méltósággal tartották vissza magukat a bosszúállástól, és tizenkét éve békés rendszerváltást hajtottak végre. Az áldozatok, a megalázottak, a szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket elvesztők, a túlélők áldozata és józansága tett bennünket képessé arra (...), hogy egyetlen élet elvesztése és erőszakos cselekedet nélkül szerezzük vissza a nemzet függetlenségét, a polgárok szabadságát. Főhajtás, elismerés, köszönet érte".

Orbán szerint "a két diktatúra az Andrássy úti házban jól megfér egymás mellett. Ez nem a véletlen műve (...) mindkét diktatúra olyan rendszer volt, amely idegen hadsereg támogatása nélkül a hatalmat sem elnyerni, sem megtartani nem lett volna képes".

Orbán Viktor a Terror Házáról azt mondta: "az épület arra való, hogy megvédje a nemzetet saját árnyékától. A félelmet, a gyűlöletet rács mögé zárjuk, de nem felejtjük. Orbán szerint "nem azért van szükség a múzeumra, hogy a fiatalok a félelemről, a megaláztatásról személyes élményeket szerezzenek és megborzongjanak, hanem hogy tudják, mit álltak ki az előttük járók".

"A miniszterelnök beszéde előtt felolvasták Zbignew Brzezinski levelét. Az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó a megnyitó kapcsán arról írt, hogy nem lehet különbséget tenni a náci és a kommunista diktatúra rémtettei között, mert mindkettő az emberek életére tört. A XX. század két totalitárius rendszere egyaránt az emberiség gyalázatává vált, fogalmazott Brzezinski, kulturális szempontból mindkettő a barbarizmus modern változata volt".

Kovács László szocialista pártelnök (u.o.) parlamenti nyilatkozatában azt mondta: "ha megkapjuk a választók bizalmát, és kormányt alakítunk, új nevet adunk az Andrássy út 60. szám alatti borzalmas emlékű épületnek, amely az Emlékezés és a Megbékélés Háza lesz". Kovács azt is hangsúlyozta, hogy az MSZP "nem a terrornak akarnak emléket állítani, hanem az áldozatoknak". Kovács kijelentette: "a szocialisták elutasítják a terrort, a vöröset és a fehéret egyaránt, mert semmilyen eszme nem igazolja az erőszakot. Elutasítják a szellemi terrort is. Azt, ha a mindenkori hatalom saját gondolkodását, saját ízlését rá akarja kényszeríteni a társadalomra, az alattvalónak tekintett emberekre".

Jánosi György szocialista választmányi elnök közleményében azt hangsúlyozta (u.o.): "bár személyes felelősség nem terheli az MSZP-t az egykori történelmi eseményekért, de a magyar politikai baloldal nevében ismételten megkövetnek mindenkit, akit meghurcoltatás ért az elmúlt évszázad második felében. Jánosi emlékeztet az MSZP 1992-es nyilatkozatára. Eszerint a párt elítéli az önző hatalmi célokat szolgáló történelemhamisítást. Újólag megerősíti, hogy elutasítja az előző, alapjaiban hibás, történetileg végérvényesen meghaladott rendszert, elítéli annak bűneit, a törvénytelenségeket".

Orbán Viktor megnyitó beszédében azt hangsúlyozta: (In: Szarka Klára: Múzeumavatás tüntetéssel, Magyar Hírlap , 2002. február 25.) "ebben az épületben hatalmas erő van, az áldozatok, a hozzájuk tartozók, a nemzet ereje (...) bár sokan érzik, hogy a házban történtek bosszúért kiáltanak, a szocializmus összeomlása után a terrort elszenvedőknek volt erejük arra, hogy nemet mondjanak a bosszúra. Az ő áldozatuk, józanságuk tett képessé bennünket arra, hogy vérontás, egyetlen erőszakos cselekedet nélkül szerezzük vissza a polgárok szabadságát".

Orbán beszédében úgy fogalmazott: 'két diktatúrát zártunk össze', amelyek más tőről fakadnak, de jól megférnek egymás mellett, s ez nem a véletlen műve. Akik vállalkoztak a véres munkára, a sötét oldalon álltak, a nemzet árnyékai voltak (...) ez a múzeum mindig megvédi a nemzetet saját árnyékától. A félelmet rács mögé zártuk, de nem feledhetünk". "Megszoktuk a múlt súlyát, amelyet ha hirtelen vetnénk le magunkról, úgy járnánk, mint a búvár, aki megállás nélkül emelkedik fel a vízben - utalt a keszonbetegségre összehasonlításában Orbán Viktor. Lehet, hogy ezért volt szükség 12 évre a rendszerváltás után, amíg megnyílhatott ez a múzeum - vetette fel".

Erdei L. Tamás, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége ifjúsági testületének vezetője szerint (u.o.) "a múzeum igazgatója csak egy mondatot szentelt a nyilas korszak áldozatainak, azt is csupán általánosságban, mindenfajta konkrétumtól mentesen, beszéde többi része pedig a kommunisták tetteiről szólt". Erdei szerint ebből arra lehet következtetni, hogy "prekoncepciózus a Terror Háza kommunikációja. Azt is meg meri kockáztatni, hogy a múzeum kifejezetten aktuálpolitikai célokat szolgál".

Németh Péter szerint (Emlékezés, jobbról, Népszava, 2002. február 25.) "ha akarták, ha nem: a Terror Háza megnyitása aktuálpolitikai tartalmat kapott. Nincs jogom feltételezni, hogy így akarták, hiszen Schmitt Mária, a múzeum főigazgatója a Népszavának nyilatkozván határozottan elutasította a feltételezést is. A nyilas és a kommunista terror áldozatai előtti főhajtásnak nevezte az Andrássy út 60. átalakítását, s van-e, aki megkérdőjelezheti e szándék tisztességes és szükségszerű voltát. Múltunkkal szembe kell nézni, s egyben - ezzel az aktussal - le is kell zárni. De vajon a vasárnap délutáni ünnepélyes ceremónia, a miniszterelnök fellépésével lezárta-e a múltnak eme sötét korszakát, vagy éppenséggel újraélesztett indulatokat ama kor ma is élő szereplőivel szemben? Sőt: nem ment-e ennél tovább is, s nyitott szabad folyást olyan - igen, nemtelen - ösztönöknek, amelyek önkényesen mindenkit, aki magát nem a politikai jobb oldalra állítja, a kommunisták közé sorolja? A Terror Háza, állítom immár, itt és most, nem a múltról, hanem a jelenről szól. Egy folyamat részévé vált, amely éppenséggel nem állt távol a Fidesz szándékától. Arról a szándékról beszélek, amelyről mellesleg többször is írtunk már, s amely éppen a társadalom erős kettéosztásában érdekelt. E szándék nem egyebet célzott meg, mint hogy a térfél egyik oldalán álljanak azok, akik nemzetiek, magyarok és jók, míg a másik oldalon a rosszak, a nemzetidegenek, horribile dictu hazaárulók".

Németh úgy véli "a múzeum átadása jobboldali demonstrációvá degradálódott. Igen, degradálódott, mert nem összefog, hanem megoszt. És ez akkor is így van, ha kormánypárti prominensek bizonyára tiltakoznának eme kijelentés ellen. A politikai baloldal szimpatizánsai távol tartották magukat az ünnepségtől; annak előzményei és körülményei ugyanis szubjektíve veszélyessé tették számukra ezt a délutánt. Veszélyessé, mert a jobboldal kisajátította az ünnepet, hagyta, hogy rátelepedjen a szélsőjobb, amely ugyan méltóságteljes megemlékezésről beszélt, de ennek lényegét mindig a jelenlegi baloldallal szemben határozta meg. Így állt elő az a helyzet, hogy a MIÉP az MSZP székháza előtti demonstrációval kapcsolta egybe az Andrássy út 60. átadását, így téve teljesen egyértelművé a Terror Háza szocialistaellenességét. Ezt a gondolati kört erősítette a kiválasztott dátum is: február 24., amely a kommunizmus elleni megemlékezés napja a legújabb kori - értsd: ez a kormányzati ciklus - történelmünkben. Nem véletlen, hogy a Magyar Nemzet különszámot jelentetett meg erre a napra, mely különszám címlapján ez a kommunistaellenesség kap kizárólag hangsúlyt, jóllehet a Terror Háza a nyilas és kommunista diktatúra áldozatainak kíván emléket állítani. És még mindig nem lenne baj ezzel a hangsúlyeltolódással sem, ha ne tudnánk az előzményt, vagyis a fentebb leírtakat, hogy tudniillik tudatos törekvés eredménye a mai baloldal posztkommunista beállítása. Ebből a szempontból rosszabb a helyzet, mint a rendszerváltás idején: mintha csak most akarnák előkészíteni, megvívni azt a harcot a velük nem szimpatizálókkal szemben, amely 1989-90-ben elmaradt. Egyesek nem hagynak kétséget afelől, hogy a mostani kormánykoalíció győzelme esetén végképp kisöprik a posztkommunista maradványt; sőt akadnak, akik már egyenesen fegyverviselési engedélyt is adnának a jobboldalnak, ami nem tudom, hogy nem egyenlő-e a 'szabad vadászati engedéllyel'".

Németh szerint " a tömeg már jó előre fel is lett heccelve, s nem csupán azzal, hogy belésulykolták: a terrorért felelős kommunisták itt élnek közöttünk, mi több, ők akarják átvenni a hatalmat, azzal is, hogy elhitették: ezek a kommunisták el is vegyültek közöttük, mégpedig provokációs szándékkal. Végül, legalábbis eddig, amikor e sorokat írom, békésen zajlottak le az események. Ami, félreértés ne essék, senki számára nem jelent igazolást. A tűz elmaradása nem jelenti azt, hogy szabad a tűzzel játszani. És nem jelenti azt sem, hogy a Terror Háza átadása ezáltal össznemzeti megemlékezéssé változott. És - továbbra is állítom -, nem lezárt egy korszakot, hanem megnyitott egy veszélyes szakaszt. A választási kampány olyan periódusát, amikor minden hétre jut majd legalább egy tüntetés az MSZP székháza elé, amikor minden eddiginél erősebbé válik majd a kommunistázás.
És azt egyáltalán nem akarom elhinni, hogy a múzeum megálmodói ezt akarták, s azt is csak a véletlen játékának tartom, hogy a jobboldali demonstrációvá változott emléknap lényegében egybeesik a Fidesz kampánynyitányával".

Orbán Viktor szerint (In: Balázsovics Lívia: Százezres tömeg a megnyitón, Magyar Nemzet, 2002. február 25.) "az Andrássy út 60. számú ház falai eddig az utca és a szobák között álltak , de mostantól a múltat és jövőt választják el. Túloldalán a rács mögött ül már a félelem. Itt, a jövőben a gyűlöletnek nincs többé helye. Ami bent van, az múlttá lesz, mi pedig a jövőnek válunk részeivé".

Gyürk András, a Fidelitas elnöke szerint (u.o.)"valószínűleg közvetlenül a rendszerváltoztatás után illett volna megnyitni egy ilyen intézményt, hiszen a fiataloknak nem csak a tankönyvekben kell találkozniuk a múlttal (...)a múzeum külső kialakításával kapcsolatos vita lényegtelen, amely eltörpül a nyitás jelentősége mellett".

Szerető Szabolcs szerint (A méltóság napja, Magyar Nemzet, 2002. február 25.) "durva kampány ide, durva kampány oda, sokak várakozására rácáfolva botrány és rendbontás nélkül ért véget a politikai demonstrációkkal tarkított hétvége, amelynek csúcspontja egy, a napi pártpolitika szintje felett álló esemény, a budapesti Terror Háza méltóságteljes avatása volt. Az Andrássy út 60. környékét ellepő százezres tömeg ország-világ előtt azt az arcát mutatta a magyar népnek, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Pedig az előzmények nem voltak biztatók. Amióta nyilvánosságra került, hogy a kormány emlékmúzeumot létesít a múlt századi magyar történelem két önkényuralma, a nyilas és a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére, nem telt el nap, hogy ne érte volna támadás a tervet. Stílszerűen a marxi terminológiát használva: a politikailag jól körülírható ellentábor esztétikai köntösbe bújtatott érvekkel indított rohamot az ellenzéki párti sajtóban a Terror Háza ellen. A városképre, építési engedélyekre hivatkozó 'szakmai' bírálatok után előkerült a végső fegyver: milliárdokat szór el közpénzből a kormány a 'jobboldal kampánycéljait szolgáló' ötlet megvalósítására".

Szerető szerint "a Terror Háza megnyitását megelőző események, a nyilvánvalóan provokatív akcióik keltette felháborodás végül szemmel láthatóan zavart okozott az MSZP és az SZDSZ soraiban. Az utódpárt meglehetősen suta bocsánatkérési kísérletekbe kezdett, a szabad demokraták pedig az avatás megkezdése előtt befejezték csekély számú érdeklődőt vonzó rendezvényüket. A Terror Háza megnyitása eközben az előzetes forgatókönyv szerint rendben, a vártnál is nagyobb tömeg részvételével zajlott le. A büszke demonstráció üzenete hangos jelszavak nélkül is eljut az ország legtávolabbi sarkába, ezt most a média legrafináltabb torzítási kísérletei - például a megjelentek létszámának tudatos alábecslése - sem akadályozhatják meg. Ha úgy tetszik, a múlt hét végén a még mindig az 1988-1989-es törésvonal mentén rendeződő magyar politikai élet két, szemben álló csoportja megmutatta az igazi arcát. Ami vasárnap az Andrássy út 60. előtt történt, egyrészt fájdalmasan megkésett elégtétel a kétfajta, de egylényegű diktatúrák üldözötteinek, másrészt végleges vereség azoknak, akik azt hitték: a múlt a bűnök számbavétele nélkül is lezárható. Hiába minden, a rendszerváltozás erkölcsi lényegét szabotáló igyekezet: a dolgok sorjában a helyükre kerülnek. A benesi dekrétumok elporladnak, az egykor következetes antikommunizmust hazudó párt lufijai elröppennek, a vörös csillag és a nyilaskereszt egymás mellé állítva emlékeztet a múlt században hagyott diktatúrákra a Terror Háza homlokzatán. Gyermekeink pedig eszükbe vésik a leckét: nincs különbség keretlegény, ávós és karhatalmista között".

Pilhál György: (Andrássy 60. - Na és?, Magyar Nemzet, 2002. február 25.) "azért kíváncsi lennék, hogyan érezte magát a bőrében Horn Gyula tegnap, február huszonnegyedikén, a kommunizmus áldozatainak emléknapja előestéjén. Érzett-e valami szorongásfélét, szaporábban vert-e a szíve, kettőre zárta-e a Remete-hegyi százmilliós villa kerti kapuját. Vagy csak annyit mondott a harmadik érzéstelenítő vodka után, hogy Na és? Az egész azért érdekes, mert Novobáczky Sándor óta tudjuk, hogy a kommunista embert más anyagból gyúrták, mint bennünket, ő tértől és időtől független, rajta nem fog a golyó, hit, logika és erkölcs lepereg róla, mint kutyáról az esővíz. Vajon megmarad-e magabiztos modora, kevélynek szánt tartása, vagy megroggyan kissé, mint a földön járó kétkezi ember, akiben meg-megmozdul a lelkiismeret. Félek, megmaradt Horn Gyulának, mert arrafele egy irányban zajlik a forgalom, ha vannak is olykor cikcakkok. Akit egyszer a Párt küldött, az oda van küldve. Punktum".

Pihál szerint "lenne megszívlelendő látvány ebben a kicsiny hazában, itt van például ez a most avatott Terror Háza, torokszorító hangulatával, komor szürkeségével. Hát Bauer papa, a Körmös? Vajon bemegy-e régi munkahelyére, a Házba kicsit nosztalgiázni, elmerengeni a daliás időkön, amikor még nem múzeumlátogatók járták az épületet, hanem testben, lélekben megnyomorított páriák meg kékparolis vallatótisztjeik? A kommunizmus áldozatainak emléknapján emlékezni kell. (Egyéb mellett ezért találták ki az emléknapot.) Végigfuttatni a gondolatot, hogyan jutott a kommunizmus zsákutcájába egy jobb sorsra érdemes nemzet? És lehet-e még nosztalgiázni lejárt idők hóhérain? Aki a kopjafától nem látja az erdőt, annak nem mondott semmit a tegnapi nap. Vagy ahogyan a költő mondja, annak térkép e táj. Vagy városligeti szockoncert Pa Dö Dőékkel".

Kis Tibor szerint "Csurka a Terror Házában, Népszabadság, 2002. február 26.) "könnyen előfordulhat, hogy nemcsak Schmidt Mária, hanem még Orbán Viktor figyelmét is elkerülte eddig: a Terror Háza vasárnap este valójában Csurka István zsákmánya lett. A miép-es szabadcsapatok huszáros rohammal vették be az Andrássy út 60.-at. Kétségkívül furcsa végkifejlete ez az épület körül hónapok óta dúló politikai csatának, mégsem állítható, hogy mindaz, ami a hét végén ott történt, teljesen logikátlan vagy érthetetlen volna. A MIÉP-vezér mostani győzelme valójában nagyon is megérdemelt jutalom mindazért a szívósságért, ravaszságért, no meg persze gátlástalanságért, amivel pártját egyrészt sikerült nélkülözhetetlenné tenni a jobboldalon, másrészt pedig a Fidesz-MIÉP együttműködést ország-világ előtt félreérthetetlen módon deklarálni.
Le a kalappal Csurka előtt, ahogyan e feladatot - nem kis stratégiai nehézségeket legyűrve - a választási kampány célegyenesében megoldotta. Mindenekelőtt persze azért a mesteri ötletért illeti bámulat, ahogyan a Terror Háza ünnepélyes megnyitójára 'rászervezett' egy nyersen antikommunista tömegtüntetést a Köztársaság téren, majd pedig pártzászlók alatt az egyik 'terror házától' a másikig vonulva a szélsőjobb látványosan beleömlött az Oktogonnál kampányozó nagy 'polgári' gyűjtőmedencébe".

Kis szerint "e jelenet sunyi, mégis pofonegyszerű dramaturgiája már csak azért is megérdemli az elismerő csettintést, mert hiszen a Fidesz-vezetők eddig általában igyekeztek kizárni bármilyen koalíciókötési lehetőséget a magyar szélsőjobboldallal. Csakhogy Csurka vasárnap azt akarta láttatni, hogy ezt végül mégiscsak sikerült elérnie, hogy igenis összenőhet, ami összetartozik. Aki végignézett az Andrássy úton hullámzó sokadalmon, nem lehetett kétsége afelől, hogy ez az egyik oldalon hivatalosan nemigen kívánt koalíció érzelmileg - mondhatni: lélekben - mára lényegében létrejött. Az Orbánra várakozó Fidesz-szimpatizánsok tömege a lehető legtermészetesebb gesztusokkal fogadta magába a MIÉP-zászlós oszlopot - a kétféle sokaság magától értetődő módon olvadt össze, s alakult át a miniszterelnök odaadó közös hallgatóságává. Hogy ez kampányesemény volt vagy sem, arról fölösleges vitatkozni, mint ahogy arról is, hogy a megjelentek között azért valószínűleg sok volt az emlékező, mi több, az áldozat - és méltósággal, incidens nélkül zajlott le az ünnepség".

Kis úgy véli "Csurka népének tömeges odavonultatása azonban Csurkának fontos volt, üzent vele. Ahogy Orbán is azt tette, amikor skrupulusok nélkül elfogadta a MIÉP-vezér verzióját angyalföldi jelöltjük bántalmazásáról. A politikai egymásrautaltság kölcsönös elfogadását segíti, hogy az együttműködéshez napjainkra adottnak látszanak már a legfontosabb érzelmi-ideológiai alapok is - úgy, mint az antikommunizmusnak álcázott baloldal-ellenesség, a keményedő nacionalizmus és a klerikalizmu. A fideszes politikusok néhány hónapja még úgy kalkuláltak, hogy abszolút többséget szereznek, jelenleg viszont azt kell számításba venniük - mi van, ha nem? És mivel ernyőjük alá már mindenkit becsalogattak, akire szükségük lehet (akire pedig nem, az aligha kerülhet a választások után alkupozícióba), vésztartalékként mára csak a MIÉP maradt nekik. És meglehet, a fideszes győzelem ismét csak egy 'történelmi felajánláson' múlhat. Ahol 1998-hoz képest csak a fölajánló személye változik: Torgyán helyébe Csurka lép".

Kövér László egy, a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott lakossági fórumon azt mondta: (In: Emlékezés a kommunizmus áldozataira, Népszabadság, 2002. február 26.) "Medgyessy Péter és Kovács László nem mert kijönni a Köztársaság téri pártszékházból, nehogy úgy járjanak mint szegény Mező Imre, akit onnan kilépve hátba lőttek".

Kövér szerint "amennyiben az emberek többsége a polgári kormányra szavaz, akkor végérvényesen a múlt részeseivé válnak azok a Horn Gyulák, Kovács Lászlók, Medgyessy Péterek és Lendvay Ildikók, akiknek az ország mai gazdasági, fizikai, szellemi, erkölcsi nyomorúságát idézőjelben köszönheti. A terror iszonyatát könnyebb leírni, mint a hétköznapi kommunizmus borzalmait". Kövér nehezen leírhatónak tartja "azoknak az embereknek 'a vigyorgását, akiknek vér nem tapad a kezükhöz, csak legfeljebb tintapaca, mivel mások karrierjét egy tollvonással tették tönkre'".

Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója - aki ugyancsak részt vett a fórumon - a múzeum vasárnapi megnyitója kapcsán beszámolt arról (u.o.), hogy ott sem az MSZP, sem pedig az SZDSZ politikusai nem voltak jelen.

Mécs Imre (SZDSZ) a Gyorskocsi utcai fogház falán lévő Nagy Imre emléktábla előtt elmondta (u.o.): "Nem engedhetjük meg, hogy bármilyen erő önkényesen, dilettáns módon, hatalmi céljainak szolgálatára kisajátítsa a múltat". A megemlékezésen Mécs aktuálpolitikai eseménynek nevezte a Terror Háza megnyitóját. Mécs szerint a megnyitó "a Fidesz és a szélsőjobboldali MIÉP első közös választási kampánygyűlése" volt.

Isépy Tamás, a Fidesz országgyűlési képviselője (u.o.) meghökkentőnek tartotta Mécs nyilatkozatát. Isépy szerint "Mécs Imre sajnálhatja, hogy távol maradt az, áldozatként róla is méltósággal megemlékező eseménytől, így nem láthatta, hogy a hatalmas tömegben nem pártok kampányoltak, hanem túlélők és emlékezők gyújtottak gyertyát az áldozatok emlékére".

Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke (u.o.), a Kulák-Golgota című film bemutatója előtt megdöbbentőnek és elszomorítónak mondta, hogy a Terror Háza megnyitását némelyek gyűlöletkeltő kampányrendezvénynek nevezték.

Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke szerint (Az áldozatok emléke, Magyar Nemzet, 2002. február 26.) "a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja és a Terror Háza segítségével a gyermekekben, a jövő generációjában kiépítik azt az erkölcsi gátat, hogy az emberi méltóságot minden körülmények között tisztelni kell. (...) a múzeum megnyitásával illő tisztelettel és méltósággal hajthat mindenki fejet a nyilaskeresztes és a kommunista diktatúrák áldozatai előtt, s a magyar társadalom méltósággal tud szembenézni a XX. századdal. A magyar nemzet nem visszavág, nem megtorol, hanem múzeumot hoz létre".

Mécs Imre szerint (u.o.) a Fidesz azzal "a szélsőjobboldali mozgalommal egyesült a választásokra, amelyik a Hűség Házában használt nyilas szólamokkal, gondolatokkal, ordas eszmékkel van felvértezve".

Kövér László beszédében arra hívta fel a figyelmet (u.o.): "ne csak az áldozatokra, hanem a pribékekre is emlékezzünk, akiknek mások megkínzatása, meggyilkolása semmi lelkiismeret-furdalást nem ébresztett máig sem. (...) Mi, nem kommunisták, ismerjük az irgalmat nem akarunk senkin bosszút állni. De üzenjük azoknak, akik a mai napig itt ágálnak körülöttünk: nem lehet addig üdv a földön, míg bocsánat terem a gyilkosoknak".

Kövér szerint "1989-ben a valódi igazságtétel nem történt meg. Elmaradt a felelősségre vonás. Ezzel követtük el a legnagyobb bűnt a rendszerváltást követően saját magunkkal szemben. A valódi felelősök eredményesen kenték másra a felelősséget az elmúlt tizenkét évben. A választók most arról is döntenek: a múlt részeseivé teszik-e azokat, akiknek erkölcsi, szellemi nyomorúságunkat köszönhetjük, mint például Horn Gyula és Kovács László".

Herényi Károly (u.o.), Kovács László MSZP-elnök nyilatkozatára reagálva, miszerint választási győzelmük esetén a szocialisták a Terror Házát emlékezés és megbocsátás házának nevezik át -leszögezte: "ahhoz, hogy megbocsáthassuk a múltat, előbb elnézést kell kérniük a felelősöknek".

A Magyar Hírlap álláspontja szerint (Történelmi lecke, Magyar Hírlap, 2002. február 26.) "a kommunizmus áldozatairól emlékeztek meg tegnap. Ez az emléknap arról az időről szól, amikor népboldogító eszmék nevében öltek, nyomorítottak, félemlítettek meg, börtönöztek be, aláztak meg embereket, vették el a házukat, földjüket, üzletüket, jövőjüket. S ami talán a legborzasztóbb benne: a sok testi-lelki szenvedés hiábavaló. Nincs a végén eredmény, nem jön ki belőle új, jobb társadalom, az utódok boldogabb élete. Ez a nap a történelmet idézi, apáink, nagyapáink sorsát, tehát emlékezésre való, kampánycélokra nem alkalmas. A kommunistáknak ugyanis nem élnek köztünk szellemi örökösei, még a Munkáspárt se tekinthető minden szempontból annak. Nincs párt, amely a kommunista terror visszahozásán munkálkodna, nincs, amelynek programjában vegytiszta kommunisztikus elvek találhatók, aki ilyet állít vagy sejtet, az nem a múltunkkal néz szembe, hanem mai politikai ellenfeleit akarja lejáratni. Ez nem fair módszer. Kétségtelen, genezisét tekintve a szocialista pártnak több köze van az MDP-hez meg az MSZMP-hez, mint a Fidesznek, tagjai és szimpatizánsai között többen vannak, akik az ötvenes évek terrorját képviselő és irányító pártnak tagjai voltak, de nem sokkal többen. Ne feledjük el Illyés csodálatos versének mélyen igaz summáját: hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban. Mindnyájan részei voltunk - így, úgy, amúgy - a diktatúrának. Mármint azok, akik akkor éltek. Mert egyetlen életüket benne élték, mást nem tehettek. Aki nem élt benne, az örüljön neki, és ne ítélkezzen. Ez nem jelentheti azonban azt, hogy a láncszemeket összekeverjük: a bűnösöket az áldozatokkal, a haszonélvezőket a kárvallottakkal. De nem jelentheti azt sem, hogy valakik sanda célokból összekössék az ötvenes évek terrorját a mával, akkor sem, ha a következmények súlyát még nyögjük, a sérelmek, sebek, elrontott életek, rossz emlékek még sokaknak fájdalmat okoznak. Az ötvenes évek nem moshatók össze a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekkel sem. A diktatúra évtizedei voltak ez utóbbiak is, de már nem a terroré. Finomult a kín, a rendszer még mindig rossz volt, hazánk megszállt ország, de ezekről az időkről már nem lehetne terrormúzeumot berendezni. Az emléknapot használjuk arra, amire való: legyen alkalom arra, hogy a fiatalok is megtudják, miből fakadt a múlt század egyik fajta diktatúrája, hogyan vezet a népboldogítás eszméje terrorhoz, milyen embereszközökkel és tárgyeszközökkel tartotta fönn uralmát. És ne használja eszköznek senki arra, amire nem való: hogy ki nyerje a választásokat Magyarországon - évtizedekkel a terror ideje után".

Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója szerint (Zászlók és lövések, Népszabadság, 2002. február 27.) "a Népszabadság állításával szemben nem voltak MIÉP-zászlók a Terror Háza vasárnap délutáni avatóünnepségén az Andrássy úton (...) a lap szerint ötezer MIÉP-tüntető volt jelen vasárnap a Köztársaság téren, mi viszont több mint 130 ezer emléklapot osztottunk ki a Terror Háza előtt, így nem hiszem, hogy helytálló a Népszabadság vélekedése, miszerint a megnyitóünnepély a MIÉP zsákmánya lett. Mi küldtünk meghívót Demszky Gábor főpolgármesternek, személyes levelet is írtam neki, telefonon is megkerestem. Ugyanígy meghívót küldtem az MSZP-nek és az SZDSZ-nek is. Nem jöttek el. Nem igazán értem azt sem, hogy miért kellene a Terror Házát az emlékezés és a megbékélés házának nevezni, mint ahogyan azt Kovács László, az MSZP elnöke javasolta. Miért kellene a nyilas- és az ávós terrorral megbékélni? Jó volna, ha fedőnevek helyett az MSZP végre nevén nevezné a történteket. A MIÉP-tüntetésről érkezők a párt zászlajával és árpádsávos lobogókkal vonultak végig a városon - pusztán ezt jelezte cikkünk -, az viszont igaz, hogy az ünnepség helyszínén összetekerték ezeket".