A kormány jobbik énje (Kormányértékelés: külügyminiszter)

Intézetünk a Magyar Hírlappal közösen értékelte a minisztériumok tevékenységét 2002. február 8-a és 28-a között.

Személyüknek, politikájuknak vagy a hivataluknak köszönhetik a külügyminiszterek általában a népszerűségüket? A külügyminiszteri és a köztársasági elnöki szerep számos ponton hasonlít egymásra. A külügyminiszter mindig integrációra törekszik, hiszen nem pusztán a kormányt, hanem az egész nemzetet képviseli. Ennek megfelelően ritkán vesz rész pártpolitikai csatározásokban, belpolitikai vitákban nem szokott véleményt nyilvánítani. Ha mégis, azt a tőle elvárt diplomatikussággal teszi. Ezért a külügyek irányítója, ha azonosul a hivatalának szellemiségével, akkor politikájától nagyrészt függetlenül a népszerű miniszterek közé fog tartozni. Ezért azt mondhatjuk, hogy magából a hivatalból következik a népszerűség, a személyiségnek annyiban van jelentősége, hogy az adott politikus képes-e hitelesen megfelelni a tőle elvárt szerepnek. Ez nem egyértelmű, Jeszenszky Géza például nem volt képes erre, ezért egyike lett a kevés népszerűtlen külügyminisztereknek.

Martonyi János a kormány második legnépszerűbb minisztere. Nincs oka szégyenkezni a második hely miatt, mert az első helyezett Dávid Ibolyával szemben nemcsak a közvélemény, hanem az ellenzéki pártok is hosszú ideig elismerték a munkáját. Martonyi kinevezését egyöntetűen üdvözölték a parlamenti pártok. A külügyminiszter az elmúlt négy évben végig megőrizte azt a képet, amely kialakult róla: egy hozzáértő, határozott és nyugodt politikusét.
A sajtóban sokszor találgattak arról, vajon Martonyi vagy Németh Zsolt államtitkár vezeti-e valójában a Külügyminisztériumot. A magyar külpolitika négy évének szempontjából sokkal érdekesebb kérdés Martonyi és Orbán tevékenységének szembeállítása. A miniszterelnök ugyanis meglehetősen nagy energiát fordított külügyi kérdésekre. Ennek részben az az oka, hogy a külpolitikai aktivitás nyilvánvalóan hozzátartozik ahhoz a képhez, amelyet Orbán az államférfiról alakított ki magának, másrészt egyes külpolitikai ügyektől komoly belpolitikai hasznot remélt. Ez utóbbi megfontolásnak sajátos szereposztás lett a következménye. Orbán hazai füleknek szánt megütközést keltő külpolitikai kijelentéseit ("Európán kívül is van élet") és tetteit Martonyinak kellett külföldön és a magyarországi diplomáciai körök előtt semlegesítenie. Martonyi mindig hangsúlyozta, hogy a miniszterelnök és közte tökéletes az egyetértés. Ennek ellenére világosan különválasztható a két eltérő külpolitikai felfogás: a külügyminiszter az "eurokonform" nyelvet használja, a miniszterelnök pedig az ettől sokszor különböző, a sajátos nemzeti érdekekre hivatkozó beszédmódot. Annak eldöntése, hogy Martonyi valódi felfogásához melyik áll közelebb, pillanatnyilag nem érdekes. Lehet, hogy amikor a miniszterelnökkel való tökéletes egyetértésről beszél, akkor éppen ennek a kettősségnek a helyesléséről szól. Mindenesetre ebben az ellentétben megmutatkozik a magyar külpolitikai kettőssége: az integrációpárti hivatalos irány, amelyet a csatlakozási tárgyalások is megalapoznak, és a kimondatlan másik, amelynek a regionális befolyás növelése a célja.

Ezen a ponton fontos eloszlatni egy mítoszt. A politikusok és az újságírók gyakran használják a külpolitikai konszenzus kifejezését. Ilyenkor arra a három prioritásra gondolnak, amely a magyar külpolitikát meghatározza: az integrációra, a jószomszédi kapcsolatokra és a határon túli magyarok érdekeinek képviseletére. Ezen az általános szinten persze van konszenzus. Valójában, ami a konkrét cselekvést illeti, már az előző kormányzati ciklus alatt megszűnt a pártok közötti egyetértés. Az alapszerződések vitájában kiderült, hogy az akkori ellenzék és a kormánypártok álláspontja lényegi pontokon különbözik. A szembenállás azóta is fennáll. A két felfogás közti különbség leegyszerűsítve abban áll, hogy a liberális és a szocialista párt mindent alárendelne az integrációnak, mert véleményük szerint az integráció jelent megoldást a határon túli magyarok problémájára, a Fidesz viszont az integrációs szándék mellett egy másik célt is kitűzött, ez pedig egyfajta regionális középhatalmi szerep kialakítása. Ez a kimondatlan regionális hatalmi törekvés a kormány külpolitikai prioritásai közé tartozik, amit a miniszterelnök ambíciói táplálnak. Ennek a programnak a mozgatója Orbán Viktor, és nem a külügyminiszter. Függetlenül attól, hogy ezzel a politikával Martonyi mennyire ért egyet, kifelé teljes mértékben azonosul vele és a szerepével. Ezzel a kettős szereposztással próbálták az integrációs és a regionális prioritást egyszerre képviselni. Martonyi tekintélye, sikeres diplomáciai működése, amely megmutatkozott, amikor Magyarország lett az Európa Tanács soros elnöke vagy a koszovói háború alatt, garanciának látszott arra, hogy az ország integrációs folyamata folytatódik, miközben a külpolitika új pillére is kiépül.

Ennek a célkitűzésnek a következménye többek között a státustörvény. Ez a kezdeményezés egyszerre akart hazai politikai sikereket elérni a nemzeti szenvedély felkorbácsolásával, illetve Magyarország elsőségét demonstrálni a Kárpát-medence országai között. A törvény és annak előkészítés nélküli meghozatala azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben egyik cél sem tudott megvalósulni. Magyarország egyedül maradt Romániával és Szlovákiával szemben, s az unió is a szomszédok mellett foglalt állást. Az események a Külügyminisztériumot is a viták kereszttüzébe helyezték, bár Martonyi próbálja kikerülni a nyílt konfliktusokat, amikor átengedi államtitkárának az ügyek képviseletét.

Az a tény, hogy Magyarországot ma olyan országnak tartják nyugati partnerei, amelyik instabilitást teremtett a régióban, mindenképpen a minisztérium kudarca is. Ezekben a diplomáciai körökben régóta komoly fenntartásokkal kezelik a Fidesz és a Miép burkolt kapcsolatát, Orbán tendenciózus "szövetségi rendszerét" (Tudjman, Schüssel, Stoiber, Berlusconi), így mindezek és a státustörvény együttes kimagyarázásában már kevésnek bizonyult Martonyi megnyugtató személyisége és személyes elismertsége. A magyar miniszterelnök elől udvarias távolságtartással tér ki számos nyugati vezető. Ezt a folyamatot mutatja az a kudarc, amely Orbán Viktort érte, amikor nem fogadták a Fehér Házban legutóbbi amerikai útja alkalmával.

Martonyi gyakori szereplője volt a híreknek, s bár a sajtóban gyakran felmerült, hogy a minisztériumot valójában Németh Zsolt államtitkár irányítja, a külügyminiszter kulcspozíciót töltött be a kormányzati kommunikációban.
Martonyi legnehezebb - és legtöbb nyilvános szereplést hozó - esztendeje minden bizonnyal 1999 volt. Március 12-én a külügyminiszter az egyesült államokbeli Missouri állam Independence városának Truman elnökről elnevezett könyvtárában adta át a csatlakozási dokumentumokat, és írta alá a jegyzőkönyvet, amellyel Magyarország a NATO teljes jogú tagja lett. A jelentős politikai sikert jelentő csatlakozás után pár nappal kirobbant az újabb délszláv válság. Martonyi a NATO-akció, majd a koszovói válság során rendre nyugodt nyilatkozataival erősítette a kormányba vetett bizalmat, még az ellenzéki sajtó is gyakran elismerően nyilatkozott - olykor a miniszterelnökkel szembeállítva - a külügyminiszter teljesítményéről.
Március 28-án Budapesten egyeztetett a koszovói válság ügyében négy orosz reformpolitikus és Richard Holbrooke. A találkozó kapcsán Martonyi János megerősítette: Magyarországnak alapvető érdeke, hogy a térségben béke legyen, s ezért hajlandó mindent megtenni. Május 8-án a külügyminiszter hatpárti egyeztetést hívott össze a koszovói válság kapcsán felmerült biztonsági kérdések megvitatására, és hibának nevezte, ha bármely párt belpolitikai célokra használja fel az emberek jogos aggodalmát.

Martonyi neve 1999 őszén még köztársaságielnök-jelöltként is felmerült, ám a politikus leszögezte: nem hallott arról, hogy a kisgazdák őt akarnák jelölni jövőre köztársasági elnöknek.
Martonyi nevéhez kapcsolódott a Magyar Állandó Értekezlet "menedzselése" is. Már 1999. november 12-én - a későbbi kedvezménytörvény előzményeként - bejelentette a külügyminiszter, hogy minden résztvevő elfogadta a Magyar Állandó Értekezlet záródokumentumát, amelyben az aláírók felkérik a kormányt: vizsgálja meg, miként lehetne megteremteni a határon túl élő magyar nemzetiségűek magyarországi jogállásának törvényi szabályozását.
A külügyminiszter Jeszenszky Géza levélügye kapcsán is diplomatikusan igyekezett eljárni: november 25-én a parlament külügyi bizottságában azt mondta, hogy Jeszenszky Géza hibázott ugyan, amikor nagyköveti levélpapíron írta meg vitát kiváltott levelét, de ez nem indokolja a leváltását. (Jeszenszky a magyar Pulitzer-emlékdíj alapítójának, Fábry Pálnak írott levelében több elismerésben részesült magyar újságírót úgy minősített, hogy "a tisztességes magyarok szemében munkájuk visszataszító".)
2000 márciusában a tiszai ciánszennyezés kapcsán Csurka Istvánnal nyilvánosan vitázott Martonyi, amikor kijelentette, hogy minden valóságalapot nélkülöző, alaposabb elemzésre nem érdemes a MIÉP elnökének az az eszmefuttatása, hogy az egész magyar élettér elleni támadás a Romániából érkező szennyeződés. Májusban aztán Martonyi volt az, aki bejelentette, hogy ha a kétoldalú tárgyalások Romániával továbbra sem hoznak eredményt a tiszai ciánszennyezéssel kapcsolatban, akár a hágai Nemzetközi Törvényszék elé is kerülhet az ügy.
2001-ben Martonyi leginkább a kedvezménytörvény és a nemzetközi válsághelyzet kapcsán szerepelt a vezető hírekben. Április 19-én a parlamentben a státustörvény általános vitájában a külügyminiszter a nemzeti összetartozás törvényeként emlegette a javaslatot. 2002 elején pedig - az Orbán-Nastase-megállapodás elleni ellenzéki támadások után - Martonyi kulcsszerepet kapott a kormány "magyarázó" és "elhárító" kommunikációjában is.
A szeptember 11-ei terrortámadást követően Orbán Viktor mellett a népszerű külügyminisztert igyekezett a kormány a reflektorfénybe állítani. Martonyi ismét nyugalmat sugárzott, nyilatkozatai szakszerűek, higgadtak voltak. Miközben a külügyminiszter mindvégig lojális maradt a kormányfőhöz, népszerűsége elsősorban abból fakadt, hogy a közvélemény - néhány elődjéhez hasonlóan - hiteles és meggyőző politikusnak tartotta. Amikor a kormányzati stratégák Martonyit előtérbe igyekeztek helyezni, részben lojalitására támaszkodtak, részben pedig szakpolitikusi népszerűségét igyekeztek kamatoztatni.


Előrehaladott csatlakozási tárgyalások

1998 novemberében kezdődtek a csatlakozással kapcsolatos egyes fejezetek tárgyalásai az unió és Magyarország között. A tárgyalások során 2001 végéig 24 fejezetet sikerült lezárnunk, és tárgyalás alatt áll még öt (kultúra és audiovizuális politika, versenyjog, regionális politika és strukturális eszközök koordinációja, költségvetés és mezőgazdaság).
A minisztérium nem tartozik a nagy törvény-előkészítő minisztériumok közé, de így is 28 törvényjavaslat fűzhető a tárcához az elmúlt négy évben. Igaz, ennek túlnyomó része valamilyen nemzetközi tárgyú megállapodás, egyezmény kihirdetésére vonatkozik.
Legelőször, 1998 novemberében az észak-atlanti szerződést kihirdető javaslata került a parlament elé, de azt csak a következő évben az 1999. évi I. törvénnyel hirdették ki. A törvényjavaslatot csak a MIÉP nem támogatta.
1998 novemberében nyújtotta a be a tárca a külföldiek önálló vállalkozóként történő gazdasági célú letelepedéséről szóló törvényjavaslatot. A Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségeiből adódóan (döntően az európai megállapodás).
Magyarországnak biztosítania kell, hogy a külföldi állampolgár önálló vállalkozóként nemzeti elbánásban részesüljön. Az elfogadott törvény értelmében tehát, ha egy nem magyar állampolgár belföldön szeretne önálló vállalkozói tevékenységet folytatni, akkor rá ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a magyar állampolgárokra. 2000 első felében a kormány minden olyan külgazdasági feladatot, amely addig a gazdasági miniszterhez tartozott átsorolta a külügyminiszter feladatkörébe.
2001-ben régi adósságát törlesztette a tárca. Elkészült ugyanis a konzuli védelemről szóló törvényjavaslat. Magyarország már szinte a kezdetektől része minden nemzetközi diplomáciai egyezménynek, ezen kívül számos kétoldalú egyezmény részese is, de saját konzuli törvénye még nem született meg. Ezért jelent nagy lépést a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény elfogadása. A törvény a magyar állampolgárok jogainak külföldön való mind teljesebb érvényre juttatása érdekében határoz meg számos feladatot a magyar külképviseletek számára. A javaslatot ellen csak négy képviselő szavazott, érdekes módon ezek közül három fideszes volt.
A legnagyobb visszhangot kiváltó törvényjavaslat azonban kétséget kizáróan a szomszédos államokban élő magyarokról szóló javaslat volt. A státus- vagy kedvezménytörvénynek nevezett törvény azóta is a politikai napirend egyik legmeghatározóbb eleme. 2001 júliusában nagy többséggel fogadta el az Országgyűlés a törvényjavaslatot, csak az SZDSZ szavazott nemmel.
A törvény alapvetően kétféleképpen próbálja támogatni a határon túli, szomszédos államokban élő magyarokat: alanyi jogon járó kedvezményekkel (művelődés, kultúra, tb-ellátás, utazás stb.), valamint a kérelemre, mérlegelés útján nyújtható támogatásokkal (pl. a szülőföldön nyújtható oktatási támogatás).


Martonyi János külügyminiszter (1998. július-)
1944. április 5-én született Kolozsváron, Magyarországon (ma: Cluj-Napoca Romániában). A József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán summa cum laude doktorált 1967-ben. 1989-1990 között privatizációs kormánybiztos. 1990-1991: a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának államtitkára. 1991-1994: a Külügyminisztérium államtitkára. 1994- 1998: tulajdonostárs a Baker and McKenzie nemzetközi ügyvédi iroda budapesti irodájánál. Tagja az Európai Regionális Tanácsnak. Nyelvismerete: angol, francia, német és orosz. Nős, egy fia és egy leánya van.


Martonyi János

- népszerű és elismert miniszter
a "kettős külpolitikában" az integrációs vonalat képviseli
- elfogadja Orbán Viktor irányító szerepét, politikailag alkalmazkodik hozzá
- sikeresen koordinálja az uniós csatlakozási tárgyalásokat


Jelentősebb törvények

1998. évi LXXII. törvény a külföldiek önálló vállalkozóként történő gazdasági célú letelepedéséről
2000. évi XC. törvény a külügyminiszter feladat- és hatáskörének a külgazdasági feladatokkal történő kiegészítésével összefüggésben szükséges törvénymódosításokról
2001. évi XLVI. törvény a konzuli védelemről
2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról


Mások mondják...

Balogh András egyetemi tanár, a Külügyi Intézet volt vezetője: A magyar külpolitikában, minden ellenkező állítással szemben, a fő nemzeti célok tekintetében csaknem a legutóbbi időkig fennállt a konszenzus. Kiváltképpen igaz ez az úgynevezett nyugati orientációra, ezen belül az uniós integrációs törekvésekre, miként végső soron nem volt vita arról sem, hogy Magyarországnak politikai és erkölcsi felelőssége van a határokon túl élő magyar közösségek sorsának alakulásáért. Utóbbi esetében nyilvánvalóan jelentkezett azonban a miként kérdése, ami azután már más és más megoldási elképzelésekhez vezetett. Itt ugyanis a rációval szemben az emóciók kerülnek előtérbe.
Mindezek mellett a Külügyminisztérium működésének értékelésénél alapvető fontosságú egy tétel rögzítése, hogy tudniillik, hiába van a tárcának kiemelkedő szerepe a végrehajtásban, az igazi döntéseket nem ott, hanem felsőbb politikai szinten hozzák meg. Például a státustörvény ügyében a tárcának nem sikerülhetett egy különösen fontos feladat teljesítése: a megfelelő külföldi előkészítés, ami vonatkozik mind a nyugat-európai partnerekre, mind pedig a szomszédokra. A sikertelenséget csak részben menti a mértékadó európai álláspont gyengesége és kidolgozatlansága, és a szomszédok minimális kooperációs készsége.
Az elmúlt négy év magyar külpolitikájának hibájaként emlegetik, hogy túlzottan magabiztos, a magyar külpolitikai érdekeket túl erőszakosan kívánta képviselni. Én viszont inkább azt mondanám, hogy a magyar külpolitika olykor éppenséggel kis hatékonysággal képviselt egyes magyar érdekeket, amikor például az agrárfejezet tárgyalásánál olyan alkut kötött Magyarország az EU-val, amely még Prágát és Varsót is sokkolta. De ezzel a gyenge érdekérvényesítő képességgel találkoztunk akkor is, amikor az első akadályok hatására a státustörvény erejét csökkentő egyezmény született Magyarország és Románia között.
Nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy az EU-tagjelöltek sorában rosszabbul állnánk, mint néhány esztendeje. Vannak ugyan olyan mozzanatai az uniós értékelésnek, amelyek tényleges magyar problémákra vagy meglévő hiányosságokra hívják fel a figyelmet, de nem feledhető, hogy a jelek szerint az unió ijedt meg a differenciálás elvétől, és nem emelte ki az egyébként jobban teljesítő országokat.
Végül ugyancsak gyakorta megfogalmazódó bírálat az, hogy a külügyi tárca munkájában túlzottan jelentkeznek a pártszempontok. Ez a kijelentés megállja a helyét. Az európai gyakorlatban ez nem szokás, sőt elkerülendő. Károkat okoz ugyanis a magyar nemzeti érdekek konszenzuson alapuló képviselete elvének.

Granasztói György, a Teleki László Intézet főigazgatója: A külpolitikát messzemenően sikerágazatnak látom. Nem tartom szerencsésnek a külpolitikai konszenzus kifejezést, amelyet sokan számon kérnek, mert ami bírálható, azt a választási kampány során nyilván bírálják. Ez már az Antall-kormány idején is tapasztalható volt. A viták azonban nem jelentősek. A legutóbbi szópárbaj az Orbán-Nastase-megállapodásról egyrészt tisztázódóban van, másrészt nem nagy horderejű. A legutóbbi, az EU-támogatásokkal kapcsolatos nézeteltérés pedig nem érinti az integráció alapelveit.
Nem értek egyet azzal, hogy nem lett volna egységes a külügyi irányítás. A végső felelősség a miniszterelnöké, tehát azt nem lehet elvárni egy minisztériumtól sem, hogy a kormányfővel szemben politizáljon. Bizalmasabb jellegű megbeszéléseken egyébként azt tapasztaltam, hogy a miniszterelnök és a külügyminiszter között kifejezetten jó viszony van.
Nem láttam "pártosnak" a kormány külpolitikáját, az azonban kétségtelen tény, hogy olyan nagy formátumú, Orbán Viktorhoz politikailag közel álló államférfiak, mint Aznar spanyol kormányfő vagy Chriac francia elnök és a magyar miniszterelnök között kölcsönös szimpátia alakult ki.
Martonyi János külügyminiszter működésében nem láttam hibát. Tudom például, hogy a státustörvény kapcsán a szomszéd államokkal folytatott konzultációk, amelynek hiányát felróják neki, különleges mélységekig is elmentek. A státustörvény példátlan az európai gyakorlatban. Bonyolult közegben, tapasztalat nélkül kellett előterjeszteni, és egy régóta húzódó problémának lett végül kiegyenlített megoldása. Nagyrészt a meglévő gyakorlatot foglalta törvénybe. A rendeletek sokat finomítottak rajta.
Az integrációs politikában a külügyminisztérium tíz éve kiváló teljesítményt nyújt, ez töretlenül jellemezte az előző ciklust is. Ennek kulcsa, hogy a közvetlen tárgyalások és szakértői szint főszereplői nagyrészt nem változtak. A most megkötött alkuk, mint a földvásárlás vagy a munkavállalás kérdése, csak a belépés után lesznek értékelhetők.
Ami a mostani EU-ajánlatot illeti a regionális támogatásokkal és a mezőgazdasággal kapcsolatban, ilyen lehetőséget már 1992-93 óta sejteni lehetett. Amikor Brüsszelben nagykövet voltam, már beszéltünk róla. Ez egy 10-15 éve tartó EU-n belüli vita a belső reformokról, amelynek mi most élénkítői vagyunk. A problémát nem lehet tisztán magyar szemszögből nézni.