Washington Post cikke

"Több, korábban kommunista európai ország, amely most partnerként sorakozik az Egyesült Államok mellett, sokak számára kezd kellemetlennek látszani Washingtonban" - írta a Washington Post. A lap tudomása szerint a Bush-kormányzat azért "szorít", hogy a szocialisták győzzenek Magyarországon. A cikk megerősíti, hogy az amerikai elnök politikai okokból utasította el Orbán Viktor tárgyalási szándékát. A külügyi tárca a magyar álláspontot kifejtő írás elhelyezését kezdeményezi a lapnál. (Napirend: 2002. március 4.)

Bármennyire is furcsa, de a Washington Postnak a magyarországi politikai hangulatról, közállapotokról szóló elemzése egybeesik az MSZP értékítéletével - mondta zalaegerszegi fórumát megelőző sajtótájékoztatóján Juhász Ferenc. Az MSZP alelnöke kijelentette: Magyarországon a politikai élet valóban rossz irányba megy, ami aggályokat támaszt az európai elkötelezettséggel, a demokratikus jogállamok normái szerinti éléssel kapcsolatban. A szocialisták úgy gondolják, hogy fordulóponthoz érkezett az ország. Mint mondta, az elkövetkezendő egy hónap során az embereknek egyértelműen tudniuk kell, hogy mi lehet "a már létező Fidesz-MIÉP választási együttműködés" eredménye. Juhász Ferenc szerint látnia kell mindenkinek: még nem dőlt el, hogy Magyarország az EU keleti, vagy a Balkán nyugati csücske lesz politikai és gazdasági értelemben.

A Washington Post írása nem tükrözi a hivatalos amerikai értékelést a magyar külpolitikáról, több megállapítása nem állja meg a helyét, emiatt a Külügyminisztérium kezdeményezi a magyar álláspontot és külpolitikát megfelelően bemutató írás elhelyezését a lapban - mondta a külügyi szóvivő. Horváth Gábor leszögezte, hogy az amerikai külügyminisztérium hétfői állásfoglalása ezt egyértelműen rögzítette; a két ország viszonya szoros és baráti. Az Egyesült Államoknak semmilyen formában nem áll szándékában beleavatkozni a magyarországi demokratikus választások ügyébe - mondta Mary Scholl, a budapesti amerikai nagykövetség szóvivője. Mary Scholl hangsúlyozta: Magyarország a NATO-ban fontos szövetségese az Egyesült Államoknak, és a nemzetközi koalíció tagjaként lényeges támogatást nyújt a terrorizmus elleni harcban is. - A Bush-kormányzat nagyon jó kapcsolatokat ápol Orbán Viktor miniszterelnökkel - szögezte le a nagykövetség illetékese. (Napirend: 2002. március 5.)

Lukács Csaba szerint (Bűnös szavak, Magyar Nemzet, 2002. március 5.) "a tegnapi Washington Post vélemény oldalán különös jegyzet jelent meg Jackson Dielh tollából. Az Új NATO, régi értékek című írásban a szerző azt állítja: hat évvel azután, hogy Magyarországot felvették a szövetségbe, Orbán Viktor miniszterelnök olyan mérgezővé vált a magyarok Lebensraumjáról szóló beszédével, hogy a Fehér Házba tervezett látogatását elutasították. Az írás hivatkozik a Clinton-kormányzat egy volt tisztviselőjére, aki 'Magyarország csatlakozásában segédkezett'. Az ő véleménye szerint, ha ugyanezeket mondta volna Orbán Viktor a felvételt megelőzően, akkor őt és Magyarországot alkalmatlanná nyilvánították volna a csatlakozásra. A cikkíró úgy tudja, a Bush-kabinet azért szorít, hogy az áprilisi választások közeledtével Orbánnal szemben segítsenek az ellenzéki szocialistáknak. A Magyar-Amerikai Koalíció tagjai intenek attól, hogy a Washington Post jegyzetírójának véleményét azonosítsuk a Bush-kormány gondolkodásmódjával. Annál is inkább, mert a koalíció vezetői az elmúlt napokban személyesen is ellátogattak a Fehér Házba, és ott nem tapasztaltak semmiféle elutasítást sem Magyarország, sem annak miniszterelnöke irányába. Sőt, szóba került a választások utánra tervezett Bush-Orbán találkozó ügye is. Úgy vélik, a cikkben említett hivatalnok az a Charles Gáti, aki a Clinton-kabinet dolgozott egy ideig, és akinek kötődése közismert a Szabad Demokraták Szövetségéhez. A jegyzet egy szélesebb stratégia része (ennek elemeit az ÉS-ben tapasztaljuk hetenként), amely során Amerikát használják Orbán lejáratására. A Magyar-Amerikai Koalíció tagjai - többek között - épp arról tárgyaltak a Fehér Házban, hogy a Bush-kormány ne váljon kampányeszközzé egyik oldal kezében sem. Orbán Viktor amerikai megítélését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közelmúltban két rangos kitüntetéssel is elismerték tevékenységét és a hivatalban lévő elnök telefonon gratulált neki" .

Lukács szerint "az Orbán által használt szó (gazdasági élettér) mára már annyira hétköznapi a magyar köznyelvben, hogy badarság, ha valaki hitleri ideológiát körít mellé. A világhálón keresve az Altavizsla például több mint tízezer honlapon jelzi. Nyílt már ilyen címen kiállítás e honban (erről a Magyar Hírlap is beszámolt 1996. március 30-án), neveztek el egyesületet így (Salgótarjánban ez az egyesület hozta rendbe a zömében romák lakta városrészt), volt már címsor az újságban (Magyar Hírlap, 1996. 10. 31.) és a Népszabadság is beszámolt arról a kétnapos konferenciáról, melyet a Goethe Intézet, a Francia Intézet, valamint a Lettre Internationale szervezett Budapesten, neves építészek és várostervezők részvételével, A város mint élettér, a város mint veszély? címen. A kifejezést baloldali és liberális elkötelezettségű személyek is használják néha (legutóbb például az SZDSZ egyik országgyűlési képviselőjelöltje, Lőrincz István László fogalmazta meg szórólapján, hogy 'célom: a lakókörnyezetek jó irányú megváltoztatása, igényes életterek kialakítása'. Úgy tűnik, még mindig vannak bűnös szavak, amelyeket csak bizonyos ideológiákhoz tartozók tudnak szalonképesen kimondani".

Galló Béla szerint (Washingtoni posta, Magyar Hírlap, 2002. március 6.) "a Watergate-ügyet is kirobbantó The Washington Post egyike az Egyesült Államok (és a világ) legtekintélyesebb napilapjainak, hasábjain korántsem jelenhet meg akármi. Többnyire a mindenkori Fehér Házhoz áll közel, de azért nem a kormány szócsöve (hogy mennyire nem, arra a néhai Nixon elnök tudna cáfolhatatlan példával szolgálni). Ha tehát kritikai hangvételű külpolitikai cikket közölnek benne, hozzá még vezető munkatárs tollából, ez 'csak' azt jelenti, hogy e magasan jegyzett lapnak nagyon nem tetszik valami. Az érintettnek szintén szíve joga, hogy neki meg a kritika ne tessék. Olyannyira ne, hogy ha szükségét érzi, kihívhatja a lapot (szó)párbajozni. Készpénznek véve a magyar külügyi szóvivő szavait, a világhíres újságban most épp ilyesmi készülődik. A kesztyű felvétele több mint érthető. A Washington Postban hétfőn megjelent kőkemény kritikára aligha elegendő sápatag ellenérvekkel válaszolni. Olyan, hirtelen hozzá nem értésből fakadó riposzttal biztosan nem, miszerint a Washington Timesban Orbán Viktor politikájáról nemrégiben pozitív méltatás jelent meg, hiszen a két orgánum súlya, ezt minden újságolvasó tudja, igencsak különbözik. Olasz és spanyol focihasonlattal élve, nem mindegy, hol rúgja a labdát valaki, az AC Milanban vagy a Bariban, a Real Madridban avagy a Las Palmasban".

Galló szerint "az talán még ennél is halványabb felelet, hogy a Washington Post véleménye nem a hivatalos amerikai álláspontot tükrözi. Persze hogy nem. Hogy is tükrözné, mikor a diplomácia és a sajtó: két külön szakma. Azt a tényt azonban még maga Orbán Viktor sem tagadhatja, hogy bár az amerikai - helyettes - szóvivő most is nagyra értékeli a két ország kapcsolatát, pár nappal előbb a magyar miniszterelnököt az amerikai elnök, George W. Bush nem fogadta. Pedig a diplomáciában a nüánszok csak jelentenek valamit".

Galló úgy véli "a legvadabb washingtoni postabontással Pokorni Zoltán állt elő, aki holmi összeesküvést sejtetve roppant felértékelte a honi ellenzéket, miközben szakmailag megvádolta a szóban forgó amerikai újságot. (Köztünk szólva, én már azt se értem, ha a kritikát személyesen - ahogy ez most történt - Orbán kapja, miért Pokorni vagy Martonyi magyarázkodik?) Nota bene a Fidesz elnöke úgymond nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a kampányidőszakban egyes lapvélemények nem egy esetben holmi belpolitikai sugallatból származnak. Nem kevesebbet állít ezzel, mint azt, hogy a Washington Postot mostanság a jelenlegi magyar ellenzék szerkeszti, ami - különösen bizonyítékok híján - meglehetősen merész, ámbár nem túlságosan elmés kombináció. Kiváltképp nem tűnik annak egy olvasott tanárembertől. De hát úgy látszik, valóban akad, akit a kampány tényleg megzavar, és a jelek szerint éppen Pokorni az, aki nem kapott védőoltást erre a veszélyes időszakra.

Galló véleménye szerint "ha a józanabb hivatalos válasz megszületik, okosabb volna abból kiindulni, hogy a jelenlegi magyar kormány külpolitikája pillanatnyilag elefántkórban szenved - vagy legalábbis nem méretarányos. Többet bízna az erőre (ha lenne), mint az észre, más szóval nagyot akarna, de szemmel láthatóan nincs hozzá meg a szufla, képtelen valóságosan felmérni a rendelkezésére álló belső és külső erőforrásait. Húzásait a pillanat diktálja, a pillanatot meg leginkább az éppen fennálló belpolitikai hatalmi konstelláció. Ha a helyzet úgy kívánja (1998), akkor a külpolitikailag fontos tárcákat Orbán Torgyánéknak adja, ha meg a szélsőjobbos szavazókat akarja megnyerni (2002), akkor - fittyet hányva az ország elemi nemzetközi érdekeire - Csurkával sakkozik. Kiszámíthatatlanul viselkedik egy olyan régióban, ahol mindig az a nyerő, aki a legkiszámíthatóbb, vagy annak mutatkozik. Erő, akarat, manipuláció - a mai kormánynak sajnos ez a szentháromsága nemcsak a bel-, hanem a keményebb logikájú külpolitikában is. Realistát játszik, noha irrealista. Csakhogy miközben egy nemzetet se könnyű, az egész világot egyenesen lehetetlen palira vennie. S közben azt hiszi, mindez kívülről nem látszik. Pedig dehogynem.
Hiszen nem többről, épp erről szól a washingtoni posta".

Mary Scholl, a budapesti amerikai nagykövetség szóvivője (In: Elhatárolódik a nagykövetség, Magyar Nemzet, 2002. március 6.) közölte: "Semmilyen formában nem áll szándékában az Egyesült Államoknak beleavatkozni a magyarországi demokratikus választások ügyébe (...) Magyarország a NATO-ban fontos szövetségese az Egyesült Államoknak, és lényeges támogatást nyújt a terrorizmus elleni harcban is. A Bush-kormányzat nagyon jó kapcsolatokat ápol Orbán Viktor miniszterelnökkel".

Horváth Gábor külügyi szóvivő az MTI-nek kijelentette (u.o.): "a Washington Post írása nem tükrözi a hivatalos amerikai értékelést a magyar külpolitikáról. A cikk több megállapítása nem állja meg a helyét, emiatt a Külügyminisztérium kezdeményezi a magyar álláspontot és külpolitikát megfelelően bemutató írás elhelyezését a lapban. Leszögezte, hogy az amerikai külügyminisztérium hétfői állásfoglalása ezt egyértelműen rögzítette; a két ország viszonya szoros és baráti. Sajnálatos, hogy az írás egyoldalú, és nem szól Bush elnök február 14-én Orbán Viktor miniszterelnökkel folytatott telefonbeszélgetéséről, amely éppen azt hangsúlyozta, hogy az amerikai elnök és a kormányzat nagyra értékeli Magyarország szövetségesi együttműködését".

Horváth szerint "nem volt olyan tervezett találkozó az amerikai elnökkel, amely amiatt hiúsult volna meg, amit a cikk állít. (...) az a módszer pedig elfogadhatatlan, hogy a magyar miniszterelnöknek olyan kijelentést tulajdonítanak ('lebensraum'), amely tőle nem hangzott el".

Borókai Gábor kormányszóvivő úgy véli (u.o.) "a cikk valótlanságokat tartalmaz. (...) a magyar kormányfő nem használta a 'lebensraum' (élettér) kifejezést".

Juhász Ferenc, az MSZP alelnöke úgy véli (u.o.) "bármennyire is furcsa, de a Washington Postnak a magyarországi politikai hangulatról, közállapotokról szóló elemzése egybeesik az MSZP értékítéletével (...) Magyarországon a politikai élet valóban rossz irányba megy, ami aggályokat támaszt az európai elkötelezettséggel, a demokratikus jogállamok normái szerinti éléssel kapcsolatban". Juhász szerint "látnia kell mindenkinek: még nem dőlt el, hogy Magyarország az EU keleti vagy a Balkán nyugati csücske lesz politikai és gazdasági értelemben".

Jackson Diehl a Washington Post újságírója az Origo című internetes újságnak nyilatkozva leszögezte (u.o.): "elemzéséhez jelenlegi és volt kormánytisztviselőkkel készített interjút". Diehl "visszautasítja azokat a vádakat, hogy saját véleményét írta volna meg cikkében, illetve, hogy magyar ellenzéki politikusok befolyásolták volna".


Jackson Diehl, a Washington Post újságírója azt nyilatkozta a Népszabadságnak, hogy (In: Washington nyíltabban bírál, Népszabadság, 2002. március 6.) "nem gondolta, hogy a magyar választási kampány miatt cikke ennyire az érdeklődés homlokterébe kerül, hiszen írása alapvetően a NATO-ról szólt, nem a budapesti politikáról. A cikk azon állításáról, miszerint az Egyesült Államok kormánya 'ujjait keresztezve szorít' a magyar ellenzék győzelméért, Diehl csak annyit mondott: - Amit írtam, magáért beszél".

Washingtoni megfigyelők emlékeztetnek arra (u.o.), "hogy korábban zavartalannak tűnő magyar-amerikai kapcsolatokban George W. Bush 2001 tavaszán még szakított időt arra, hogy villámbeszélgetést folytasson az éppen Dick Cheney alelnökkel tárgyaló magyar miniszterelnökkel. A viszonyra negatívan hatott, hogy Budapest az amerikai ajánlat ellenében a svéd-brit vadászgépek beszerzése mellett döntött. Ezzel szinte egyidejűleg, Nancy Goodman Brinker nagykövet asszony a Harvard Egyetem volt diákjai előtt tartott budapesti beszédében aggodalmát fejezte ki a magyar politikai körök egy részéből áradó antiszemitizmus miatt. A nagykövetet ezért erős támadások érték. A magyar kormány még akkor sem lépett fel ezek ellen, amikor Washingtonban nyilvánvalóvá tették: a nagykövet a hivatalos álláspontot képviselte. Itteni megfigyelők többek közt erre vezetik vissza, hogy Orbán Viktor a választások előtt minden igyekezete ellenére sem tudta elérni a fehér házi meghívást. Az ezt pótló februári telefonbeszélgetés csupán a kapcsolatok minimális szinten tartására irányuló udvariassági gesztus".

Tom Lantos, a kongresszus külügyi bizottságának demokrata társelnöke a Népszabadságnak azt nyilatkozta (u.o.):" a kétoldalú kapcsolatok alakulása elsősorban Magyarország szempontjából fontos". Lantos úgy véli "Washington vízválasztónak tekinti a magyar kormánynak a MIÉP-hez való viszonyát, és tart a szélsőséges erők hatalomra jutásától".

Horváth Gábor szerint (Post factum, Népszabadság, 2002. március 6.) "a Washington Post tekintélyes újság. Már elnököt is buktatott. A magyar miniszterelnököt azonban nem akarja megbuktatni, legfeljebb csak figyelmeztetni. Ha érti jó, ha nem, hát nem. Richard Nixon volt amerikai elnök haláláig gyűlölte a Washington Postot, amiért az feltárta, s minden fenyegetés, kormányzati és gazdasági nyomás ellenére végigvitte a Watergate-ügyet. Nixon elnökként mindent megpróbált, hogy elhallgattassa a Postot, bukása után nem maradt neki más, mint a gyűlölet".

Horváth szerint "Jackson Diehl negyedszázada külpolitikai újságíró, a '80-as években a lap közép-európai tudósítója volt, gyakran járt Budapesten. Tapasztalt profi, akinek már a témaválasztása sem véletlen. Most például nem Magyarországról írt cikket, hanem a NATO-bővítésről. Arról, hogy az új tagoktól meg kell követelni a demokratikus alapelvek maradéktalan betartását, s ezt a csatlakozást követően is folyamatosan figyelni kell, mert sajnos vannak rossz tapasztalatok. Itt van például Milos Zeman cseh miniszterelnök, aki nem szereti a szerinte túlságosan is szabad sajtót, és mellesleg gengszterekkel áll kapcsolatban. El lehet képzelni, miket írnak most a cseh kormánypárti újságok! Ha vannak".

Horváth úgy véli "a Washington Post nem kormánypárti újság. Szellemisége sem egyezik a mostani kormányzatéval, de nem volt kormánypárti akkor sem, amikor Amerikának liberális elnöke volt. A Post komolyan veszi önmagát, és még komolyabban veszi a sajtó küldetését. Jó kapcsolatokat ápol a mindenkori kormányzattal, de nem bratyizik vele, hiszen naponta kell a körmére néznie. Ezt várja el tőle az olvasó. Információi többszörösen ellenőrzöttek, jóslatai általában be szoktak válni. (...)Botorság lenne azt hinni, hogy a Washington Post útján az amerikai kormányzat 'üzent' Budapestnek. A Fehér Háznak erre vannak más csatornái. Például a nagykövet asszony, aki ráadásul családi barátja az elnöknek. Ha Washingtonban úgy tartják, jó lenne még a választási kampány előtt elhatárolódnia a magyar kormányfőnek a szélsőséges, antiszemita jobboldali pártocskától, mert ilyennel tisztes polgári politikusnak nem illik kokettálni, akkor a nagykövet útján üzennek. Ha a várt reakció elmarad, diplomáciai csatornán adják az érintett fél tudomására: az előbbi üzenetet kéretik tudomásul venni, amit a nagykövet a Harvard Klubban mondott, nem véletlen nyelvbotlás volt, hanem hivatalos amerikai álláspont. Ha erre sem érkezik megnyugtató válasz, a Fehér Ház végső, már-már durva eszközhöz nyúl: nem hajlandó fogadni azt a miniszterelnököt, aki nem hallgatott az előző figyelmeztetésekre. De a Fehér Ház vagy a külügyminisztérium aligha akarna a Post hasábjain keresztül üzengetni a magyar kormányfőnek".

Horváth úgy véli "Diehl a NATO-bővítésről írt cikkében csupán néhány kitételt szentelt Orbán Viktor tevékenységének. Tényekről van szó, nem véleményről. A miniszterelnök hallgatólagosan antiszemitákkal lépett szövetségre. (Például amikor elfogadta a közmédia feletti totális ellenőrzés megszerzéséhez nyújtott csurkista segítséget.) Orbán élettérről beszél, ami a köztudatban világszerte német szóval, Lebensraumként szerepel. Mondhatnak a Fidesz állítólagos mérsékelt politikusai, amit akarnak, a magyar miniszterelnök nem hajlandó kizárni a koalíciót a MIÉP-pel. Ez faktum, amit a Post csak rögzít. A vélemény az, hogy emiatt jó lesz odafigyelni majd a következő tagokra, és például Szlovákiát nem befogadni, ha ott Meciar kerül vissza a hatalomba. Ennek rögzítése volt a szerző elsődleges célja. A Post cikkének egyértelműen Magyarországnak címzett üzenete: a választások után nem állhat elő olyan helyzet, amikor Orbán Viktor bármilyen formában igénybe veszi Csurka István segítségét. Amennyiben mégis megteszi, a lehető leghatározottabb amerikai elítéléssel kell számolnia - annak minden, kizárólag Magyarország számára hátrányos következményével".

Bencsik András: (Amerika beleszól, Demokrata, 2002. március 7.) "a Bush kormány, azért szorít, hogy az áprilisi választások közeledtével Orbán irányában mutatott elutasításuk segíteni fog abban, hogy az ellenzéki szocialisták javára billenjen a mérleg - írta a hét eleji számában a Washington Post című amerikai napilap. Az olvasó egyet találhat, hogy a nevezett napilapot milyen szellemiség jellemzi. Természetesen nyert: balliberális. Szolgalelkű egyedek ilyenkor szoktak meginogni, mert a lap úgymond, az amerikai kormányhoz áll közel. Nem mindegy azonban, melyikhez. Az önmagát tekintélyesnek nevező ugyanis név nélkül szólít meg egy az előző, a Clinton-kormányhoz tartozó volt tisztviselőt. Tehát nem Bush valamelyik mostani politikustársa nyilatkozott, s nem névvel, ahogy mértékadó körökben és fajsúlyos helyzetekben szokták, hanem név nélkül valaki. Ki? Bárki lehetett tehát, akár Lantos Tomi is, de az is lehet, hogy senki sem mondott semmit, csak a lap találta ki a mesét".

Bencsik szerint "nem derült ki a lap cikkéből az sem, hogy a fantasztikusan kemény kijelentés milyen tiszt viselőjétől származik. Így hát e tekintetben ismét csak találgatásokra kell hagyatkoznunk. Lehet, hogy a gépkocsi-vezető poszt felelős viselőjével van dolgunk, lehet hogy a cipzárügyi munkabizottság valamelyik álfőnökével vagy a saxofonfényezési team tagjával és így tovább. Az elhatárolódás, amely egy a leendő kelet-európai országok NATO-tagságának esélyesről szól, s az előbbivel össze nem függő nyilakozat keretében láttak napvilágot, tulajdonképpen tökéletesen súlytalan és komikus. Kivált annak fényében, hogy Orbán Viktort csak nemrég tüntette ki egy rangos amerikai egyetem, amit bush elnök közvetlen telefonhívása követett. (...) Nem úgy fest tehát a kép, mintha Magyarország bárhonnan is kirekesztődött volna azért, mert egy alkalommal Orbán Viktor az "élettér" kifejezést használta, tegyük hozzá, tökéletesen ártalmatlan és korrekt szövegkörnyezetben. Úgy tetszik inkább, hogy a régi módszer látszik megelevenedni. Az amikor az SZDSZ egyes vezetői folyamatosan szaladgáltak befolyásosnak tetsző amerikai barátaikhoz, ugyan mondanának valami elítélőt - mindegy hol, melyik amerikai lapban - ,hogy aztán azt a nyilatkozatot beemelhessék a magyarországi nyilvánosságba annak bizonyítására, hogy a Nagy Testvér milyen gondterhelten nézi a magyar szélsőjobboldal előretörését".

A Magyar Narancs szerkesztője szerint (Fiúk az Élet térről, Magyar Narancs, 2002. március 7.) "sajnos, vélhetően soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogyan is zajlott az a február közepi telefonbeszélgetés a magyar miniszterelnök és George W. Bush amerikai elnök között, amely során Orbán - saját közlése szerint - felajánlotta az Egyesült Államok népének a kreatív magyar közreműködést az amerikai Terror Háza felépítésében. De hogy az ajánlat elhangzott, afelől kétségeink sem lehetnek, hiszen ezt maga a miniszterelnök állította.
És nem ez volt az egyetlen jele az elmúlt napokban annak, hogy vezető magyar tisztviselők fejében mintha kissé összekuszálódtak volna a gondolatok arra nézvést, hogy az Egyesült Államok és Magyarország relációjában ki kinek a sztorijában van. Ahogy Orbán azt gondolhatta, hogy Bush tátott szájjal belátja, a New York-i Terror Háza csodálatos ötlet, és kisvártatva, a megnyitón könnyes szemmel, lélekben megtisztulva mond majd köszönetet a magyar miniszterelnöknek, amiért az felnyitotta az ő személyes, elnöki és az amerikai nép egyszerű, kollektív szemét a történelem néhány nagy igazságára, akképpen hiszi azt Horváth Gábor külügyi szóvivő is, hogy vezető amerikai napilapokban, esetünkben a Washington Postban közzétett cikkeknek okvetlenül meg kell felelniük 'a kormány külpolitikai felfogásának' és 'a kormány magáról kialakított értékelésének'. Horváth ezért a 'magyar álláspontot kifejtő írás elhelyezését' kezdeményezi a Washington Postnál; valamint 'nem elfogadható módszernek' nevezi azt, hogy 'olyan kijelentést tulajdonítanak (Lebensraum - élettér) a kormányfőnek, ami nem tőle származik'.
Hagyjuk most, hogy a Washington Post szerkesztőit egyelőre és sajnos nem a magyar kormány nevezi ki, sőt még az sem vágná a lapot a földhöz, ha a Szerencsejáték Rt. ezentúl megvonná tőle hirdetéseit; ennélfogva a 'magyar álláspont' jó eséllyel pályázhat az olvasói levelek oldalának néhány bekezdésére. Nem is az az érdekes, hogy az angol nyelvben az 'élettér' - mondjuk life space - kifejezés nem létezik, és hogy ennek hiányában az angolszász világban a Lebensraum szót használják, ha már okvetlenül be akarnak számolni a posztromantikus-protonáci frazeológiát használó, ambiciózus ká-európai államvezetőcskék verbális csínytevéseiről. És mivel az amerikai lap jónak látta felhívni a figyelmet a magyar miniszterelnöknek a közszolgálati rádióban ('gazdasági élettér'), valamint a parlamentben tett kijelentéseire ('az élettér azt jelenti, az a terület, ahol mi élünk; ahol magyarok élnek, az a magyarok élettere'), hát lefordította a barma, amire tudta: Lebensraumra. Ettől persze még nyugodtan lehet provokáció is a cikk: mondjuk az oroszoké. Vagy a beloruszoké".

A Magyar Narancs szerkesztője felteszi a kérdést: "lehet-e igaz az ominózus közleménynek az az állítása, miszerint az amerikai kormányzat lassan bánni kezdi a NATO-kibővítésről szóló döntését? A három visegrádi állam NATO-tagsága évekig tartó nemzetközi taknyolás után valamikor 1995 táján kezdett körvonalakat ölteni. Akkor, amikor a Clinton-kormányzat úgy döntött, elég volt az európai hatalmak sunyizásából, és inkább ő rázza gatyába Kelet-Európát. (...) A kelet-európai kis nemzetek nyomorúságaira - melyekért amúgy sem ők, hanem az évszázados idegen elnyomás a felelős - gyógyírt csak a bennük megbúvó demokratikus potenciál jelenthet: melynek kiteljesedéséhez minden nemzetközi segítséget meg kell kapniuk. Adjunk időt az időnek, szimuláljunk normalitást, és a normalitás előbb-utóbb diadalmaskodni fog. A helyzet ma, hat-hét évvel később, lehangoló. (...) A kelet-európai elektorátusok szerény számítások szerint is egyharmada szélsőséges, piacgazdaság-, demokrácia- és Amerika-ellenes, etnikai és nemzeti konfliktusok szításában érdekelt pártokat preferál. Ezek közül nem egy kormányon van, vagy nagymértékben képes befolyásolni hazája kormányának irányultságát. Nagy seggfejeknek kéne az amerikai külügyminisztériumban dolgozniuk ahhoz, hogy mindezen ne gondolkozzanak el komoly formában. Például és in concreto azon, hogy mi történik akkor, ha a Fidesz a nyíltan Amerika-ellenes MIÉP-pel vagy akár az e párt nézeteivel azonosuló szavazók felhatalmazásával fog kormányozni; hogy ép eszénél van-e a magyar külpolitika akkor, amikor NATO-tagságunkat a szomszéd államok változatos célokból történő szutyongatására és zsarolására akarja felhasználni. És hogy nem lenne-e egyszerűbb lemondani rólunk úgy, ahogy vagyunk: mielőtt - néhány rendkívül gyanús nyugat-európai egzisztencia társtetteseként - sikerül nekünk, ká-európaiaknak hidegre tenni az európai, az atlanti, az euroatlanti és minden egyéb integrációt. De nem baj: az az olvasói levél majd jól helyrerakja őket".

A Magyar Hírlap újságírója szerint (A világlapok kritizálnak, a kormányok időnként visszaválaszolnak, Magyar Hírlap, 2002. március 7.) "csak az hiheti, hogy Jackson Diehl cikkét a magyar ellenzék 'rendelte meg', akinek fogalma sincs a komoly amerikai sajtó működéséről. Mind a Washington Postnál, mind a New York Timesnál és a többi rangos lapnál alapelv, hogy csak több forrásból megerősített tényt, állítást lehet közölni, s szigorúan elválasztják, a szó fizikai értelmében is, a véleményalkotókat a hírtálalóktól. A névtelen, szerkesztőségi (és tulajdonosi) álláspontot közlő vezércikkeket külön stáb írja. Megint külön kaszt a publicistáké, akik legtöbbjének cikkét a Post országosan terjeszti: tehát azok Amerika számos más nagy lapjában szintén megjelennek. Ha Diehl, aki különben a publicisztikai oldal helyettes szerkesztője, a NATO-bővítésről óhajt írni, akkor számos magas rangú kormányzati emberrel is folytat háttérbeszélgetést csakúgy, mint külső szakértőkkel, s az előző adminisztráció illetékeseivel. Nincs az a miniszter, szenátor, akit ne kapcsolnának, ha egy hasonló rangú publicista hívja. (...) Annyi képzelhető el, hogy valaki ötletet ad egy publicistának, ám az kifejezetten sértésnek számítana, ha vezetni próbálnák tollát: az amerikai újságírók, kivált a Posthoz hasonló lapoknál, felettébb komolyan veszik szakmájukat. S ezért veszik zokon, akár csúcsemberektől is, ha azok félrevezető információt adnak".

Horváth Gábor szóvivő elmondta (u.o.): "a Külügyminisztériumban folyik a gondolkodás arról, milyen elképzeléssel keresi meg a tárca a Washington Post szerkesztőségét. Valószínűleg nem helyreigazítást kérnek, hiszen a vélemények között megjelent írásra kívánnak reagálni, ám a lap struktúrája több lehetőséget ad arra, hogy megjelenjen egy Magyarországot, a magyar külpolitikát, sőt az erről kialakított hivatalos amerikai értékelést is bemutató anyag. Utóbbit úgy képzelik el, hogy beszámolnak például a Bush-Orbán-telefonbeszélgetésről, a magyar kormányfő, illetve a külügyminiszter és amerikai partnereik találkozóiról". Horváth Gábor "leszögezte, hogy nem az olvasói levelek között szeretnék elhelyezni az írást. Arról egyébként szintén nem született még döntés, hogy adott esetben ki írna alá egy ilyen cikket, ez is akkor dől el, ha a válasz tartalmi részének átgondolását követően egyeztetnek a Washington Post szerkesztőivel. (Szakértők nem zárják ki például, hogy a magyar diplomácia azt javasolja majd: jelenjen meg egy cikk Martonyi János külügyminiszterről.) A lappal egyelőre a washingtoni magyar nagykövetség diplomatái sem vették fel a kapcsolatot".

Tamás Gáspár Miklós filozófus szerint (u.o.) "nem azért kell az állampolgároknak tudniuk, hogy a jelenlegi kormány életveszélyes külpolitikát folytat, mert azt a Washington Post megírja. A lapnak igaza van. Emiatt nem őket kell elítélni. Minden héten bírálnak valamilyen országot, a magyar lapok is kritizálnak külföldi országokat. Aki ezen megsértődik, az egyszerűen nem ismeri a világot".

Löffler Tibor szerint (Amerika (fals) hangja, avagy egy írás ellentmondásai, Magyar Nemzet, 2002. március 7.) "mint arról az MTI tudósított, Ari Fleischer, a Fehér Ház szóvivője jelentette be, hogy George Bush amerikai elnök felhívta telefonon Orbán Viktort és gratulált neki a Tufts Egyetemen történt díszdoktorrá avatása alkalmából. A napokban viszont a 'tekintélyes' Washington Post egyik számában - az ellenzéki lapokban nyomatékosan 'jól informáltnak' és 'vezető publicistának' nevezett - Jackson Diehl azt írta, hogy a Bush-kormányzat megtagadta a magyar kormányfő fehér házi látogatását. A két hír hátterében ellentmondás van. A cikk szerint Bush a 'lebensraumról' szóló 'mérgező' beszéde miatt nem fogadta Orbánt, a Tufts Egyetemen viszont Stephen Bosworth dékán többek között Orbán Viktor a demokratikus elvekkel kapcsolatos bátor magatartásával és a liberális elvek melletti kiállásával indokolta a megtiszteltetést. A 'jól informált' szerző tudni véli azt is, hogy a Bush-adminisztáció most az ellenzéki szocialisták választási győzelméért szorít: remélik, hogy Orbán rendreutasítása a választásokon az MSZP felé billenti a mérleg nyelvét. A Népszabadság kérdéseire adott válaszában Jackson Diehl óvatosan meghátrált azzal, hogy cikke 'alapvetően' a NATO-ról és nem a budapesti politikáról szól.
Ez egyszerűen nem igaz".

Löffler szerint "a 'lebensraum' miatti állítólagos felháborodás túl konkrét ahhoz, hogy elhihessük Diehlnek azt is: Bush és Orbán találkozója azért nem jött össze, hogy Orbánt így utasítsák rendre és ezzel segítsék elő a szocialisták győzelmét. Bushéknak ugyanis a magyar közvélemény számára nyilvánvalóvá kellett volna tenniük az állítólagos 'rendreutasítás' hátterét, ami nem történt meg. Magyarországon fogalma sem volt senkinek, hogy egyáltalán van ilyen háttér, hogy Busht ilyen politikai motiváció mozgatja. Kivéve az ellenzéki magyar sajtót. Azt azonban nem feltételezhetjük, hogy a magyar politikai folyamatok befolyásolása végett a Bush-adminisztráció informális kapcsolatot tart fenn a magyar ellenzéki sajtóval. Márpedig erre a következtésre kellene jutnunk, hiszen Diehl cikkéig az amerikai sajtó egyáltalán nem foglalkozott azzal, amit - a látszat szerint - magyar ellenzéki körökben hetek óta tudnak, s Jackson Diehl sincs tisztában azzal, hogy amit ő most bizalmasan megtudott kormányzati körökből, az Magyarországon már réges-rég vitatéma. Sem ő nem védekezik ezzel, sem az ellenzéki sajtó nem csodálkozik ezen".

Löffler úgy véli "ha olyan természetű és súlyú politikai fenntartásai lennének az amerikai kormányzatnak a magyar kormányfővel szemben, mint amilyeneket Diehl megfogalmazott, akkor a Fehér Ház azt nyilvánosan is szóvá tette volna, legalábbis Bush elnök nem kezdeményezett volna telefonbeszélgetést, amit meg ha valamilyen politikai megfontolásból mégis megejtenek, akkor azt - úgy logikus - nem hozzák nyilvánosságra. Így most az a benyomás alakulhat ki, hogy az elnöki adminisztráció más hangot üt meg nyilvánosan és a diplomáciai színfalak mögött, a tényleges álláspontját szokatlan módon, közvetve, a Washington Post publicistájának kiszivárogtatva teszi közzé. (Az ellenzéki sajtóban már fel is bukkantak ilyen tartalmú 'szakértői' vélemények.) Diehl nem egyszerűen a saját, merőben szubjektív értékelését adta közre, nem a saját nevében beszélt, mint a térség és a NATO szakértője, hanem a Bush-kormányzat álláspontját fejtegette. A kérdés az, hogy az ily módon tolmácsolt álláspont hivatalosnak tekinthető-e. Nancy G. Brinker, az USA budapesti nagykövete most kínos helyzetbe kerülhet. Akár hivatalos, bár még oly udvarias keretek között, akár egy nem hivatalos villásreggelin valószínűleg számot kell adnia Bush elnök tényleges és hivatalosnak tekintendő álláspontjáról. Brinker válláról leveheti persze a terhet Ari Fleischer szóvivő is a helyettes külügyi szóvivő és a budapesti követség sajtósa után, ha Bushék fontosnak tartják, hogy egy önmagában jelentéktelen, de egy szövetséges országban belpolitikai bonyodalmat okozó cikkre reagáljanak".

Löffler kizártnak tartja "hogy Jackson Diehl olyan szinten értene magyarul, hogy tudná, az 'élettér' szónak milyen jelentése van a magyar nyelvben, és azt milyen jelentéssel szokták használni, s hogy a közélet baloldali, liberális szereplőinek szókészletében is jelen van az élettér. (Lásd ehhez Berényi Szabolcs és Lukács Csaba írásait a Magyar Nemzet február 13-i és március 5-i számában.) Ezt Diehl, a térség jól informált szakértője vagy tudja, vagy nem tudja. Ha nem tudja, akkor - finoman szólva - alulinformált és meghatározott (kormányellenes) források felhasználásával egyoldalúan tájékozódott, miáltal a magyar és az amerikai kormányt egyaránt kényelmetlen helyzetbe hozta. Ha tudja, akkor egyszerűen manipulált a cikkével. A cikk keltette látszattal ellentétben nem valószínű, hogy a Fehér Ház kifogásolta a 'lebensraum' kifejezést és Diehl csak tudósított. Egyszerűen azért, mert lehetetlennek tartom, hogy az USA budapesti nagykövetségének sajtófigyelői ennyire trehány munkát végeznének, vagy ha mégis, akkor Nancy G. Brinker nagykövet ne tájékozódna személyesen Orbán retorikájának hátteréről, mielőtt maga is tájékoztatná Washingtont egy szövetséges kormányfő egyesek szerint 'neonácinak' mondható megnyilatkozásáról. Kizártnak tartom tehát, hogy amerikai diplomáciai csatornákon belül fordította volna le valaki az élettért 'lebensraumra', mert az az eredeti szövegkörnyezet alapján a magyar miniszterelnök szavainak nagyon durva meghamisítása lenne. Kizártnak tartom ezért azt is, hogy Jackson Diehl a magyar nyelv ismeretében maga elemezte Orbán szövegét és jutott arra a következtetésre, hogy a vitatott kifejezést a magyar kormányfő náci értelemben használta. Ezt a munkát, az élettér 'lebensraumra' fordítását tehát másvalaki végezte el azok közül, akik a rendszerváltás kezdete óta magas szintű szakértelmet mutatnak politikai ellenfeleik szavainak pártsemlegesnek nem mondható 'dekódolásában' és értelmezésében".

Turi Gábor sajtóattasé lapunknak elmondta, (In: Készül a válaszcikk, Népszava, 2002. március 7.) "hogy Washingtonban korántsem keltett akkora visszhangot az írás, mint Magyarországon. A cikk nem szerkesztőségi véleményként jelent meg, hanem az újságíró saját elemzése. Jackson Diehllel a nagykövetség korábban jó kapcsolatban állt, a cikk megírása előtt az újságíró nem fordult tájékoztatásért a külképviselethez". A sajtóattasé beszámolt róla, hogy "több amerikai-magyar megkereste a nagykövetséget telefonon, e-mailben, és jelezte felháborodását a Postban megjelent írással kapcsolatosan. Várható, hogy az illetők olvasói levélben fejezik ki tiltakozásukat".

Turi Gábor elmondta, "a nagykövetség számára a Bush-Orbán-telefonbeszélgetésben foglaltak, illetve Philip Reeker helyettes külügyi szóvivő nyilatkozata irányadó a magyar-amerikai kapcsolatok megítélésében. A cikk nyomán a követség azonnal felvette a kapcsolatot a washingtoni adminisztráció illetékeseivel. A bevett gyakorlat az, hogy ha egy országról olyan írás jelenik meg, amely nem felel meg a valóságnak, az illető ország követsége rövid hozzászólás formájában teszi közzé álláspontját. Mivel ebben az esetben a cikk olyannyira távol áll a magyar kormány saját értékelésétől és a Bush-kormányzat értékelésétől, kezdeményezik a magyar külpolitika céljait bemutató, a NATO-tagként játszott magyar szerepet érintő nagyobb lélegzetű írás megjelentetését a Washington Postban vagy a vélemény, vagy a vasárnapi Kilátó rovatban, ahol Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövetnek már korábban is jelent meg írása. A cikkel kapcsolatos műhelymunkák már elkezdődtek, a lappal hamarosan felveszik a kapcsolatot".

Elekes Éva szerint (Helyreigazítás, Népszava, 2002. március 7.) "kikéri magának a Washington Post cikkében megjelent bírálatot a magyar kormány - ahelyett, hogy fontolóra venné az ott leírtakat. Sőt, még ellencikket is szeretne elhelyeztetni a tekintélyes lapban, hogy így köszörülje ki a csorbát. Formai hibákba kapaszkodik, miközben nehéz lenne vitatni a lényeget. Washingtonban elfogadhatatlan, szalonképtelen megoldásnak ítélik, hogy az Orbán-kormány frigyre - de legalábbis laza élettársi kapcsolatra - készül lépni a szélsőjobboldallal, ami azért mégsem egészen ugyanaz, mint a menyasszonyi fátylas Torgyán oltár elé vezetése volt. Igaz, konzervatív magyar-amerikai körökben is hallani olyan véleményt, hogy csak a győzelem a fontos, hogy ez a már nem is leplezett szándék valójában ügyes stratégiai húzás. Ha bejön a választási számítás és ismét nyer a jobboldal, Orbán Viktornak bőven lesz ideje elhatárolódni a kényelmetlen szövetségesektől. Ez a cinikus pragmatizmus azonban errefelé mégiscsak túl bántó és veszélyes játék a tűzzel. Bármennyire is konzervatív irányultságú a jelenlegi amerikai kormányzat, számos gesztussal s immár mind egyértelműbb állásfoglalásokkal adja az Orbán-kormány tudtára, hogy túlléptek egy határt, s nem csupán az amerikai nagykövet asszony elleni otromba támadások eltűrésével" .

Elekes véleménye szerint "mindennél sokatmondóbb, hogy - a terrorizmus elleni háború miatt persze valóban elfoglalt - George W. Bush fél órát sem tudott szakítani Orbán Viktorra. Sőt, még a gyógyírnak szánt telefonban is arra igyekezett felhívni a magyar kormányfő figyelmét, hogy vannak bizonyos értékek, amelyek az Egyesült Államok számára drágák, s amelyek tiszteletben tartását a közép-európai szövetségesek is vállalták, pontosan akkor, amikor aláírták a NATO-csatlakozás okmányát. Mert a NATO-belépés nem csupán arról szól, hogy csatlakoztunk a világ legerősebb katonai szövetségéhez, hanem arról is, hogy elfogadtunk és magunkénak tekintünk egy politikai-gazdasági-erkölcsi értékrendszert. Legalábbis ezt remélték a Tizenhatok, amikor 1997-ben meghozták azt a nehéz döntést, hogy három új közép-európai taggal bővítik a szövetséget. S nem utolsósorban ezt remélték azok a magyarok is, akik a népszavazáson igen szavazatukkal szentesítették a NATO-belépést. A három - ma már nem is annyira új - NATO-tagállamra nagy felelősség nehezedik, hiszen az ő teljesítményük, magatartásuk alapján is ítélnek majd a bővítés idén esedékes következő hullámáról. E jövendő bővítés esélyeit taglalva fogalmazott meg bírálatot a Washington Post cikke, amelyet Budapesten olyannyira zokon vettek. De vajon a brit üzleti körök mértékadó hetilapját, az Economistot és a magyar kormány külpolitikai vagdalkozását, a szélsőjobboldalnak, a gyűlöletbeszédnek teret engedő belpolitikáját bíráló többi külföldi sajtóorgánumot is helyreigazításra kéri az Orbán-kabinet? Mert akkor elég sok országimázs-javító ellencikket kell mostanában megíratni..."